Életrajzának meghökkentő eleme, hogy középiskolai tanulmányait Pannonhalmán, San Franciscóban és Tatán folytatta. Mi erre a magyarázat?

– Születésem idején édesapám a komáromi kórház­ban dolgozott, és nagyjából féléves koromig az orvosok számára fenntartott egyik szolgálati lakásban éltünk, majd Tatára költöztünk. Én ebben a kisvárosban nőttem fel. 1988-ban kerültem a Pannonhalmi Bencés Gim­náziumba, amiben a felmenőimnek is szerepük volt. Apai nagyapám öccse, Hites Kristóf bencés szerze­tesként 1943-tól a komáromi gimnáziumban tanított, majd 1948-ban kivándorolt az Egyesült Államokba. Az 1980-as évek második felétől egyre többször látogathatott Magyarországra, s az ő hatására lettem pannonhalmi diák. Pannonhalma nagyon különleges hely és iskola volt, ahogy ma is az, s rengeteg életre szóló él­mény és barátság köt hozzá. Ugyanakkor sok konfliktusom is volt az ottlétem alatt, s két év után, mondhatni közös meg­­egyezéssel, a szüleim elhoztak onnan. A vál­tás azon­ban inkább a helyszínben, mint a szellemiségben jelent­ke­zett. Hites Kristóf ugyanis amerikai tartózkodása idején San Francisco mellett, más magyar bencésekkel közösen, bentlakásos fiúgimnáziumot alapított. Odakerültem – mondhatni csöbörből vödörbe: az egyik internátusból egy másik internátusba. Ez az intézmény is igen exkluzív hely volt: a hat évfolyamra összesen száz diák járt, harmaduk tehetős hongkongi és tajvani családok gyermeke volt. És ott voltam én, az egykori magyar emigráns rokona, aki nem fizetett tandíjat, és minden szempont­ból – etnikailag, kulturálisan és anyagilag – kilógott ebből a közegből. A végzős diákok autóval jártak iskolába, akadt, akinek saját parkolóhelye volt a Porschéjához. Volt min álmélkodni, és volt min gondolkodni. Édesapám álma az volt, hogy külföldön tanuljak, és lehetőleg ott is helyezkedjek el. Az én álmom viszont egy teljesen átla­gos magyar középiskola volt, amit végül a tatai Eötvös József Gimnáziumban találtam meg. Ott érettségiztem, onnan kerültem Budapestre, az ELTE-re, magyar irodalom és filozófia szakra.

Pannonhalma nagyon különleges hely és iskola volt, ahogy ma is az, s rengeteg életre szóló élmény és barátság köt hozzá.

Fel sem merült az orvosi pálya?

– A szüleim nem írták elő, hogy mit tanuljak, csak szívvel és lelkesedéssel tegyem. Soha nem dörgölték az orrom alá, hogy vajon meg fogok-e élni a bölcsészetből. Egyet­len elvárásuk a diploma megszerzése volt, s aztán a PhD-fokozat megszerzésében is teljes mértékben támogat­tak. Ezt az elvárást 2005-ben teljesítettem. Az egyetemen a filozófia szakot végül leadtam, minden erőmmel az irodalomra koncentráltam.

Mikor dőlt el, hogy a 19. századi magyar irodalomnál horgonyoz le?

– Akkoriban már nem volt teljesen kötött a tanrend, de én mindenesetre nagyjából kronológiai rendben haladtam. Másod-harmadévben értem a 19. századi magyar irodalomhoz, s teljesen lenyűgöztek Eisemann György órái. Az ő hatásával magyarázható, hogy ma is legin­kább ebben a korszakban érzem otthon magam. A doktori is­kolában Szegedy-Maszák Mihály volt a témavezetőm. Az ő ösztönzése elsősorban a világirodalmi szempontok és az összehasonlító szemlélet érvényesítésében je­lentkezett. A doktori képzés részeként töltöttem 2001-ben egy félévet az Amszterdami Egyetem összeha­son­lító irodalomtudományi tanszékén, amelynek akkor John Neu­bauer, vagyis Neubauer János, '56-os magyar emigráns volt a vezetője. Tőle a kelet-közép-európai irodalmak összehasonlító szemléletének fontosságát tanulhattam meg.

A doktori iskola elvégzése után, 2003-ban kerültem az MTA Irodalomtudományi Intézetébe a Ménesi útra. Ezt Dávidházi Péternek köszönhettem, aki a XIX. Századi Osztály vezetője volt, s felvett oda. Valami olyasmit láthatott meg bennem, amit akkor én sem láttam magamban. Mindegyik mentorom, Dávidházi, Szegedy-Maszák és Neubauer is, arra mutatott példát, legalábbis én így lát­tam őket, hogy az embernek nem feltétlenül kell elfogad­nia azt a szakmai közeget, amelybe fiatalon bekerül. Nincs kőbe vésve, hogy a pályakezdő csak a mentora témáját folytathatja: saját kutatási területet is kialakíthat.

Az én esetemben ilyen téma az irodalom és a gazda­ság viszonya. Úgy tudom művelni, hogy nem kellett rögzült hazai szakmai hagyományokhoz alkalmazkodnom, vagy egyetlen mesterhez igazodnom. Ebből persze az is következik, hogy sohasem lehetek biztos a dolgomban. A szakmai konferenciákon néha zavarba is jövök, amikor valaki az én eredményeimre hivatkozik vagy idéz tőlem. Bizarr érzés, ha ezeket valaki elfogadott igazságként ve­szi át. Inkább az érdekel, ha valaki rámutat egy-egy állí­­tá­som gyengeségére.

Megfontolni a más szemléletű kritikát – ezt a hozzáállást sokkal termékenyebbnek tartom, mint amikor valaki a saját iskolateremtő erejének bűvöletében él, és ezt másoktól is elvárja.

Kérem, mondjon egy példát!

– 2021-ben Pécsen rendeztünk konferenciát, Kapitaliz­mus és irodalomtörténet címmel. A nyitóelőadásra Bagi Zsolt pécsi filozófust kértük föl, aki azzal kezdte, hogy amit a Lendület-kutatócsoportunk csinál, az tulajdon­képpen egy banális szociológiai tény (hogy tudniillik az irodalmi szövegek árucikkek) felnagyítása, aminél az irodalom valódi jelentősége sokkal súlyosabb. Őszintén örül­tem annak, hogy ezt a véleményét nem rejtette véka alá, még ha nem is értettem vele egyet. Megfontolni a más szem­léletű kritikát – ezt a hozzáállást sokkal termé­ke­nyebb­nek tartom, mint amikor valaki a saját iskola­te­rem­tő erejé­nek bűvöletében él, és ezt másoktól is elvárja.

A 2019-ben indult, Ön által vezetett Lendület-csoport különleges képződmény volt, hiszen a projekt részt­vevői nyolc tudományos műhelyt képviseltek. Eb­ből kettő kutatóintézet (Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet, Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaságtudományi Intézet), egy külföldi (Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem) és négy belföldi felsőoktatási intézmény (Corvinus Egyetem, ELTE, Pécsi Tudományegyetem és Debreceni Egyetem), valamint egy közgyűjtemény (Petőfi Irodalmi Múzeum) volt. Hogyan indult a munka?

– Meglehetősen nagy kutatócsoportról volt szó. Tizennégyen dolgoztunk benne, idősebbek és fiatalok, irodalomtörténészek, gazdaságtörténészek, eszmetörténé­szek, sajtótörténészek, muzeológusok. Volt egy elképzelésem arról, mi lesz a közös feladatunk, hogyan épül fel a munka, melyek lesznek a hangsúlyos témák. Aztán kiderült, hogy bizonyos dolgokat nem fogunk tudni a kutatás öt éve alatt kidolgozni, viszont létrejönnek olyan dolgok is, amelyeket előre nem is terveztünk. Tulajdonképpen ez lett a kutatás legfontosabb eredménye. A csoport több tagjára is igaz lehet, hogy a közös munka olyasmit hozott ki belőle, amire talán ő maga sem gondolt. Itt első­sorban S. Laczkó Andrásnak a 18–19. századi magyar költészet gazdasági motívumairól, illetve Halmos Károlynak a Jókai Mór Az arany ember című regényéről szóló könyvét szeretném említeni.

Folytatódhatott volna a kutatás egy újabb Lendület-pályázattal?

– Erre a forrásra nem akartam ismét pályázni. A magyar bölcsészettudományban rendkívül ritka, hogy vala­ki­re ekkora összeget bízzanak, és ilyen fokú önállóságot biztosítsanak számára. Úgy gondolom, ezt a lehetőséget nem monopolizálhatják a korábbi nyertesek; minél szélesebb kör számára legyen hozzáférhető. Már az is óriási szerencse, szinte csoda volt, hogy elnyerhet­tem a pályázatot. Nem hiszem, hogy ez a csoda másodszor is megtörténhetett volna.

Interjúsorozatunkban többen is csodáról beszél­tek, aztán rendre kiderült, hogy eredményeiket kitartással és szakmai alázattal érték el…

– Biztosan így van, de az én életemben mégis sok múlott a véletlenen. 

Utólag visszatekintve általában is úgy látom, hogy voltak emberek – nálam okosabbak és tehetségesebbek is –, akik valamilyen okból mégsem maradtak a tudományos pályán.

Doktorandusz koromban például egyszer véletlenül együtt utaztam a vonaton Margócsy Istvánnal, egymás mellé szólt a helyjegyünk. Megkérdezte, mivel foglalkozom éppen. Beszélgettünk a témáról, s amikor végül megírtam a tanulmányt, elolvasta, és felajánlotta, hogy tartsak belőle előadást a 19. századdal foglalkozó irodalomtörténészek Vetésforgó körében. Itt ismerked­tem meg Dávidházi Péterrel. Az egyik véletlenből következett a másik. Azt is csak csodával tudom magyarázni, hogy a Cambridge University Press egyik szerkesztője 2021-ben válaszolt az e-mailemre, amelyhez csatolva elküldtem nekik az angol nyelvű könyvtervemet. Ez a ki­adó viszonylag ritkán fogad be kéziratot teljesen isme­retlen kelet-európai kutatótól, az én könyvemet viszont végül 2025-ben megjelentették. Utólag visszatekintve általában is úgy látom, hogy voltak emberek – nálam oko­sabbak és tehetségesebbek is –, akik valamilyen okból még­sem maradtak a tudományos pályán. Talán azért, mert őket elkerülték ezek a szerencsés véletlenek.

Milyen eredményeket ért el a csoport?

– Az alaphipotézisünk az volt, hogy a kapitalista gazda­sági berendezkedés magyarországi kialakulása és a magyar nemzeti kultúra létrejötte egymással összefüggő folyamat. A nemzeti irodalmat az a polgári társadalom hozta létre, amely közben a kapitalista gazdaságot is kiépítet­te. Nemzeti érzület vagy nemzeti mozgalom piaci viszonyok nélkül aligha lett volna megteremthető. Vagy úgy is fogalmazhatunk: a nacionalizmus meghatározó érte­lemben kulturális és piaci termék.

Az első nagy kutatási témánk arra kereste a választ, miként befolyásolta a kulturális élet szereplőinek önképét az, hogy piaci környezetben kellett érvényesülniük. Vagy­is az, hogy az arisztokrata mecenatúra helyett gazda­sági szempontokat kellett figyelembe venniük műveik for­galmazásához: mely szellemi termékek eladhatók, és melyek nem. Ez a logika az 1820–30-as évektől egyre meghatározóbb lett. Megváltozott az is, ahogyan az irodalmi szövegek előállítói a saját tevékenységüket értelmezték. Kialakult az a különös helyzet, hogy az irodalom munká­vá vált. Korábban a szerzők, ahogy ezt Margócsy István egyik tanulmánya átfogóan is megmutatta, az írásra áldozathozatalként tekintettek, és fel sem merült bennük, hogy ezért anyagi ellenszolgáltatást kapjanak. Néhány évtized alatt azonban ez gyökeresen megváltozott. Az irodalomból termék, az irodalmárból – vagyis a szerzőkből és a kultúraipar más dolgozóiból – bérmunkás lett. Ma ezt természetesnek gondoljuk, de közel kétszáz évvel ez­előtt ez földindulásszerű átalakulásnak számított.

A második fő kutatási téma azt vizsgálta, hogyan ábrázolják az irodalmi szövegek a gazdasági jelenségeket, folyamatokat és intézményeket. A 19. századi magyar regény egyik kulcsmotívuma, azt is mondhatnánk, hogy az egyik főszereplője, például a váltó, vagyis egy olyan értékpapír, amelynek kiállítója arra kötelezi magát, hogy meghatározott időben és helyen bizonyos összeget fizet ki a jogosultnak. Irodalmi szövegekben a csőd, a kiszolgáltatottság, erkölcsi drámák, illetve a társadalmi felemel­kedés vagy bukás szimbólumává vált.

A harmadik kutatási témánk annak feltárására vállalkozott, hogy milyen volt a 19. századi magyar irodalom piactörténete, miként jöttek létre azok a nagy kiadó­vállalatok, amelyek előállították és forgalmazták a nem­zeti kultúra termékeit, miként vált az írói hivatás meg­élhetési formává és önálló gazdálkodás terepévé, mik voltak az irodalomból való meggazdagodás és elszegényedés perspektívái.

Megváltozott az is, ahogyan az irodalmi szövegek előállítói a saját tevékenységüket értelmezték. Kialakult az a különös helyzet, hogy az irodalom munkává vált. Korábban a szerzők az írásra áldozathozatalként tekintettek, és fel sem merült bennük, hogy ezért anyagi ellenszolgáltatást kapjanak.

Van, akit az irodalmi piac gépezete emel fel, és van, aki a saját szolgálatába állítja ezt a gépezetet, tudatosan építve azt az imázst, amelyből, mint Petőfi és Jókai esetében, a mai napig él a magyar kultúra. Ennek emléke azért homályosulhatott el, mert a szocializmus időszaka alatt az írók bizonyos értelemben állami alkalmazottak­ká váltak, ma pedig viszonylag széles körű ösztöndíj- és pályázati rendszer támogatja a kultúrát. A 19. században viszont az irodalom elsősorban piaci tevékenységnek számított, s még egyes klasszikus alkotók, például Arany János vagy Vörösmarty Mihály pályáját is eladatlan raktári készletek „szegélyezték”.

Felesége, Szécsi Noémi írónő, így családon belül is van tapasztalata arról, hogy napjainkban meg lehet-e élni az irodalomból…

– A piacképesség bizonyos mértékig műfajfüggő. Ami­kor Noémi non-fiction szerzőként vagy nőtörténeti mű­vek írójaként jelenik meg, munkái jóval piacképeseb­bek, mint amikor hagyományos értelemben vett szépirodal­mat publikál. Nem kis közös fájdalmunkra, de ez a helyzet.

A Lendület-program két éve véget ért. Folytatódik a munka?

– Az egykori kutatócsoport tagjai azóta újabb és újabb munkákkal jelentkeznek: Orbán László, Madarász Ala­dár és Halmos Károly is jelentetett meg a közös kutatá­sainkból „kinőtt” könyvet 2025-ben és 2026-ban. Minden­esetre engem továbbra is az irodalom és a gazdaság viszonya érdekel. A következőkben elsősorban a munka fogalmával, különösen a szellemi munka modern meg­ítélésének történetével szeretnék foglalkozni.

Hogyan néz ki az irodalomtudományon túli élete?

– A mindennapjaim alapvetően olvasással és írással telnek. A munkán túli életemet a családommal, elsősorban a hétéves kisfiunkkal töltöm, hiszen a legtöbb szabad­idős tevékenységem hozzá – és nyaranta a nagymarosi Duna-parthoz – kötődik. Egyébként pedig nagy változások előtt áll az életünk. Az év elején elnyertem egy állást a Bécsi Egyetemen, az ősztől ott fogok dolgozni, s a kö­zeli jövőben várhatóan családostól Ausztriába költözünk. Talán ott végül még valami hobbit is találok magamnak.

Kivel beszélgessünk legközelebb? Kit ajánl és miért?

– Szécsényi-Nagy Annára, az MTA–ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja Lendület Biorégészet Kutató­csoport vezetőjét ajánlom, aki hihetetlenül érdekes kérdésekkel foglalkozik.•

Címlapkép: Reviczky Zsolt