2021. május 5.

Szerző:
Szegedi Imre

Rajta lenni a tudomány világtérképén

„A szegedi lézerközpontot a semmiből hoztuk létre, 2014 óta egyre több ember dolgozik azon, hogy az álomból valóság legyen, de még nem mondhatjuk azt, hogy látjuk a folyamat végét. Az épület kész, de a kutatási berendezések tekintetében még az építési fázisban járunk” – mondta el magazinunknak Varjú Katalin fizikus, a szegedi ELI-ALPS tudományos igazgatója, akit előző nyilatkozónk, Farkas Eszter neurobiológus ajánlott. A tudásátadást küldetésének tartó kutató fő érdeklődési területe az optika és atom­fizika határterületén a nagy intenzitású lézertér által keltett atto­szekundu­­mos impulzusok vizsgálata és alkalmazásai.


Az Önt ajánló Farkas Eszter nagyon nagyra tartja kutatóként és háromgyermekes édesanyaként. Melyik a nehezebb misszió, a kutatás vagy az anyaság?

– Mindkettő rengeteg örömmel és rengeteg kihívással jár. Nem panaszkodom, mert akartam ezeket, de elismerem, hogy a két világot időnként nehéz összeegyeztetni. Időigényesek, márpedig az én napom is csupán 24 órából áll. A pandémia újabb meg­oldandó feladatok sorát zúdította mindenki nyakába. Szerencsére az egyetemi oktató és kutató férjemtől rengeteg segítséget kapok. Ez így természetes, hiszen egy családban közösek a feladatok. Egymás szakmai problémáit is ismerjük és értjük, mivel hasonló közegben dolgozunk.

Édesapja programozó matematikus, édesanyja fizikus. A férje is fizikus. Mindent visz a természettudomány?

– A minta nagyon fontos. A család valamennyi tagjára jellemző az olthatatlan kíváncsiság. Szeretjük megérteni, hogy mi miért történik. Ez vitt engem a tudomány, a kutatás irányába. A tanáraim, illetve a szüleim hatása, hogy a természettudományok bűvöltek el leginkább. Azt szoktam mondani a tanítványaimnak, és a gyerekeimnek is ezt igyekszem továbbadni: ha megértjük a folyamatokat, akkor azokat bizonyos szinten kontrollálni tudjuk. Azzal, hogy ismerjük a világunkat mozgató törvényszerűségeket, előre jelezhetünk eseményeket – a számomra egyszerű fizikában mindenképpen. Amikor nem fizikai rendszerről van szó, hanem az emberi szervezet vagy a társadalom problémáiról, olykor frusztrálva érzem magam, mert ott már nem mindent érthetünk meg olyan mélységben.

A szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium a biológiaoktatásáról híres. A fizikát ki szerettette meg ott?

– Kezdjük korábbról. Gyerekként rengeteg kérdésem volt, a szü­leim a matematikával és a fizikával kapcsolatos felvetéseimet min­dig megválaszolták. Nem akartak belőlem matematikust vagy fi­zi­kust nevelni, de az átlagnál óhatatlanul mélyebb magyarázatokat kaptam e két tárgyból. Miért olyan a szivárvány, amilyen, miért kék az ég színe? Próbálták megmagyarázni. Amikor azt hallom az utcán, hogy a kisgyerek megkérdezi az anyukájától, hogy mi történik azzal az esővel, ami beleesik a kéménybe, és azt a választ kapja, hogy nem esik bele, bennem felmegy a pumpa. Mert ez nem válasz, hanem elkenés, a gyerek leszerelése. Nekem valami olyan választ adtak volna erre, hogy az eső bizony a kéménybe is beesik, de mivel kicsi a felület, kevés víz jut így be.
A Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban pont az én belépésem évében indult speciális matematika tagozat. Zseniális matematika- és fizikatanárok gyűltek össze. Mike Jánosnak és Vincze Istvánnak rengeteget köszönhetek – ők továbbvitték az otthon megszokott szemléletet. Kérdezzen a gyerek, adekvát válaszainkkal tápláljuk a kíváncsiságát.

Mikor győzött a fizika a matematikával szemben?

– A szegedi József Attila Tudományegyetem matematika–fizika szakára jelentkeztem. Az első évben a szakpárom összes lehetséges tárgya mellett felvettem a matematikusok és a fizikusok némely óráját is. Az első év végén rádöbbentem, hogy az általam elvárt mély­ség­ben nem tudom vinni mindkettőt. A fizika mellett döntöttem, mert ez a tudomány­ág számomra konkrétabb dolgokról szólt. A matematika segíti a fizikai problémák leírását, meg­oldását, de önálló tudományként nagyon absztrakt. Leadtam, meg­maradt a fizikus, illetve a fizika­tanári szak. A diploma megszerzése után az egyetemi oktatás és kutatás mellett a Radnótiban két évet óraadóként tanítottam. A munkám hosszú évek óta a szegedi lézerközponthoz köt, egyre kevesebb órát tartok az egyetemen.

Szegediként járt a szegedi egyetemre. Nem irigyelte a kollégista, albérletes évfolyamtársak szabadabb életét?

– Nekem ez volt természetes. Nagyon szeretem Szegedet. Kiváló a színháza, zenekara, pezsgő a kulturális élete – amit ez a város nyújtani tud, az megfelel az igényeimnek. Habár Szeged környékéről hiányoznak a túrázási lehetőségek, szerencsére a tágabb család Észak-Magyarországon kínál ilyen pontokat. Egyébként a kollégista létet is kipróbáltam, amikor Angliában tanultam, Canterburyben. Nagyon izgalmas évek voltak a rengeteg különféle nemzetiségű hallgatóval, de mindazon városok közül, ahol jártam, Szegedet nagyon élhetőnek találom.

Nemcsak a középiskolát, az egyetemet, hanem a doktoriját is kiváló minősítéssel zárta. Az adottság és a kemény munka mellett szerencséje is volt?

– Nem hiszek abban, hogy a társadalom tehetséges és tehetségtelen emberekre osztható. Én a munkában hiszek. Sohasem görcsöltem a jó eredményekért, de ez nem jelenti azt, hogy ne dolgoztam volna keményen. Nem esett nehezemre a kitűnőség, nem éreztem, hogy ezért bármiről lemondtam volna. A családomban maximálisan elismerték a tudást és a kemény munkát. Annyiban köszönhetem a szerencsének a sikereimet, hogy már a középiskolában nagyon jó tanáraim voltak, és az egyetemen is volt, aki a pályámat egyengette. Olyan alapokat hoztam, amikre könnyű volt építeni, és szorgalmas voltam.

Kutatási érdeklődési területe az optika és atomfizika határterületén a nagy intenzitású lézertér által keltett attoszekundumos impulzusok vizsgálata és alkalmazásai. Svédországban ismerkedett meg az attoszekundumos lézerek fizikájával. Hogyan került Lundba?

– 2003-ban kaptam posztdoktori állást Svédországban. Azt megelőzően a lézerek működésével foglalkoztam, a nyalábok viselkedése érdekelt. Lundban ismertem meg az attoszekundumos fizikát – Magyarországon ez a tudományterület nem tartozott a fősodorba. Visszatérésünk után azt éreztem, itthon nem tudok szintet lépni. Éppen feladtam volna ezt a témát, amikor megjelent a „színpadon” a szegedi lézerközpont építésének a terve – ami az általam szeretett fizikának lett világszínvonalú központja. Az ötlet 2005-ös felvetése óta valamilyen szinten részese voltam a központ építésének.

Egykori egyetemi kollégáját, Osvay Károlyt váltotta a tu­dományos igazgatói székben. Meglepte a felkérés?

– Osvay Károly tudása a lézerek megépítésében volt pótolhatatlan. Én abban vagyok erős, hogy a lézerből kijövő fény­nyalábot mire alkalmazzuk. Most épülnek a másodla­gos források, a kísér­leti állomások. Hasonlóan fontos a tudomá­nyos közösség megszólítása. E feladat miatt félretettem saját kutatói ambíciómat, hogy tudásommal, szervező­készsé­gem­mel, kapcsolat­rendszerem­mel segítsem a projektet. Nagyon remélem, hogy majdan vissza­térhetek a laborba.

Keresi a lehetőségeket, vagy várja, hogy azok találják meg?

– Biztosan volt bennem késztetés, hogy kipróbáljam magam különböző helyzetekben. Angliába egyetemi hallgatóként kerültem, és ott kezdtem meg a doktori képzést is. A kutatás mellett akkor is vállaltam oktatási feladatokat. A Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium fizikatanárt keresett, felajánlották, hogy oktathatok egykori alma materemben. Lundba egy posztdoktori állásra családostól, gyermekkel költöztünk ki. Az SZTE-n (Szegedi Tudományegyetem – a szerk.) is több karon dolgoztam, hol a kutatói, hol az oktatói feladatok voltak túlsúlyban. Minden egyes alkalommal mérlegeltem, hogy mit adnak nekem ezek a lehetőségek, és miről mondok le az elutasítással. Meggyőződésem, hogy eddig jó döntéseket hoztam.

Nem sokkal a Lundból való hazatérés után nyilatkozta, hogy jelentősen eltérnek a külföldi kutatói fizetések a hazaitól. A szegedi lézerközpontban anyagilag is megéri dolgozni?

– A hazai kutatói béreknél kicsit jobbak a fizetések, de a nyugati béreket nem érjük el.

A lézerközpont, ha beváltja a reményeket, megalapozhat évtizedekkel később odaítélt Nobel-díjakat?

– Egyik svédországi professzorom sokat mesélt a Nobel-díj odaítélési folyamatáról. Kevesen tudják, hogy ezt nem életműért, hanem egyszeri eredményre adják, amiről évek múltán bebizonyosodik, hogy érdemben segítette a tudomány előrehaladását. Azt remélem, hogy az ELI-ben olyan feltételeket tudunk biztosítani, amelyek Szegeden releváns kutatásokat tesznek lehetővé. A szerencsén is múlik, hogy ezek milyen pályát futnak be.

Elkészülhet valaha ez az épület, hiszen ha egy kutató-fejlesztő bázis nem újul meg folyamatosan, elrobog mellette a világ?

– Nem az épület, hanem a benne található kutatási berendezések szorulnak folyamatos fejlesztésre. Ezt a finanszírozóknak is meg kell érteniük. A kutatóintézetet nem elég karbantartani. Ahhoz, hogy a világ élvonalában ne átmenetileg legyünk jelen, hanem folyamatosan, állandó fejlesztésre lesz szükség. A lézerközpontot arra találták ki, hogy ide kísérletező kutatók jöjjenek, akik kutatási időre pályáznak. Ha lesznek nálunk jobbak, senki sem kopogtat az ajtón. Nem az az ambíciónk, hogy az ELI-ALPS az itt dolgozók közép­szerű kutató­intézete legyen. Nemzetközi bázisként kell működnünk, ami folyamatos be­fekteté­sek nélkül nem lehetséges.
A szegedi lézerközpontot a semmiből hoztuk létre, 2014 óta egyre több ember dolgozik azon, hogy az álomból valóság legyen, de még mindig nem mondhatjuk azt, hogy látjuk a folyamat végét. A laborok, kutatási berendezések még mindig fejlesz­tés alatt vannak, épülnek. Ez az a fázis, amikor még nehéz gyakorlott kutatót idecsábítani, hiszen egy bejáratott kutatóközpontban folyamatos a kutatók publikációs lehetősége. Azok, akikkel együtt építjük most a kutatóintézetet, a saját és a szakma jövőjébe fektetnek be, de emiatt kiesik néhány év. A lézerközpont jelenlegi munkatársainak publikációs aktivitása az elmúlt években emiatt kissé visszaesett. Ezért a szegedi álomért sokan hoznak áldozatot.

A hatvanegy éve felfedezett lézerrel eleinte a fizikusok kísérleteztek, mára az otthonok el­engedhetetlen kellékei a lézerrel működő berendezések. A szegedi lézerek nagyon gyors folyamatok vizsgálatára alkalmasak. Az itteni lézerek annyira egyediek, hogy bizonyos méréseket csak itt lehet elvégezni?

– Egyértelműen igen. Vendég kutatócsoportok már dolgoznak egyes berendezéseinkkel. Nemzetközi összefogással történt a kutatástechnológia megtervezése, de most a fel­használók igénye validálja, hogy a koncepció jó volt-e. A mostani kísérletek­ből tanulunk, hogy a kutatók ki­szolgálásában még hatékonyabbak legyünk. Sikeres kísérlete­ken vagyunk túl, pozitív vissza­jelzéseket kapunk. Reméljük, jó hírünket viszik a nagy­világba. Azt reméljük, hogy a szegedi eredmények alapján néhány ország kutatás-fejlesztést támogató szervezete forrásokkal se­gíti majd a kutatóintézet üzemeltetését.

Csak fizikusokat vár az intézmény?

– Bárkit szeretettel várunk. Nincs megkötve, ki pályázhat kutatási időre. Kizárólag a program tudományos értéke alapján dől el, hogy a jelentkező kap-e úgynevezett nyaláb­időt. Jelenleg azok jönnek, akiknek a saját laboratóriumában már működik hasonló berendezés, s nálunk egy fejlettebb, nagyobb léptékben szeretnék kipró­bálni az el­képzelé­sei­ket. Tervezzük megszólítani azokat a kutatócsoporto­kat is, amelyek még nem dolgoztak lézerrel, nem használtak atto­szekundumos impulzusokat, de ha látják, hogy egy egyszerű, például szén-dioxid-molekula ionizációs dinamikája vizsgálható Szegeden, akkor esetleg továbbgondolják, hogy a biológiában a DNS-ről ezzel a módszerrel nyerhető-e hasznos információ. Az én elsődleges feladatom láthatóvá tenni ezt az intéz­ményt a nagyvilág számára. Nem egyszerű, mert az építkezés során minden mindig tovább tart annál, ahogy azt eredetileg terveztük. A projekt indulásakor túlhangsúlyoztuk, túlígértük magunkat. Szerencsére azért haladunk, az ELI-ALPS mára rajta van a térképen. Magunk is el­csodál­ko­zunk, hogy milyen intenzíven érdeklődnek az itt folyó munka iránt nemcsak Európában, de az Egyesült Államokból, Kínából és Indiából is. Észrevették, hogy Európa elhúzott a rövid impulzusú nagy intenzitású lézerek terén. Próbálnak utolérni bennünket. Együttműködést kérnek tőlünk a saját eszközeik építéséhez.

Segítik a konkurenciát?

– Ha az ember nem mutatja meg az eredményeit, lekerül a térképről. A tudományos életben nem nagyon van értelme a titkolózásnak.

A koronavírus-járvány milyen hatással volt az intézeti életre?

– A pandémia mindenkire hatással volt, ránk is. Szerencsénkre mi a jelenlegi körülmények között is tudunk dolgozni. A tisztatérrel kapcsolatos követelmények miatt a laborokban biztonságosan lehet dolgozni. Irodalmazni, cikket írni pedig otthonról is lehet.

Van kísérlete a központban?

– Nekem az egész központ a kísérletem: egyrészt minden egyes laborban benne van a munkám, hogy a kutatás folyjon; másrészt egy ilyen méretű intézet irányítása is izgalmas kihívásokat jelent. Igazgatóságom előtt az attoszekundomos források osztályát vezettem, azt megelőzően csoportot irányítottam. Egyes berendezések építését én kezdtem el. Hiányzik a laboratóriumi munka. Nekem az atomfizika könnyebben megy, mint néha az emberek közötti viszonyok megértése. A jelek optimalizálása megtanulható, optimális munkahelyi körülmények biztosítása bonyolultabb. Néha vágyakozva gondolok arra, hogy bárcsak kizárólag kísérleti fizikai problémáim lennének.

Nem tanít annyit, amennyit szeretne. Nem kutat annyit, amennyit szeretne. Akkor miért vállalta el a szegedi lézerközpont tudományos igazgatói posztját?

– Számomra nagyon fontos ez a projekt, szeretném sikerre vinni, megmutatni, hogy a kutatásba érdemes befektetni. Száznegyven ember munkáját irányítom, felelősséget érzek értük is, igyekszem úgy figyelni rájuk, mint tanár a diákjaira: haladnak-e, vagy esetleg lemaradtak ilyen-olyan ok miatt? A menedzsmentet menet közben, a gyakorlatban sajátí­tot­tam el, nem tanulom olyan régen, mint a fizikát. Szerencsére voltak vezetőim, akiktől lehetett és érdemes volt tanulni. Talán kicsit a szülői tapasztalato­mat is hasznosítom, amikor a kutató­csopor­tok olykor ütköző érdekeit kell össze­hangolni, mint otthon a gyere­kek esetében. Ha az ember bízhat a közép­vezetői­ben, akkor nem lehetetlen ez a vállalkozás.

2015-ben habilitált. Mi a következő nagy cél?

– A személyes céljaimnál fontosabbnak tartom, hogy a szegedi lézerközpont azzá fejlődjön, amivé megálmodtuk. Szeretném, ha a gyermekeim boldog felnőttekké válnának, bármi legyen is az, ami őket boldoggá teszi. Az ő sikereik sokkal több boldogsághormont szabadítanak fel bennem, mint a saját eredményeim. Arra nevelem őket, hogy a befektetett munka megtérül. Számomra nem feltétel, hogy kitűnőek legyenek, de elvárom, hogy tanuljanak.
Belátható időn belül szeretném megírni az MTA doktora dolgozatomat, mert úgy érzem, hogy ezzel tartozom magamnak. A régen meglévő tudományos eredményeimet kellene összerendezni, erre az elmúlt években nem jutott idő. A tudomány is olyan, mint a művészet. Alkotni csak akkor lehet, ha adottak a körülmények. Eljön ennek is az ideje. A többit majd meglátjuk.

Varjú Katalin 1974-ben, Szegeden született, külföldi tanul­­mányútjaitól eltekintve azóta is a Tisza-parti városban él. A szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium tanulójaként számos fizikaversenyen előkelő helyezést ért el, és kitűnő eredménnyel érettségizett. Tanulmányait a József Attila Tudományegyetemen folytatta, ahol 1999-ben kitüntetéses fizikus és kiváló minősítésű középiskolai fizikatanári diplomát szerzett. Egy évvel később PhD-fokozatot kapott Canterbury­ben, a Kenti Egyetemen. Tanulmányai során két évig Köztársasági Ösztöndíjas volt. 2015-ben habilitált. Az EU Marie Curie programjának támogatásával posztdoktorként dolgozott a svéd­országi Lundban. Magyary Zoltán Posztdoktori Ösztön­díjban és Bolyai János Kutatói Ösztöndíjban is részesült. 2019-től az ELI-HU Nonprofit Kft. tudományos igazgatója, ez a poszt a kutatási technológiai igazgatói feladatokat is magában foglalja. Három gyermek édesanyja.
Mire jut ideje a központ mellett?

– A munkaköröm sokkal több feladatot ad, mint ami heti negyven órába belefér. Az igazgatóság vezetése fontos, és emellett a három gyermekemmel töltött idő is. Nem meglepő, hogy ezen felül alig marad szabadidőm. Farkas Eszterrel mélyen egyetértek abban, hogy az embernek szüksége van az énidőre. Ebből nekem mostanában nagyon kevés van. Talán furcsán hangzik, de mégsem bánom, hogy a pandémia miatt a gyerekek is otthon tanulnak. Élvezem, hogy a kérdéseikkel hozzám fordulnak, hogy tudok nekik segíteni – ahogyan évtizedekkel korábban a szüleim nekem segítettek. Ugyanakkor ez is rengeteg időt felemészt, hiszen, ha érdemben akarok válaszolni, s nem elkenem a problémát, az nem egy-két perc.
A közösen töltött időben szeretünk a gyerekekkel és a barátokkal társasjátékozni, kirándulni, nagyokat beszélgetni, illetve amikor időm van, olvasok. Az utóbbit hobbiként művelem, hiszen ahhoz, hogy valaki bölcsész legyen, más agyberendezkedés kell. Az én agyam a reáltárgyak iránt volt fogékony, de a másik oldalt is igyekszem megérteni. Nem tartom magam kockának, az olvasás mellett a művészeteket szintén nagyon nagyra értékelem. Ugyanakkor a fizikai problémák megértése és a megértés továbbadása nyújtja az igazi élményt.

Az időhiány ellenére elégedettnek tűnik…

– Szerencsés vagyok, hogy nem teherként élem meg ezt az időszakot. Ha emellett kutatással is foglalkozhatnék, nem sok énidőre lenne szükségem.

Kit ajánl interjúfolyamunk következő szereplőjének?

– Ifjabb Duda Ernőt, a Magyar Biotechnológiai Szövetség elnökét, az egyik leginnovatívabb magyar vállalkozás, a Solvo létrehozóját. Számomra Ernő testesíti meg az innovációt. Folyamatosan újdonságokon agyal. Hol egy új vállalkozással rukkol elő, hol új társasjátékot fejleszt. Hihetetlen mennyiségű információt képes rendszerezni, s azokból valami újat létrehozni. Nem klasszikus kutató, ellenben víziója van arról, hogy egy kutatót milyen asztal mellé kell ültetni, hogy ott eredményes legyen.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka