2022. május 5.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Két pont között teremt kapcsolatot

„Minden emberben benne van az alkotás vágya, engem azért fizetnek, hogy hidakat alkothassak. Itt nincs vissza- vagy mellébeszélés” – nyilatkozta magazinunknak Horváth Adrián, a Főmterv Zrt. építőmérnöke, akit Kollár László Péter építőmérnök, az MTA főtitkára ajánlott. A dunaújvárosi Pentele híd tervezéséért Széchenyi-díjjal kitüntetett szakember ipari professzorként oktat a BME-n, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen.


Mielőtt belemerülünk életútjába, tisztázzunk egy fogalmat. Ipari professzor a Műegyetemen, de mit jelent ez a kifejezés?

– Évekkel ezelőtt megkeresett Dunai László, a Műegyetem Építőmérnöki Karának dékánja és a Hidak és Szerkezetek Tanszék vezetője, hogy oktassak náluk. Nem vagyok egyetemi ember, nem PhD-ztem, de Széchenyi-díjasként előadást tarthatok egyetemen. Két éven át gondolkoztam azon, hogyan férne ez bele az életembe, hiszen nagyon más tanítani, mint gyakorolni a szakmát. Nem tanultam a tanítást, márpedig én semmit sem szeretek rosszul csinálni. Amikor végül rászántam magam, megkérdezte, hogy mit szólnék az ipari professzori titulushoz? Nekem ez nem volt fontos, de ő úgy ítélte meg, hogy általában sem mindegy, de a hallgatóknak sem mindegy, hogy ki tanít az egyetemen, ki tanítja őket. Ám ez nem volt egyszerű, mert ez a cím még csak Dunai László fejében létezett. Először tájékozódott a koncepciót és az esetleg létező hasonló gyakorlatokat illetően az egyetemi karoknál, a többi egyetemnél, majd a szigorú feltételek megfogalmazása után a BME döntött a cím alapításáról, és annak szabályait beiktatta a Humánpolitikai szabályzatába. Annak adományozható a cím, akinek egyetemi végzettsége van, kiemelkedő szakmai tevékenységét Kossuth-, Széchenyi- vagy Gábor Dénes-díjjal ismerték el, és részt vesz az egyetem oktatómunkájában. Én 2015 óta vettem részt a Hidak és infrastruktúra-szerkezetek tárgy oktatásában, így az oktatási részvétel feltételnek is megfeleltem.

Jelenleg négy ipari professzora van az egyetemnek.

Sokszor hallani, hogy aki tudja, csinálja, aki nem tudja, az oktatja. Az Ön esetében ez nem igaz, hiszen több mint három évtizedes tapasztalattal a háta mögött állt a katedrára. Könnyen ment?

– Nem, mert bár sok szakmai előadást tartottam, azok legfeljebb 25-30 percesek voltak, és olyanoknak, elsősorban mérnököknek beszéltem, akik értették a mondanivalómat. Az egyetemen 2 × 45 perces előadásokat kell tartani olyanoknak, akik éppen elkezdtek ismerkedni a mérnöki pályával. Aki oktat, annak tudnia kell, hogy mi az a tudásanyag, ami átadható egy-egy előadáson. Ne sokat adjunk, mert az megérthetetlen, de ne is keveset! Sokat készültem az óráimra, sőt, a kollégák előadásaira is bejártam, hogy lássam, ők miként oktatnak. A vizsgáztatást is meg kell tanulni. Úgy érzem, most már rutinosan állok a katedrán. Azt látom, hogy nagyon más a világ, mint a mi időnkben. Mi ötéves rendszerben tanultunk, hetente 40-45 óra előadásunk és gyakorlatunk volt, most ennek a fele kötelező. A mi időnkben kétszer-háromszor több oktató jutott egy hallgatóra, mint most. Volt idejük, hogy velünk foglalkozzanak.

Ebből az következik, hogy az egyetemről kikerülő szak­emberek kevésbé felkészültek?

– Nem, csak több tekintetben nehezebbnek tartom a hallgatók helyzetét. Nincsenek az egyetemi tanulmányaik során végig működő tankörök, ahol az óhatatlanul összetartozó hallgatók segíthették egymást. Nincs, vagy kevés van a délutáni gyakorlati órákból, ahol mi számpéldákon és tanári magyarázattal érthettük meg az előadásokon hallott elmélet gyakorlati alkalmazhatóságát, és a BSc-MSc rendszert sem tartom szerencsésnek az építő­mérnöki oktatásban. A BME-en a BSc képzés négy évig tart, véleményem szerint kicsit zsúfolt. A másfél éves MSc képzésben részben már azt is tanulják a hallgatók, ami a mi időnkben már csak a szakmérnöki oktatásban volt tananyag a végzett mérnököknek. Jól felkészült mérnököket kapunk.

Hogyan került erre a pályára?

– A családunkban nem volt műszaki szakember. Édesapám lehetett volna, de őt érettségi után behívták katonának. A második világháborúban híradós századparancsnok volt, angol fogságba esett. Megbízhatatlannak minősítette az 1945 után létrejött új rendszer, ezért nem tanulhatott tovább, pedig ő igazán tehetséges, műszaki vénával rendelkező ember volt, de nem tudott kiteljesedni. Sokáig én sem voltam azzal tisztában, hogy mi lesz belőlem. Jó voltam matematikából és fizikából, emellett érdekeltek a nyelvek. Az Élet és Tudomány ismeretterjesztő hetilapot járattuk, az abban közölt feladványokat mindig megoldottam. Szerettem sakkozni, egyszer beválogattak a budai leánycsapatba. Ez úgy történt, hogy rendszeresen beküldtem a Támadás a király ellen című tévés sakkműsorban feladott sakkfeladványok megfejtését, majd értesítettek, hogy menjek el egy válogatóra. A nevem alapján lánynak gondoltak. Elmentem, rám csodálkoztak, majd megegyeztünk, hogy nem vagyok lány. Tartalék lettem a budai fiú csapatban. A budapesti Petőfi Gimnáziumban érettségiztem 1973-ban. Az iskola kosárlabdacsapatával 1972-ben Budapest-bajnokok és országos második helyezettek lettünk a középiskolás bajnokságban. A kérdésre vissza­térve: az egyetlen, általam ismert mérnöki szakma, az építészmérnök volt, de az nem akartam lenni, mert nekik szabad kézzel kellett rajzolniuk. Erre én nem vagyok alkalmas, tehát általában a mérnökségre sem vagyok alkalmas – gondoltam én. A gimnáziumban az egyik lány azt mondta, legyek építőmérnök, azoknak nem szükséges a szabadkézi rajz. Miért ne? Azóta sem bántam meg, hogy rá hallgattam, mert nagyon szeretem a munkámat.

Az I. kerületben, az Attila úton nőtt fel. Nyolc évvel idősebb nővére 1956 óta külföldön – sokáig Kanadában, most Angliában – él. Ez hogyan történt?

– Érdekes és tanulságos a történet. Nagyon sírós gyerek voltam, így bizonnyal sokat idegesítettem akkor már iskolás nővéremet. A szüleim úgy döntöttek, hogy mindenkinek jót tesz, ha ő fél évet a keresztszüleinél tölt, Kapuváron. Kitört a forradalom, és a keresztszülők eldöntötték, hogy elhagyják az országot. Telefonáltak apámnak, hogy vigyék haza a lányukat, vagy bízzák rájuk őt. A szüleim haza akarták hozni, de befagytak a váltók, a vonatok nem indultak. Az idő sürgette a rokonokat, elindultak nyugatra. Édesanyám kórházba került idegösszeomlással. A nővérem 1964-ben jött először haza, és félve közelített hozzám, mert utolsó együttlétünkkor kiporolta a fenekemet. Azt hitte, ezt az emléket őrzöm róla. Tévedett, semmit sem őriztem, hiszen alig kétéves voltam akkor. Tartjuk a kapcsolatot, de nem lehettünk olyanok, mint akik együtt nőttek fel.

Első munkahelyére, a Főmtervhez 1979. szeptember 1-jén lépett be, azóta is ott dolgozik. Mi bűvölte el itt egy életre szólóan?

– Az első munkám egy támfal megtervezése volt, de a következő már egy érdekes feladat volt: a Kacsóh Pongrác úti felüljáró alatti gyalogos-aluljáró bonyolult szerkezeti részének a vasalási terveit kellett elkészítenem. Utána már csak szép és izgalmas munkákat kaptam. Mérnök gyakornokból hamar tervezőmérnök, majd irányító tervező lettem. Osztályvezetővé 1988-ban, irodavezetőnek 1991-ben neveztek ki. Irodavezetői feladataim mellett a Főmterv nemzetközi kapcsolatok igazgatója voltam 1997 és 2005 között.

Láttam, hogy az évfolyamtársaim közül sokan évek múltán is még részfeladatokat végeztek más cégnél, miközben én a sokadik hidam statikáját számolhattam.

Egy felüljáró vagy egy ötszáz méter hosszú híd megterve­zése alapvetően eltérő megbízás?

– Nem, lényegében ugyanarról van szó: két pont között kell kapcsolatot teremteni. Alapvető fizikai összefüggések – szilárdságtan, merev testek egyensúlya – alapján tervezünk hidat, mindegyik egyedi termék. Minden emberben benne van az alkotás vágya, engem mérnökként azért fizetnek, hogy hidakat alkothassak. Itt nincs vissza- vagy mellébeszélés. A híd úgy készül el, hogy közben nagyon sok embernek kell együtt­működnie. Másik fontos szempont, hogy embereknek építünk úgy, hogy a természeti környezetet nem rondíthatjuk el. Ez a nagyon reál terület egyben nagyon humán is, mert érzékenyen kell rezonálni az igényekre, és sok kollégával kell együttműködni.

Sohasem számolják el magukat?

– Előfordul, de javítjuk. A hidak száz évre készülő, nagy kockázatú szerkezetek. Az utolsó számításokban nem lehet hiba. Németországban kötelező a független tervellenőrzés, jó lenne, ha ez nálunk is gyakorlattá válna.

Szakmai életének legfontosabb alkotásaként a dunaújvárosi Pentele Duna-híd kiviteli tervének elkészítését tartja. A munkát elnyerő Főmterv Híd- és Szerkezet­tervező irodájának vezetője­ként, mint a tervezés projekt igazgatója, a híd­szerkezetek felelős főtervezője irányította a tervezési munkát. Az 1682 méter hosszú híd az M8-as autópályát vezeti át a Duna és annak ártere fölött. Szabad keze volt?

– Alapvetően igen, de voltak befolyásoló tényezők. Az úthálózat nagyjából meghatározta, hogy hol épülhet a híd, de például arra is figyelnünk kellett, hogy a tanulmánytervben meghatározott hely közelében lévő nagyfeszültségű távvezetékrendszer alatt nem lehet átkelő. A bal parton volt egy kikötő, a jobb parton pedig a löszfal eróziójára kellett ügyelnünk. Mindezek figyelembe­vételével született meg a híd; csak a gyártási és technológiai tervek elkészítése 25 ezer mérnökórába került.

 Ezt tartom szakmai munkám csúcsának. Vélhetően mások is, hiszen ezért kaptam a Széchenyi-díjat.

Nem csak új hidakat tervez, régieket is átnéz. Ilyen volt az 1996-ban százéves Szabadság híd felülvizsgálata, felújítási kiviteli terve. A háborús sérülések és a korrózió a világ talán legszebb hídjának teherbírásáról kétségeket vetett fel. Több szakértő javasolta a villamosforgalom megszüntetését a szerkezeten, különösen egyik rácsrúdjának 1985-ben történt meg­roppa­nása után. Önök azt állapították meg, hogy a teherbírása megfelelő, a jelenlegi forgalom további korlátozására egyelőre nincs szükség. Ez a munka miért volt érdekes?

– Mert izgalmasabb volt, mint egy új híd megtervezése. A szerkezet minden elemét meg kellett ismerni, hiszen nem lehettünk biztosak abban, hogy a tervezett méretűek-e? Háborús sérülés, korrózió, fáradás jelensége egyaránt befolyásolta a híd életét. A fáradást előttünk elemző szak­emberek arra jutottak, hogy a híd nem alkalmas a villamosok át­vezetésére. Tőlünk azt kérdezték, hogy villamosok helyett buszokkal hogyan oldható meg a közlekedés? Én abban sem voltam biztos, hogy a busz átmehet a hídon. Gyorsan kiderült, hogy a buszok a szélső hossz­tartók – súlyos korróziós károsodásuk következté­ben – elégtelen teherbírása miatt nem közlekedhet­nek a hídon. Akkor mi legyen? Láttuk, hogy a villamosok esetében úgy számolták a fáradás jelenségét, hogy a villamosok párhuzamosan járnak át a hídon, nem egymással szemben közlekednek. Először valószínűség­számítás segítségével igazoltuk, hogy a véletlen­szerű találkozások nem okozhatnak kezelhetet­len feszültség­lengéseket, azaz fáradást a szerkeze­ten. Később ezt az Egyetem helyszíni mérései igazolták. A lényeg, hogy járhatnak bizonyos a villamosok a hídon. Most azt nézzük meg, hogy a jelenleg futó idős járművek helyére milyenek érkezhetnek. Egy biztos: nagyobbak nem.

Most milyen kihívások foglalkoztatják?

– Kizárólag szakmaiak, mert saját kérésemre már nem vagyok tagja az igazgatótanácsnak. Eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, át kell adni a vezetést. Jelenleg a vásárosnaményi Tisza-hidat, illetve a mohácsi Duna-hidat tervezzük a kollégákkal. Az oktatás mellett bőven elegendő ennyi szakmai feladat.

Horváth Adrián 1954-ben született Budapesten. A Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Kar szerkezet-építőmérnöki szakán 1979-ben szerzett oklevelet, azóta szerkezettervezés­sel, főleg hídtervezéssel foglalkozik. A BME Építőmérnöki Kará­nak mérnöki-matematikai szakmérnöki képzését 1984–86 között végezte el. 2008-ban Széchenyi-díjat kapott a Pentele híd tervezéséért, Csonka Pál-emlékérmet a Magyar Építőművészek Szövetségétől, 2014-ben a Hidászokért Egyesület Feketeházy János-díját ítélte neki a szakmai közösség. A Műegyetem Építőmérnöki Karának Hidak és Szerkezetek Tanszékén 2015 óta oktatja a Hidak és infrastruktúra-szerkezetek tantárgyat, eleinte társelőadóként, 2017 óta egyedüli előadóként. 2017-ben ipari professzori címet kapott. A Magyar Mérnöki Kamarában szinte a megalakulásától kezdve tevékenykedik, jelenleg a Tartószerkezeti tagozat elnökségének a tagja.
Beszélgetésünk előtt elküldte az önéletrajzát, amelynek meghatározó része a vallással való kapcsolata. Ez mindig erős volt, vagy új találkozásról van szó?

– Szüleim, szándékuk szerint, hívő katolikus embernek akartak nevelni, de ennek a gyakorlati megvalósulása elmaradt. Időnként elvittek misére, ám ennél több nem történt. Tizenévesként sokat gondolkoztam azon, hogy van-e Isten, vagy nincs? Végül arra jutottam, létezik, de nem kerestem az érdemi kapcsolatot. 1982-ben esküdtünk egymás­nak örök hűséget a nagyon hívő családból származó feleségemmel, Faber Enikővel. Az ő és Blanckenstein Miklós atya hatására lettem gyakorló katolikus. 2002-ben bérmálkoz­tam a Városmajori Jézus szíve plébániatemplomban. A Krisztina­városi Nagy­boldog­asszony Cserkész­csapat­ban tíz évig voltunk a feleségem­mel a kicsik vezetői. A krisztina­városi Havas Boldog­asszony-plébánián sok éve szervezek közösségi programokat, így szakmán kívüli társadalmi szerep­vállalásom ide kötődik. Feleségem­mel 2006–2007-ben elvégeztük a népi­játszóház-vezető tanfolyamot a Hagyományok Házában. Idén lesz tizenöt éve, hogy táncolunk a Jókai néptánc­együttes felnőtt csoportjában. Több mint tíz éve kántálni járunk barátainkkal az adventi hétvégéken. Érdekelnek a kultúrák, a magyar történelem, a gazdaság, az em­beri viselkedés, a gondolkodás. Az elmúlt 10-15 évben egyre jobban foglalkoztat a magyar népművészet, a népzene és a néptánc. Emellett teniszezem és síelek.

Két fiuk született: Domonkos villamos­mérnök, informati­kus, agykutató. Ágoston villamos­mérnök, anyag­­tudományok­ból doktorált. E két pályát egy kicsit bővebben is elmagyarázná?

– Domonkos villamosmérnökként végzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Már úgy ment oda, hogy valamilyen határ­területi témával akar foglalkozni, és ott az Információs Technológiai és Bionikai Kar meg­alapítása óta folyik bionikai képzés. Münchenben a hallás­központ kutatásával került szorosabb kapcsolatba. Amerikai származású professzora mondta neki, ahhoz, hogy agy­kutató legyen, nem kell orvosi diploma. Ő fizikus. Ágoston fiam a Műegyetemen villamos­mérnökként diplomázott. Szilíciumalapú mérő­eszközök fejlesztésével foglalkozik, amiket az agy­kutatásban használnak.

Ennyi sikeres híddal a háta mögött, nem merült fel, hogy külföldön kamatoztassa a tudását?

– Eljátszottam a távozás gondolatával, de elvetettem, mert – hála a Főmterv vezetésének – itthon olyan nagy szabadságban dolgozhattam, mint kevesen. Ennek ellenére számos külföldi kötődésű feladatom volt. Hét évig döntően külföldi megrendelőknek dolgoztam kollégáimmal itthon, ami rengeteg vállalkozási és tervezési tapasztalatot adott. Az építési beruházásokban rendkívül szűkös években híd­vizsgálatokat végeztünk, hídfelújításokat terveztünk, illetve leromlott állapotú hidak teher­bírásának számításában mélyültünk el. Mindehhez sokat segített az 1988-tól kialakult szoros kapcsolat a Maunsell brit tervező­céggel. Rendkívül sokat tanultam tőlük. Például ők mutatták meg, hogyan tudok hatékonyan vállalkozni, miként kell új kapcsolatokat kiépíteni, és hogyan mondjak olyan árat, amivel nyerhetek, de közben a projekt kivitelezése sem lesz veszteséges.

Kivel folytassuk sorozatunkat?

Sótonyi Péter egyetemi tanárt, a Semmelweis Egyetem ér­sebészét ajánlom figyelmükbe, aki nagy tudású orvos és jó ember. Mindig mosolyog.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022
Címkék

Innotéka