Az MTA TTK kutatócsoport vezetőjeként hogyan élte meg az elmúlt egy évet?

– Emocionálisan és racionálisan is megközelíthetjük az Akadémia elmúlt időszakát, én az utóbbi talaján állok. Az utóbbi években kutatócsoportunk kellően beágyazódott a központ kutatásaiba, sikeresen szerepeltünk a különböző pályázatokon, erős ipari kapcsolatokat építettünk ki. A gyógyszerkutatás területén meghatározó szereplőkkel dolgozunk együtt. Értelmes, izgalmas projekteket végzünk, végül is, ezért vagyunk itt. Az elmúlt egy év bizonytalanságai azonban ránk is hatottak. Hallottuk a híreket, ezek hatásai alól nem tudtuk kivonni magunkat. Meglátjuk, hogy miként dolgozunk majd az új körülmények között.

Nem bánta meg, hogy 2013-ban, engedve a csábításnak, a Richter Gedeon Nyrt.-s biztos állását otthagyva akadémiai kutató lett?

– Fel sem merült bennem. Akkor 46 éves voltam, úgy gondoltam, kutatóként van még tíz jó évem, ideje kipróbálni magam a tudományos élet más területén. Amikor elhagytam az egyetemet, megfogadtam, hogy egyszer valamilyen formában visszatérek. Az MTA TTK a lágymányosi campus területén található, karnyújtásnyira az ELTE és a Mű­egyetem épületeitől. Naponta megfordulnak itt a két intézmény hallgatói; egyetemi előadásokat tartok – itt és az ország más pontjain –, azaz tizenhét évvel később teljesült a vágyam. Negyven-negyvenkét fős csoportom fele egye­temista, a többiek PhD-hallgatók, posztdoktorok és néhány be­futott kutató. Vagyis a legkülönbözőbb felkészültségű emberekből kell hatékonyan működő csoportot gyúrni. Mindannyian korosztályuk legjobbjai közé tartoznak. Figyelek rájuk, törődöm velük. Jó a hírünk, ezért sokan szeretnének itt dolgozni, válogathatunk a jelentkezők között.

Könnyen ment az átállás?

– Nem volt egyszerű, hiszen a gyógyszergyárakban nem a tudományos publikációkon van a hangsúly, hanem a piacon eladható ható­anyagok előállítása a cél. A tudományt ezen felül kellett művelni. Szerencsére a Sanofiban és a Richternél is olyan főnökeim voltak, akik ezt támogatták. Nélkülük nem lehettem volna látható, nem tudtam volna egyetemen, akadémiai intézetben dolgozó szakemberrel összemérhető eredményt elérni.

Az MTA Természettudományi Kutatóközpont volt főigaz­gató­jaként miként emlékezik azokra az évekre?

– A kutatóhálózat átalakítása, ezen belül pedig a kutatóközpont integrációja, a kutatócsoport-alapú működés bevezetése és az intézetek átköltöztetése rendkívüli terhet rótt mindenkire. Érdekes módon, a tudományos munkában ezek az évek nem jelentettek törést, a publikációim száma nem csökkent, aminek ára volt, hiszen olykor napi 16-18 órát dolgoztam, néha a központban aludtam. Idén tavasszal az MTA levelező tagjának választottak, most állt helyre bennem az elmúlt időszak.

Kezdjük az elején. A Berzsenyi Gimnáziumba járt, legjobban a kémia érdekelte. A szülei gyógyszerészek, innen a kémia iránti csillapíthatatlan érdeklődés?

– Valószínűleg, amit erősít, hogy a húgom szintén gyógyszerész lett. Érdekes, hogy gyerekkoromban nem vonzott a gyógyszerészet, ehhez képest gyógyszerekkel foglalkoztam egész életemben. Gimnáziumban általános tantervű osztályba jártam, kiváló diákokkal tanultam együtt – osztálytársam volt többek között Babarczy Eszter műfordító, eszme- és művészettörténész, Dobszay Ambrus oktatáskutató. Középiskolásként a fizika és a kémia között vacilláltam, az utóbbi mellett az döntött, hogy a fizikában számomra sok volt a matematika. Emellett életem meghatározó könyve, André Maurois Fleming és a penicillin című regénye. Ebből egy csodálatos tudós életét, karrierjét ismertem meg. Az első antibiotikumot felfedező Alexander Fleming Skócia egyik apró településéről származott. Olyan apró volt az a falu, hogy saját iskolára sem tellett, a gyerekek a nyolc kilométerre fekvő szomszéd faluba gyalogoltak naponta. Patak keresztezte az odavezető utat, az ifjú Fleming a hídon mindig megállt és figyelte a vízi életet. Az ott élő lények tanulmányozása indította el a pályán.

Ez a könyv volt az Ön hídja?

– Ez, illetve, hogy a szüleim rengeteget beszéltek gyógyszerekről, ami akaratlanul is felkeltette az érdeklődésemet. Elgondolkodtam azon, hogy ők a kész gyógyszerekkel foglalkoznak, de milyen úton derül ki valamiről, hogy az gyógyít vagy árt? Valószínűleg ezért jelentkeztem a Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki szakára. Volt egy kis elbizonytalanodás bennem, hogy valóban jól választottam-e, de amikor elkezdtem az egyetemet, szinte katarzist éltem át. Addig a kémia kicsit elvont volt számomra, az egyetemen gyorsan kiderült, hogy mennyire komplex, hogy áthatja életünk minden részletét. Ami a középiskolában egy tanóra volt, az ott féléves tantárgy. Másodéves koromban úgy döntöttem, a tanulás mellett belekóstolok a kutatásba. A Szerves Kémia Tanszék TDK-hallgatójaként Nógrádi Mihály kutatócsoportjában kezdtem el a munkát, ahol összesen hat évet töltöttem. Ott készült el a diplomamunkám és a kandidátusi értekezésem. Elfogadható szerves kémikus lett belőlem.

Aki két évvel az egyetemi diploma után a kandidátusi disz­szertációját védte meg…

– Doktorinak indult, de a Szántay Csaba professzor vezette tanszék kandidátusi erősségűnek ítélte a munkát. Az a két év valójában hat év, hiszen az egyetemistaként ott töltött négy év is vastagon benne volt a disszertációban.

Villámkarrier az egyetemen, mégis váltott. Miért?

– Prózai okból. Az orvostól hazatérő feleségem arról tájékoztatott, hogy ikreink lesznek. Kiszámoltuk, hogy mire elég az egyetemi fizetésem, és rá kellett jönnünk, nem sokra, a frissen elnyert ösztöndíj ellenére sem. Állás után néztem, 1996 áprilisában csatlakoztam az akkori Chinoin, nem sokkal később Sanofi néven működő céghez. Barátaim dolgoztak ott, igaz, ők az újpesti telephelyen vol­tak, míg én a nagytétényi bázisra kerültem. A növényvédelmi üzlet­ág kutatólaboratóriumának vezetését bízták rám, ám amikor ezt az ágazatot eladták, nem maradtam. A Richter Gedeon Nyrt.-be mentem, s maradtam tizennégy évig.

A számítógépes gyógyszertervezéssel foglalkozó csoport vezetésére kapott megbízást. Mi a gyógyszertervezés? Megnéznek egy vegyületet, hogy jó lesz-e valamire, vagy adott betegség gyógyítására alkalmas molekulát keresnek?

– Legelső, hogy az orvosok részéről erőteljes igény mutatkozzon egy új hatóanyag iránt. Orvos-beteg találkozások alkalmával a szakember azt tapasztalja, hogy a rendelkezésre álló terápiás lehetőségek nem elegendőek. Ha nagyon sok orvos jelzi ugyanazt, elindul a kutatómunka. Első lépésként meg kell érteni a betegség hátterében álló molekuláris mechanizmusokat. Ez masszívan alapkutatás. Erre szükség van, e nélkül nincs esély új terápiára. Ezért tartom tökéletesen értelmetlennek az alap- és alkalmazott kutatás szembeállítását, illetve szétválasztását. Egyes kutatók az alapkérdések megértésére éreznek indíttatást, mások az előbbiekkel együttműködve az eredmények gyakorlati hasznosításában jobbak.
A kérdésre visszatérve: vannak betegségek, amelyekre a mai napig nincs hatékony gyógyszer, miközben nagyon sokan dolgoznak a megoldáson. Időnként a véletlen felismerés segít az elindulásban, de a tudatos tervezőmunka gyakrabban vezet eredményre. A gyógyszerkutatók akkor jönnek a képbe, amikor az adott betegség pato­mechanizmusa ismert. Megpróbáljuk azokat a fo­lyamatokat befolyásolni, amelyek a betegség kialakulásával kapcsolatba hozhatók. Azonosítjuk azokat a fehérjéket, amelyek modulációjával kedvező változás érhető el. Egy célpont szerke­zete háromdimenziós formában megjeleníthető, feltérképezhetők azok a „zsebek”, ahová megfelelő formájú molekulát ültethetünk. Ezt a folyamatot mesterséges intelligencia segíti.

Van szerepük az egyéni ötleteknek?

– A múlt század ötvenes–hatvanas éveiben az intuíció vitte előre a tudományt, a mai modern technológiák még nem segítették a munkát. Óriási tudással, szinte poli­hisztor­ként – kémiát, bioló­giát, biokémiát, farmakoló­giát kiválóan ismerve – dolgoztak az akkori nagyok. Az 1988-as év egyik orvosi Nobel-díjasa, Sir James Black fejlesztette ki a szívbetegségek kezelésében használt propranololt és a gyomor­fekély ellen alkalmazott cimetidint. Hasonló bravúrra napjainkban nem lennénk képesek.

Az elmúlt évtizedben kezdett foglalkozni a fragmens­alapú (LEGO-) megközelítéssel. Ennek mi a lényege?

– A módszer szerint a ligandumok keresése fragmensek kötődésének vizsgálatával indul, és azon a felismerésen alapul, hogy az ilyen molekulák nagyobb valószínűséggel kötődnek a fehérjék üregeihez, mint a nagyobb, gyógyszerjelölt méretű molekulák. A LEGO-megközelítéssel nem kész, hanem kisebb építőelemekből próbáljuk felépíteni az üregbe illő molekulát. A kiindulópontoknak az üreg jellegzetességeit figyelembe vevő továbbépítése, vagy több találat esetén összekapcsolása új gyógyszerjelöltekhez vezethet. Az eljárás több terápiás célpont esetében hasznos lehet.

A hazai gyógyszerkutatók az utóbbi évtizedben több fontos eredménnyel álltak elő, de az egyik legfontosabb a Richter eredeti gyógyszere, az anti­pszichoti­kus hatású cariprazine molekula. Mi volt a feladata a fejlesztés során?

– 1999-ben csatlakoztam a cég kutatói közösségéhez. Abban az évben indult el – a korábbi kutatásokra alapozva – a pszichiátriai és neurológiai kutatási program, majd rövid időn belül az anti­pszichoti­kus kutatás. Csapat­munka volt, a preklinikai kutatás csapatában Domány Györggyel együtt képviseltük a gyógyszer­kémiát. A cariprazine azonban több száz ember munkájának eredménye. Tanulságos évek voltak, valamennyien nagyon sokat tanultunk, hatalmas megtiszteltetés és dicsőség volt részese lenni ennek a folyamatnak. A nagyközönség természetesen azt az egy embert keresi, aki felfedezte, megtalálta, kigondolta. Ám a gyógyszer­kutatás olyan bonyolult terület, ami meghaladja egy ember erejét.

Nem hiányzik, hogy a drasztikusan megváltozott körülmények miatt nem köthető az Ön nevéhez olyan nagy dobás, gyógyszer, mint a korábban említett Sir James Black nevéhez?

– Ez így természetes. Mindenkinek van szívéhez közelebb álló terület, ahol érdemben járult hozzá egy hatóanyag kifejlesztéséhez. A legfontosabb azonban, hogy mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért, mert akkor lesz a projekt sikeres. Ez néha nehezen való­sítható meg, mert sokan nem azt szeretnék tenni, amihez a legjobban értenek, hanem azt, ami a legjobban érdekli őket. Az a jó stratégia, ha támogatjuk a személyes érdeklődését, hogy fejlődjön, előrelépjen, de közben ott dolgozzon, ahol a legtöbb eredményt, hasznot hozza.

Ön a helyén van?

– Igyekszem azt tenni, amihez a legjobban értek, de ez nem jelenti azt, hogy időnként ne tekingetnék ide-oda. Ennek elemeként anti­testekkel foglalkozunk, DNS-en szintetizálunk molekulákat. A kíváncsiság – ami alapvető a kutató életében – nem tartható kordában. Erre az akadémiai közeg megfelelő kereteket nyújt. Itthon és külföldön rengeteg kapcsolatunk van, ha valami felmerül, tudjuk, hogy az adott téma szakértőjét hol érhetjük el.

Nem merült fel, hogy évekre külföldre menjen dolgozni?

– Az egyetem után komolyan elgondolkoztam ezen, az Egyesült Államok felé kacsingattam, de a feleségemmel úgy határoztunk, hogy a gyerekek magyar környezetben nőjenek fel. Viszonylag sokat voltam külföldön, de fél évnél több időt egyszer sem töltöttem a határon túl. Mélyen bennem volt, hogy én itt szeretnék sikeres lenni. A Szerves Kémia Tanszéken megtanultam, hogy a divatot nem követni kell, hanem diktálni. Voltak és vannak mestereim, akiktől módszert tanultam, de a témájukat nem vittem tovább. Saját kutatásaimat igyekeztem kifejteni. A Richterben a téma adott volt, de a célzott kutatás ellenére ott is volt lehetőség a kreativitásra, intuícióra. A gyógyszerkutatás módszertanában néhány eredmény hozzám kötődik, a világ nagy cégei beépítették mindennapi gyakorlatukba ezeket. Talán a kémiai kiindulópont-keresés fragmens­alapú megközelítését és a sokdimenziós gyógyszerkémiai optimálás metrikáinak fejlesztését érdemes megemlíteni. Ezeken a területeken négy alkalommal is a gyógyszerkutatás legnagyobb presztízsű folyóiratában, a Nature Review Drug Discoveryben közöltünk, sőt legutóbbi cikkünkkel még címlapra is kerültünk.

Kisebbik fia 19 éves, ikerfiai 23 évesek. Az ikrek a Baár–Madas Református Gimnáziumba jártak. Egyikük matematika tagozatos osztályba, a másik biológia tagozatosba járt. A legkisebb a művészet felé indult. Hol tartanak?

– Az ikrek ebben az évben szereztek BA-diplomát az ELTE-n, egyikük a pszichológia, másikuk a klasszika-filológia szakon. Kisebb testvérük pedig idén érettségizett. Amikor pályát választottam, a mainál jóval kevesebb képzési irány létezett, illetve megtanultuk, hogy ha valamit elkezd az ember, azt fejezze be. Abban bízom, hogy végül mindhárman megtalálják a szívükhöz legközelebb álló hivatást.

Szereti a zenét, a kirándulást, a sportot – nyilatkozta korábban. Mi jött még a képbe?

– A TTK Enzimológiai Intézetét vezető Buday László erősen kötődik Balatonalmádihoz. Kitalálta, hogy megtanul vitorlázni. Én egész gyerekkoromban hajósnak készültem, olyannyira, hogy nyolcadikosként a hajózási szakközépiskolába szerettem volna menni, de a szüleim azt mondták: végezzek el egy gimnáziumot, s ha érettségivel a zsebemben is hajós akarok lenni, akkor menjek a Műegyetem Közlekedésmérnöki Karára, ahol kiváló képesítést szerezhetek. Nagyon nagy szolgálatot tettek akkor nekem a józanságukkal. A vonzódásom ellenben megmaradt. Vitorlás tanfolyamra mentünk, levizsgáztunk. Az interjúsorozatukban szintén megszólaltatott Ulbert István ugyanezt az utat járta be. Az utóbbi évek egyik legnagyobb élményeként tavaly novemberben hárman vitorláztunk a Balatonon. Egyedül voltunk a tavon.

A kutatócsoport kizárólag szakmai közösség, vagy más formában is tartják a kapcsolatot?

– Ez elsősorban munkahely, de nyaranta és év végén találunk alkalmat a kötetlen együttlétre. Barátságok alakulnak ki, ezzel fejlődik az emberek közötti kohézió. A kutatócsoportomban dolgozik ír, olasz, szlovén, lengyel kolléga. Közös uniós projektekben veszünk részt, az én korosztályomnak ez jelenti Európát. A nemzetközivé válás nálunk magától értetődő, a csoportértekezletek nyelve az angol.

Milyen tervek foglalkoztatják?

– Sok minden forog a fejemben, mert azt érzem, hogy további tíz jó évem még biztosan van a kutatásban. Ebben pedig a kutató­csoportom tagjai, az ő munkájuk és eredményeik motiválnak leginkább.

Kit ajánl következő interjúalanynak?

– A hazai gyógyszeripar meghatározó vállalata a Richter Gedeon Nyrt. Greiner Istvánra, a vállalat kutatási igazgatójára, a Magyar Innovációs Szövetség általános elnökhelyettesére gondoltam.•