Édesapja, Ablonczy László újságíró, lapszerkesztő, színikritikus, a Nemzeti Színház korábbi igazgatója. Köztudott róla, hogy nem szimpatizált az 1990 előtti rendszerrel. Ez az ellenzéki szemlélet határozta meg a család mindennapjait?

– Sokkal többről szólt az életünk. A nézeteit ismertük, megéltük, de sokkal meghatározóbb volt az életünkben maga a színház. Édesapám az 1970-es évek elején-közepén in­tenzíven foglalkozott a határon túli magyar színházakkal. Sokat jártunk Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Nagyváradra és Sepsiszentgyörgyre. Ez olyannyira meghatározó élmény volt, hogy gyerekként színész akartam len­ni, de apám szerint nem volt te­het­sé­­gem hozzá. A lovakat is imádtam, a csikós életpálya is felmerült, majd gyorsan lecsengett, amikor kiderült, hogy félek a lovaktól. Tengerbiológus pedig azért szerettem volna lenni, mert amikor tizenhárom éves korom­ban a nagynénémmel elmentünk Bulgáriába, lenyűgözött a Fekete-tenger. Ezek az álmok elmúltak, majd egyre jobban erősödött bennem a törté­ne­lem iránti kíváncsiság. Édes­apám is szerette a történelmet, ő támogatta ez irányú érdeklődésemet. Előfizettünk a História folyóiratra – hétévesen semmit nem értettem, ám ahogy teltek az évek, egyre töb­bet fogtam fel a cikkekből.

Édesanyám gimnáziumban taní­tott, majd lehetősége nyílt arra, hogy ma­gyart oktasson a Strasbourgi Egyetemen. A család 1990-ben útra kelt. Franciaországban érettségiz­tem, majd az ELTE történelem–fran­cia szakára jelentkeztem. Felvettek. Egy hét után láttam, hogy a francia szak nem az én világom, de édesanyámra való tekintettel elvégez­tem. Az én utam a történelem volt.

Egy korábbi interjújában meg­­­em­­­lí­­tette, hogy az egyetemen két pro­fesszora, Romsics Ignác és Kósa László volt nagy hatással Önre. Miért voltak különlegesek?

– Kósa tanár úr esetében az elké­pesztő, szakágakon átnyúló műveltsége, tárgyi tudása nyűgözött le. Min­denről tudott legalább egy anekdo­tát mesélni. Példát mutató konzervatív úr volt, akinek a protestantizmusa is imponált. Romsicsnak a szakmai igényessége, nemzetközi kitekintése fogott meg. A professzor akkoriban jött haza Amerikából, mindig elegáns és roppant következetes volt. Hihe­tet­lenül felhúzta magát, ha valaki nem olvasta el az elolvasnivalót, nem csinál­ta meg azt, amit meg kellett csinálni, ehe­lyett kamu szövegekkel próbálko­zott. Mi­közben nagyon szemérmes ember, emellett kiváló közösségépítő is volt. Ha valakit tehetséges­nek tartott, annak állást szerzett. Ez nem ne­po­tizmus volt, hanem a tehetség útkeresésének támogatása. Én is az ő segítségével kerültem a Teleki Intézetbe.

Ezt a kutatóhelyet Antall József eredetileg Teleki Pál Intézetnek akar­ta nevezni, de felmerült, hogy ez a név kiváltaná a szomszédos országok poli­tikusainak nemtetszését. Ezért lett Teleki László Intézet. Nagyon jó szakmai közeg volt, sokféle tudással, sok­féle nézettel érkeztek a kollégák. Szo­ciológus, demográfus, történész és mindenféle más szakember dolgo­zott együtt. Itt tanultam meg, hogy mi­­ként működik egy kutatóintézet. Előfordult, hogy hat órán keresztül vitatkoztunk egy kéziraton. Innen Szentendrére, a Pest Megyei Múzeumok Főigagatóságára kerültem, majd az MTA Kisebbségkutató Intézet, nem sokkal később az MTA Történettudományi Intézet következett. Az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékén készítettem el a doktori disszertációmat. Az akadémiai intézetben jól éreztem magam, ám amikor a tanszékre az általam nagy­­ra tartott Kósa professzor vissza­hívott, igaz, hosszas mérlegelés után, az egyetemet választottam. Hogy ak­koriban mennyire mozgalmas volt az életem, bizonyítja, hogy az Indiana Universityn is tanítottam egy évet.

Az akadémiai intézetben jól éreztem magam, ám amikor a tanszékre az általam nagyra tartott Kósa professzor visszahívott, az egyetemet választottam.

2011–2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt. Ott mi volt a feladata?

– A magyar kultúra terjesztése. Rengeteget tanultam, de ennél fonto­sabb volt, hogy jó intézetet csinál­tunk. Esterházy Pétertől Sebestyén Mártán át Kovács Ákosig rengeteg olyan embert hívtunk meg, akik, noha eltérően gondolkodnak a világról, a magyar kultúra népszerűsítését egy­­aránt fontosnak tartották.

A Lendület Trianon 100 Kutatócsoport 2016-ban az Ön vezeté­sé­vel alakult meg. A célja az 1920-as trianoni békeszerződés társa­dal­mi, gazdasági és kulturális hatá­sainak átfogó, modern kuta­tása volt az 1918–1924 közötti idő­­szak­ra fókuszálva, számos for­­rás­­kiad­vány és tanulmánykö­tet meg­je­len­te­­té­­sével. Ha van forró téma Kö­zép-Euró­pa történelmében, ak­kor a tria­­noni döntés mindenképpen az. Mit értek el?

– Sokkal többet, mint amennyit az in­duláskor vállaltunk. Az eredeti ter­vekben nem szerepelt a Nem akartak katonát látni? – A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben című, Révész Tamás kollégám által írt mo­nográfia. Erre a munkára kutatótársam a létező összes díjat megkap­ta: Benda Gyula-díj, Perjés Géza-díj, Hanák Péter-díj. Romsics Gergely kollégám Összeomlás és útkeresés, 1917–1920. A magyar külpolitikai gon­dolkodás útjai címmel írt tanulmányt. Ez a 800 oldalas munka szintén alapvető. Azt tapasztalom, hogy bizonyos eredmények, ame­lyeket a fokozott médiaérdeklődés­nek köszönhetően elhintettünk, szép lassan átszivárognak a közgondolkodásba, talán megjelennek a tankönyvekben.

Ügyesebb politikával jobb pozíciót is elérhettünk volna a párizsi tárgyalásokon?

– Az biztos, hogy abban, ami ezzel az országgal történt, jelentős a ma­gyar politikai elit felelőssége. Azon­ban, hogy mondjuk Nagyvárad és Szat­márnémeti nem tartozik Ma­­­gyar­­országhoz, az alapvetően a nagyhatalmak döntésének az eredmé­nye. Viszont azt sem gondolom, hogy ha a magyar politikai elit okosabban bá­nik a nemzetiségekkel, megenge­dőbb nemzetiségi politikát folytat, akkor azok biztosan nem akarnak el­sza­kadni az első világháború után. Aki ezt hiszi, nem érti a korszakot.

A régióban ugyanis minden nemzet vagy nyelvi csoport nemzeti szuverenitásra törekedett az elmúlt kétszáz évben. Saját államot akartak, saját nemzeti akadémiát, saját nemzeti színházat. Ezzel kapcsolatban Horvátországot szoktam példaként felhozni. 

Nem tudok olyan horvát politikusról, aki 1918 októberében azt mondta volna, hogy Magyarország és Horvát–Szlavónország maradjon együtt, mert tulajdonképpen nem volt ez olyan rossz.

Horvát–Szlavónország, ellentétben a közkeletű ábrázolásokkal, nem a Magyar Királyság, hanem a Szent Korona Országainak egyike volt. Önálló volt a horvát közigazgatás, az oktatás, az igazságügy, és volt horvát vezényleti nyelvű honvédség. A horvátok közel félszáz képviselőt küldtek a magyar parlamentbe, akik horvátul szólalhattak fel, ha akartak. Ezzel együtt nem tudok olyan horvát politikusról, aki 1918 októberében azt mondta volna, hogy Magyarország és Horvát–Szla­vón­ország maradjon együtt, mert tulajdonképpen nem volt ez olyan rossz.

Kutatásaiknak köszönhetően több érdekes személyiség is a figyelem középpontjába került. Thurner Mi­hály soproni polgármester sokat tett azért, hogy a város magyar maradjon. Balassagyarmaton Such István mozdonyvezető és Pongrácz György főjegyző – utóbbit a csehek elhurcolták, és súlyos börtönbüntetésre ítélték – helytállására kell emlékezni. Egyik interjújában arról beszélt, hogy az 1918 végén összeverődött Székely Hadosztályt vezető Kratochvil Károly is bizonyos értelemben filmre kívánkozó hős volt. A Székely Had­osztály állt ellen a legszervezettebben a román hadseregnek, de a Tanácsköztársa­sá­got elvi okokból nem szolgálták, letették a fegyvert…

– Megemlítek még egy különleges személyiséget. Verbőczy Kálmán százados védte csapataival a fosztogatóktól Kolozsvárt. Az egykori lövészbajnok és katonái – a Székely Hadosztály kétharmadával szemben – nem tették le a fegyvert a románok előtt. A századost, mint ellenforradalmárt, a kommunisták először halálra ítélték, azonban a katonái kimenekítették. Vezetésével aztán a székely katonák a Vörös Hadsereg kötelékében harcoltak, visszafoglalták például Miskolcot a csehektől, és pusztán azért kerültek a hátukba a románok, mert a pesti vöröskatonák megfutamodtak. Verbőczy politikai tisztje maga Lukács György filozófus volt. Az egykori százados valóban az utolsó pillanatig harcolt, 1919 augusztusában Csornánál fejezte be a háborút. Horthyék internálták, majd nyugdíjazták. Amikor 1945 után a kommunisták előveszik Verbőczyt, majd azzal fenyegetik, hogy elveszik a balatoni nyaralóját, a felesége le­ve­lez a Veszprém megyei tanács illetékesével, hogy az ő férje nem akár­mi­lyen hőstetteket vitt véghez a Ta­nács­köztársaság alatt. Ezt alá­tá­masz­tandó, csatolta Lukács György Verbőczyt védő levelét.

Van esély arra, hogy belátható időn belül a Trianonnal kapcsolatos kérdéskör tisztán szakmai polémia tárgya lesz?

– Azt kizártnak tartom, hogy a román politika belássa, hogy Erdély elvétele súlyos történelmi hiba volt, és ezért kerüljön vissza ez a terület Magyarországhoz. Arra azonban látok jeleket, hogy elismerjék: ez a döntés hatalmas fájdalmat, veszteséget jelentett nekünk. A szomszédos országok empátiáját remélhetjük, de a határok kiigazítására nincs esély. Ehhez kapcsolódva elmesélek egy történetet. 1920 környékén Szatmárnémeti lakosságának 92 százaléka magyarnak vallotta magát. A trianoni döntés után a városban megalakuló Román Nemzeti Tanács tagjai szinte kivétel nélkül olyan görögkatolikus értelmiségiek voltak, akik magyar identitással is rendelkeztek. Mindössze két olyan ember volt, aki otthon romá­nul beszélt. Ám a határok megváltoz­tatásával jött egy felemelkedési le­hető­ség: az új államban ezekből az emberekből prefektus, bankelnök, polgármester lehetett. A Szilágysomlyón szü­letett Iuliu Maniu (a hazai forrá­­sok­ban sokszor Maniu Gyulaként em­legetik) a magyar parlament kép­vi­se­lője volt, kiválóan beszélt ma­gya­rul. Ennek el­lenére belőle soha­sem le­he­tett vol­na magyar miniszterelnök, a Román Királyságban ellenben kétszer is betölthette ezt a posztot. Az más lapra tartozik, hogy 1953-ban a mára­­maros­szigeti börtönben halt meg.

A szomszédos országok empátiáját remélhetjük, de a határok kiigazítására nincs esély.

Tavaly megvédte az MTA doktori címre beadott disszertációját. Milyen feladatok állnak Ön előtt?

– Alaposan fel szeretnénk dolgozni a trianoni döntést követő menekültáradatot. Honnan, hová, milyen nemzetiségűek áramoltak. Az Osiris Kiadóval szerződést kötöttem, hogy megírom a két világháború közötti Magyaror­szág összefoglaló történetét. Évek óta gyűjtöm Teleki Pál egykori miniszter­elnök levelezését, ennek a feldolgo­zása szintén hatalmas kihívás.

Tolonganak az egyetemisták, hogy Öntől tanulják a 20. század magyar történelmét, vagy lasszóval kell fogni a hallgatókat?

– Mindig vannak tehetséges diákok, csak más a viszonyuk a tudáshoz. Bibó István nevét említettem meg az egyik órámon, és láthatóan a többség nem tudta, kiről van szó. Emlékszem, az 1990-es években nem lehetett úgy csajozni a bölcsészkaron, hogy az ember hóna alatt ne lett volna ott a Bibó-összes. Ez elmúlt. Mondhatnám, hogy úristen, milyen szörnyű a világ, de a mai fiatalok egy csomó olyan dolgot tudnak, amit mi nem. Ilyen az informatika, az internet világa. A mesterséges intelligenciáról egyébként nem túl jó a véleményem. Az adatokat látja, de a kontextust nem, márpedig az utób­bi a szakma sava-borsa. Az új technológia nyilván arra kényszeríti az embert, hogy újragondolja a munkáját, de én igyekszem továbbra is a kézzel írt dokumentumokra koncentrálni.

Emlékszem, az 1990-es években nem lehetett úgy csajozni a bölcsészkaron, hogy az ember hóna alatt ne lett volna ott a Bibó-összes.

És mire koncentrál, amikor nem a történelemmel foglalkozik?

– Ahogyan oly sokan mások, én is imádok olvasni, de alapvetően a szakmámmal töltöm a szabadidőmet is. Ennek különös mellékvágánya, hogy régi redőnyzárakat szoktam fényképezni. Miért? Mert a redőnyzárak a magyar polgárosodás időkapszulái. A redőny ugyanis drága beruházás volt egy üzlet számára, ezért igyekeztek azokat mindig felújítani: leszedték róluk a rozsdát, majd újrafestették. Tanulságos, ahogy ezek a festékrétegek egymásra rakódnak. Nyilván, ahol kicsit jobban ment az üzlet, ott a redőnyöket lecserélik. Legutóbb Csurgón fotóztam egy-két izgalmas redőnyt. Azokat a szerkezeteket valamikor a két világháború között gyártották Bécsben. Igen, az osztrák fővárosban. Az ottani gyártó forrásként nem Wienként utalt magára, hanem a város magyar nevével. Ez arra utal, hogy az osztrák vállalkozás nagy volumenben gyártott a magyar piacra. Hasonlóan izgalmas a budapesti Király utcában talált redőnyzár. Az ugyancsak a két világháború között készült, de már Nagyváradon, a Grünwald Testvérek műhelyében. Annyi a különbség, hogy a terméken Nagyvárad helyett a város román neve, Oradea szerepelt.

Mit tudhatunk meg a családjáról?

– A 23 éves nagyfiam az ELTE-n nemzetközi tanulmányokat folytat. A lányom tizedikes, és elképesztő szinten tanulja a biológiát. A nyolcéves kisfiam az útkeresés elején tart. A feleségem a MOME-n (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem – a szerk.) dolgozik, és rengetegféle dolgot vé­gez egyszerre. Jól jellemzi, hogy a dok­tori disszertációját az ehető vad­növények témájában készíti el.

Elégedett az elért eredményeivel?

– Abszolút, sőt időnként azt gondolom, hogy egy kicsit felül is értékel a külvilág. A környezetemben szá­mos, nálam lényegesen okosabb ember van, akiktől rengeteget lehet tanul­ni. Nagyjából látom a határaimat, tehát hogy én messze felülteljesítettem azt, amire egyébként kalibrálva voltam.

Kivel beszélgessünk legközelebb?

– Hites Sándor irodalomtörté­nészt javaslom. A 19. századi magyar irodalom politikai gazdaságtanát vizsgáló Lendület-kutatócsoportja 2019-ben jött létre. Egyebek mellett azt kutatja, hogy az írók milyen anyagi körülmé­nyek között éltek egykoron.•

Címlapkép: Reviczky Zsolt