2013. március 6.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Csanádi Márton

„Ugye megtaláltad a megoldást?”

„Gyermekonkológusként és kutatóként kezdtem a pályám. A klinikán a gyerekek többször is megkérdezték, hogy ugye, megtaláltam a megoldást, és már nem kell levágni a lábukat. Nemmel kellett felelnem, de ekkor el­döntöttem, hogy választ kell adnom a kérdéseikre” – emlékezett pályája kezdetére Peták István, aki a rák elleni küzdelemnek szenteli az életét. A tavaly decemberben Gábor Dénes-díjjal elismert kutatóorvos a molekuláris farmakodiagnosztika nemzetközi hírű művelője. Néhány kérdésre már van válasza.


Előző interjúalanyunk, Dinnyés And­rás, az egyik legígéretesebb kutatóként ajánlotta önt olvasóink figyelmébe. Hogyan indult a pályája?
– Szolnokon születtem, de ez a város nekem csupán egy kényszerű megálló volt, hiszen a családom Abonyban élt, ahol ellenben nem volt kórház. Ezért az abonyi nők Szolnokon vagy Cegléden hozták világra gyermekeiket. De, hogy bonyolítsam a helyzetet, a szüleim és a nagyszüleim sem itt születtek. Anyai nagymamám osztrák származású, aki a két világháború között egy kis alpesi faluból a világvárosnak számító Budapestre költözött. Nagyapám jómódú közhivatalnok volt, aki úgy gondolta, hogy öreg napjaiban gazdálkodni fog, ezért Abony mellett szőlőt vett, amelyet azonban a második világháború után a kommunisták államosítottak. A jólét elillant, sőt nagymamám egy boltban eladóként dol­gozott. Mivel nem tudott jól magyarul, németül számolt, emiatt többször is megvádolták azzal, hogy német kém. Szerencsére nem vitték el.

A családi hagyomány szerint nagymamám egy disznót azért hizlalt fel, hogy annak az árából zongorát vegyen a lányának. És így lett. A döngölt padlójú lakásban volt egy zongora. Édesanyám megtanult zongorázni, majd Debrecenbe került, zenetanári diplomát szerzett, szaktanácsadóként nagyon szép pályát futott be. Ózdon élő apai nagyapám ezermester volt, aki mindent megszerelt, ami elromlott körülötte. Az ő mikroszkópját máig őrzöm a dolgozószobámban. Édesapám néprajz szakon végzett, később újságíró lett, 1996 és 1998 között a Magyar Televízió Rt. elnökeként dolgozott.

Édesapja azonban nemcsak erről ismert, hanem arról is, hogy Rocken­bauer Pállal közösen ők hozták létre a Másfél millió lépés Magyarországon című kultikus műsort. Ha jól tudom, ön is ott volt a forgatáson…
– Legnagyobb hatással édesapám természet és turizmus iránti rajongása volt rám. Ennek természetes következménye volt a filmsorozat. A másfél millió lépés felét én is megtettem kilencévesen, néha feltűnök a filmkockákon. A film készítésének idején a család már Buda­pesten élt, én a városmajori általános iskolába jártam.
A természet iránti rajongásom a fővárosi lét ellenére is megmaradt, olyannyira, hogy a gimnáziumi évek nyarait a Kis-Balatonon töltöttem egy fantasztikus ember, Futó Elemér társaságában. Én voltam a természetvédelmi terület egyik madárcsősze, de nem én voltam ott fontos, hanem Elemér bácsi, aki egész életét a természetvédelemnek szentelte. Derékig állva a mocsárban gyűjtöttük az algamérgezéstől beteg madarakat. Napokig poszátákat tömtem hurkapálca segítségével, ami könnyen ment az erős csípésű nyári lúdhoz viszo­nyítva. Itt tapasztaltam meg, hogy milyen fontos a nyitottság a természet csodáira. Harmadikos koromig kutató­biológus akartam lenni, ám azon a nyáron néhány biológus hallgatóval dolgoztam együtt a Kis-Balatonon, és nem tetszett a mentalitásuk. Nem akar­tam velük az egyetemen is találkozni, na de akkor mégis mi legyek? A nővérem aján­lotta az orvosegyetemet, hiszen orvosi diplomával is lehetek kutató. A Semmelweis Egyete­men elbűvölt annak felismerése, hogy a betegségek biológiai folyamatok, amelyek megérthetők, megismerhetők. Az pedig nem lehet, hogy néhány betegség hátterére nem jövök rá! A betegség is olyan, mint egy bűnügy, ahol mindig van tettes. Az a kérdés, hogy rájönnek-e, hogy ki az elkövető? Ha nem, az a megismerés korlátaiból adódik – nincsenek megfelelő technológiai eszközeink, vagy nem vagyunk elég okosak a rendelkezésre álló információk összerakására. Az egyetem végén a II. Számú Gyermekklinikára jelentkeztem, ahol daganatos gyerekeket gyógyítottam.

Miért éppen ezt a hihetetlen érzelmi megterheléssel járó területet választotta?
– Úgy gondoltam, hogy az ember élete rövid, ezért a legnagyobb kihívást kell keresnie. A gyermek­­onkológia minden­képpen az. Ha megoldok egy problémát, megmentek egy teljes életet. Ha nem, egy teljes élet elveszik. Nincs középút. Közben az I. Számú Patológiai és Rákkutató Intézetbe is felvettek PhD-hallgatónak. A két munkát párhuzamosan végez­tem, ami szív­szorító helyzeteket idézett elő. Ha egy napot kutattam, másnap a gyere­kek rögtön azt kérdezték, hogy ugye, megtaláltam a megoldást, és nem kell levágni a lábu­kat. Nem tudtam mit mondani nekik.

Korábbi nyilatkozataiból tudom, hogy nem volt elégedett a betegek kezelésével. Mivel volt gondja?
– Minden beteg egységesen ugyanazt a kemoterápiás protokollt kapta, akkor is, ha az orvosok előre tudták, hogy az nem fog hatni. Persze, ez nem az orvosok hibája volt, nem volt más választásuk. Az akut limfoid leukémiáról már 1995-ben tudni lehetett, hogy a gyerekek azon öt százaléka, aki egy bizonyos génhibát hordoz magában, biztosan meghal, mert az alkalmazott módszer az ő esetükben hatástalan. Frusztrált ez a helyzet, ezért úgy döntöttem, hogy egy ideig csak kutatok. Addig nem állok a gyerekek elé, amíg nem tudok érdemi dolgot mondani nekik.

Nem lehet, hogy azért adták a kollégák a hatástalan hatóanyagot, mert a szülőknek és a gyereknek azt akarták mutatni, hogy ők mindent megpróbálnak? Ezt könnyebb feldolgozni, mintha nem tesznek semmit, mert nincsenek eszközeik.
– Ez a helyzet tudományos, pszichológiai és etikai kérdéseket egyaránt felvet. A bizonyíté­­ko­kon alapuló orvoslás lényege, hogy kiszűrik a városi legendákat, azaz azokat az esetleg már évtizedek óta alkalmazott módszereket, technikákat, amelyek mögött nem áll tudo­mány. Ha én tudom, hogy az adott betegségben szenvedő betegek 90 százalé­ká­nál hatá­­sos egy adott terápia, de azzal is tisztában vagyok, hogy a páciens génhibája miatt neki bizonnyal hatástalan lesz a kezelés, akkor nála valami mással kell próbálkozni. Ha más betegeknél is nekem lesz igazam, akkor el kell gondolkozni a váltáson. Az is előfordul, hogy a kezelés a betegek tíz százalékánál segít. Ha megismerjük, hogy a többiekre miért hatás­talan az eljárás, akkor az érintettek előszűrésével sokkal jobb gyógyulási arány érhető el.

Kutatóként az apoptózissal, azaz a programozott sejthalállal kezdett foglalkozni. Miért?
– Hihetetlenül izgalmas jelenség, amikor egy sejt, az én esetemben egy daganatsejt, külső hatásra (kemoterápia) nem passzívan pusztul el, hanem beindít egy öngyilkos folyamatot. Úgy dönt, hogy a kezelés hatására létrejött DNS-károsodás miatt nem érdemes élnie. Ha megértjük, hogy miért döntenek a sejtek az apoptózis mellett, ezt a tudást két dologra használhatjuk. Megjósolhatjuk, hogy ki reagál, és ki nem egy adott hatóanyagra, illetve elkezdhetjük új gyógy­szerek fejlesztését. A gyógyszerek sejtszintű hatásmechanizmusának kutatását molekuláris farmakológiának nevezzük. Az erre épülő diagnosztika a molekuláris farmakodiagnosztika. Ilyen munkát végeztem az egyetemen, és ezt a munkát folytattam az Egyesült Államokban, ahová egy Fulbright-ösztöndíj révén jutottam ki. Az amerikai intézet­ben megfogott az a szemlélet, hogy ott nagyon komolyan vették a transzlációt, vagyis azt, hogy a kutatási eredményeket mielőbb alkalmazzuk a betegek gyógyításában. Nem azért kutatnak, hogy publikáljanak, hogy impakt faktorokat gyűjtsenek, hanem azért, hogy gyógyítsanak. Ezzel a szemlélettel jöttem haza. Illetve azért, mert általános gyakorlat az Egyesült Államokban, hogy ötévente meg kell pályáznod egy állást – lehetőleg egy másik intézményben. Így nem rögzülnek kapcsolatok, nem merevedik el a struktúra, mindig kívülről jön egy másik szemlélet. Én is pályázhattam volna egy másik állásra, ám ha nyerek, az újabb öt év, ami azt jelenti, hogy végleg kint maradok. Ezt nem akartam. Azért sem, mert a barátaim elmondták, hogy egy „őrült fazon”, Schwab Richárd, a MÁV Kórház bezárt radiológiai osztályát laboratóriummá építi át. Ricsi korábbi bázeli munkahelyéről elkérte a leselejtezett műszereket, amelyeket vállalkozók segítségével hazahozott. Találkoztunk, és megbeszéltük, hogy együtt dolgozunk. Csatlakoztam a Racionális Hatóanyag-tervező Laboratóriumok Kooperációs Kutatóközpontjához, amit ő vezetett, és amelynek én lettem a tudományos igazgatója.

Létezik irracionális hatóanyag-tervező labor is a világon, vagy ez a megnevezés a figyelem­felkel­tést szolgálja csupán?
– Munkánk irányát mutatja ez a különös név. A lényeg az, hogy egyetemek és bio­tech­nológiai cégek össze­fogásával egy olyan helyet hoztunk létre, ahol az alapítók orvos­biológiai kutatásaikat hatékonyabban végezhetik, mintha azt mindegyikük önállóan akarta volna megvalósítani. Ezt a kutatóközpontot egészítette ki a 2003-ban alapított KPS Molekulá­ris Diagnosztikai Központ. Ez a központ a daganatos betegek személyre szabott terápiájá­hoz elenged­hetetlen molekuláris diagnosztikai módszerek fejlesztésével és szolgál­tatásá­val foglalkozik. A KPS-ben úgy döntöttünk, hogy mi a hám­növekedési faktor receptor farmako­diagnosztiká­jára koncentrálunk. Kapóra jött, hogy akkoriban próbálták ki ezer betegen az egyik svéd gyógyszer­gyárnak a hám­növekedési faktor receptort gátló készít­mé­nyét. A hatóanyag annak ellenére megbukott, hogy néhány ember fantasztikusan reagált rá. Akkor kerültünk kapcsolatba egy olyan tüdőrákos beteggel, akinek már több áttét is volt a szervezetében, és akin a korábban alkalmazott kezelések nem segítettek. Megvizsgáltuk a DNS-mintáját, és kimutattuk, hogy a hámsejt növekedésében szerepet játszó EGFR gén nemcsak jelen van, hanem tizenötszörösen van jelen a mintájában. Lehet, hogy ennél a betegnél a hámnövekedési faktor receptor megsokszorozódása okozta a daganatot?

Ez lehet az oka, ez lehet a patogén? Schwab Richárd harcolta ki, hogy ezen a betegen a megbukott gyógyszert alkalmazhassuk. Az Országos Gyógyszerészeti Intézet hozzájárult, az általunk kimutatott génhibára adott kezelésnek köszönhetően öt évet daganatmentesen élt a páciens, és nem tüdőrákban halt meg, hanem hasnyálmirigy-gyulladásban. Igazoltuk, hogy megismerhető a daganat, és ha megismerhető, és létezik eszköz a beavatkozásra, akkor meggyógyítható a beteg. Ilyen génhibára visszavezethető daganat a tüdőrákos esetek tíz százalékánál mutatható ki, ami hazánkban évente háromszáz esetet jelent. Konferenciákon mutattuk be eredményünket, s azt hittük, hogy ezek gyorsan átmennek a gyakorlatba, és elkezdődik a betegek tesztelése. Két évig nem történt semmi. Ennek egyik oka technológiai: a tüdőből nagyon nehéz mintát venni. Azaz, olyan diagnosztikai eljárás kell, amely rutinszerűen ad olyan mintát, amelyből két héten belül 99 százalékos bizton­ság­gal megállapítható, hogy a keresett gén mutáns vagy sem. Ma már lézer­lökés­hullám mikrosz­kóp segítségével egyesével bele tudjuk lőni a daganatos sejteket a tárgy­lemezek felszíné­ről a vizsgáló­csőbe. A régióban mi helyeztünk elsőként üzembe egy genom­­szekve­náló berendezést, amellyel sok betegben sok gén­­szakaszt nagy biztonság­gal tudunk meghatározni. Az elmúlt tíz év számos sikeres daganat­biológiai kutatása és fejlesztése mellett több száz daganatos beteg számára tettük lehetővé új generációs gyógyszerek, célzott terápiák alkalmazását.

Mit tudunk a daganatos betegségek genetikai hátteréről?
– A daganatos betegség lényege, hogy a daganatsejtek kóros mértékben szaporodnak, osztódnak, másrészről nem indul be az önmegsemmisítő mechanizmus, az úgynevezett programozott sejthalál, amely normális sejtekben bekövetkezik, amikor a szervezetnek a túl­­szaporodott sejtekre nincs többé szüksége. Ma már azonban ismerjük azokat a konkrét molekulákat is, amelyek meghibásodása ezekért a működés­­zavarokért felelős. Azokat a géneket, amelyeknek a hibás, mutáns változata egy olyan kóros fehérje létrehozásáért felelős, amely egy normális sejtet daganat­sejtté változtat, daganat­géneknek, azaz onko­gének­nek nevezzük. Azokat a géneket, amelyek a daganatok kialakulását gátolják, tumor­gátló géneknek, azaz tumor­­­szupresszor géneknek nevezzük. Azt tudjuk, hogy az emberi gének mindössze másfél százaléka vesz részt a daganatok kialakulásában, azaz a harminc­­­ezer génből mintegy négyszáz­­­hatvan rákot okozó génről van tudomásunk. Ez a szám évente egy-két újabb génnel növekszik. Mivel az evolúció több millió év alatt hoz létre újabb géneket, nem lesz sokkal több, rákot kiváltó génünk. A négyszáz­hatvan nem kevés, de kezelhető mennyiség­nek tűnik. Azt tudjuk, hogy minden egyes betegnél a négyszáz­hatvan gén valamelyike a tettes. Az a feladatunk, hogy rájöjjünk, melyik génről van szó, és találjunk rá gyógyszert. Az a fantasztikus, hogy klinikai vizsgálatok­ban jelenleg négy­száz gyógyszer­­jelöltet elemeznek ilyen cél­pontokra. Ma ötven gén kétszáz szakaszát tudjuk elemezni, csakhogy ebben a kétszáz gén­szakaszban is lehet kétezer-hatszáz­féle mutáció, és mindegyik mutáció másként befolyásolja a gyógyszerre való érzékenységet. Egy munka­társam olyan algoritmust alkotott, amelynek segítségével a rengeteg információ közül ki tudjuk szűrni a számunkra fontos elemeket. Nekünk az a feladatunk, hogy kiválasszuk az adott gén­mutációra ható gyógyszert. Missziónk lényege, hogy a betegeknek joguk legyen arra, hogy hozzá­férjenek a tudomány legújabb eredményei­hez. A hippokra­tészi eskünek is az az üzenete, hogy a betegek számára mindig a legjobb ellátást kell biztosítani. Csakhogy napjainkban annyira felgyorsult a tudomány fejlődése, hogy a gyakorlat lemaradt az eredmények mögött.

Elképesztően bonyolult folyamatokról beszélünk, amelyek megértése rettenetesen drága technológiákon alapul. Lehet, hogy pénzhiány magyarázza a lemaradást?
– A mi munkánk pénzt takarít meg. Amikor elvégzünk egy molekuláris diagnosztikai elemzést, amivel megfelelő célpontot találunk, akkor pénzt spórolunk meg. Az ötven génre kiterjedő vizsgálat hétszázezer forint, az nagyjából annyi, amennyi egy átlagos célzott gyógyszeres kezelés havi ára, amiről két-három hónap után derül ki, hogy hatástalan. Akkor nem érdemesebb elvégezni a génvizsgálatokat? Ha én kimutatom, hogy a beteg génmutációja rezisztens a választott gyógyszerre, akkor egy­értelmű, hogy pénzt takarítok meg. Az is igaz, hogy óriási érdekellentétbe ütközünk, amikor egy forgalomban lévő gyógyszer alkalmazási területét szűkítjük.

De érdekeket is szolgálunk, amikor egy újonnan fejlesztett hatóanyag esetében igazoljuk, hogy mely betegcsoport számára lehet hasznos. Előfordult, hogy ugyanazzal a gyógy­szer­gyárral mindkét szituáció fennállt. A Gábor Dénes-díjasok klubjának következő össze­jövetelén arról beszélünk majd, hogy az innováció milyen feszültséget gerjeszt. Ahogy az előbbiekből kitűnik, bőven lesz majd miről beszélnünk.

Az innovációt destruktív kreativitásnak nevezik, hiszen szükségszerűen valamilyen korábbi gyakorlat megszűnését hozza el, és mindig érdeksérelemmel jár. Ezért nehéz az innováció, amikor az új felismerést a gyakorlatba szeretnénk átültetni. Amíg csak tudományos elő­adáso­kat tartottam a génhibákról, taps és népszerűség fogadott, de amikor a kezelést sürgettem, egészen más volt a helyzet.

Kik jönnek a KPS-hez?
– Akiknél daganatot fedeztek fel. Ők azért jönnek, hogy megtudják, létezik-e célzott kezelés a daganatukra, illetve a már létező gyógyszer az esetükben hatásos-e? Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) jelenleg nem támogatja ezeket a célzott vizsgálatokat, de előrehaladott tárgyalásaink akár ilyen eredménnyel is zárulhatnak. Az itteni vizsgálatok egy részét gyógyszergyártók szponzorálják.

Ha viszont más molekuláris diagnosztikai vizsgálatokra van szükség, akkor viszonylag mélyen a zsebébe kell nyúlnia a betegnek: 100-150 ezer forintot, különleges esetben akár hétszázezer forintot fizetnek ki a páciensek. A költségeket a méregdrága molekuláris biológiai vegyszerek és az ugyancsak drága berendezések indokolják. Az idén tízéves cégünk a nehézségek ellenére sikersztori. 2005-ben az amerikai onkológusok szaklapjában (Journal of Clinical Oncology) publikáltuk megfigyeléseinket. Mi is részt vettünk abban nemzetközi kutatásban, amelyik hozzájárult ahhoz, hogy 2009-ben törzskönyvezzék az első olyan gyógyszert az Európai Unióban, amelyet kifejezetten az EGFR génhibás tüdő­rákos betegeknél lehet alkalmazni. De mi sem vagyunk próféták a saját hazánkban. Sokat javított a megítélésünkön, amikor a nagyközönség számára is kiderült, hogy a Harvard Egyetemen ugyanazokat az eredményeket érik el, mint amit mi. Így már hihetőbb a mi munkánk, csupán azt dolgozzák fel nehezen egyesek, hogy olykor mi hamarabb jutunk el oda, ahova az amerikaiak.

Nem bánta meg, hogy tíz éve hazajött az Egyesült Államokból?
– Ha kizárólag a kutatási feltételekre gondolok, akkor biztosan könnyebb dolgom lett volna a tengerentúlon. Ugyanakkor nem bántam meg a visszatérést, mert nagyon élvezem azt az itthoni küzdelmet, hogy miként lehet kutatási eredményeket a gyakorlatba átültetni. Hiszek abban, hogy különleges eredményekhez különleges élethelyzetek kellenek. Ilyen különleges helyzettel nap mint nap találkozom. Lehet, hogy az itthon ért kihívások hozták ki belőlem az innovátort. Bár, ha kint maradtam volna, vélhetően akkor is elértem volna eredményeket, de nekem itthon kellett ezt véghez­vinnem. Éppen az itthon dolgozó kutatók jelentenek Magyarország számára óriási lehetőséget a személyre szabott orvoslás terén. Különösen hangzik, de akár egészségturisztikai logisztikai központ is lehetnénk, hiszen a molekuláris diagnosztikai tudás és technológia rendelkezésre áll, rengeteg klinikai vizsgálatot is végez­nek nálunk. Munkámban mindig arra törekedtem, hogy szakmai sikereket érjek el, amíg nem akadályoznak ebben, boldogan élem az életem. A karrier önmagában sohasem érdekelt. Bizonyos mérföldkövek számomra is fontosak, ilyen például az MTA doktora cím megszerzése. Ennek a feltételeit már most teljesítem, de csak akkor foglalkozom vele, ha messze meghaladom a kritériumokat.

Elképzelhető olyan élethelyzet, amikor azt mondja, hogy visszatér a gyermekonkológiára?
– Most is ott vagyok, de nem klinikusként, hanem olyan szakemberként, aki a klinikusok keze alá dolgozik. Nagy örömmel látom, hogy 1995 óta mennyit fejlődött a tudomány. Olyan betegek, akiken akkor nem tudtunk segíteni, ma meggyógyulhatnak.

Az itteni munkája mellett a Semmelweis Egyetemen oktat és kutat. A szakmáján kívül jut ideje másra is? Hogyan kapcsolódik ki?
– Nincs sok szabad időm. Keveset alszom, és rengeteget dolgozom. Ez így megy már tizenöt éve. A kutatás mellett szeretek előadni, szeretem, ha sok ember figyel rám, akikkel megoszthatom a lelkesedé­semet és tudásomat. Ha mégis akad szabadidőm, akkor a sziklamászás jelent kikapcsolódást. Nem leszek Erőss Zsolt, de nekem is megvan a magam Himalája hegysége: a rák.

A család miként tolerálja a túlfeszített munkát?
– A feleségemnek nem kell magyarázni, hiszen háziorvosként dolgozik, nagyon komolyan veszi a hivatását. 2012 őszén egyedüli magyar szakemberként adott elő az amerikai háziorvosok éves konferenciáján. Nagyobbik lányom, Csenge tizenöt, a kisebbik, Lelle tízéves. Ahogy mi a szüleinket, ők bennünket utánoznak. Modellt látnak, és azt másolják. Mással nem tudom magyarázni a nagyobbik lányom döntését. Ő az Apáczai gimnázium biológia fakultásán tanul. Azért ott, mert nyolcadikos korában eldöntötte – ekkor olvasott egy cikket a Geo magazinban –, hogy minden olyan helyszínen megfordul, ahol 26 éves koráig Charles Darwin is járt.

Kit ajánl olvasóink figyelmébe?
– Az MTA Természettudományi Kutatóközponton belül újonnan létrejött Molekuláris Farmakológiai Intézet vezetőjét, Kardos Julianna professzor asszonyt, akinek a munkásságát nagyra értékelem.•

Peták István 1971-ben, Szolnokon született. 1995-ben szerzett általános orvosi diplomát a Semmel­weis Egyete­men, majd az I. Számú Patológiai és Kísérleti Rák­kutató Intézetben folytatta kutató­munkáját, ahol az apoptózis, azaz a programozott sejthalál molekuláris mechanizmusát vizsgálta. 1998-tól az Egyesült Államokban, a St. Jude Children’s Research Hospital molekuláris farmakológiai és kísérleti terápiás osztályán kutatott Fulbright-ösztön­díjjal. 2002-ben elnyerte a Magyary Zoltán poszt­doktori ösztöndíjat. 2003-ban meg­alapította a KPS Orvosi Bio­technológiai és Egészség­ügyi Szolgáltató Kft.-t, amelynek jelenleg is a tudományos igazgatója. 2004-től a Semmelweis Egyetem I. Számú Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetében dolgozik, ahol létrehozta a Molekuláris Terápia munka­csoportot. 2005-től a Racionális Ható­anyag-tervező Laboratóriu­mok Kooperációs Kutató­köz­pont tudományos igazgatója. 2006-tól a Magyar Bio­technológiai Szövetség tudományos és bio­etikai szak­bizottságá­nak elnöke. 2006-tól a Current Signal Transduction Therapy nemzet­közi tudományos folyóirat szerkesztője. 2012-ben Gábor Dénes-díjjal tüntették ki.

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka