2013. február 5.

Szerző:
Ötvös Zoltán

Fotó:
Csanádi Márton

Nem az akadémiai szék, az új felfedezés a cél!

„Aki klónoz, őssejteket kutat, annak elemi érdeke, hogy el tudja magyarázni, mit miért tesz. Tudatosítani kell az em­berekben, hogy a mi munkánk alapvetően nem különbözik elődeinkétől. A hagyományos állattenyésztés és növénytermesztés is évezredes géntechnológia eredménye” – mondta lapunknak Dinnyés András professzor, aki világszerte elismert szaktekintély az állatklónozás, genetikai újraprogramozás terén.


Interjúsorozatunk előző megszólalója, Falus András immunológus említette, hogy méltatlanul kevesen ismerik az ön munkásságát. Különös, hiszen olyan emberről van szó, akinek három cikke is megjelent a Nature-ben, impakt faktora 300 körüli, 1500 citációval pedig nyilvánvalóan nemzetközileg is ismert. Mi lehet ennek az oka?
– Falus András sem első körben lett akadémikus, miközben ő is az új témákat felvető, kérdésekre választ találó, kiemelkedően kreatív kutatók közé tartozik.
Az új témákkal gyakran az a baj, hogy néha túlságosan újak. Ha azon a területen nincs egy kialakult, erős csapat, ha nincs lobbierő, akkor annak a tudományágnak a szakmai elismerése lassabban halad. Én az állat-biotechnológia, a fejlődésbiológia és az alkalmazott orvostudományok határterületén egy speciális témával, a felnőtt szervezet már differenciálódott sejtjének őssejtállapotba való visszaprogramozásával foglalkozom. Ezt korábban sejtmagátültetéssel értük el – hazánkban egyedül – ezzel a technológiával. A jelenleg alkalmazott módszerünk esetében a visszaprogramozást a sejtek genetikai módosításával végezzük, úgynevezett indukált pluripotens őssejteket (iPSC) állítunk elő. Ma Magyarországon rajtunk kívül ennek kutatásával Sarkadi Balázs akadémikus csoportja foglalkozik. Ugyanakkor a világ más pontjain ez egy nagyon kurrens, gyorsan fejlődő kutatási terület. A Nemzetközi Őssejtkutató Társaság egy-egy nagyobb konferenciáján általában öt-hatezer ember is összejön. Nálunk ennek az új témának a megjelenése egybeesett egy súlyosan forráshiányos időszakkal, így természetes fejlődése még nem következett be. Mivel itthon kevés a forrás, ezért az e téma iránt érdeklődők külföldön próbálkoznak. A genetikai újraprogramozásért Sir John Gurdonnek és Shinija Yamanakának odaítélt legutóbbi Nobel-díj talán segít egy kicsit, hogy a tágabb szakmai közönség figyelmét is felkeltse a téma és ennek hazai kutatása.

A gödöllői Szent István Egyetem professzorsága mellett Európa legjobb állatorvosi fakultásán, Hollandiában, az Utrechti Egyetemen is professzor. Ott mi a feladata?
– Utrechtben is orvosi és állatorvosi kutatásokat támogató őssejtkutatásokat folytatok. Nagy jövő előtt álló, jelentős hozzáadott értéket létrehozó terület a miénk, amelynek lehetőségeiből hazánkban eddig nagyon kevés valósult meg. A nagyvilágban húzóágazat az állat-biotechnológia. In vitro módszerrel évente félmillió szarvasmarhát „állítanak elő”, ennek a felét Brazíliában. Csehországban is több ezret, miközben nálunk egyet sem. Ugyanakkor a nyolcvanas években, a kilencvenes évek elején hazánk az állat-biotechnológia terén Közép-Európa vezető állama volt. A rendszerváltás után azonban a tőkeerejüket elvesztő állami cégek – Bábolna, Enying – eltűntek a kutatásfinanszírozásból. Az állatállomány az elmúlt húsz évben a töredékére csökkent, és még mindig fogy, így persze igény sincs a korszerű állat-biotechnológiai eljárásokra. Azzal kellett szembesülnöm, hogy azon eljárások közül, amelyekre én valaha letettem a voksot – lombikembriók, mélyhűtés, mikromanipuláció, transzgenezis –, az állattenyésztésben aktívan egyik sem működik nálunk, noha a humán terület lombikbébi programjai itthon is nagy jelentőségűek, amint azt a Humán Reprodukciós Bizottság tagjaként jól ismerem.

Ezzel kapcsolatban mi a helyzet a Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpontban (MBK)?
– Ebben az intézetben valóban erős volt az állat-biotechnológiai irányzat, de mára a töredékére csökkent a területtel foglalkozók száma. Ebben szerepet játszik az is, hogy Magyarországon konszenzus van arról, hogy génmódosított növényeket nem termesztenek. Ennek egyebek között az a magyarázata, hogy a nem kellően tájékozott közvélemény szerint ez egy veszélyes technológia, jóllehet a világon sok millió farmer termeszt ilyen növényt, és az itthon az állatok takarmányában felhasznált szójadara zöme is génmódosított alapanyagból készül. A tudósok felelőssége is, hogy ezekben a kérdésekben is megfelelő tájékoztatást adjanak. Aki klónoz, őssejteket kutat, elemi érdeke, hogy el tudja magyarázni, mit miért tesz. Tudatosítani kell az emberekben, hogy a mi munkánk alapvetően nem különbözik elődeinkétől. A hagyományos állattenyésztésben és növénytermesztésben is évezredes géntechnológia érvényesült, mivel az emberek a hasznos fajokból kiválogatva a legnagyobb hozamúakat szaporították tovább, ezzel aktívan változtatva a genetikai állományukat is.

2005-ben létrehozta a Biotalentum Kft.-t. Erre miért volt szükség?
– Eredetileg az akadémiai pályázati munkám segítésére hoztam létre, mert láttam, hogy egyes pályázati kiírásoknál profitorientált cégekkel együtt kell pályáznom. És az is látszott, hogy igazán K+F intenzív cég hazánkban csak elvétve akad. Kutatási területemen egyáltalán nem volt ilyen. Ahelyett hogy vártam volna ezek létrejöttére, saját forrásból megalapítottam a saját vállalkozásomat. Gyógyszergyáraknak, kutatócsoportoknak szolgáltatunk génkiütött egereket és sejteket, amelyek genetikai vizsgálatokra alkalmasak, valamint újraprogramozott sejteket, amelyek a személyre szabott orvoslást megvalósító, új alapokon nyugvó gyógyszerfejlesztéshez szükségesek. Pályázati tanácsadást, nemzetközi, európai projektek menedzselését is vállaljuk, hogy utána a bevételt visszaforgathassuk a kutatásokba. Fontos cél a tudományos kutatási szabadság és független források megteremtése az itt dolgozó kutatók részére, akik közül többen szintén többéves nemzetközi kutatás után tértek haza. A pályázatok kezeléséhez olyan embereket találtam, akik ezt a területet szívügyüknek tekintik, ismerik az uniós rendszer működési mechanizmusát, kiválóan beszélnek angolul. Lépnem kellett, mert azt tapasztaltam, hogy az egyetemi rendszerek, de az akadémiai intézetek sem tudják meg­felelően kezelni az uniós pályázatok adminisztrációs rendszerét – nemcsak hazánkban, de Európa-szerte is ez komoly gondot jelent.

Ígérem, utoljára bolygatom a világhoz való viszonyát, de meg kell kérdeznem, hogy 2008-ban miért kellett elhagynia ezt az intézetet, s kellett átmennie a Szent István Egyetemre?
– Ez is egy jellemző történet. Hazatérésemhez 2003-ban az Európai Uniótól és a Wellcome Trusttól kiemelkedő támogatást kaptam, hogy Magyarországon építsek fel egy nagyon jó klónozó csoportot. A Szent István Egyetemen volt egy MTA Kutatócsoport, amelyet Dohy János professzorral közösen vezettünk, de a Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpontba, ahol a legjobbak a laboratóriumi körülmények, csoportvezetőnek hívott az akkori főigazgató, Nagy Ferenc későbbi akadémikus. Azt hiszem, nem bánta meg, hogy támogatott, mivel négy év alatt közel egymilliárd forint pályázati forrást hoztam a kutatóközpontba, ami az intézmény akkori pályázati bevételeinek meghatározó részét jelentette. Világviszonylatban is kiválóan felszerelt labort építettünk fel, enyém volt a központ egyik legnagyobb csoportja. Ám a központ élén vezetőségváltás volt, s az új főigazgató másként viszonyult hozzám, mint elődje, és arra kényszerített, hogy távozzak – így átmentem az egyetemre, és több projektet magammal vittem. Egyébként nemcsak én, hanem a mostani főigazgató is hasonlóképpen járt, ő másutt, nevezetesen Olasz­országban vészelte át ezeket az éveket. A Wellcome Trustnál meglepődtek a lépésen, mert ilyen még nem fordult elő a praxisukban. Nem értették a helyzetet, hiszen minden vállalt feladatot teljesítettem. Átmentem az egyetemre, de mivel ott nem álltak rendelkezésre a kutatásaimhoz szükséges speciális laboratóriumok, a cégem kibérelt egy közel 450 négyzetméteres kutatóhelyet, ahova átmentettem a korábbi állami kutatócsoportom javát, így mintegy húsz ember dolgozott akkor a kft.-ben, ők folytathatták a kutatómunkát, sikeresen befejezve a nemzetközi vállalásainkat. Jelentős anyagi áldozat árán, de sikerült megmentenem a nemzetközi reputációnkat. Most huszonöten vagyunk, tizenöt embernek van PhD-je, ettől kissé „fejnehéz” a cég, de okos emberek nélkül nem mennénk semmire.

Mi tud most az ön cége?
– Évente több száz milliós költségvetéssel dolgozunk, ami a többi között úgy jön össze, hogy tizenöt európai uniós programban veszünk részt, ebből hatot én koordinálok. Európa legjobbjaival, többek között cambridge-i kutatókkal három programban dolgozunk együtt, de müncheniek, bécsiek és manchesteriek is bevonnak az ottani kutatásokba. Azért tudok ennyi programot vinni és vezetni, mert megvan a kapcsolatrendszerem, illetve mert rugalmas vállalkozási formában dolgozunk. Az ötletek megvalósítását segíti, hogy kft. formában könnyebben elérjük, hogy az alapkutatási eredmények a gyakorlatban is hasznosuljanak. Ám az EU-forrás egy kft.-nek sincs „ingyen”, mivel saját bevételekből kell előteremteni a források egy részét, így a szolgáltatások és termékek előállítása, értékesítése létfontosságú.

Nem nagy teher, hogy huszonöt ember egzisztenciájáért felel?
– De az. Nagyon jó a gárda, de a kutatás nem egyszerű vállalkozás. Hol jön új ötlet, hol nem. Van, hogy sikerül megvalósítani az elképzeléseinket, ám néha tévútra megyünk. Nem véletlen, hogy a magyar cégek többsége nem alapkutatásra szakosodott. Mi sem akarunk megállni alapkutatási eredmények előállításánál. Szabadalmaztatás után a gyakorlatban hasznosítható termékekkel szeretnénk a piacra lépni. Azt szeretném, hogy amit kutatunk, az még az én életemben hozzon gyakorlati hasznot. A következő évek egyik nagy kihívása, hogy miként hozzak létre egy minél szélesebb termékportfólióval rendelkező, versenyképes szolgáltatást nyújtó céget egy olyan területen, amely állandóan és gyorsan változik. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a vállalkozói létem mellett két egyetemen is professzor vagyok, az utrechtiek ragaszkodnak hozzám, hiszen további négy évvel meghosszabbították a kinevezésem.

Versenyképes ez a kutatóhely?
– Nemzetközi szinten hatalmas a verseny, mi mindenképpen a fősodorhoz szeretnénk tartozni, másokat megelőzni, a lekörözést kivédeni. Ez a cél, de látnom kell, hogy mióta újra itthon vagyok, nehezebben publikálok a Nature és hasonló folyóiratok szintjén. A vágyam az, hogy itthonról is szülessenek ilyen szintű közleményeim. Van rá esély, vannak hazai jó példák is. Itthon, másokhoz hasonlóan, én is nehezen birkózom meg a bürokráciával, a meg nem értéssel, a forráshiánnyal, ám eddig minden problémára volt megoldás. Az optimista a kudarcot nem kudarcként éli meg, hanem kihívásként, amiből tanulni lehet. Legújabb vállalkozásom egy bioinformatikai cég – ha most lennék fiatal, leginkább bioinformatikusnak tanulnék –, amely a DNS-ből szerzett információk megismertetését segíti.
Ebben a cégben az orvosi Nobel-díjat odaítélő stockholmi Karolinska Intézet egyik bioinformatikai intézetének korábbi vezetőjét nyertem meg munkatársamnak. Az iráni származású, német állampolgárságú szakember hatalmas érték ebben a munkában. Megfelelő emberekre lehet építeni megfelelő kutatásokat.

Összességében eddig nyolc évet volt külföldön, hosz­szabb-rövidebb távollét után mindig hazajött. Miért tér mindig vissza?
– Szeretem Magyarországot, bár időről időre felvetődik bennem, hogy az ország úgy szeret-e engem, ahogy én őt. Édesanyám hét éve elhunyt, de a nyolcvanadik évében járó édesapám szerencsére ma is közöttünk van. Nagyon nagy érték, ha az ember közel lehet a szeretteihez. Szeretném, ha a kilencedik évéhez közelítő kislányom magyar maradna, miközben az európai világpolgárság minden értékét magába szívná. A 21. században Magyarországon minden ember megérdemli, és mégsem kapja meg mindenki, hogy az Európai Unió lehetőségeivel élni tudó emberként éljen. Akkor nőnek meg ennek az országnak a lehetőségei, ha a határok eltűnnek. Ezzel természetesen a kockázatok is nőnek, hiszen ha nem tudunk gyorsan alkalmazkodni a változó körülményekhez, akkor mások dominálnak felettünk. Persze, ettől a határok sem védtek meg bennünket.

Miért lett állatorvos?
– Aki kíváncsi, aki érdeklődő, az sok minden lehet. Hogy végül mi lesz belőle, az részben a körülményektől, részben a szerencséjétől függ. Nálam ez úgy alakult, hogy a gyógyítás mindig érdekelt, de humánorvos nem akartam lenni. A pályaválasztás idején a közgazdász, orvosi, állatorvosi, biológusi szakma egyaránt szóba jöhetett, végül a józan rostálás után csak két lehetőség maradt: biológus szak az ELTE-n, illetve az állatorvosi egyetem. Utóbbi mellett az szólt, hogy megfoghatóbb, konkrétabb szakma. Állatorvosira végül azért mentem, mert egy nyári barackszedő táborban az ELTE-s biológus diákoktól megtudtam, hogy az elhelyezkedési esélyeik nem a legjobbak. Az állatorvosi egyetem nagyon jó szakmai képzést adott, de a molekuláris biológia, az embriológia, a biotechnológia oktatása nem volt a legerősebb. Már pedig én tudtam, hogy kutatóként biotechnológiával szeretnék foglalkozni. Az egyetemen jól ment a tanulás, a jelenleg akadémikus Solti László tudományos diákköröseként Pro Scientia aranyérmet nyertem annak alapítása évében, 1989-ben. Mi nyertesek társaságot is alapítottunk, amelynek első (társ)elnöke lehettem. A társaság a mai napig létezik és fejlődik. Az állatorvosi diploma megszerzése – ez 1989-ben volt – után rövid időre a gyakorlatban is kipróbáltam a szakmát, ám a kutatásban szűknek éreztem a lehetőségeimet. Kapóra jött a Fulbright-ösztöndíj, amely 1991–92-ben az Egyesült Államokba repített. Washingtonba kerültem, a Smithsonian Intézet Nemzeti Állatkertjébe. Egyedüli külföldi voltam, döcögő angollal és nagy lelkesedéssel. Az egérkísérleteken túl pandákkal, tigrisekkel, gepárdokkal, gorillákkal foglalkozott a csoportunk, azaz veszélyeztetett fajokkal. Az itt folyó munka számomra hatalmas kihívást és meghatározó munkastílus-bevésődést jelentett. Hazatértem után beadtam a kandidátusi értekezésemet az embriók mélyhűtése témában, majd egy évig az EU által támogatott posztdoktori ösztöndíjjal Belgiumban kutattam. Ismét hazatértem, végre megvédhettem a disszertációmat, utána csoportvezetőként az MBK-ban dolgoztam, és letöltöttem a sorkatonai évemet is, miközben a Cornell Egyetemen két hónapig OECD-ösztöndíjjal kutattam. A módszereket sikeresen hazahoztam, ennek ellenére ismét kezdett elfogyni körülöttem a levegő, ezért nem haboztam elfogadni, amikor 1997-ben Amerikába hívtak. Egy kiemelkedően ambiciózus kínai professzor, Jerry Yang vezetésével a Connecticuti Egyetemen munkacsoportommal az USA-ban elsőként klónoztunk felnőtt testi sejt segítségével szarvasmarhát. Az eredményről a Nature is beszámolt. Magam is meglepődtem, hogy ez az eredmény milyen nemzetközi reputációt hozott. Ezután egy rövid kitérő következett Japánba, majd 2000 januárjától csoportvezetőként csatlakoztam a skóciai Roslin Intézet azon csoportjához, amelyik korábban megalkotta Dollyt, a klónozott bárányt. Dolly születése után három évvel vettem át a klónozási csoport vezetését, Sir Ian Wilmut volt a közvetlen főnököm. Az általam vezetett csoport jelentős szerepet játszott az első génkiütött juh, valamint – Európában elsőként – klónozott sertés előállításában. Mindkét eredmény világszenzációnak számított. Skóciában igen kedvező körülmények között dolgoztunk.
Kutatásaink célja a humán gyógyászatban felhasználható, orvosi fehérje termelő vagy emberbe beültethető szervet növesztő génmódosított nagyállatok előállítása volt. Skóciában láttam rá élesben a kutatásvezető felelősségére, a kutatásszervezés módszereire, a nemzetközi kapcsolatok alapvető szerepére, valamint az ipari és orvosi igények fontosságára. Nem volt könnyű időszak, de nagyon jó iskola volt. Rövid japán, kínai és új-zélandi megállók után 2002-ben végleg hazatértem.

Sokat kellett az egyetem után tanulnia, hogy elérje az ön által kívánatosnak tartott szintet?
– Sokat, és a tanulás a mai napig tart, mert sok minden hiányzik. Ez abból is következik, hogy folyamatosan változott az engem érdeklő terület, ami egy szerves, logikus fejlődés eredménye, de mégis azt érzem, hogy nem állhatok le a tanulással. Ilyen szempontból jó vezetőnek lenni, mert nem az apró részletekre kell koncentrálnom, hanem a trendet kell látnom. A folyamatos tanulásban édesapám a példaképem, aki a gödöllői egyetem professzoraként a hazai felnőttoktatás, távoktatás és humánerőforrás-képzés egyik úttörője volt. A gödöllői egyetemen én is elvégeztem a marketing- és reklámmenedzser szakot, ami azért hasznos, mert egy cégvezetőnek tisztában kell lennie ilyen szempontokkal is.

Eredményei ellenére az idén sem lesz önből akadémikus, hiszen a levelező tagságra jelölt 141 kutató között hiába keressük a nevét. Mi a magyarázat erre a különös helyzetre?
– Vitathatatlanul a Magyar Tudományos Akadémia a magyar tudomány meghatározó szervező ereje, és az MTA több bizottságának munkájában magam is aktívan részt veszek. Bár az akadémikusi tagság jelentős elismerése egy szakmai pályafutás sikerének, de egy kutatónak nem lehet fő célja egy ilyen titulus megszerzése, mivel alapvető cél az új tudományos felfedezések elérése.
Visszatérve az eredeti kérdésére, hogy miért nem vagyok még akadémikus? Ahhoz, hogy valaki jelölt legyen, három ajánlóra van szüksége. Feltételezésem szerint az én ajánlásommal talán az a gond, hogy kevés a területemen a szakember, illetve hátrány, hogy három tudományág határterületén dolgozom. Mivel állatorvos vagyok, az MTA Agrárosztályához tartozom, de az agrárterületen nincs, aki rajtam kívül ezt a tudományágat aktívan művelné. Ám optimista vagyok, és negyvenes éveim közepén járva még van időm fejlődni és további, meggyőző eredményeket elérni.

Az ön munkájának köszönhetően 2006-ban született meg Klonilla, az első hazai klónegér, 2007-ben pedig világra jött Tapsilla, az első klónnyúl. Mindkét esemény tudományos szenzációnak számított. Ön mit tart a legnagyobb eredményének?
– Remélem, az még nem született meg. Egy kutatónak több eredménye van, hogy azok közül melyik a legjelentősebb, azt majd az utókor dönti el. Arra büszke vagyok, hogy folyamatosan fejlődünk, hogy a világ élvonalában lehetünk az őssejtkutatás terén. Biztos vagyok benne, hogy öt-tíz év múlva nem azt fogjuk csinálni, amit most, de az is biztos, hogy ha nem tennénk azt, amit most teszünk, akkor egy évtized múlva nem lehetnénk a világ élvonalában. A legnagyobb szubjektív eredményem azonban nem egy tudományos munka, hanem a lányom megszületése – minden más ehhez képest smafu.

A tudomány mellett jut idő a családra?
– Partnerem feminista szakértő, jelenleg a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség nevű érdekvédelmi ernyőszervezet elnöke. A lányom egy szupercsaj, okos, érdeklődő teremtés. Ha tehetem, magammal viszem útjaimra. Hollandiát szereti, az Egyesült Államok is nagyon tetszett neki, amit megértek, hiszen a Disney Worldbe is eljutottunk. Kikapcsolódásként ott a természetjárás, a könnyűbúvárkodás, illetve a tánc. Dzsájv, afrikai táncok, skót népi tánc mellett a legújabb kedvencem a nia. Ez utóbbi ritmikusságában és intenzitásában kicsit hasonlít a zumbára, de mégsem az. A tai chi és az aerobik között áll valahol, spirituális elemekkel fűszerezve. Ha tehetem, a kultúrát sem mellőzöm, különösen kedvelem Bozsik Yvette munkásságát. Egyik nagy problémám, hogy nagyon nehéz a vágyakat és a lehetőségeket összhangba hozni.

Ajánlaná a lányának a kutatói pályát?
– Semmit sem ajánlok neki, noha a velem dolgozó, általam választott magyar és külföldi kutatók 80 százaléka nő, és ez a pálya jó választás nőknek, versenyképes fizetéssel és jó fejlődési lehetőséggel. Ha a tanácsomat kikéri, akkor természetesen a természettudományok fontosságáról beszélnék neki. Hiszek abban, hogy a természettudományok az élet nagy kérdéseire választ adnak. Az más kérdés, hogy a személyes boldogságnak nagyon sokféle útja van. Jelenleg a népzene, a hegedülés, a nyelvtanulás foglalja le a lányomat. Ha felnőttként valamelyik művészeti ágban találja meg élete értelmét, akkor sem esem kétségbe.

Kivel készítsük a következő interjút?
Peták István orvost ajánlom. Egyike annak az öt kiváló embernek, akik 2012 végén Gábor Dénes-díjat vehettek át.•

Dinnyés András 1966-ban született Budapesten. 1989-ben szerzett diplomát az Állatorvos-tudományi Egyetemen. 1995-ben lett az állatorvos-tudomány kandidátusa, 2002-ben az MTA doktora címet szerezte meg. A Nature-ben eddig három cikke jelent meg. Tudományos közleményeinek összesített impakt faktora a háromszázhoz közelít. A Szent István Egyetem és a hollandiai Utrechti Egyetem professzora. A kutató az általa létrehozott Biotalentum Kft., valamint a CellSyStemics Kft. ügyvezető igazgatója is.

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka