Abban az épületben beszélgetünk, ahol egykoron minden elkezdődött?

– Igen. Az ELTE-n molekuláris biológus és immunoló­gus szakon tanultam. 2002-ben onnan jöttem át a Semmel­weis Egyetemre tudományos diákköri hallgatónak. A Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézet jelenlegi vezetője, Matolcsy András akkor tért haza az Egyesült Államok­ból és honosította meg az onkohematológiai kutatásokat. Megfogott, hogy ebbe a munkába egyetemi hallgató­ként bekapcsolódhattam. 2005-ben diplomáztam az ELTE-n, de már három éve ebben a központban kutattam. A PhD-fokozatot már a Semmelweis Egyetemen szereztem meg 2008-ban. A hároméves londoni posztdoktori időszaktól eltekintve végig itt dolgoztam.

A laikusok számára meglehetősen rémisztőnek hang­zik a Semmelweis Egyetem Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézet név. Mit takar ez a kifejezés?

– Ha valaki ide belép, megláthatja, hogy ez nem rémisztő hely. Az igaz, hogy a nagyközönség szemében a patoló­gia még a kórbonctannal azonos, de ez régóta nem így van. A boncolás ugyanis nagyon kicsi szegmense az itteni te­vékenységnek. Az intézeti munka zöme a betegek szö­vet­mintáinak a vizsgálata, a diagnózis megalkotása, betegségek feltérképezése, azok genetikai szintű meg­értése. A patológia az orvostudomány folyamatosan fejlődő ága, mi is a legkorszerűbb technológiákat alkalmazzuk a betegellátás érdekében. Az elmúlt évtizedben új diszciplínaként jelent meg a molekuláris patológia. Enélkül nincs korszerű diagnosztika és célzott terápia. Új eljárásként bevezettük a genomikát, a mesterséges intelligencia módszereit, illetve a digitális patológiát. Az onkohema­to­lógia – ez az én kutatási területem – mellett még négy-öt kutatócsoport működik az épületben. Ők is saját kutatási profillal végeznek alap- és alkalmazott kutatást. Nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt öt év forra­dalmi változásokat hozott a patológiában. Emiatt nagyon mást kell érteni ezen a tudományon, mint 10-15 évvel ez­előtt. Évekkel ezelőtt a rákdiagnózis nagy eséllyel a halállal volt egyenlő. Mára annyit fejlődött a diagnosztika és az egész orvostudomány, hogy bizonyos daganattípusok esetében a betegek nagy százalékának komoly esélye van a teljes felépülésre. Meggyőződésem, hogy ez az intézet nem a halálról, hanem az életről, az életet szolgáló kutatásról, diagnosztikáról szól. Azaz, aki a patológia szó hallatán kizárólag a boncolásra asszociál, nem ismeri a munkánkat.

Az igaz, hogy a nagyközönség szemében a patológia még a kórbonctannal azonos, de ez régóta nem így van. A boncolás ugyanis nagyon kicsi szegmense az itteni tevékenységnek.

Nyitrán töltötte a gyerekkorát, és mivel ott nem volt magyar tannyelvű iskola, alapfokú tanulmányait a nagycétényi magyar iskolában folytatta. Milyen emlékeket őriz abból az időszakból?

– Hálás vagyok a szüleimnek, hogy minden nehézség ellenére azt tartották a legfontosabbnak, hogy a testvéreimmel együtt anyanyelvi oktatásban részesüljünk. Nagycétényben kétezren élnek, azaz, nem nagy telepü­lés. És mégis, szakmailag hihetetlenül felkészült, emberséges tanárok oktattak a magyar nyelvű általános iskolában. Meghatározó alapokat adtak a diákoknak a humán és a reáltudományokból. A tanárok közül többen a szüleimet is tanították. Tudták, hogy jó kezekbe kerülünk. Több taná­rommal a mai napig szoros kapcsolatot ápolok.

Tanulmányait a pozsonyi Duna utcai gimnáziumban folytatta. Itt is jól érezte magát, és a kiváló tanárainak köszönhetően tovább erősödött a természettudományok iránti vonzalma. Önálló ez az út, vagy a családban mindig jelen volt a természettudományos érdeklődés?

– Önálló utat járok. Az általános iskolai biológiatanárom ebbe az irányba terelt, de tőle függetlenül alapvetően érdekelt a természet. Szerencsém volt, hogy a Duna utcai gimnáziumban a kémia–biológia–matematika oktatás európai nívón folyt. Ott már egyértelmű volt, hogy a természettudomány az én világom.

Könnyű volt a döntés, amikor az érettségi után Magyarország felé vette az irányt?

– A magyar tudomány reputációja, a magyarországi felsőoktatási képzés színvonala Budapestre vonzott. Úgy gondoltam, hogy molekuláris biológusként Magyarországon sokkal komolyabbak a lehetőségeim. Emellett az is motivált, hogy nekem magyar nyelvterületen magyar nyelven kell tanulnom. A magyar főváros pedig egyfajta álom volt. Ott élni és tanulni, hatalmas kihívásnak tűnt. Könnyen ment a beilleszkedés, hiszen már gimnazista­ként kollégiumban laktam.

Úgy gondoltam, hogy molekuláris biológusként Magyarországon sokkal komolyabbak a lehetőségeim.

Mi szólt az ELTE mellett?

– A pályaválasztás idején a biológus szakma volt az egyetlen gondolatom. A fővárosi egyetem minden szempontból optimális megoldásnak tűnt. Akkor azonban még nem a betegellátásban gondolkodtam, a tudományos kutatói, fejlesztői vonal lebegett a szemem előtt. A sors érdekes játéka, hogy amit ma csinálok, annak jelentős része a betegellátáshoz kapcsolódik. A kutatásaink olyan kérdéseket feszegetnek, olyan eljárásokat fejlesztünk és programokat indítunk, amelyek a gyógyításban hasznosulnak. Engem az a munka inspirál, amelynek az eredménye gyorsan megjelenhet a gyakorlatban. A Semmelweis Egyetemen folyó kutatások esetében ez garantált. Ezt a lehetőséget vettem észre másod-harmadéves egyetemistaként az orvosegyetemmel kapcsolatban, s ezért kopogtattam be a Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézet ajtaján.

Soha nem érte kritika amiatt, hogy nem orvosként végzett?

– A Semmelweis Egyetemen nagyon sok biológus foglalkozik kutatással és diagnosztikával. A patológiában a molekuláris vizsgálatok egyre dominánsabbak, ehhez biológusok, bioinformatikusok és biomérnökök is kellenek. Csak ilyen szakemberekkel lehet ütőképes és korszerű csapatot alkotni. Ha mindenki hozzáteszi azt, amiben jó, akkor tudunk hatékonyan dolgozni. Ez a tudomány multidiszciplináris csapatjátékká vált.

A patológiában a molekuláris vizsgálatok egyre dominánsabbak, ehhez biológusok, bioinformatikusok és biomérnökök is kellenek.

A PhD-tanulmányok után Londonban dolgozott posztdoktorként. Mi hozta haza?

– A szakmai szeretet lendülete vitt ki, és az MTA Lendület Program hozott haza. Ahhoz, hogy egy pályakezdő kutató szert tegyen a megfelelő kapcsolatokra, megismerjen új eljárásokat, külföldre kell mennie. Az Európai Hematológus Társaság ösztöndíjának köszönhetően Londonba kerültem. Jude Fitzgibbon professzor mellett dolgozva tapasztaltam meg, hogyan zajlik nemzetközi szinten a kutatás. Megtanultam, hogyan kell előkészíteni, majd benyújtani nagy nemzetközi pályázatot. Hogyan kell felkészülni egy jelentős nemzetközi konferenciára, majd előadni ott, illetve hogyan kell tárgyalni a kutatási partnerekkel. Azért is meghatározó időszak volt ez számomra, mert Londonban ugyanazt kutathattam, mint amit itthon elkezdtem. Hatékonyan dolgoztunk a brit főváros­ban, amit az is igazol, hogy harmincévesen a szakma vezető lapjaiban publikálhattam. Ezeknek köszönhetően jelentkezhettem – mint utóbb kiderült – sikerrel a Lendület-pályázatra. Amikor kiderült, hogy hazatérek, a londoni főnökeim marasztaltak, olyannyira, hogy az igazgató megkérdezte tőlem, mint tegyen azért, hogy maradjak. Én azonban úgy éreztem, Magyarországon is el kell ter­jeszteni az általam megismert módszereket. Szerencsém volt, mert hazatérve tehetséges PhD-hallgatókkal kezdhettem meg a munkát. Két év alatt olyan inspiráló fiatal csapat épült fel, ami azóta is hatékony munkát végez.

Kutatócsoportja a vérképző rendszer daganatos megbetegedéseit, vagyis a hematológiai daganatokat, az onkohematológiai kórképeket kutatja. Első, 2005–2010 közötti Lendület-pályázatuk is ezzel a betegségcsoporttal foglalkozott. A 2024-ben elnyert haladó pályázat mi újat hoz?

– Az első ciklusban épült fel a kutatócsoport, alakult ki a kutatási infrastruktúra. A hazai hematológiai centrumokkal létrehoztunk egy hálózatot, aminek köszönhe­tően több ezer beteg mintáját archiváltuk. Klinikai adat­báziso­kat építettünk ki. Néhány betegség biológiá­jának jobb megértéséhez is hozzájárultunk. Az eredményeink befolyásol­ják, hogy adott esetben hogyan folytassák a beteg kezelését, esetleg abba lehet-e hagyni azt, vagy milyen szerrel érdemes folytatni. Az első Lendület-pályázatunk so­rán megismert bio­markereket a klinikai diagnosztikában al­kalmazzák, a magyarországi hematológiai betegek számára elérhető genetikai vizsgálatok része. Azaz, felfedezéseinknek egyértelmű terápiás jelentőségük is lehet. A legtöbb vérképző szervi daganat kapcsán még nagyon sok kutatásra van szükség ahhoz, hogy megértsük, miként biztosítható a betegség minél jobb kimenetele. A munkába a mesterséges intelligenciát is szeretnénk bevonni.
A második „lendületes” ciklusban egyebek mellett vizsgáljuk a mielóma multiplexet (a csontvelő plazma­sejtjeinek, az ellenanyagokat termelő fehérvérsejteknek a rákos megbetegedése – a szerk.), tehát az egyik leggyakoribb hematológiai daganatot, amellyel korábban még nem foglalkoztunk. Olyan érzékenységű eljárást szeretnénk kidolgozni, amellyel jól nyomon követhető, hogy mennyire hatásos a terápia, és mi várható a betegség hosszabb távú kimenetelében. Például várható-e a betegség kiújulása, vagy pedig hosszabb betegségmentes időszakra számíthatunk. E tekintetben a mielómával kapcsolatban még kevés az adat.

Az első Lendület-pályázatunk során megismert biomarkereket a klinikai diagnosztikában alkalmazzák, a magyarországi hematológiai betegek számára elérhető genetikai vizsgálatok része.

Hét hazai pályázat (Lendület, Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal, továbbá egyéb pályázatokra 201 millió forintot kapott), három nemzetközi pályázat (640 ezer euró támogatást nyert el) mellett három, ipari partnerekkel futó pályázat témavezetője is (utóbbiakra 89 millió forintot kapott). Mire elegendő ez a pénz?

– Arra, hogy élvonalbeli kutatásokat folytassunk. A daganatok kutatása európai és globális szinten is hatalmas kihívás. Minden szereplőnek meg kell találnia azt a speciális témát, amiben nemzetközi szinten a legjobb lehet. Lehetőleg olyan területet kell keresni, aminek az eredményei a hazájában is alkalmazhatók, hasznosíthatók a diagnosztikában. Ha meg­értjük a betegségekhez vezető genetikai, környezeti és egyéb okokat, akkor korai diagnózissal, diagnosztikával időben beavatkozhatunk. Az innovatív gyógyszerekkel költséghatékony, személyre szabott kezelést nyújtha­tunk. Időnként megkérdezik, hogy melyik szakmai ered­ményemre vagyok a legbüszkébb. A válaszom mindig ugyanaz: a kutatócsoportom létrehozását tartom a legtöbbre. Ez ugyanis olyan bázis, iskola, ahol nívós molekuláris patológiai kutatások folynak.

A tét óriási, hiszen éppen egy Önnel készült interjúban olvastam az egyetemi honlapon, hogy Magyarországon évente mintegy 30 ezren halnak meg daganatos megbetegedésben, és közel 70 ezer betegnél diagnosztizálnak rosszindulatú daganatos megbe­tegedést. Élete során minden harmadik magyar embernél rosszindulatú daganat alakul ki. Szinte mindenkit érint a rák valamilyen formában, az erről való nyílt kommunikáció mégis tabu, a hiteles szakmai ismeretterjesztő anyagok elérhetősége limitált. Tavaly online ismeretterjesztő és edukációs programot indított a Semmelweis Egyetem Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézete a Rákkutatók Alapítvány támogatásával a daganatos betegek, hozzátartozóik, valamint szakértők és laikus érdeklődők számára. Mi volt a céljuk?

– Mi is tapasztaljuk, hogy nem megfelelő a daganatos betegségekkel kapcsolatos ismeretek széles körű kommunikációja,  a prevenció fontosságának hangsúlyozása, a daganatos betegségekhez fűződő tabuk és tévhitek eloszlatása, valamint az elérhető innovatív diagnosztikai és kezelési lehetőségek ismertetése. Ezen a helyzeten szeretnénk változtatni. Mi hiteles információk közvetítésére vállalkoztunk. Kollégáim örömmel vállalták ezt a feladatot. A Rákkutatók című podcastban fiatal kollégái­mat kérdezem a munkájukról. Az egyik legutóbbi adásban Mózes Réka patológus, rákkutató például arról beszélt, hogyan diagnosztizálunk 24 óra alatt akut leukémiát. Facebook-csatornát is indítottunk, ami három hónap alatt nyolcezer követőt hozott.

Mi is tapasztaljuk, hogy nem megfelelő a daganatos betegségekkel kapcsolatos ismeretek széles körű kommunikációja, a prevenció fontosságának hang­súlyo­zása, a daganatos betegségekhez fűződő tabuk és tévhitek eloszlatása, valamint az elérhető innovatív diagnosztikai és kezelési lehetőségek ismertetése.

Hét egykori hallgatója szerzett PhD-fokozatot, jelenleg négy PhD-hallgatónak a témavezetője. Ön is szorgalmazza, hogy a diákjai külföldön is szerezzenek szakmai tapasztalatot?

– Olyannyira, hogy az egyik tavaly végzett hallgatóm jelenleg Memphisben, a St. Jude Children’s Research Hospitalban, a világ egyik legjobb gyermekonkológiai kutatóközpontjában dolgozik. Egy másik Leuvenben helyezkedett el. Tapasztalataim szerint a fiatalok elmentek, majd általában visszatérnek az intézetbe. Tehetségekben nincs hiány. Az egyik PhD-hallgatóm 17 éves gimnazistaként jelent meg először nálunk.

Milyen célokat lát maga előtt?

– Talán az egyik legfontosabb, hogy a folyékony biopszia alapú diagnosztika általánossá váljon. Ennek lényege, hogy a szövetminta mellett-helyett a vérből határozzuk meg a keringő, daganateredetű DNS-t. Ez érzékenyebb vizsgálati módszer, mint a képalkotó eljárások, például a CT. Azonban sok mindent kell még kutatni-fejleszteni, hogy ez a módszer a mindennapi betegellátás része legyen. Ugyancsak alapvető feladatomnak tartom, hogy a központunk munkáját a legkorszerűbb eszközök segítsék. Az új technológiák anyagi forrásának megteremtése, adaptálása folyamatos kihívás.

A kutatás mellett mire jut ideje?

– Az életem meghatározó része a családom. Patológus feleségemmel a kétéves kislányunkat neveljük. Remélem, hogy számos elfoglaltságom ellenére ők is érzik, hogy számomra ők a legfontosabbak. És a szülőföldem. A szüleimhez havonta visszajárok. A sport, ezen belül a foci is érdekel. A kollégákkal űzzük ezt a labdajátékot, illetve szívesen nézek meccseket. Olyan erős bennem a sport iránti érdeklődés, hogy ha nem ezt a pályát választom, akkor sportriporter lettem volna.

Záró kérdésem: kivel folytassuk interjúsorozatunkat?

– Szarvas Tibor rákkutatót, molekuláris farmakológust ajánlom, aki a Semmelweis Egyetemen és a Duisburg-Essen Egyetemen is dolgozik. A prosztatarák és a hólyagrák neves kutatójával szoros a szakmai kapcsolatom.•

Címlapkép: Reviczky Zsolt