2012. október 5.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Csanádi Márton

Tudományon innen és túl

Novellákat ír, szenvedélyes gyűjtő, mindemellett tudományterületének egyik legtermé­kenyebb kutatója Váradi András, az MTA Természettudományi Kutatóközpont Enzimológiai Intézetének professzora, akit Sarkadi Balázs ajánlott olvasóink figyelmébe.


1948-ban Nyíregyházán született, de hároméves sem volt, amikor szüleivel Budapestre költöztek, mert apja sokkal jobb állást kapott a fővárosban. Mit jelent önnek Nyíregyháza?
– Szülőhelyem hosszú ideig csupán egy földrajzi pont, illetve bejegyzés volt a személyi igazolványomban. Manapság azonban az egyik barátom által novellettáknak nevezett történeteim jelentős részének éppen Nyíregyháza a helyszíne. Apám és kilenc testvére a nyírségi középváros iparos rétegének szokásos életet élte a 20. század elején, ahonnan a család számos tagja Amerikába vándorolt. Apám sok színes történetet mesélt ezekről az emberekről. Ő felnőtt fejjel érettségizett, majd végzett el egy főiskolát. Anyám Kassán született. A deportálások és a holokauszt miatt a családjából egyedül ő maradt életben. Apámmal ellentétben sohasem mesélt a rokonairól. Ő a Kárpát-medence egyik legjobb iskolájában, a kassai Magyar Gimnáziumban érettségizett. Olyan olvasottsággal, műveltséggel rendelkezett, ami – mai tudásom birtokában nyugodtan kijelenthetem – példa nélküli volt. Öcsém születése után anyám az ötvenes években esti egyetemen szerzett közgazdász diplomát. Hallatlan elismeréssel adózok nekik, hogy nekem nem felnőtt fejjel kellett diplomáznom. Nagyon büszkék voltak rám, amikor felvettek az egyetemre, amikor tudományos fokozatokat szereztem.

Az iskolák terelték a természettudományok felé, vagy határozott elképzeléssel, céltudatosan építette pályáját?
– Az iskoláimmal szerencsém volt, mert az általános iskolában és a gimnáziumban is hatalmas tudású, karizmatikus tanárokkal találkoztam. Az általános iskolában ilyen volt a magyar- és történelemtanárom, Szacsvay Fehér Tibor, a neves színész, Szacsvay László édesapja. Olyan nagy hatással volt rám, hogy engem azokban az években csak a humán tárgyak érdekeltek. Különösen a nyelv szerkezete, mint logikai rendszer vonzott, de emellett rengeteget olvastam is. Az Eötvös Gimnázium elején is kitartott ez a humánlendület. Olyannyira, hogy az első két évben egyetemi nyelvészeti szakkörbe jártam. Majd, mint derült égből a villámcsapás, beleszerettem a kémiába. Ebben meghatározó szerepe volt egy újabb hatalmas egyéniségnek, a kémiát és latint oktató Bánhegyi Györgynek, aki angolul, németül és franciául is kiválóan beszélt. Tanítványai közül sokan állítják, hogy az oroszon kívül bármelyik tantárgyat nagyobb hatékonysággal oktatta volna az adott tárgy szaktanáránál. Csak a mi évfolyamunkból két kiváló vegyész került ki. A Svédországban letelepedett világhírű biokémikus, Bártfai Tamás legutóbb a kaliforniai Scripps Kutatóintézetben volt igazgató, előtte a svájci Roche gyógyszergyár kutatási részlegét irányította. A másik Hajdú János, aki a fehérjeszerkezet-kutatásban szerzett elévülhetetlen érdemeket. Hajdú az Oxfordi, illetve a Stanford Egyetemen is dolgozott, most Uppsalában van. Az évfolyamunk döntő része azonban orvosi, illetve állatorvosi pályára ment. Sokan mondják, hogy milyen óriási szerencsénk volt, hogy bennünket Bánhegyi György tanított.

Úgy vélem, ennek köszönhetően, gond nélkül bejutott az ELTE vegyész szakára.
– Gondot abban az időben nemcsak az egyetemi felvételi jelentett, hanem az egy év katonaság is. Az egyetemen nem voltam különösebben kiemelkedő diák. A jövőm szempontjából meghatározó pillanat az előbb említett Bártfai Tamáshoz kötődik. Mivel ő nem volt katona, egy évvel felettem járt, jobban ismerte az egyetemi viszonyokat. Ő javasolta, hogy TDK-zak, és mindjárt ajánlott is egy Tóth Tibor nevű fiatal oktatót a kémiai technológia tanszéken. Bevált az ajánlat. Nagy szabadságban, hihetetlen sokat tanultam tőle. Tóth Tibortól tanultam meg, hogy mennyire fontos a szemléltetés, az érdekes, ám pontos előadás. A diploma megszerzése után kaptam egy kétéves ösztöndíjat, amelyet tisztességgel kitöltöttem az előbb említett tanszéken, de az időközben érkezett tanszékvezetővel nem találtam meg a hangot, ezért elváltak az útjaink. 1974-ben kerültem az MTA Szegedi Biológiai Központ Enzimológiai Intézetébe. Addig azt se tudtam, hogy az egyetemeken kívül is létezik kutatás Magyarországon. Hamar rájöttem, hogy itt a munka sokkal célratörőbb és hatékonyabb a maga hibái és korlátai ellenére. Ezekben az években ébredtem rá, hogy számomra a kutatás lehet az életcél.

Miért akart kutató lenni? Fel sem merült, hogy az iparban próbálja ki magát?
– Első külföldi utamon – még harmincéves se voltam, amikor kikerültem pár hónapra Svédországba – egy ottani srác megkérdezte, hogy miért ezt a pályát választottam. Úgy éreztem, ha az ember nemzetközi szinten akarja lemérni magát, vagy élsportoló lesz, vagy – a természettudományban – kutató. Mindkét pályán az egész világgal lehet versenyezni. Azzal sem törődtem, hogy az esélyeimet alapvetően befolyásolta, hogy a Lajtától keletről neveztem be ebbe a versenybe. Hasonlóan naiv, kevéssé tudatos döntések kísérték végig a pályámat. Visszatekintve rettentően suta bukdácsolás volt ez, de az ember mindig utólag okos. Vagy akkor sem, és egy újabb setesuta döntést hoz. De azt sem szabad elfelejteni, hogy folyamatosan munkált bennem egy bizonyos hajtóerő, lebegett előttem egy életcél. Ez arra késztetett, hogy felfedezzek valamit. Vitt előre a kíváncsiság, s mivel nagy volt bennem a függetlenség iránti vágy, ezt ipari kutatóként nem kaphattam volna meg, hiszen ott adottak a célok. Az egyetemen viszont független lehettem, az akadémiai intézetben szintén, ám az utóbbi helyen eredményeket is vártak tőlem.

Közel negyven éve ugyanott dolgozik. Mi tartja ott?
– 1977-ben Patthy László munkacsoportjába kerülve ismerhettem meg a nemzetközi élvonalba tartozó kutatás addig nem ismert ízeit. Zseniális kutatónak tartom, szenzációs meglátásokkal. Akkoriban az volt a helyzet, hogy az ember, ha átlépte a határt, akkor azt tapasztalta, hogy nyugati kollégái számítógépekkel dolgoznak, ha Biharkeresztes felé ment, akkor azzal szembesült, hogy Romániában kutatóintézet sem volt. Átmeneti ország volt a mienk. Számító­gépünk ugyan nem volt, de olvashattuk a legjobb tudományos folyóiratokat. Patthy László kockás papírra vetett, a józan ész alapján fogant ötleteivel lett világhírű. A fibrinolízis szabályozásával, a modul rendszerű proteolitikus enzimek szerkezet-funkció összefüggéseivel foglalkoztam nála. Akkori munkáimból kiemelkedik a fibrin degradációs termékeken található, a fibrinolízis szabályozása szempontjából kulcsszerepet játszó plazminogén kötőhelyek lokalizálása. Ekkor született a plazminogén aktivátor kutatás egyik legfontosabb cikke, amelyben e fehérje domén szerkezetét írtuk le, és a fibrinhez való kötődésért felelős molekularészletet azonosítottuk. Az 1983–84-ben publikált két közleményünk rendkívüli érdeklődést váltott ki. Ezen a területen a skandináv kutatók is jelentős eredményeket értek el, így nem csoda, hogy idővel összebarátkoztam néhány dán kutatóval. Dániában is dolgoztam, talán én voltam az első kutató, aki a vasfüggönyön túlról érkezett hozzájuk. Mivel kérdezték, elmondtam, hogy milyen körülmények között dolgozunk. Nem hitték el, hogy itthon például évente egyszer lehet vegyszereket rendelni. El sem tudták képzelni, hogy ilyen körülmények között is lehet eredményes a munka. A dánoknak, ha eszébe jutott egy kísérlet, azt napokon belül megcsinálták. Mi számtalanszor átgondoltuk, végigbeszéltük, előre modelleztük a lehetséges kifejleteket és az arra adandó válaszokat. Amikor a dánok meglátogattak bennünket Budapesten, azt hiszem, akkor hitték el, hogy az eredményeink valóban ilyen körülmények között születtek.

Ha végig a dán feltételekkel dolgozhat, messzebbre jutott volna?
– Erre nyilván azt kellene válaszolnom, hogy igen. De nem vagyok róla meggyőződve. Kétéves posztdoktori periódusomat az Egyesült Államokban, a Cornell Egyetemen Harold Scheraga kutatócsoportjában töltöttem. A fibrin polimerizáció szerkezeti feltételeivel foglalkoztam, meghatároztam az egyik fontos polimerizációs helyet a fibrin monomer szerkezetében. Soros-ösztöndíjjal 1988-ban három hónapot a Yale Egyetem egyik kutatólaboratóriumában is dolgoztam. Itt sikerült egy forradalmian új módszert kidolgozni, amelyet homológia PCR-nek neveznek. A következő két évben még két, néhány hónapos vendégkutatói munkára nyílt lehetőségem a Yale Egyetemen. Hatékony volt az amerikai munka, de nem lettem tőle világhírű.

Mit hozott önnek a rendszerváltás?
– Sok egyéb mellett egy máig hatékonyan működő szakmai kapcsolatot. A kilencvenes évek elejének nagy fordulata az volt, hogy Sarkadi Balázzsal közösen elhatároztuk, hogy új kutatási projektet indítunk az emberi multidrog-rezisztencia fehérjevizsgálatára. Ez a kutatási irány mindkettőnk régi tervei között szerepelt. Azóta legalább hatvan közös cikkünk jelent meg nemzetközi folyóiratokban. Hatékony munkakapcsolatunk alapja, hogy ő nagyon jól ért a membránokhoz, az orvosdiagnosztikához, én pedig a molekuláris biológiai technikákat ismerem. De a legfontosabb, hogy közös az értékrendünk. Ezzel párhuzamosan egy új, alkalmazott kutatási projektbe is kezdtem: a DNS-alapú klinikai genetikai diagnosztika módszereinek kidolgozásába és hazai elterjesztésébe. Ezek a kilencvenes évek elején elkezdődött úttörő fejlesztések nagyon sok, azonnal hasznosítható eredményt hoztak a cisztikus fibrózis, a súlyos vérzékenységek (hemofília A és hemofília B), az öröklődő pajzsmirigyrák diagnosztikája területén. Az együttműködésnek én csak előnyét látom. Egy másik fontos történés, hogy oktatóként is kipróbáltam magam. Fontos fordulatot jelentett az életemben a kilencvenes évek elején Falus András. Ő akkor lett tanszékvezető a Semmelweis Egyetemen. Felkért, hogy tartsak előadást, ami ellen tiltakoztam, mert szerintem gyakorlat nélkül nem lehet. Meggyőzött. Kidolgoztam a humán molekuláris genetika alapjai című tantárgyat, amely az ELTE és a Semmelweis Egyetem égisze alatt ment jó tíz éven keresztül. Noha nem vagyok orvos, és vajmi keveset tudok a klinikumról, de ismert emberek példáján keresztül bemutattam egy-egy öröklődő betegséget. Gondolkodási modellekről, génmeghatározó eljárásokról beszéltem. Miközben tanítottam, én is nagyon sokat tanultam.
Azt hiszem, sikeres volt, hiszen sokan jártak az előadásaimra, jóllehet ez a tárgy nem volt kötelező. Elsőéves hallgatótól kezdve orvosegyetemi professzorokig sokan beültek az előadóba.

Fontos egy kutatónak a hírnév?
– Én megvagyok a felhajtások nélkül. Nekem az a fontos, ha olyan ember elismerését vívom ki, akinek a véleménye számomra értékes.

Azt tudom, hogy hatékony főnök, hiszen jelenleg három PhD-hallgató témavezetője, vezetésével korábban tizennégy PhD-disszertáció készült, valamennyit sikere­sen védték meg. Tanítványai közül egy MTA doktora fokozatot szerzett (korábban Howard Hughes Research granttel rendelkezett), egyikük 2010-ben MTA Lendület pályázatot nyert, ketten pedig elnyerték a L’Oréal–UNESCO Nők a Tudományért díját. Tudatosan szemezget, vagy mindenkit örömmel fogad, és később szelektál?
– Mi nem vagyunk egyetem, hozzánk nem áramlanak olyan könnyen a tehetséges diákok. Számomra a Semmelweis Egyetem Élettani Intézetének tehetséggondozó programja a szimpatikus. Ott a több száz elsőéves közül tudatosan keresik a tehetséget, akinek el tudják adni a tudományt. Ilyen merítési lehetőség nekünk nem adatott meg. Én a lányaim segítségét kértem. Tőlük érdeklődtem, hogy az adott gimnáziumi évfolyamban ki volt a legtehetségesebb gyerek. Az egyik lányom Szakács Gergelyt említette, akit sikerült megnyernem a pályának. Ma az MTA Lendület programjának egyik nyertese, tudományterületének egyik befutott szakembere. Azokra is figyeltem, akik az előadásaim alatt és után okos kérdéseket tettek fel. Arányi Tamás, ma kollégám, a kilencvenes években diákként tett fel nekem elgondolkoztató kérdéseket. Kutatóként, csoportvezetőként sohasem hittem, hogy bármelyik kollégámnál okosabb vagyok, de a tapasztalatomra építhettek. A „mindent mindig kontrollálni kell” mentalitást megkövetelem tőlük, és azt is, hogy a kísérletek tervezésekor az ábrándok helyett a logikára építsenek.

Mivel foglalkozik mostanában?
– Az általam vezetett laboratórium érdeklődése 2002-ben az ABCC6 fehérje felé fordult, e fehérje génjében előforduló mutációk egy ritka betegség, a pseudoxanthoma elasticum okozói. E génfehérje-betegség kutatására komplex programot állítottunk fel, amely magában foglalja a gén evolúciós történetének felderítését, a fehérje működésének megértését, a fehérje fiziológiai és pathobiológiai szerepének feltárását, valamint populációgenetikai adatok gyűjtését. Számos egyéb eredményünk mellett kimutattuk, hogy az ABCC6 gén egyik alléljának a hiánya jelentős genetikai rizikófaktor a koszorúér-betegségben. Létrehoztuk a fehérje térbeli modelljét, és újszerű összefüggéseket találtunk a betegséget okozó mutációk eloszlása és a funkció szempontjából fontos kölcsönhatások között.

Három lányt nevelt fel, melyikükből lett kutató?
– Még egyikből sem. A legnagyobb lányom angolt tanít, és neveli unokámat francia anyanyelvű svájci férjével. Középső lányom a képzőművészeti egyetemet végezte el, jelenleg két unokámat istápolja.
A legkisebb szociológus, ő kutató lesz, a berlini Humboldt Egyetemen a napokban szerzi meg a PhD-t. Nem bánt, hogy egyikük sem került szoros kapcsolatba a természettudományokkal. Azt viszont remélem, hogy ők is igyekeznek majd a szakmájukon túli dolgokra is figyelni. Úgy tűnik, hogy ez a törekvésem sikerrel járt. És ne feledkezzünk meg családom talán legfontosabb szereplőjéről, a feleségemről, aki – Váradi Júliáról van szó – rádiós újságíróként dolgozik.

Gondolt már arra, hogy miként alakul az élete, ha az általános iskolában találkozik a zseniális kémiatanárral és a gimnáziumban a magyartanárral? Azért kérdezem, mert az elmúlt években számos novellája jelent meg az Élet és Irodalomban, illetve az idei nyári Ördögkatlan fesztiválon nem kisebb személyiség, mint Parti Nagy Lajos ajánlotta önt a közönség figyelmébe. Napvilágra kerül­nek az elfojtott álmok?
– Nem tudom, mi az igazság. Családom azt mondja, hogy mindig tele voltam anekdotákkal, rövid, élvezetes történetekkel. Az irodalom számomra egy közlési mód, de nem az egyedüli megszólalási lehetőség, hiszen az elmúlt években számos alkalommal írtam tudománypolitikai cikkeket különböző lapokba. Amikor a történetek kitörtek belőlem, félve mutattam meg barátaimnak, akik bátorítottak. Azt mondták, hogy ezek jók. Történeteimet több alkalommal is közölte az Élet és Irodalom szerkesztője, Grecsó Krisztián, akiről utólag tudtam meg, hogy nagyon szigorú szerkesztő. Tehát lehet ezekben valami, de nem az az életcélom, hogy az ÉS-ben jelenjek meg, hanem hogy minél nívósabb szakfolyóiratokban publikáljak.

Mi minden él még önben?
– Három fő vonalat tartok fontosnak. Az egyik a fotózás. Pár évtizede kisebb laborom volt otthon, de nem hiszem, hogy különösebben tehetséges lennék. Mostanában fotókritikákat szoktam írni, amelyeket szintén az ÉS közölt, elsősorban utazásaim során látott kiállításokról számoltam be. A főszerkesztő azért fogadja szívesen ezeket a kritikákat, kiállításismertetőket, mert friss hangot jelentenek, hiszen én nem rendelkezem szakmai rutinnal. A másik vonulat az előbb említett történetek írása, ami egy New Yorkban élő képzőművész barátomat önálló képi világ létrehozására sarkallta. Ezekből a Böröcz András-művekből két kiállítás nyílt az elmúlt időszakban. A harmadik vonulatot a hazai tudománnyal kapcsolatos berzenkedéseim jelentik. Ezeket időről időre megírom. Mostanában az akadémiai intézetek átszervezését bírálom, mert azt tapasztalom, hogy nem éri el a célját. Nem gondolták át, nem vitatták meg, és az átszervezés koncepcióját sem látom indokolva, miközben magam is tudom, hogy néhány akadémiai intézet meglehetősen alacsony nívón működött. El kellene dönteni, hogy mit várunk el, és miként mérjük a teljesítményüket. A tudomány nagyon nehezen mérhető, össze­hasonlítható, de létezik módszer. Hollandiában össze tudják mérni a kémiai intézetet az idegtudományi intézettel. Kimondhatják, hogy ki mennyit ér a saját pályáján, és aki rosszul teljesít, az húzzon bele. Amíg nálunk nincs ilyen, addig cél sincs, csak pótcselekvés.

Hogyan mérhető a tudomány sikeressége? A minél nagyobb hivatkozási szám sem elég, hiszen hallani arról, hogy egyes kutatók láncba szerveződve citálják egymást.
– A tudományos tevékenység az emberi elme egyik legösszetettebb „megnyilvánulása”. Ennek a sikerességét nem lehet egy-két paraméterrel, mechanikusan jellemezni. Kialakult egy külön tudományág, amely az ilyen teljesítmények statisztikai módszerekkel való „mérését” célozza meg, és – óriási szerencsénkre – ennek a friss diszciplínának a legismertebb művelői magyar tudósok. Rajtunk múlik, hogy mennyit használunk fel az ő tudásukból. Egyszerűen megközelítve: a természettudományokban a citáció, illetve az abból kiszámolt különféle paraméterek tükrözik a legjobban azt, hogy egy adott felfedezés vagy egy adott kutató munkája mekkora hatást, mekkora hozzájárulást jelent a világ tudománya számára.

Hogyan kapcsolódik ki?
– Az írás kikapcsol, de igazi ellazulást a Balaton-felvidéki kis házunk építése jelent. Kirándulunk, borozunk, élünk. Hobbiszinten régiségeket is gyűjtök, de az igazi gyűjtők nem ismernek el, mert én használom is a tárgyakat. Az ócskapiacon vett régi, egyedi gyerekjátékokkal például az unokáim játszanak.

Kivel folytassuk az interjúsorozatot?
Bánffy Esztert választom. Régész, aki Európa, és ezen belül a Kárpát-medence őstörténetével foglalkozik. Vadászat vagy föld­művelés? Majd meghallják, hogy milyen izgalmas téma!•

Váradi András 1948-ban született Nyíregyházán. Az MTA TTK Enzimológiai Intézet tudományos tanácsadója, az MTA doktora (2002). Kutatási területe az ABC fehérjék élettani szerepe, működési mechanizmusa és szerkezete, különös tekintettel az ABCC6 transzporter és az artériák meszesedésének kapcsolatára. A kilenc­venes években úttörő szerepet játszott a modern DNS-alapú molekuláris diagnosztikai módszerek magyarországi bevezetésében. 2003-ban Akadémiai Díjat kapott, 2002-ben pedig elnyerte a PXE Research Award (USA) díjat.
Nemzetközi publikációinak száma 94, a munkáira kapott független idézetek száma meghaladja a 4500-at. Valamennyi OTKA-pályázata eredményes volt. Tanít a Semmelweis Egyetemen és az ELTE-n. Iskolateremtő eredményeit 14 sikeresen megvédett PhD-fokozat jelzi.

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka