Négy évvel ezelőtt Kármán Gábor kollégájával fejenként két-két millió eurót nyertek az ERC (European Research Council) Consolidator Grant pályázatán. Mi áll a siker hátterében?

– Ez az eredmény az intézmény tudatos stratégiai gon­­dol­kodásának gyümölcse. Akkor ketten pályáztunk, és legnagyobb meglepetésünkre mindketten nyertünk az ERC rangos kiírásán. Azóta kialakult nálunk egy műhely, amely már nemcsak a történészekre koncentrál, hanem az egész bölcsészettudományi kutatóközpontra kiterjedően működik – mint a nemzetközi pályázatok felkészítő műhelye. Ennek legfrissebb gyümölcse egy újabb nyertes pályázat, amelyet kollégám és szobatársam, Mihalik Béla nyert meg.

Az ERC támogatásával a szuverén állam és az egyetemes egyház konfliktusos viszonyának történetét vizsgálja az állameskü jelenségén keresztül 1780–1990-ig. Milyen eredményeket értek el?

– A viszonylag nagy szakmai szabadságot adó pályázati keretből nemzetközi csapatot toboroztam, hogy ebben a közép-európai, nyelvileg nagyon sokszínű régióban a kutatást több oldalról elemezve vigyük végig. Nyolcfős csapatunkban a három magyar történész mellett két lengyel, egy-egy szlovén, román és szlovák kolléga dolgozik. Célunk az állam-egyház viszony alakulásának feltárása az állameskün keresztül. Az állameskü olyan jelenség, amely valamilyen formában 1780-tól a rendszerváltásig jelen volt a térségben, természetesen nem mindenhol egyenlő súllyal. Az államesküvel az állam arra törekedett, hogy biztosítsa az egyházi személyek lojalitását. Ez a törekvés a katolicizmus esetében azért különösen érdekes, mert a kereszténység egyetemes valóságképe kihívást jelentett a modern állam szuverenitásigényére. A 19–20. században többször változott az esküszöveg, de az állam szempontjából az intézmény funkciója mindvégig az maradt, hogy konfliktus esetén az egyházi személyek ne a nemzetek feletti egyházszervezethez, hanem az államhoz legyenek hűek.

Az állameskü olyan jelenség, amely valamilyen formában 1780-tól a rendszerváltásig jelen volt a térségben, természetesen nem mindenhol egyenlő súllyal.

Miért 1780-tól vizsgálják ezt a jelenséget?

– A Habsburg Monarchiában akkor uralkodó II. József modern államot akart építeni, és e törekvés része volt, hogy szuverenitását megvédje egy olyan nemzetek fe­letti tényezővel szemben, mint a katolikus egyház. Szó sincs vallásellenességről: a cél az egyházi struktúrák ál­lam­igazgatásba való becsatornázása volt, hasznossági és morális elvek alapján. II. József föléleszti azt a korábbi uralkodói jogosítványt, hogy bármely szentszéki dokumentum uralkodói jóváhagyással publikálható a Monarchia területén. Ilyenek a kinevezési okmányok, amelyek tartalmazzák a pápára teendő eskü szövegét. Az uralkodó célja az volt, hogy a pápa iránti lojalitás ne előzze meg az állam iránti lojalitást. Ezért bevezeti az új típusú államesküt, ami azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy az osztrák császárság katolikus egyháza elszigetelődik a Szentszéktől. Miután ezt a Monarchia püspökeinek jelentős része nem fogadta el, tárgyalások indultak a Szentszékkel, majd megszüle­tett a kompromisszumos megoldás: megengedhető, hogy az egyházi személy állampolgárként az adott uralkodó­hoz vagy országhoz lojalitásnyilatkozatot tegyen, de ez a papi lelkiismeretet és az egyház törvényeit nem sértheti. Ezért ragaszkodik a Szentszék a későbbiekben is ahhoz, hogy az eskü szövegébe bekerüljön egy záradék, amely ezt a fenntartást tartalmazza. Így, ha például egy állam olyan törvényt hoz, amely ütközik az egyház törvényeivel, akkor ez a hűség nem kötelezi a püspököt arra, hogy az adott állami törvényeket betartsa.

A Monarchia összeomlása után is fennmaradt az állameskü?

– Az egyháznak az új koordináta-rendszerben meg kel­­lett találni a helyét. Azt látjuk, hogy Lengyelországtól Ma­­gyar­országig a püspökök nem formális államesküvel, de valamilyen lojalitásnyilatkozattal önkéntesen elköteleződnek az új nemzeti keretek mellett. Az állameskü körül 1923-ban bontakozik ki jelentősebb vita. A Horthy-rendszer számára fontos ugyanis, hogy a komoly társadalmi és politikai szereppel bíró egyházak vezetői lojálisak legyenek az állam iránt. Amikor azonban a pápa Zichy Gyula pécsi püspököt nevezi ki a kalocsai egyházmegye élére, a legitimista meggyőződésű főpap nem akar a protestáns kormányzónak esküt letenni, gyakorlatilag följelenti a Szentszéknél a magyar államot, mivel olyan esküt kérnek tőle, amit a Szentszék nem hagyott jóvá. A tárgyalások eredményeként a Szentszék elküldi a magyar kormánynak a konkordátumok gyűjteményét tartalmazó kötetet, hogy az ott található esküminták közül válasszon egyet. A magyar kormány a Szentszéknek Haitivel 1860-ban kötött esküjét veszi alapul, amelyet majd a két világháború között alkalmaznak. Ez egyébként az egyetlen eskü, amelyet Mindszenty József is letesz 1944-ben, amikor veszprémi püspöknek nevezik ki. A második világháború után létrejövő új rendszer 1949-től szintén élt az állameskü intézményével, aminek kérdését végül az 1964. évi magyar–szentszéki részleges megállapodás rendezte.

A második világháború után létrejövő új rendszer 1949-től szintén élt az állameskü intézményével, aminek kérdését végül az 1964. évi magyar–szentszéki részleges megállapodás rendezte.

Egy nyilatkozatában arról beszélt, hogy az egyház vizsgálatakor meg kell különböztetni a kritikát és a támadást. Vallásos emberként evidenciának tartom, hogy Ön kritikai szempontból elemzi a múltat.

– Történészi ars poeticám, hogy a szereplők motivációit kell feltárni és megérteni – akár egyetértek azokkal, akár nem. Mik lehettek a döntések mögött álló indítékok? Mondhatjuk, hogy egy-egy döntés helytelen vagy elítélendő, de árnyalnám a képet, hogy mennyiben felelős az adott szereplő a döntésért.

Az 1945 utáni ügynökkérdés klasszikus terepe ennek a problémának. Elítélem, és elítélendőnek tartom az ilyen típusú együttműködést, de hogy mi vezette erre az adott embert, és hogyan gyakorolta, minden esetben egyedileg kell vizsgálni. Felmentéssel nem, de megértéssel élhetünk a körülmények ismeretében. Egy konkrét példa: amikor 1950 után a jezsuita rend illegalitásba került, tartományfőnökeit sorra letartóztatták. Idővel Kollár Ferenc személyében olyan tartományfőnök került a közösség élére, aki valamiféle együttműködésre lépett az állambiztonsággal. Bánkuti Gábor, pécsi történész kolléga nagyon szépen kimutatja a jezsuita rend 1945 utáni történetét feltáró kötetében, hogy ez a kompromisszum hozzájárult a rend túléléséhez, hiszen ezzel a félhivatalos kapcsolattal az állam félig-meddig elismerte annak létezését.

Mindszenty József életével ugyancsak sokat foglalkozott. Hogyan került a főpap a látókörébe?

– Ahogy említettem, jelenleg a 19–20. századi egyháztörténetet kutatom, de a szakmai fókuszom kezdettől fogva a 20. századi, és azon belül az 1945 utáni magyar egyháztörténet. Azaz megkerülhetetlen az egykori esztergomi érsek munkássága. Egy tavaly zárult OTKA-kutatás gyümölcseként például a XII. Pius pápa és Mindszenty közötti levelezést feltáró és publikáló forráskötet kiadásán dolgoztunk. Az 1944–1948 között zajló levelezés egy árnyaltabb Mindszenty-kép meg­raj­zolá­sát teszi lehetővé.

Mindszenty újjászervezi a budapesti lelkipásztori hálózatot, hogy ne mamutplébániák működjenek, hanem a városban mindenütt, elérhető közelségben legyenek a papok.

Az esztergomi érsekkel kapcsolatban mindig zavart, hogy a főpapra hajlamosak vagyunk kizárólag politikai szemüvegen keresztül tekinteni, emiatt azonban a főpásztori tevékenysége háttérbe szorul. Amikor például elvállaltam az amerikai követségen tartott szentmiséken elmondott szentbeszédeinek kiadását, az a cél is vezetett, hogy feltárjam: lelkipásztorként Mindszenty milyen témákat tartott fontosnak, hogyan próbálta tanítani azt a kevés hívőt, aki oda elment. Az egyházi források alapján 1945–1948 között nagyon gazdag főpapi munka rajzo­lódik ki. Csak egy példa: Mindszenty újjászervezi a budapesti lelkipásztori hálózatot, hogy ne mamutplébániák működjenek, hanem a városban mindenütt, elérhető közelségben legyenek a papok.

Vallásos családban nőtt fel, de ebből nem feltétlenül következik az egyháztörténészi pálya. Mi terelte ebbe az irányba?

– A Marczibányi téri általános iskola felső tagozatán a történelemtanárom Zsinkó Margit volt, aki már édesapámat is tanította. Rendkívül jó pedagógus volt, élvezetesen adta elő a tárgyat. Új világot nyitott, felkeltette bennem az érdeklődést: milyen izgalmas dolog a múlttal való foglalko­zás. Ez a kíváncsiság később is megmaradt, bár a közép­iskola első éveiben még nem volt evidens, hogy ebbe az irányba indulok el. Egészen más szakmák is szerepeltek a terveim között: érdekelt a biológia és az orvostudomány is. A családom részéről szabadon választhattam, fel sem merült, hogy bölcsész végzettséggel meg lehet-e élni. Abban, hogy később az egyháztörténet lett a szakterületem, Lénárd Ödön piaristának, családunk régi ismerősének volt nagy szerepe. Magyarországon papként ő volt a leghosszabb ideig börtönben: összesen tizennyolc és fél évet ült.

Mi volt a bűne?

– Az Actio Catholica budapesti kulturális titkáraként feladatai közé tartozott az iskolák államosítása ellen indított mozgalom ügyeinek intézése is. Emiatt 1948 közepén letartóztatták, és államellenes izgatás címén hat év börtönre ítélték. A váci börtönből 1953 nyarán, amnesztiával szabadult. Mivel nem tette le az államesküt, nem kapott egyházi beosztást: triciklis kifutóként dolgozott, majd vízóra-leolvasó volt.

1961-ben újra letartóztatták, és összeesküvés vádjá­val hét és fél év börtönre ítélték. Két év után újra amnesz­tiával szabadult, de 1966-ban ismét letartóztatták. 1977-ben VI. Pál pápa személyes közbenjárására engedték szabadon. Középiskolás koromtól bekapcsolódtam az ál­tala végzett múltfeltáró kutatásba: könyveket vittem neki, levéltárakba jártam a számára fontos dokumentumokért. Neki köszönhetem, hogy a modern kori és legújabb kori egyháztörténelem kutatója lettem.

Egyetemi oktatóim közül Adriányi Gábort kell ki­emel­ni, akit 1959-ben kizártak a Központi Szemináriumból. Emigrált, a Bonni Egyetemen lett egyháztörténet-professzor, majd a rendszerváltás után az Eötvös Loránd Tudományegyetemen is tartott előadásokat. Ő a magyar katolikus egyháztörténet 20. századi kutatásának meghatározó alakja. A másik egyetemi mentorom Gergely Jenő professzor volt, akitől szintén rengeteget tanultam.

Mielőtt a szakmában el tudott volna helyezkedni, egy multinál dolgozott kilenc hónapig…

– Amire büszke vagyok. Amikor lejárt a doktori ösztöndíjam, már házas voltam. Gyermekünk még nem volt, de gyógypedagógus feleségemmel el kellett tartanunk magunkat. Nagyon sok egyházi gimnáziumnak elküldtem az önéletrajzomat, hogy történelem–latin szakos tanárnak jelentkezzek, mivel elvégeztem a tanárképzést is, sőt hittant is tudok tanítani. Csak egy-két intézménytől érkezett visszajelzés, hogy nem tudnak alkalmazni. Így német nyelvű webcenter-operátorként helyezkedtem el egy multinál, ami fontos és érdekes tapasztalat volt. Azért vagyok erre büszke, mert az embernek el kell fogadnia, ha nincs hely vagy lehetőség a számára. Fiatalabb kollégáimnak is azt mondom, nem feltétlenül probléma, ha a pályakezdő kutató elé nem terítenek vörös szőnyeget.

Az MTA Történettudományi Intézetébe 2007 áprilisában került. Ki figyelt fel Önre?

– Egy évvel korábban volt az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója. Ezzel összefüggésben egyháztörténeti konferenciát is szerveztek, amelyen ismét találkoztam Balogh Margittal, az MTA BTK történészével. Az ő segítségével kerültem vissza a szakma vérkeringésébe.

Egyháztörténészként könnyen hozzáfér a kordokumentumokhoz?

– Egyre jobbak a lehetőségek. 2020 óta például a Vatikánban kutathatók a XII. Pius pápasága alatt született szentszéki dokumentumok. Hatalmas forrásbázisról van szó, amely magában foglalja a második világháború és a hidegháború időszakát. Itthon a pártállami források szinte teljeskörűen hozzáférhetők, az pedig az adott főpásztortól függ, hogy az egyházmegyei levéltárban milyen anyagok kutathatók.

Itthon a pártállami források szinte teljeskörűen hozzáférhetők, az pedig az adott főpásztortól függ, hogy az egyházmegyei levéltárban milyen anyagok kutathatók.

Néhány éve azt nyilatkozta, hogy tapasztalatai szerint minél több feladata van az embernek, annál több fér az idejébe. Nincs ebben némi ellentmondás?

– Nincs. Ez optimista olvasata annak a régi mondásnak, hogy teher alatt nő a pálma. Ha csak egy tanulmány meg­írásáról van szó, határidő és más munka nélkül, akkor elücsörgök felette. Sokkal koncentráltabban dolgozom, ha több mindennel foglalkozom. Van olyan időszak, amikor az adminisztráció elveszi az időt a kutatástól, de igyekszem hatékonyan dolgozni, és kihasználni a legapróbb időket is. Azért persze így sem sikerül mindig minden határidőt pontosan betartani. Pillanatnyilag három tanulmánnyal jelentős, három kötet szerkesztésével közepes az elmaradásom.

Milyen személyes, és az intézetet érintő szakmai kihívások várják a következő években?

– Az állam és az egyház kapcsolatában számos kutatási témát látok. Egyetlen példát emelek ki: a békepapi mozgalmak működésének elemzése hihetetlenül izgalmas feladat. Előttem áll az MTA doktora disszertáció megírása. Az intézetben további pályázatokon való sikeres szerep­lés, illetve a nemzetközi együttműködések bővítése, koordinálása és működtetése szintén a közeljövő szakmai kihívásai közé tartozik.

És akkor arról még nem beszéltünk, hogy négy tizen­éves gyermekének a nevelése is a feladata. Bár, ahogy említette, teher alatt nő a pálma…

– Nagyobbik lányom az ELTE joghallgatója, a pedagóguspálya iránt érdeklődő fiatalabb idén érettségizik. A fiaim kisebbek, még ráérnek dönteni, milyen irányba mennek.

Történészként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkám a hobbim is, de ez nem tölti ki az egész éle­temet. A családdal régebben sokat túráztunk, manapság a városnézések kerültek előtérbe. Szokatlan hobbim, hogy imádok motorozni. A kutatóintézetbe is egy 300 köbcenti­méteres Vespával járok. Még római egyetemi tanulmá­nyaim alatt kaptam rá a motorozásra.

Egyetemi oktatóként, kutatóintézet vezetőjeként mi­lyennek látja a szakmai utánpótlást?

– Ha az adott korosztály létszámát nézzük, és azt, hogy abból hányan választják a történelmet, arányaiban ugyan­annyi a csillogó szemű, értelmes, érdeklődő fiatal. Csakhogy amíg a mi évfolyamunk 180 fős volt, a Pázmányon most örülünk, ha összejön egy harmincfős csoport. Megértem azokat a fiatalokat, akik szerint a történészi karrier jövőképe nem megnyugtató. Ha nem foglalkoztatják őket valamelyik egyetemen, illetve kutatóintézetben – mert a szakmai kereslet és kínálat nem találkozik –, lehet, hogy operátorok lesznek egy multinál. Igaz, ahogy a példám mutatja, van visszaút.

Kivel folytassuk sorozatunkat?

– Történész kollégámat, Ablonczy Balázst ajánlom, a Trianon 100 Lendület kutatócsoport széles nemzetközi kapcsolathálóval rendelkező vezetőjét, a jövőre 160 éves Magyar Történelmi Társulat főtitkárát.•

Címlapkép: Reviczky Zsolt