2022. március 8.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Két világ határán

„A különcségem egy idő után nem számított, miközben a nyelvészek között ma is bizonyos fokig »műnyelvész«, az informatikusok között »mű­informati­kus« vagyok, hiszen az igazi nyelvész-matematikus nem jár-kel a két világ között. Ráadásul ez a különc intenzíven zenél is” – nyilatkozta magazinunk­nak Prószéky Gábor nyelvész-informatikus, akit Bendzsel Miklós ajánlott. A Nyelvtudományi Kutatóközpont igazgatója szerint, ami tudomá­nyos, az nem szükségszerűen körülményes és lassú, ami pedig eladható, az nem feltétlenül tudománytalan.


Mindannyian a szülői házból kapott munícióból gazdálkodunk életünk elején. Önt mivel indították útnak?

– Különösen hangozhat, de igaz, életem első tizennyolc éve – a leg­jobb értelemben véve – boldog eseménytelenségben zajlott. Rend­kívül kiegyensúlyozott családban nőttem fel.

A budapesti Piarista Gimnáziumban jelesre érettségizett, mégsem vették fel a Budapesti Műszaki Egyetemre. A káder­lapjával volt gond?

– Édesapám mérnökként dolgozott, logikusnak tűnt, hogy én is az leszek, de a szüleim semmire sem kényszerítettek. Pályaválasztási tanácsadásra is elmentem, ahol a pszichológus azt mondta, teljesen tanácstalan. Annyi minden érdekel engem, hogy egyik mellett sem teszi le a garast. Maradt a mérnöki pálya – amire többször sem vettek fel, s ebben részben én is hibás voltam. Ha jobb az eredményem, lett volna esélyem volt egyházi iskolásként is bejutni, ahogy néhány többet tanuló osztálytársamnak sikerült is.

Végül bejutott az ELTE programozó matematikus szakára. Hogyan jött a képbe a nyelvészet?

– Az érettségi után előbb-utóbb számítógépes munkahelyre kerültem, ami akkor még elég ismeretlen világ volt. Ott éreztem meg, hogy az építészi munkánál közelebb áll hozzám a programozás. A munkával töltött évek azért sem voltak hiábavalók, mert például megvehettem életem első altszaxofonját. Volt osztálytársaimmal ugyanis kamaradzsessz-zenekart alapítottunk, és meglehetős sikerrel léptünk fel, elsősorban egyetemi klubokban. Aztán egy sikeres felvételinek köszönhetően jött az egy év katonaság – nekem Hódmezővásárhelyen. Egy idős, igen egyszerű százados mellé kerültem, akit nemcsak az előfelvételisek, de részben a saját kollégái is lenéztek. Mellette éltem egy éven át. Sok mindent tanultam arról, hogy ennek az embernek sokszor milyen kulturális és nyelvi hátrányokkal kellett megküzdenie. Tulajdonképpen mondhatom, hogy miatta kezdtem venni nyelvészeti könyveket, merültem el a pszicho- és szociolingvisztikában.

Szinte egy időben, az ELTE két karának három szakán volt hallgató. Az egyetemisták döntő többségének akkor és most is elegendő az egy szak. A többes terhelés miatt, felteszem, időnként különös helyzetek is adódhattak, hiszen az előadások felére juthatott csak ideje. Mi volt a szakhalmozás magyarázata?

– Ez a három inkább kettő. Egyik nyáron két csoporttársammal angol–magyar fordítóprogramot akartunk írni, ami – nem meg­lepő módon – a nyár végére nem lett kész. Valaki azt mondta, azért, mert egy kicsit jobban kellene érteni a nyelvészethez. Így TTK-sként jelentkeztem a Bölcsészkaron, hogy bizonyos nyelvészeti órákra be szeretnék járni, mire azt mondták, lehetséges, de ehhez fel kell vennem nemcsak az engem érdeklő tárgyat, hanem az előző évfolyam alapozó kurzusait is. Mivel izgatott ez a világ, nem volt megerőltető, sőt, élveztem a kettős, illetve egy évig a hármas terhelést. Különös helyzetek is előfordultak, merthogy miattam a két kar működését nem hangolták össze. Sokszor egy időpontban voltak az óráim, így választanom kellett, melyikre járok. Úgy adódott, hogy a TTK-n a formális nyelvek tárgy a nekem fontos bölcsészkari nyelvészetórával volt egy időben, ezért inkább az utóbbit látogattam, mondván, hogy a formális nyelvekkel kapcsolatos ismereteim meglehetősen jók. Aztán eljött a TTK-s tárgyból is a vizsga. Amikor beléptem a vizsgáztató szobájába, a professzor kedvesen elém sietett, és csak annyit mondott – félévnyi általa tartott előadás után –, hogy: „Ha megengedi, bemutatkoznék, azt hiszem, mi még nem találkoztunk…” Ezzel jelezte, hogy jó a memóriája. Elmondtam neki, hogy épp azért nem jártam az órájára, mert ez az egész téma, az emberi nyelvek és a formális nyelvek kapcsolata témakör engem nagyon érdekel. Természetesen jól sikerült a vizsgám.

Hosszú évekig tanított az ELTE Természettudományi Karán, a többi közt számítógépes nyelvészetet, mesterséges intel­ligenciát – miközben nyelvészeti irányban szeretett volna elhelyezkedni, de nem kapott állást a Nyelvtudományi Inté­zetben, hiszen akkor ott létszámstop volt. Ezért a Zenetudo­mányi Intézet ösztöndíjpályázatára jelentkezett. Ha már nem nyelv és számítógép, akkor legyen zene és számítógép. Nyert, és újra kakukktojás lett, mint életében később szinte mindenhol. Sokszor kellett magyarázkodnia, hogy matematikusként mit keres a bölcsészek és a zenészek között?

– A Zenetudományi Intézetbe informatikus-matematikust kerestek, kapóra jöttem, így a különcségem egy idő után nem számított. A nyelvészek között talán ma is bizonyos fokig „műnyelvész”, az informatikusok között „műinformatikus” vagyok, hiszen az igazi nyelvész-matematikus nem jár-kel a két világ között. Azt szoktam mondani, hogy a két világot elválasztó háztető gerincén járok, mindkét oldalra van rálátásom. Ez a lehetőség keveseknek adatik meg – miközben tudom, ha nem vigyázok, könnyen lecsúszhatok.

Jelentős fordulópont volt az életében a Számítógépes nyelvészet című könyve. Az 1989-ben megjelent kötetnek köszönhetően meghívták Hollandiába, majd hazatérése után 1991-ben három társával megalapította a MorphoLogic céget. Miből gondolták, hogy nyelvtechnológiai programjaikra lesz kereslet?

– A könyv megírására 1985-ben kaptam felkérést. Két évvel később készen voltam, de csak 1989-ben adta ki egy másik kiadó. Azt gondoltam, ha már olyan kivételes szerencsében van részem, hogy ezt a témát feldolgozhattam, abba minden akkori tudást belesűrítek. Hatszáz oldalas munka született – a megírás mellett leginkább arra voltam büszke, hogy az egész kötetet én tördeltem. A könyvet aztán mindenkinek elvittem, aki segített a pályámon. Az egyik ilyen támogatómat épp akkor látogatta meg egy holland szakember, aki nyelvfeldolgozással foglalkozó számítógépest keresett. Meglátta a vastag könyvet az asztalon, és bár magyarul nem tudott, elnyertem a munkát. Amikor hazajöttem Hollandiából, úgy éreztem, hasznosíthatom az ott szerzett tapasztalatokat. Hallottam, hogy egy cég helyesírás-ellenőrző programot fejleszt a magyar nyelvre. Nekem volt egy ilyen működő fejlesztésem, csak addig eszembe sem jutott piaci terméket készíteni belőle. Hamar kiderült, hogy az én algoritmusom több szempontból is jobban működik a konkurensénél. Meglepő, de ez kellemetlen pillanatokat is okozott. Felmerült ugyanis, hogy az lehetetlen, hogy a mi Helyes-e? programunk egy-két hónap fejlesztéssel azt megcsinálja, amivel egy másik csapat évek alatt nem jutott dűlőre. Bizonyításként bemutattam a könyvemet, hogy abban egy egész fejezet foglalkozik ezzel a témával. Ebből megértették, hogy nem megszereztük a konkurencia fejlesztését, hanem egy másikat, egy jobbat készítettünk. A világ ennek kapcsán gyorsan megismert, mellénk állt, szertefutott a hírünk. Ekkor alapítottuk meg a MorphoLogic céget. Azaz, előbb volt a termék, s csak azután jött létre a vállalkozásunk.

Egy évtized alatt a MorphoLogicból a számítógépes fordítástámogatás világszerte elismert specialistája lett. A Helyes-e? a legszélesebb körben használt magyar szoftver, amelyből több mint egymillió példány futott húsz éve. Mi lett a további sorsa?

– Világcégek – például a Microsoft, az IBM, a Xerox, az Adobe – építették be termékünket szoftvereikbe. Olyanok voltunk, mint a széplányok a táncparkett szélén: folyton érkeztek a felkérők, folyamatosan generálódtak a feladatok. A keletkezése óta eltelt harminc év alatt a program folyamatosan fejlődött, korszerűsödött. Ez Magyarországon a legnagyobb példányszámban használt magyar készítésű szoftver, hiszen például amelyik számítógépen magyar nyelvű Office fut, annak része a helyesírási csomagunk is.

2000. március 15-én minden addigi kitüntetett között a legfiatalabbként megkapta a tudományos-műszaki terület legmagasabb hazai elismerésének számító Széchenyi-díjat. Ez volt az első eset, hogy a kitüntetést nyelvtechnoló­giai szakembernek ítélték, aki ráadásul nem állami kutatóintézetben dolgozott, hanem magáncéget vezetett. Erre mondják, hogy nem semmi…

– A mai napig nem tudom, hogy kinek köszönhetem a felterjesztést. Egyesek azzal gratuláltak, hogy „akkor most már irány a Kossuth-díj”, nem tudván, hogy ez a két díj azonos súlyú, csak az előbbi a kiemelkedő tudományos és műszaki eredményekért jár, utóbbi a kulturális élet nagyjait ismeri el. A díjakat másoktól kapja az ember, de mindenképpen megtisztelő volt, hogy valakik méltónak találtak rá.

Hogyan került a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre?

Roska Tamás 1997-ben azzal keresett meg, hogy alakulóban van az egyetemen az Információs Technológiai Kar, ahol emberközpontú informatikát is fognak oktatni. Mivel a nyelvfeldolgozás idetartozik, megkért, beszéljek neki a nyelv és az informatika kapcsolatáról, jövőjéről. A hallottak és az eredményeink láttán nagyon lelkes lett, az mondta, ennek a tudományágnak ott a helye. Felépítettük a nyelvtechnológia tantervét, amit már lassan húsz éve tanítunk is. Büszkeséggel tölt el, hogy az Információs Technológiai és Bionikai Kar alapítói között lehettem. A Karon folyó doktori képzésnek köszönhetően informatika szakterületen egyre több nyelvtechnológus szerez itt doktori fokozatot.

2017-től az MTA Nyelvtudományi Intézet igazgatója, majd 2020-tól ennek jogutódja, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózathoz tartozó Nyelvtudományi Kutatóközpont főigazgatója. Hogyan került ebbe a pozícióba?

– Ennek is hosszú az előtörténete. A MorphoLogic megalapítása számos hasznos következménnyel járt. A cég vezetőjeként megtanultam, hogyan kell tárgyalni az üzleti partnerekkel, a szakma kiváló művelőivel. Egyre nőtt a kapcsolati hálóm, egyszerre láttam rá az informatikára és a nyelvészetre. Az internet térhódításával azonban nagyon sok mindent meg kellett változtatni. Azt vettem észre, hogy a nagy volumenű ötleteim megvalósítására – a közvetlen üzleti hasznosítás távolibb lehetőségei miatt – alkalmasabb az akadémiai szféra: megalapítottam az MTA–PPKE Magyar Nyelvtechnológiai Kutatócsoportot. Időközben megszereztem az MTA doktora címet, akadémiai bizottságokban kaptam olykor vezető szerepet is. Ahogy egyre közelebb kerültem a kutatás világához, még több kapcsolatom lett az MTA Nyelvtudományi Intézetével. Mandátumának lejártához közeledve az akkori igazgató, Kenesei István biztatott, pályázzam meg a posztot. Mondhatni, „ejtőernyősként” kerültem ide, hiszen nem az itt végzett munkámmal szereztem meg a bizalmat, de igazgatói pályázatomhoz tartozott egy belső szavazás, ahol egyetlen tartózkodás mellett mindenki pártolta igazgatói megbízatásomat. Megnyugtató volt, hogy támogató közegbe érkeztem. 2017-től vezetem az intézményt, ahol kiváló kollégákkal dolgozhatok együtt. Az a lehetőség nagyon inspirált, hogy itt olyan kutatások folynak, amelyeknek a tudásommal és kapcsolataimmal segíteni tudok. Ez a lehetőség messze túlmutat a nyelvtechnológián, ez a nyelvészet egészéről szól. Az intézet átszervezése az MTA-ból az Eötvös Loránd Kutatási Hálózatba, majd a kutatóközponttá alakítás sok figyelmet igényelt, de végül is nem okozott törést. Ha elmúlik a járvány, akkor már biztos, hogy mindenki csak a kutatásra koncentrálhat. A lehetőségek erre adottak, mondhatom, egyre jobbak.

Mi a véleménye az internetes nyelvi programokról?

– A fejlődés elképesztő a mélytanulás megjelenésével, az úgynevezett neurális hálók nyelvészeti felhasználásával. Érdemes összehasonlítani, hogy pár évvel ezelőtt, illetve most mire képesek például a gépi fordító alkalmazások! Korábban a fordítóprogramok eredményei megmosolyogtatóak voltak, ma viszont hatékonyan segítik a munkát. „Favágásra” kiválóan alkalmas a gép, de nyilván a műfordítást továbbra sem adhatjuk ki a kezünkből. Egyébként nem csak a programok, én se tudok szépirodalmi műveket magyarra átültetni. Viszont például a konvektorhoz mellékelt, fordítóprogrammal átültetett használati utasítás jól használható. Az a cél, hogy ahol lehet, helyettesítsen a gépi intelligencia, de ahol nem, ott marad a humán tudás és kreativitás. Nem célravezető, ha minden területen mellőzni akarjuk az embert. Szükség van az emberi innovációra. Ha csökken is a távolság az ember és a mesterséges intelligencia között, mindig mi megyünk elöl.

Kutatóközpont igazgatójaként már semmi üzlet, csak a mély tudományt műveli?

– A MorphoLogic továbbra is létezik, de összeférhetetlen volna a jelenlegi pozíciómmal, ha én irányítanám. Ugyanakkor a Kutató­központban született felismerések egyre gyakrabban megjelennek az üzleti életben is. És nemcsak a nyelvtechnológusoké, hanem például pszicho- és neurolingvistáink is szabadalmaztatják eredményeiket. A tudományos tevékenység egyre jobban hasznosítható az élet megannyi területén. Sokszor elmondom a hitvallásom, hogy ami tudományos, az nem szükségszerűen körülményes és lassú, ami pedig eladható, az nem feltétlenül tudománytalan. A nagyon komoly gyakorlati eredményeket mindig elméleti kutatások alapozzák meg. Manapság nagyon nagy kihívás annak megértése, hogy pontosan mit is csinálnak a mesterséges intelligencia által inspirált nyelvtechnológiai megoldások. Azt látjuk, hogy jól működnek, de az komoly kutatási irány, hogy megértsük, miért működnek ilyen jól. Saját eszközeink adnak feladatot.

Prószéky Gábor 1954-ben, Budapesten született. A Budapesti Piarista Gimnázium elvégzése után az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán 1979-ben programozó matematikus, 1981-ben programtervező ma­tematikus diplomát, a Bölcsészet­tudományi Karon pedig 1982-ben általános és alkalmazott nyelvész szakos bölcsész oklevelet kapott. 1991-ben társaival megalapította a máig is működő MorphoLogic céget. 1995-ben PhD-fokozatot szerzett nyelvészetből, 2004-ben az MTA doktora lett. 2001-től tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Karán, 2006-tól habilitált egyetemi tanárként. Számos elismerése közül kiemelkedik a Széchenyi-díj, 2000; a Brassai Sámuel-díj, 2005 és a Gábor Dénes-díj, 2010.
2017-től az MTA Nyelvtudományi Intézet igazgatója, majd 2020-tól ennek jogutódja, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózathoz tartozó Nyelvtudományi Kutatóközpont főigazgatója.
Az eladható tudományon kívül mire a legbüszkébb? Például a tizennyolc egykori diákjára, aki PhD-fokozatot szerzett?

– Rájuk természetesen nagyon büszke vagyok, és arra, hogy velük együtt a nyelvészet egyik új irányának hazai kialakításánál ott lehettem, abban aktívan közreműködhettem. A kezem alól kikerülő nyelvtechnológusok hatékonyan hasznosítják a tudásukat, nem kell pályát váltaniuk. Azaz, olyan tudást sikerült adni nekik, amiből meg lehet élni. Egyre nagyobb az igény az ismereteikre. Szerencsére.

Mit tudhatunk a családjáról?

– A feleségem a Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézetben dolgozik: nem matematikus, igazgatóhelyettesként az operatív működést segíti. Gyermekeink már kirepültek: nagyobbik lányom férjnél van, és gyakorló közgazdászként a kozmetikai iparban talált kihívást, a kisebbik múlt szeptemberben kezdett önálló életet egy lakóotthonban, fiam pedig a molekuláris bionika szak elvégzése után épp műszaki menedzsernek tanul.

Mi az, amit mindenképpen megoszt a gyerekeivel?

– A saját pályám azt mutatja, hogy a sokféle tudás és tapasztalat nagyon hasznos lehet az életben. Máig a fülembe cseng az érettségi elnököm intelme: egy piarista diák nemcsak előre néz, hanem felfelé is. Ezt nekik is sokszor elmondtam.

Ha kitérőkkel is, de végül odakerült, ahova frissdiplomásként kerülni szeretett volna.

– Ez így van. Sőt, a kitérők sem hátráltattak, hanem közelebb vittek a célomhoz, hogy igyekezzek a lehetőségeimet mások javára kamatoztatni. Mindig a körülmények, és a saját döntéseim együtt alakították a helyzetet. A mostani pozícióm sem arról szól, hogy egy kutatóközpont főigazgatói székében „pihengetek”. Amióta itt vagyok, elsősorban nem is a tudományos munkámra koncentrálok, ugyanis még az induláskor sikerült szépen felújítani az épületet, ahol dolgozunk, azután az egykori akadémiai kutatóhálózat velünk együtt átalakult Eötvös Loránd Kutatási Hálózattá, majd legutóbb kutatóintézetből egy immár négy önálló intézetet összefogó kutatóközpontot hoztunk létre.

Kivel folytassuk az interjúsorozatot?

Kollár László Péter építőmérnököt, az MTA főtitkárát javaslom. A vasbeton szerkezetek, a műanyag szerkezetek és a kompozit szerkezetek világában komoly elméleti és gyakorlati eredményeket ért el, sőt, még a sílécek tervezéséhez is hozzájárult a kutatásaival. Emellett kiemelkedő irodalmi műveltségű tudós.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022
Címkék

Innotéka