Beszélgetésünk elején, kérem, mondjon egy-két érdekességet a gyerekkoráról!

– Meghatározó emlékem, hogy a vasfüggöny és a szigorú utazási korlátozások miatt csak kilencéves koromban találkoztam először apai nagyszüleimmel, akik a cseh­országi Chebben éltek. Anyai nagymamám viszont mindig mellettem volt – boldog gyerekkoromat elsősorban neki köszönhetem.

Szüleim egyetlen gyermekeként sok szeretetet kaptam tőlük, de a válásuk, amikor tizenegy éves voltam, mélyen megrendített. Csak a nagymamám végtelen szeretete segített át ezen az időszakon. Mindketten újraházasodtak, amit akkor persze nem néztem jó szemmel. Eleinte kifejezetten ellenséges voltam édesanyám második férjével, Tarnai Andor irodalomtörténésszel, de rövid időn belül igazi apa-lány kapcsolat alakult ki köztünk. Sőt, együtt is dolgoztunk: én készítettem, hatalmas igyekezettel és precizitással, az egyik készülő könyvének a névmutatóját. Akkoriban azt gondoltam, talán ez lesz az én irodalmári pályám kezdete.

Apám második házasságában sajnos nem alakult ki hasonlóan bensőséges kapcsolat a mostohaanyámmal, de apámmal és a kishúgommal nagyon boldog voltam, valahányszor együtt tölthettünk egy kis időt.

A budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumba iratkozott be. Netán azért, mert – az Önt ajánló Lovász Lászlóhoz hasonlóan – matematikus akart lenni?

– Édesanyám elhatározta, hogy a legjobb budapesti középiskolába kell járnom. A Fazekas humán tagozatára iratkoztam be, mert nevelőapám irodalomtörténészi munkája inspirált. Mohón olvastam, latinul tanultam, és arról álmodtam, hogy én is irodalomtudós leszek. Egy év múlva azonban az iskola a matematikára specializálódott, a humán szakot megszüntették. Felajánlották, hogy átmehetek a matematikaosztályba, de az ottani diákok kivételesen tehetségesek voltak – sokan közülük világhírű matematikusok lettek, köztük Lovász László. Úgy éreztem, nem tudok versenyezni velük, ezért elutasítottam az ajánlatot. Az osztályunkat áttették az Eötvös József Gimnáziumba. Ennek a város szívében található középiskolának a kivételes tanárai a szabadság szellemében, a kíváncsiságunkra építve tanítottak.

Mi írta felül az irodalomtudósi álmokat?

– Kiváló tanuló voltam, de nem tudtam, milyen utat válasszak. Azzal azonban tisztában voltam, hogy a diploma az egyetlen módja annak, hogy megnyíljon előttem a világ. Alig két hónap volt a jelentkezési határidőig, amikor néhány barátom említette, hogy Straub F. Brunó, az ELTE Orvosi Kémiai Intézetének vezetője – fiatalkorában a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert kutatóasszisztense volt – speciális molekuláris biológia tanfolyamot szervez középiskolásoknak. Az ELTE öt perc sétára volt a középiskolámtól, így eljártam a kurzusra, ahol olyan kiváló fiatal tudósok előadásait hallgathattam, mint Venetianer Pál, Duda Ernő és Csányi Vilmos. Három előadás után tudtam, hogy megtaláltam az utam. Ezek az órák új világot nyitottak meg, feltárva a tudományos kutatás izgalmát és lehetőségeit. Az ELTE-n kutatóbiológusnak jelentkeztem – a modern biológia kutatóit képző szak két évvel korábban indult Straub kezdeményezésére. A 250 jelentkező közül mindössze tizenhetünket vették fel. Az az öt év az egyetemen az életem legboldogabb évei közé tartozik.

Elsőévesként csatlakoztam például Fedorcsák Imre csoportjához, akinek a laboratóriumában – gyakran idősebb hallgatók irányításával – megtanultam mikrobákkal és fágokkal dolgozni. Az egyik felsőéves Kondorosi Ádám volt. Ádám és én kölcsönösen csodáltuk egymást, udvarias „három lépés távolságot” tartva, de legbelül már akkor éreztem, hogy ő lehet az ideális férjem. Amikor Ádám egy évre Stockholmba ment, átvettem az egyetemi projektjeit.

Közben Straub F. Brunó vezetésével megkezdődött a Szegedi Biológiai Kutatóközpont építése. Straub olyan modern, közép-európai kutatóhelyet képzelt el, amely genetikával, molekuláris biológiával, növénytudományokkal és biofizikával foglalkozik. Kiváló tudósokat nevezett ki igazgatóknak, és aktívan toborozta a legtehetségesebb fiatal diplomásokat, hogy ott kezdjék meg karrierjüket. A központ megnyitásakor a munkatársak átlagéletkora harminc év alatt volt. Ádám is Szegedre költözött, az Alföldi Lajos vezette Genetikai Intézethez csatlakozott. Alföldi Lajos a Rhizobium baktériumok kutatásával bízta meg, de közben az Ádámtól örökölt egyetemi projekt miatt rendszeresen találkoztunk, és egyeztettük a kísérleti terveket.

Hogyan hatott Önre a Szegedi Biológiai Kutatóközpont?

– Lenyűgözött. Egy hihetetlenül pezsgő, inspiráló szellemi közeg tárult elém, amilyet korábban sosem tapasztaltam. A folyosókon, a teázókban, sőt még a lépcsőházban is késő estig nyüzsögtek a fiatal kutatók: vitatkoztak, ötleteltek, egymást inspirálták. Versengtek, hogy ki találja meg gyorsabban a megoldást egy tudományos problémára. Ilyesmit az egyetemen soha nem éltem át.

Bár nem akartam Szegedre költözni – jó állásajánlatokat kaptam Budapesten –, fokozatosan rájöttem, hogy a Tisza-parti városban van a helyem. És nem csak a tudo­mány miatt. Az egyetem befejezése után kétéves akadémiai ösztöndíjat kaptam Szegeden. Alföldi Lajos irányítása alatt dolgozhattam volna, azonban amikor Alföldi megtudta, hogy 1973-ban összeházasodtunk, közölte velem, hogy nem dolgozhatok a Genetikai Intézetben. Attól tartott, hogy akadályoznám Ádám munkáját, ezért a Biokémiai Intézetbe irányított. Dénes Gézához osztot­tak be, egy elismert biokémikushoz, akinél a T-limfociták izolálásával foglalkoztam. Amikor Ádám egyéves ösztön­díjat kapott a brightoni Sussex Egyetemen – a nitrogénkötés kutatásának globális központjába –, természete­sen együtt akartunk menni. A hatóságok azonban attól tartottak, hogy mindketten külföldön maradunk. A férjem mehetett, én nem. Három hónap várakozás után közöltem a főnökömmel, hogyha nem kapok útlevelet és vízumot, hogy a férjem után mehessek, felmondok. Még aznap a kezemben volt az útlevelem, és hamarosan úton voltam Angliába, ahol a nitrogenáz enzimkomplexeket kezdtem elemezni. Az Egyesült Királyságból visszatérve átmentem Duda Ernő csoportjába. Ernő tele volt ötletekkel, inspiráló mentorként több kiváló tudós karrierjét indította el, köztük Karikó Katalinét. A laboratóriumában élénk, stimuláló és vidám légkör uralkodott. Az én projektem a liposzómákkal történő DNS-átvitele volt emberi sejtekbe. Ezt a témát mRNS-ek bejuttatásával Karikó Kati vitte tovább, és fejlesztette Nobel-díjjal elismert szintre.

Az én projektem a liposzómákkal történő DNS-átvitele volt emberi sejtekbe. Ezt a témát mRNS-ek bejuttatásával Karikó Kati vitte tovább, és fejlesztette Nobel-díjjal elismert szintre.

1981-ben a férje meghívást kapott a kölni Max Planck Növénynemesítési Kutatóintézetbe, hogy hozzon létre egy Rhizobium genetikai laboratóriumot. Nem sokkal később Jacques Demaille, a CNRS Élettudományi Osztályának vezetője Budapestre utazott, és rendkívüli ajánlatot tett: Ádám hozzon létre egy új növénytudományi kutatóintézetet. Gondolom, nem sokat tépelődtek az ajánlaton…

– Téved, mert sokat tépelődtünk, viszont ezt a lehető­sé­get nem utasíthattuk vissza. A férjemnek egy feltétele volt, hogy megtarthassa a szegedi csoportját. 1988. január 1-jén nevezték ki igazgatónak. A tudományos életben sikereket értünk el, de a családi életünkben tragédia történt. Ádám megbetegedett, s mint utóbb kiderült, tévesen diagnosztizálták. Hét évig minden figyelmemet és szeretetemet neki szenteltem. Sok álmatlan éjszaka alatt tudományos kérdések megoldásán töprengtem, ez a korszak életem egyik legtermékenyebb időszakává vált. Sok szempontból a tudomány mentett meg attól, hogy mély depresszióba süllyedjek. Az erőfeszítések ellenére Ádám 2011 januárjában elhunyt.

Sok álmatlan éjszaka alatt tudományos kérdések megoldásán töprengtem, ez a korszak életem egyik legtermékenyebb időszakává vált.

Szellemi partnerként és kutatótársként tekint a férjére. Mit köszönhet neki?

– Mellette tanultam meg, hogy mindig a legnagyobb célokat tűzzük ki magunk elé – és aztán el is érjük őket. Ez rengeteg munkát jelentett, de a kutatás izgalma és a közös előrehaladás minden nehézséget feledtetett. Ádámmal tökéletesen kiegészítettük egymást: ő volt a kritikus, a pesszimista, aki a problémákat mérte fel, én pedig az optimista, aki a megoldásokat kereste. A laborban jobban boldogultam, összeszedetten, párhuzamosan tudtam dolgozni, így jól működtünk csapatként. Együtt rendkívül sikeresek voltunk.
Azóta is bennem él az, amit tőle tanultam: mindig a legmagasabbra kell tenni a lécet, bátran kell szembenézni a kihívásokkal, és kihozni magunkból a maximumot. Erre biztatom most a munkatársaimat is.

Amikor Ádám megbetegedett, tudtam, hogy tovább kell vinnem mindazt, amit együtt kezdtünk el. Már több mint tíz éve nélküle folytatom a kutatásaimat, ez idő alatt több, a nemzetközi tudományos közösség által is elismert, sőt néhány esetben korábbi dogmákat megdöntő eredményt értünk el. Ádám emlékére pedig az Academia Europaea keretében egy nemzetközi tudományos díjat alapítottunk, hogy tovább vigyük azt a szellemiséget, amit ő képviselt.

És a férje mit köszönhetett Önnek?

– Azt hiszem, elsősorban a boldog családi életet. Igyekeztem levenni róla a hétköznapok terheit, mindent elintézni helyette. Emlékszem, amikor Franciaországba költöztünk, és nyelvtudás nélkül, szótárral a kezemben egy hónapon belül vettem egy autót – kicsit más lett, mint amit terveztünk, de a célt elértem. Ugyanakkor legalább ennyire fontos volt a hozzájárulásom a közös kutatásainkhoz. Őszintén szólva, nem tudom, hogy nélkülem mindaz, amit elértünk, mikor és hogyan valósult volna meg. A nőknek százfelé kell figyelniük, ezért szerintem jobban megtanulják megszervezni az életet: hogyan lehet valamit a leggyorsabban, a legpraktikusabban, a leghatékonyabban megoldani. Én ezt a fajta rendszerező gondolkodást és elszántságot vittem bele a kapcsolatunkba. A gyereknevelésben viszont teljesen egyenrangú partnerek voltunk – mindent közösen csináltunk, és ez rengeteget jelentett mindannyiunknak.

Az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia külföldi tagjává választottak. Az egyetlen magyar tudós voltam, akit akkoriban ez a megtiszteltetés ért.

A hazai tudománytörténet meghökkentő epizódja, hogy hamarabb lett az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia, mint a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Mi erre a magyarázat?

– Háromévente jelölhetnek valakit az MTA-tagságra, és egy jelölt csak háromszor javasolható. Engem 2004-ben, 2007-ben és végül 2010-ben jelöltek. Az első kettőt, szerintem, igazságtalannak tartott okok miatt utasítot­ták el: Ádám felesége voltam, ezért megkérdőjelezték a szakmai eredményeimet; egy akadémikus „elég” egy családban; illetve túl sok időt töltöttem külföldön. 2010-re azonban a helyzet megváltozott. Magyarországon intézetet vezettem, Ádám már régóta nem vett részt a munkámban. Ennek ellenére esélyeim továbbra is csekélyek voltak. Annak az évnek a tavaszán azonban az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia külföldi tagjává választottak. Az egyetlen magyar tudós voltam, akit akkori­ban ez a megtiszteltetés ért. Ez az elismerés nyitotta ki előttem az MTA kapuját.

A talajban élő Rhizobium baktériumokkal foglalkozik. Miért különlegesek ezek?

– A Rhizobium baktériumok különlegesek, mert képesek szoros, kölcsönösen előnyös kapcsolatot kialakítani a hüvelyes növényekkel – például a babbal, borsóval, lucernával vagy a szójával. Ennek az együttélésnek az eredménye a gyökereken kialakuló nitrogénkötő gümő, ahol a baktériumok a levegő nitrogénjét ammóniává alakítják, és azt átadják a növénynek. Így a növény műtrágya nélkül is képes fejlődni és nitrogénhez jutni.

Ez a folyamat nemcsak tudományosan lenyűgöző, hanem gyakorlati szempontból is óriási jelentőségű. Ha ezt a biológiai nitrogénkötést más haszonnövények­ben – például a búzában, kukoricában vagy rizsben – is meg tudnánk valósítani, jelentősen csökkenhetne a műtrágya-felhasználás, és ezzel együtt a vizek és a levegő nit­rogénszennyezése is. Világszerte sok laboratórium dolgozik ezen, és bár az első eredmények biztatóak, még nem lehet megjósolni, mikor lesz ebből a hüvelyesek­hez hasonlóan hatékony „nitrogénkötő kukorica”.

De számomra a szimbiózis igazi csodája mégis a növény és a baktérium közötti párbeszéd. Egy különleges, molekuláris nyelv segítségével kommunikálnak egymással, több száz különböző molekulát használva, hogy érzékeljék egymás állapotát, és összehangolják a fejlődésüket.

Melyik eredménye hozta meg a világhírt?

– A gümőfejlődésért felelős, úgynevezett nodulációs géneket azonosítottuk a lucerna Rhizobium partnerében. Egy másik, korábbi dogmát megdöntő kutatásunkban azt bizonyítottuk, hogy a baktériumok is képesek differenciálódni – ugyanazon mechanizmusok révén, mint az eukarióta (valódi membránnal körülhatárolt sejtmaggal rendelkező sejtekből álló élőlények – a szerk.) gazdasejtjeik –, és ezt a folyamatot maga a növény irányítja. Ennek a munkának a folytatásaként fedeztük fel, hogy a gümőkben a növényi sejtek több száz különböző kis fehérjét, úgynevezett peptideket termelnek. Ezek a peptidek indítják el és szabályozzák a baktériumok átalakulását a nitrogénkötésre képes formává. Ez a felfedezés alapozta meg a 2018-ban elnyert, nagy presztízsű Balzan-díjamat, és jelenlegi kutatásaink középpontjában is ezeknek a peptideknek a működése és szerepe áll.

Karikó Katalin egyszer azt mondta, hogy annak idején csodálattal figyelte az Ön kísérleteit az SZBK-ban. Mi a véleménye a kutatótársáról?

– Lenyűgöző, ahogy ő hitt az igazában, hogy a kutatási témájából alapvető jelentőségű eredmény születhet. Talán senki más nem tudott volna végigmenni azon az úton, amin ő végigment. Az Egyesült Államokba távozása után is tartottuk a kapcsolatot. Érdekes most látni, hogy 2023 után hirtelen milyen sok barátja lett… az is izgalmas kér­dés, hogy ha nem jön a koronavírus-járvány, Kati vajon akkor is, és ilyen gyorsan megkapta volna a Nobel-díjat?

Sokszor hangsúlyozta, hogy több figyelmet kellene fordítani a tudomány oktatására. Miért és hogyan kellene oktatni?

– Az emberek jelentős része sok mindenben tájékozatlan. Gondoljunk csak a vakcinaellenességre. Alapvető is­meretek hiányában bármit könnyen elhisznek. 

A gyerekekben nem keltik fel az érdeklődést, nem inspirálják őket a kritikai gondolkodásra. Ezért van szükség a legújabb ismeretek népszerűsítésére.

A termé­szettudományos tárgyak oktatása visszaszorulóban van. A gyerekekben nem keltik fel az érdeklődést, nem inspirálják őket a kritikai gondolkodásra. Ezért van szükség a leg­újabb ismeretek népszerűsítésére. Ezért kell oktatni a tu­dományt, amelynek a megítélése messze elmarad a tár­sadalom fejlődésében betöltött alapvető szerepétől.

Korábban tagja volt az ENSZ-főtitkár tudományos tanácsadói testületének, az Európai Bizottság tudományos főtanácsadó csoportjának, illetve az Európai Kutatási Tanács (European Research Council; ERC) alelnökeként is dolgozott. Jelenleg az Európai Akadémia (Academia Europaea) élettudományi vezetője. Hogyan került ezekbe a bizottságokba?

– Az ENSZ-főtitkár tudományos tanácsadói testületé­be a világ minden részéről választottak kutatókat. Sike­res ERC-pályázattal és a világ vezető akadémiáinak a tagja­ként sokan ismertek. Amikor felkértek a tagságra, fogalmam sem volt, hogy mi lesz a feladatom. Azt mondták, olyan javaslatokat várnak, amelyek megvalósítása jót tesz a Földnek, az emberiségnek. A bizottság kanadai orvos tagja azt javasolta, tiltsák be a dohányzást a Földön, hiszen az tudományosan igazolt, hogy a dohányzás káros az egészségre. Ez a felvetés nem került napirendre. Én az alapkutatás támogatását és előtérbe helyezését ajánlottam, mert ez az alapja az innovációnak. Ezt elfogadták.

A kutatás, a tudományos bizottsági tagságok mellett mire jut ideje?

– A két unokámmal a lehető legtöbb időt szeretném töl­teni, hiszen gyorsan felnőnek. Nyáron elmentünk az SZBK-ba, ahol megmutattam nekik a nagyapjukról elnevezett előadótermet. Nagyon büszkék voltak erre, és a mikrofonba beszélve rövid előadást tarthattak nekem. Egyszer azt mondták, olyanok szeretnének lenni, mint én.

Kivel folytassuk portrésorozatunkat?

– Kecskeméti Gábor irodalomtörténészt, édesapám tanítványát ajánlom. Gábor okos gondolatokat fogalmazott meg az MTA jövőbeni szerepével kapcsolatban.•

Címlapkép: Reviczky Zsolt