Kondorosi Éva azért ajánlotta, mert izgalmas gon­dolatokat fogalmazott meg a Magyar Tudományos Akadémia jövőjével kapcsolatban. Ez különösen aktu­ális most, amikor az Akadémia alapításának 200. év­fordulóját ünnepeljük. Az MTA200 Elnök­sé­gi Bizottság vezetőjeként mit gondol a tudóstestület mai szerepéről?

– Meggyőződésem, hogy az alapítás óta eltelt két évszázad a nemzet javára vállalt küldetés fényes sikertörténete. Az Akadémia ma is azokkal a nemzeti célokkal működik, amelyeket az 1827. évi törvény megfogalmazott: a magyar nyelv művelése, és bármely tudományterület magyar nyelven való gyarapítása. Kezdetben a nemzeti irodalomra, a történelemre és a magyar állam közjogi megteremtésére összpontosított az intézmény. Az első, 1830-as tagválasztásnál az Akadémia tagja lett Kisfaludy Sándor és Károly, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály és Berzsenyi Dániel, később Arany János, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán. Műveik a nemzeti identitás és kötődés alapvető formálói ma is. A történettudósok rendszerező szaktudományos műveiből előbb nemzeti nagyelbe­szé­lés lett, a maga értékhangsúlyaival, abból pedig mára a közös gondolkodásunk keretét adó nemzeti emléke­zet. A politika pedig a történelmi megértés mindenkori folytatása: az 1848-as magyar kormány nyolc tagja közül öt az MTA tagja volt.

Az Akadémia ma is azokkal a nemzeti célokkal működik, amelyeket az 1827. évi törvény megfogalmazott: a magyar nyelv művelése, és bármely tudományterület magyar nyelven való gyarapítása.

A magyar állam ezeréves fennállásának megünnep­lé­­­sét célzó 19. század végi nagypolitikai szándékot tör­téné­szi aprómunka készítette elő. 1882-ben a vallás- és köz­oktatásügyi miniszter, Trefort Ágoston – maga is aka­démikus – az Akadémiát kérdezte meg arról, me­lyik évben esedékes a millennium. Az MTA szakvéleménye szerint 1888 a legkorábbi, 1900 a legkésőbbi olyan évszám, ami­kor ez az évforduló bekövetkezik. Az ország­gyűlés először az 1895. évet választotta, de addigra nem készült el minden fejlesztés, például az Ország­gyűlés épülete sem, így törvényt módosítottak, és 1896-ban ünnepeltek.

Ők is, de már Széchenyi is pontosan ismerték annak a fogalomnak a tartalmát, amit végül csak az 1990-es évekre dolgozott ki a politológia soft power néven. Eszerint egy nemzet erejét nem feltétlenül a katonasága adja. Nagyon jelentős az a szelíd, de ellenállhatatlan vonzerő és tekintély, ami a kultúrában és a tudományban testesül meg. A tudománynál rangosabb, tényleges társadalmi ható­erőt nehéz elképzelni. Ennek a nemzet javára való fordítá­sa az MTA mai felelőssége. Szerintem az a jó Akadémia, amelyik nemcsak kutatásszervező, kutatástámogató intézmény, hanem maga is kutat, saját kutatási programokat valósít meg stratégiai fontosságú területeken, s ehhez saját kutatókkal is rendelkezik. Az én vízióm, hogy az MTA visszatérhet történeti felelősségvállalásához.

A tudománynál rangosabb, tényleges társadalmi hatóerőt nehéz elképzelni. Ennek a nemzet javára való fordítása az MTA mai felelőssége.

Reálérdeklődésű szülők gyerekeként hogyan lett bölcsész?

– Két kiváló magyartanárnő hatása volt. Az általános iskolában Molnárné Büttner Mária, a gimnáziumban Papp Alice tanított. Tőlük tanultam meg, hogy az irodalom nem száraz tények összessége. Nem az a dolgom, hogy lexiká­lis részletességgel beszámoljak egy író életéről, hanem az, hogy a szövegeik számomra is jelentéssel bírjanak. Az irodalom gimnáziumi tanításához a nyolcvanas évek elején – sajnos csak rövid ideig – használt reformtankönyveket itt, az Irodalomtudományi Intézetben dolgozták ki. A korábbi, ideológiai szócsőnek tekintett tankönyvekkel szemben ezek modern, professzionális munkák voltak.

Harmadikos gimnazistaként magyar irodalomból első lett az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen. Negyedikesként történelemből volt a Ki miben tudós? című vetélkedő döntőse…

– Nagyon régen volt. Annyiban azonban érdekes a történet, hogy az Akadémia akkoriban olyan fontosnak tartotta a televíziós vetélkedőt, hogy a zsűriben Berend T. Iván és Kosáry Domokos is helyet foglalt. Berend egy évvel később az Akadémia elnöke lett, Kosáry pedig a rendszerváltás után követte. Az Akadémia két elismert tudósa, mindketten történelmi rangú tudománypolitikusok, személyesen vállaltak szerepet a fiatalok tehetséggondozá­sá­ban és a tudomány népszerűsítésében.

Az ELTE magyar–történelem szakos hallgatója lett. Hogyan került kapcsolatba az irodalomtörténettel?

– Már középiskolásként az irodalomértelmezés érdekelt, de teljesen nyitott voltam még abban, hogy melyik korszak kutatása mellett köteleződjem el. Elsőéves koromban azután Tarnai Andor irodalomtörténeti szemináriumába osztottak be. Első perctől lenyűgözött a professzor szak­mai jártassága. Másodéves koromtól a speciális szemináriumára jártam. A mentoromnak tekintem, aki szakmai és emberi szempontból egyaránt a példaképem. Ő bízott meg első könyvem, egy kritikai szövegkiadás elkészítésével, amely 1988-ban, ötödéves koromban megjelent. Tarnai professzor hatása volt, hogy nem a modern irodalom, hanem a 16–18. század, a kora újkor, a reneszánsz humanizmus irodalma vonzott magához.

Kérem, mondjon egy példát arra, hogyan működött ez a kapcsolat a mindennapokban?

– Alig voltam egy hónapja egyetemista, amikor az egyik szemináriumon Tarnai Andor fiókjából előkerült egy 17. századi kézirat fotómásolata, amelyet laponként szét­osz­tott a hallgatók között. Paleográfiai gyakorlatnak szánta: az volt a feladatunk, hogy elolvassuk a szöveget a követ­kező órára. De az a kézirat gyakorlatlan szem szá­mára teljesen olvashatatlan volt. Kétségbeestem a megoldhatatlannak tűnő feladvány láttán, és egész hétvégén a betűket bogarásztam. A végén már csak három megoldatlan betű maradt. Képzettségem és tapasztalatom tehát nem volt semmi, de szándékom és kitartásom igen. Erre figyelt fel Tarnai professzor, és újabb feladatokat adott. Ismeretlen, gyakran több száz év óta senki által nem olvasott szövegeket kibetűzni persze csak beugró a kutatáshoz. Ezután kezdődik a munka érdemi része: megérteni a szöveget, feltárni a szerzőnek a saját kora őt foglalkoztató kérdéseire tett utalásait, állásfoglalá­sait. Varázslatos utazás kezdődött akkor.

Szövegek alapján értem meg a világot, fogok tudni eligazodni hasonló döntési és értelmezési helyzetekben. Minden szöveg tanulságokkal szolgál. Alternatívákat kínál. A múlt megismerése segíti a jövő jobb megélését.

Mit ad a mának például a 16–18. századi retorikai gondolatok megértése?

– Minden szöveg emberi rezdülések lenyomata. A gondolatok azért kerülnek papírra, mert valakinek fontosak, üzenetet közvetítenek. Egy rég elveszett idő megértése önmagában is varázslatos. De a szövegértelmezés tétje a mai hermeneutikai elméleteink szerint is messze több ennél: a múlt és a jelen horizontjai összeolvadnak. Szövegek alapján értem meg a világot, fogok tudni eligazodni hasonló döntési és értelmezési helyzetekben. Minden szöveg tanulságokkal szolgál. Alternatívákat kínál. A múlt megismerése segíti a jövő jobb megélését.

Az egyetem elvégzése után került az MTA Irodalomtudományi Intézetébe, amely 2012-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont (BTK) Irodalomtudományi Intézete nevet viselte. 2019-től az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat BTK Irodalomtudományi Intézete volt a megnevezése, majd a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat BTK Irodalomtudományi Intézete szerepelt a cégtáblán, 2025 augusztusa óta pedig az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpont­ja Irodalomtudományi Kutatóintézeteként működik. Az ELTE-ről indult, és most visszatért az ELTE-hez…

– Nem szerencsés ez a keringő. Intézetünk nemzeti alapkutatási intézmény. Megvan a maga nagyon világos küldetése: a magyar nemzeti kulturális örökség irodalmi hányadának a feltárása, gondozása. A nemzeti klasszikusok teljes életművének kritikai szövegkiadás-soroza­tokban való közrebocsátása, a közoktatás és a nemzeti emlékezet számára való megnyitása, élővé tétele. Minden kutatói nemzedéknek vissza kell térnie a teljes magyar irodalmi hagyományhoz, mert változnak a szemlé­leti formák, módszertanok, értelmezési keretek. A digitá­lis feldolgozás, az online közzététel a nemzeti emlékezet alapvető szakportáljainak működtetését jelenti. Mindez nem felsőoktatási tevékenység, egyik vagy másik egyetem „melléküzemágába” rejtve. Ez a terület nemzeti in­tézményt kíván.

Kutatóintézetben dolgozik, de folyamatos az egyetemi jelenléte – oktatott az ELTE-n, a Pázmányon és Pécsett. Hosszú idő óta a Miskolci Egyetem professzora. Mit köszönhet Önnek Miskolc?

– A Miskolci Egyetem 2009 óta általam vezetett Irodalomtudományi Doktori Iskolája az ország egyetlen olyan képzési helye, ahol a nemzeti klasszikusok életművének tudományos szövegkiadására készítjük fel a fiatal szakembereket. Tanítványaim közül többen kiváló irodalomtörténészek lettek, hárman ma a budapesti intézet kutatói, mások egyetemen oktatnak. Egyik tanítványomnál arra figyeltem fel, hogy anyanyelvi szinten beszél szlovákul is. Arra gondoltam, hogy ezt az adottságát remekül hasznosíthatná a magyar irodalomtörténet szlovák nyelvű forrásainak feldolgozásához. Már „csak” professzionális irodalomtörténésszé kellett válnia. Ő Papp Ingrid kollégám, aki azóta a Magyar Királyság területéről az összes 17. századi, szlovák (pontosabban ekkor még: biblikus cseh) nyelvű nyomtatványt elolvasta és értelmezte. Olyan feladatot vállalt, amelyet a Cseh vagy a Szlovák Tu­dományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete is elvégezhetett volna. Ezeknek az intézményeknek ma már visszajáró szakértője.

Külföldi kutatóutakra jár, előadásokat tart szerte Európában. Miért érdekli a nagyvilágot a magyar irodalomtudomány?

– Hangozzék bármilyen hihetetlenül, a 19. század előtti magyar irodalom alapvetően nemzetközi irodalom. Dön­­tően latin nyelven írnak, de amikor nemzeti nyelven születnek alkotások, azok is latin mintát követnek. A hu­manizmus irodalma a klasszikus antikvitás latin és gö­rög nyelvű szövegeinek a beható megértését és köve­té­sét jelenti. Magyarországon és Erdélyben pontosan az történik, ami a nagyvilágban: itt is a klasszikus auk­­­­to­ro­kat olvassák. Ezek imitálásával születnek saját mű­­­veik. Ezért a kora újkor bármely kutatója számára könnyen érthetők az itt folyó kutatások. Nem kell különöseb­­ben erőlködni, hogy az ember ebben a témában fel­­kelt­se a nagyvilág érdeklődését.

A humanizmus irodalma a klasszikus antikvitás latin és görög nyelvű szövegeinek a beható megértését és követését jelenti.

Mit tart a legfontosabb eredményének?

– A borítójának a színe miatt „spenótnak” nevezett hat­kötetes szintézis, A magyar irodalom története az 1960-as években jelent meg. Nyomban az elkészítése után dolgozott ki tervet Tarnai professzor (akkor még az Irodalom­tudományi Intézet kutatója) arra, hogy az irodalom törté­nete után az irodalomról való gondolkodás történetét is meg kellene írni. Ezt a feladatot monográfiákban vé­gezzük el, és az elmúlt harminc év legjelentősebb iro­dalom­tudományi felismerései ezen a korábban teljesen ismeretlen eszmetörténeti terepen születtek meg. A sorozatban a késő reneszánsz hazai retorikai kultúra történetét dolgoztam fel.

Az irodalomtörténet mellett mire jut ideje?

– Nehéz ügy. Aki ilyen pályára áll, az huszonnégy órás szolgálatban van, nincsenek pihenőnapjai. A tudomány művelése és szervezése minden időt elvisz. Ugyanakkor elismerem, nagyon jólesnek azok a különleges alkalmak, amikor ki tudok szakadni ebből.

Ha mód nyílik városnézésre itthon vagy külföldön, felkeresem azoknak a több száz évvel ezelőtt élt „kollégáimnak” a lakóhelyét, sírhelyét, akiknek a munkássága iránt nagy tiszteletet érzek, s igyekszem hagyatékukat korunk számára átmenteni.

Az egyik külföldi kutató­utamon elromlott a laptopom. Vissza kellett térnem a diákkori jegyzetelési módomhoz, a papírhoz és a ceru­zához. Könnyedséget, szabadságot éreztem, hisz még az e-mailjeimet sem tudtam megnyitni. Mint húsz évvel korábban, újra belefeledkezhettem a kutatómunkába. Soha nem felejtem el azt a felszabadult örömöt. Egyéb­ként az informatikában nem csak felhasználó vagyok. Kikapcsolódásként örömmel programozok. Továbbfejlesztem azt a programomat, egy bibliográfiai szoftvert, amivel a tanulmányaim, könyveim jegyzeteit is írom. Ha mód nyílik városnézésre itthon vagy külföldön (ez saj­nos ritkán fordul elő), felkeresem azoknak a több száz év­vel ezelőtt élt „kollégáimnak” a lakóhelyét, sírhelyét, akiknek a munkássága iránt nagy tiszteletet érzek, s igyekszem hagyatékukat korunk számára átmenteni.

Jól gondolom, hogy az elsőéves egyetemistaként 1984-ben választott pályát nem bánta meg?

– Talán nem. Ha ez nem hangzott meggyőzőnek, annak az az oka, hogy túl sok a megaláztatás. Itt most nem a személyemre gondolok, hanem általában a bölcsészettudományokra. Mi, akik ezen a területen dolgozunk, tisztában vagyunk a történeti horizontú nemzeti tudományok művelésének fontosságával is, minőségével is. Ezt a minőséget azonban másfél évtizede folyamatosan magyarázgatni, bizonygatni kell. Egyesek a bölcsészettudományokat a természettudományoknál alkalmazott eljárásokkal kívánják értékelni, minősíteni. A két terület azonban nem összemérhető. Ha egy nemzetközi folyóiratban közölt természettudományos eredményre másfél-két éven belül nem érkezik hivatkozás, az eltűnik a süllyesztőben. A mi területünk megítélésére alkalmatla­nok a nemzetközi folyóirat-adatbázisok. Publikációink­nak eleve csak 45 százaléka folyóirat-tanulmány, ugyanennyi írás tanulmánykötetben jelenik meg. A maradék tíz százalék monográfia, kritikai kiadás. A nemzetközi adatbázisok még a meghatározó súlyú, külföldi bölcsész folyóiratokat sem indexálják, mert nem angol nyelvűek – alapvetően nemzeti nyelveken, németül, franciául, olaszul írunk, és a magyar irodalomtörténet világszinten piacvezető műveit bizony magyarul. Aki az irodalomtudományban nagy presztízsű publikációra vágyik, az a mi intézetünk lapjában, az Irodalomtörténeti Közleményekben szeretné közölni a tanulmányát. Most már az MTMT-ben (Magyar Tudományos Művek Tára – a szerk.) is épp elég adat van ahhoz, hogy statisztikai elemzést végezzünk rajtuk, s azt látjuk, hogy egy bölcsész közleménnyel a publikálást követő öt-hat évben nem történik semmi, a hetedik-nyolcadik évben futnak be az első hivatkozások. Ha kimagasló a tanulmány, arra viszont évtizedekig hivatkoznak. Ezt az alapvető adottságot újra és újra elmagyarázni – meglehetősen deprimáló. Ünnepnap, amikor kizárólag tudománnyal foglalkozhatok.

Kivel folytassuk sorozatunkat?

– Molnár Antal történészt, a Történettudományi Kutatóintézet igazgatóját javaslom, aki a pápa történészi tanácsadó testületének is tagja.•

Címlapkép: Reviczky Zsolt