A Fejér vármegyei Sárosdon töltötte gyermekkorát…

– Ami igaz, de én úgy vagyok sárosdi, hogy a családom egyetlen tagja sem ott született. Tehát nem a klasszikus, vidéki paraszti társadalmi közegből jövök. Erdőmérnök édesapám a Győr-Moson-Sopron vármegyei Écsen született, édesanyám pedig Felvidékről, Léváról származik. Szüleim Budapesten találkoztak. Édesapám a székes­fehérvári erdőgazdaság sárosdi erdészeténél dolgo­zott. Ott kaptak szolgálati lakást, egy erdészházat. Öcsémmel ott nőttünk fel. Azt szoktam mondani, hogy nem is falusi vagyok, hanem tanyasi, mert az erdészház külterületi lakott helynek számít. Apai nagymamánk haláláig velünk élt. Neki köszönhetően tanultam meg négy-öt évesen olvasni. Rengeteget mesélt, verseket tanított ő, aki mindössze négy polgárit végzett. Tizenévesen már több száz könyvem volt. Gyakorló katolikusként templomba jártunk. A plébánosunkkal nagyon jó viszonyban voltunk. Könyvszeretetemet látva, mindig egy szatyor könyvvel engedett haza, amit kiolvastam, és a következő héten vittem vissza. Nagyon szerettem ezt a nyugodt, a világtól elzárt, könyvekkel körülvett közeget. Az olvasás iránti szenvedélyem azóta is tart: egy lakás, egy garázs és egy tárolóhelyiség van tele a könyveimmel.

Sohasem érezte hátrányát, hogy nem egy nagy­város általános iskolájába járt?

– Abszolút nem. Meggyőződésem, hogy az 1970-es évek második felében, az 1980-as évek első felében egy falusi általános iskola tanárainak tudásszintje semmivel sem volt gyengébb, mint egy városié. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba felvételiztem, és simán bejutottam. Osztálytársaim jelentős része szintén falusi iskolából jött. Nem kegyelemből vettek fel bennünket, hanem azért, mert hoztuk az elvárt szintet.

Meggyőződésem, hogy az 1970-es évek második felében, az 1980-as évek első felében egy falusi általános iskola tanárainak tudásszintje semmivel sem volt gyengébb, mint egy városié.

Hogyan került Pannonhalmára?

– Ez egy érdekes történet. A logikus út Székesfehérvár lett volna. A három ottani gimnázium közül a József Attila Gimnázium tetszett, de a pályaválasztás idején felfigyeltem a Magyar Televízió egyik műsorára. A vallási szerkesztőség Pannonhalma, a főapátság embermentő szerepe a vészkorszakban címmel készített műsort, amelyben magát a főapátságot is bemutatta a nagyközönségnek. Számomra akkor derült ki, hogy az ottani bentlakásos gimnáziumban bencés szerzetesek tanítanak. Megtetszett ez a lehetőség. Plébánosunk, Bácska Sándor Keve azt mondta, hogy nekem való az a hely. Édesapám és édesanyám is támogatta az ötletet. 1984-ben megkezdtem a tanulmányaimat Pannonhalmán, ahol olyan kortársakkal lehettem együtt, akik nagyon hasonló gondolkodásúak voltak.

Istenhite miatt érte bármikor hátrány?

– Templomba jártunk, de ez Sárosdon, falusi környezetben nem jelentett gondot. A szocialista Magyarország nyilván ott is jelen volt, de nagyon provinciális formában. 1990 után persze rengeteget hallottunk ügynökakták­ról, besúgókról, ami teljesen új volt nekem, bár a katona­ság alatt egyszer megpróbáltak beszervezni, de nem értettem, hogy mit akarnak tőlem. Annyira hülyén, inadekvát módon viselkedtem, hogy a szegény politikai tiszt lemondott rólam. Belátta, nem érdemes velem kínlódni. Soha töb­bet nem kerestek meg. Pannonhalmán sem beszéltek ne­künk erről, bár azért figyelmeztettek, hogy egyik-másik világi alkalmazottal vigyázzunk.

Pannonhalmán könyvtár, levéltár, ódon épületek, gótikus templom és reneszánsz kerengő várt. Ennél jobb helyet elképzelni sem tudtam volna, hiszen általános iskolás ötödikes korom óta történész akartam lenni. A történelem–latin szak az ELTE-n álmaim logikus folytatása volt.

1989-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait. Az Eöt­vös József Collegium tagjaként 1993/1994-ben egy évet Párizsban töltött francia kormányösztöndíjjal, 1994-ben a Paris IV. – Sorbonne Egyetemen szerzett diplomát történelemből. 1996-ban történelem és latin szakon diplomázott az ELTE-n. Szegeden, a József Attila Tudományegyetemen 1999-ben irodalomtudományból, a Paris IV. – Sorbonne Egyetemen 2002-ben történettudományból szerzett PhD-fokozatot. 2000 és 2004 között az ELTE-n török szakos tanulmányokat folytatott. Mozgalmasnak tűnik ez az időszak…

– Az adódó lehetőségekkel élni akartam. Az Eötvös Collegiumot egyfajta laikus Pannonhalmaként éltem meg. Már az egyetemi tanulmányaim kezdetén elvarázsolt a francia történtírás, a francia vallástörténet és a mentalitástörténet. Az Eötvös Collegium és az École Normale Supérieure kiváló kapcsolatának köszönhetően kimehettem Párizsba. Ott megírtam a diplomamunkámat, amit továbbfejlesztettem PhD-disszertációnak. Azért, mert úgy éreztem, rosszul nézne ki, ha nem zárom le az ott tanultakat. A párizsi PhD történettudományi, míg a szegedi disszertáció irodalomtudományi volt.

Az Eötvös Collegiumot egyfajta laikus Pannonhalmaként éltem meg.

Az út ismeretében nem is lehetett más, mint kutató, mint egyetemi oktató?

– Nem volt B terv. Már egyetemistaként kutató szeret­tem volna lenni, ám arra nem sok esélyt láttam, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi In­tézetében dolgozzak. Akkoriban minden témakörnek volt egy-egy kutatója. Az engem érdeklő egyháztörténeti és missziótörténeti kutatásokat Tóth István György vé­gezte nagy lendülettel, nyilván még egy ugyanazzal foglalkozó fiatalra nem volt szükség. Ezért az egyetemi pálya tűnt elérhetőnek, és ez végül be is jött, mert előbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kaptam állást, majd 2000-ben átmentem az ELTE-re tanítani. Tóth István György halála után, 2005-ben keresett meg a Történet­tudományi Intézet akkori igazgatója, Glatz Ferenc, aki úgy gondolta, folytatni kell a fiatalon elhunyt kolléga kutatásait, és ő rám gondolt.

Néhány évvel később, 2011–2016 között a Római Magyar Akadémia igazgatója volt. Ott mi volt a feladata?

– Ezt a munkát nagyon izgalmas kitérőnek tekintem. 1994-től rendszeresen kutattam Rómában. Amikor erre a megbízásra felkértek, nem tudtam ellenállni az izgalmas kalandnak, amit az egyéniségemet gazdagító lehetőségnek tartottam. A Római Magyar Akadémián a történelem mellett tudományos kapcsolatépítéssel foglalkoztam. Igazgatóként olyan szintű kulturális ismeretekre és kapcsolatrendszerre tettem szert, amire enélkül nem lett volna lehetőségem.

Öt évvel a hazatérése után ismét olyan esély adódott, amiben magyar történésznek addig nem volt része: bekerült a harminctagú Történettudományok Pápai Bizottságába. Lehet, hogy a római öt év alapozta meg ezt a felkérést?

– Egészen biztosan. Római igazgatóságom alatt egyik első intézményként a Történettudományok Pápai Bizottságával vettük fel a kapcsolatot. Meglátogattuk az elnököt, a titkárt, megbeszéltük, hogy hogyan működhetne együtt a két intézmény. Az teljesen egyértelmű volt, hogy nekünk az egyik alapvető feladatunk a vatikáni kulturális és szakmai kapcsolatrendszer elmélyítése. Kedvesen fogadtak, jó pár konferenciát szerveztünk együtt. Igazgatóságom alatt három bíboros államtitkár is megfordult a Római Magyar Akadémián, ami azért nagy dolog, mert ők a Vatikán miniszterelnökei, és ritkán fordulnak meg egy kulturális intézetben. Amikor hazajöttem, a kapcso­latok nem szűntek meg. A bizottsági kinevezésem után az első gondolatom az volt, hogy ezt a helyzetet magyarként hasznosítanom kell.

A Történész Világszövetség kongresszusán 2026-ban, Lipcsében a pápai bizottság publikációs tevékenységét én fogom bemutatni.

Mi a feladata ennek a testületnek?

– A Történész Világszövetségnek a nemzeti bizottsá­gok a tagjai, ilyen testülete azonban a Vatikánnak egé­szen 1954-ig nem volt. 1955-ben Rómában volt a Törté­nész Világkongresszus. Akkor XII. Pius pápa megalapította a Történettudományok Pápai Bizottságát. Ez is egy nemzeti bizottság, de nyilvánvalóan internacionális, mert a legtöbb tagja olasz, de van francia, spanyol, német, angol, amerikai, indiai és most már magyar tagja is. A Bizottság legfontosabb feladata a Vatikán történeti-történészi megmozdulásainak koordinálása. A Vatikán szá­mára fontos eseményekkel kapcsolatban konferenciákat szervezünk, könyveket adunk ki. A Történész Világszövetség kongresszusán 2026-ban, Lipcsében a pápai bizott­ság publikációs tevékenységét én fogom bemutatni.

Tavaly nyáron jelent meg a Vatikán hivatalos könyvkiadója, a Libreria Editrice Vaticana kiadásában a Ca­tholic Confessionalization in Early Modern Moldavia. The Synod of Cotnari and the Speculum Ordinis of Bartolomeo Bassetti OFMConv. (1642) című, 580 oldalas mű a Történettudományok Pápai Bizottsága sorozatának 73. köteteként. Miért éppen a csángók bemutatását választotta?

– A csángókkal foglalkozó magyar történészek, néhány kivételtől eltekintve, nem tudták a nemzetközi tudományosság számára közvetíteni eredményeiket és álláspontjukat. Emellett az ott élők hatalmas szívfájdalma, hogy a Vatikán nem hallgatott rájuk, hogy sohase tudták elmondani az igazukat. Úgy gondolom, hogy ennek a vatikáni publikációnak ezért szimbolikus értéke van.

Mit tudunk ma a moldvai csángókról?

– Nem szeretem a csángó kifejezést. Én a moldvai katolikus vagy moldvai magyar kifejezést használom. A kettő között az a különbség, hogy minden moldvai katolikus szinte biztosan magyar származású. A sok száz évvel ezelőtt odatelepült őseik Magyarországról jöttek, ma­gyar etnikumúak voltak. Román eredetű katolikus nincs. A Kárpátokon túlra egykoron betelepülők már a 17. század­ban elkezdtek asszimilálódni. A híres Codex Bandinus az 1640-es években már arról írt, hogy bizonyos települések lakói már csak románul tudnak, de ezek mind magya­rok voltak. Tehát ha már az 1600-as években elkezdő­dött az asszimiláció, el lehet képzelni, hogy azóta sokan elrománosodtak, és közülük nagyon sokan nem tartják magukat magyarnak, nincs magyar identitásuk. Történész­­ként azért tartottam fontosnak ezt a munkát, mert napja­inkra elmúlt az a fajta nemzetpolitikai kényszer, ami akár magyar, akár román oldalról, megakadályozta, hogy őszintén beszéljünk erről a kérdésről. Eljött az idő, hogy történelmi igazságot szolgáltassunk ennek a népcsoportnak.

Román kollégái mit szóltak a kötetben leírtakhoz?

– Pozitívak a visszajelzések. Az első könyvbemutatót egy hónappal a megjelenés után Bécsben tartottuk. Párizsban és Rómában, illetve a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen is lesz bemutató. Azt látom, hogy a román történészek pozitívan állnak hozzá – az első recenzió is románul jelent meg. Azt viszont világosan kell látni, hogy nyilvánvalóan vannak olyan csoportjai a román szellemi életnek, amelyek azért másként látják ezeket a kérdéseket, mint ahogyan mi, magyar történészek vagy számos román kollégánk.

2025. április 28-án újabb feladatot kapott: kinevezték a Szent István Társulat elnökének…

– A Szent István Társulat 1848-as alapítása óta sok ezer kötetet adott ki több tízmillió példányban. A fővédnök, Erdő Péter bíboros felkérésére örömmel mondtam igent. Az intézményrendszer képviselete megtisztelő, egyúttal lehetőség, hogy az engem érdeklő, történelmi vonatkozású szempontokat behozzam a Társulat életébe. Megtisztelő volt, hogy a Társulat adta ki magyarul tavaly ősszel a csángó könyvemet.

Melyik kutatási témája áll Önhöz a legközelebb?

– A balkáni katolikusok történetének feldolgozása. Ez egy hihetetlenül izgalmas világ, ugyanakkor számszerűleg csekély létszámú hívő közösségről beszélhetünk. A balkáni katolicizmust összességében vizsgáltam, amit a nemzetközi szakmai visszajelzések komoly innovációnak tekintenek. Ennek a közösségnek a része a korábban említett csángó népcsoport is. Munkáim, intellektuális kalandozásaim termékei külföldön sokszor nagyobb hatást érnek el, mint itthon. Amit természetesnek tartok, mert a balkáni témáim – éppen a témaválasztás miatt – az érintett országokban és a nyugati történetírásban is nagyobb érdeklődésre tartanak számot. Egy példával illusztrálom, mire gondolok: 2013-ban jelent meg itthon válogatás a balkáni katolicizmus témában született tanulmányaimból, és teljesen visszhangtalan maradt. Hasonló tematikában 2019-ben jelent meg egy válogatás angol nyelven. Utóbbira 37 könyvismertetés született, részben a legjobb nemzetközi szakfolyóiratokban, részben pedig minden érintett balkáni országban.

Ön szerint mit kellene tenni azért, hogy ne kelljen magyarázkodniuk, már-már mentegetőzniük a hazai bölcsészeknek, hogy ők is érdemi tudományos munkát végeznek?

– A bölcsészkutatásokkal szembeni kétkedés nem magyar jelenség. Másutt is kimutatható ez a folyamat, amit a technokratikus szemlélet térnyerésével, illetve az elmélyült gondolkodás világválságával magyarázok. Kevesen olvasnak több száz oldalas könyveket, amikor egy flekkben is sok minden leírható. A Közép- és Kelet-európai országokban a természettudományok, illetve a bölcsészet- és társadalomtudományok értékelési szempontjai nem különültek el olyan mértékben, mint nyugaton, ahol ez utóbbiak sokkal jobban megőrizték autonómiáju­kat és önértéküket. Minél nyugatabbra megyünk, az számít, hogy mit írsz, míg ellenkező irányban egyre inkább az a szempont, hogy mennyit írsz. Kisebbségben vagyunk, ezért az érdekérvényesítési képességünk is gyengébb. Ezt a folyamatot erősíti az MTA egykori bölcsész- és tár­sadalomtudományi intézeteinek folyamatos átszerve­zése, amelyhez sokszor politikailag is motivált hecckampány biztosítja az ideológiai támogatást. Fájó ezt megélni, mert ezek a kutatóhelyek nagyon komoly eredményeket érnek el, szakmai súlyunk a nemzetközi szakmai térben az elmúlt évtizedben hatalmasat nőtt.

Minél nyugatabbra megyünk, az számít, hogy mit írsz, míg ellenkező irányban egyre inkább az a szempont, hogy mennyit írsz.

Az eddigiekből már kiderült, hogy kutat, oktat, intézményt irányít. Honnan meríti az energiát?

– A jó időbeosztás és az önfegyelem erre a válasz. So­kat dolgozom éjszaka, illetve a töredékidőket is kihaszná­lom. Nincs más választásom, mert történész akartam lenni. Ha ezt nem csinálhatnám, az összes egyéb tevékenységemnek – igazgatóság, elnökség, bizottsági tagság – nem lenne értelme.

Megannyi elfoglaltsága mellett mire jut ideje?

– A családomra. Ha a feleségemet vagy a három gyermekemet kérdezné, biztosan azt mondanák, hogy szinte mindig a számítógép előtt ülök, amiben sok igazság van. Folyamatosan arra törekedtem, hogy a velük töltött idő minőségi legyen. Két fiam Pannonhalmán tanult, illetve tanul. Maguk választották ezt az utat. Középső fiam Budapesten, a piaristáknál pallérozódik.

Kit ajánl következő interjúalanynak?

– Történész kollégámat, Fejérdy Andrást, a fiatal középgeneráció kiemelkedő és nemzetközileg is elismert képviselőjét, aki az intézetünkben működő három ERC Consolidator Grant egyik vezető kutatója.•

Címlapkép: Reviczky Zsolt