2022. augusztus 3.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Jó úton jár

„Ha egy klinika topon van a tudományban, akkor a betegellátásban is az elsők között lesz. A két terület ugyanis kéz a kézben jár” – nyilatkozta magazinunknak Maurovich-Horvat Pál, a Semmelweis Egyetem Orvosi Képalkotó Klinikájának vezetője, akit Sótonyi Péter érsebész ajánlott. A klinika igazgatója a kontinens egyik legjobb szakmai intézetévé szeretné fejleszteni a régen alapított, de 2019-től új koncepciójú szervezeti egységként, új névvel működő klinikát.


Mi magyarázza vezetéknevében – Maurovich-Horvat – az éke­zet hiányát?

– A történelem. Horvátországból származó családunk 1625-ben II. Ferdinánd német-római császártól, magyar királytól címeres levelet kapott. Őseimnek a törökök elleni harcban mutatott kiválóságát ismerték el a nemesi címmel. Abban Horvatként szerepelünk, nekünk pedig fontosak a hagyományok. Az eredeti kutyabőrt a szüleim őrzik, az én igazgatói szobám falán egy különleges fotómásolat található. Azért különleges, mert édes­apám egy alkalommal találkozott Habsburg Ottóval, akit meg­kért, dedikálja a fotót, mondván szűk négyszáz évvel ezelőtt azt az egyik ősétől kaptuk. Az utolsó magyar király legidősebb fia örömmel tett eleget a kérésnek.

A felvidéki Komáromban, döntően magyarok lakta te­le­pü­lésen született. Milyen emlékeket őriz a gyerekkorából?

– Csodálatos élményéket, amelyek a Komárom és Párkány között félúton fekvő kis faluhoz, Dunamocshoz fűződnek. Ott, a Duna mellett nőttem fel, az általános iskola első négy osztályát ott jártam ki. A felső tagozatot és a gimnáziumot Komáromban végeztem el. A szüleim a mai napig Dunamocson élnek, miközben Komáromban háziorvosként dolgoznak.

Orvos szülők gyerekeként hogyan került a pozsonyi Szlovák Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára?

– Imádtam rajzolni, ezt látva a húgom biztatott arra, hogy építészmérnök legyek. A pozsonyi felvételi nem a matematikai és fizikai ismeretekre koncentrált, hanem arra, hogy milyen rajz­készsége van a jelentkezőnek. Márpedig én rajzszakkörökbe jártam, szerettem festeni és rajzolni. Nem hittem, hogy felvesz­nek, olyan sokan jelentkeztünk arra a szakra. Felvettek, és ezzel ha­talmas gond szakadt a nyakamba, mert bizonytalan voltam abban, hogy mi is legyek. Szerettem rajzolni, de ez önmagában kevés ahhoz, hogy egy életre elköteleződjek az építészmérnöki pálya mellett. Néhány hetet jártam az egyetemre, közben egyre erősödött bennem a tudat, hogy ez nem az én irányom.

Eldöntöttem, hogy a szüleim pályáját választom. A határon túli magyarok számára szervezett nulladik évfolyamra felvettek, majd elkezdtem a tanulmányaimat a Semmelweis Egyetemen. Édesanyám is itt végzett, ami újabb indok volt a budapesti in­tézmény mellett. Édesapám a prágai Károly Egyetemen szerzett orvosi diplomát – a húgom szintén ott diplomázott. Ő Prágában kardiológus, az öcsém közgazdászként Londonban dolgozik. Én Budapesten élek. Azaz, egyikünk sem maradt a Felvidéken.

Nyolc év alatt végezte el az egyetemet. Mi a magyarázata a két pluszévnek?

– Lényegi tulajdonságom, hogy szerettem és szeretek utazni. Egyetemistaként számos tanulmányúton vettem részt, a többi közt a berlini Humboldt Egyetemen, majd Svédországban az Uppsalai Egyetemen. Klinikai gyakorlatokat folytattam Cam­bridge-ben, Stockholmban és Zürichben. Ha jól számolom, az egye­tem alatt három évet külföldön töltöttem. Elsősorban a ta­pasz­ta­lat­­szerzés és a külföldi tanulás lehetősége vonzott; más szem­lé­le­tet látni, Budapestre hozni a külföldön látott szakmai fo­gá­so­­kat. Fontos elem, hogy én valamilyen szinten külföldi vol­tam Buda­pes­ten, hiszen nem ebben az országban születtem, ne­ve­lődtem. Lazább volt mindennel és mindenkivel a kapcsolatom.

Hogyan került első éves medikusként Cambridge-be, majd a többi helyre?

– Véletlenül. Tizenöt levelet postáztam az általam izgalmasnak tartott egyetemekre. Egyedül Cambridge-ből válaszoltak. Ott töltöttem az első ápolási gyakorlatot. Berlinbe pályázat útján kerültem. Kísérleti szemesztert szerveztek tíz-tíz helyi és külföldi hallgató számára, akik közösen tanultak. Az Uppsalai Egyetem hatalmas élmény és kihívás volt. Jellemző a svédekre, hogy mivel az évfolyamban három külföldi volt, azt az évet angolul adták le. Utolsó nagy utam a Harvard Egyetemre vezetett, ahova diák­kutatóként kerültem a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikájáról – utóbbi helyen ápolóként dolgoztam egyetemistaként. Éppen ügyeletes voltam, amikor hírt kaptam, hogy amerikai professzorok négy hónapos ösztöndíjra esélyes egyetemistákat interjúztatnak. Másnap reggel elmentem én is. Nem tudhattam, hogy ez a lépés életre szóló élménnyel gaz­da­gít: ott ismertem meg a későbbi feleségemet, Jermendy Ág­nest. A Semmelweis Egyetemről mi ketten kaptuk meg ezt az ösztöndíjat. Egyszerre mentünk ki és egyszerre döbbentünk rá arra, hogy semmit sem szerveztek meg nekünk, azon kívül, hogy négy hónapra volt szállásunk. Nem akartuk a lábunkat ló­gatni, ezért olyan laborokat kerestünk, ahol érdemi munkát vé­gez­hetünk. Leveleket írtunk, interjúkra jártunk, botladoztunk, mire a helyünkre kerültünk. Negyedéves kelet-európai medi­kus­ként próbáltam a víz felett maradni. Végül Thomas Brady pro­fesz­szor mellett a szív-CT titkaival ismerkedtem meg. Akikkel akkor együtt kezdtem ezen a témán dolgozni, ma a szakterület meg­határozó alakjai. Ahogy említettem, eredetileg négy hónapra mentünk, mégis egy év után jöttünk haza. Tartalékainkat felélve, családi segítséggel maradtunk, hogy minél jobban megismerjük a bennünket érdeklő szakterületet. Az amerikai „túlórát” tá­mo­gatta, hogy a feleségem professzor asszonya felajánlotta, ingyen lakhatunk a padlásszobájukban. Amikor hazajöttünk, befejeztük az egyetemet. Én a Városmajori Klinikán dolgozva elkezdtem a PhD-tanulmányaimat.

Posztdoktorként ismét Bostonban, a Harvard Egyetem kar­diológiai képalkotó programjában vett részt. Miben kü­lön­bözött ez a korábbi egy évtől?

– Például abban, hogy fizetést kaptam, hogy önállóan dol­goz­hat­tam. A feleségemmel nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy mi legyen, ha lejár az ösztöndíjam. Úgy határoztunk, adunk egy esélyt Magyarországnak. Ha olyan feladatot kapunk, ami számunkra szakmai kihívás, ha látjuk a fejlődés lehetőségét, ak­kor maradunk.

A feleségem gyermekgyógyászként kezdett el dolgozni, én pedig visszatértem a Városmajori Klinikára. Egy hónappal később ér­kezett oda a világ egyik legkorszerűbb CT-je. A klinikát vezető Merkely Béla professzor szokott azzal viccelődni, hogy nagyon sokba került a hazahozatalom, hiszen az a CT 600 millió forintba került. Persze nem miattam vették meg a berendezést. Merkely Béla akkor bízott meg a városmajori szív-CT-program létre­ho­zá­sával. Tudta ugyanis, hogy a kardiológián belül a jövő a kép­al­ko­tásé. Az elmúlt években nagyon komoly képalkotó részleg jött ott létre. Mentorom, Merkely Béla professzor, az egyetem jelenlegi rektora, minden segítséget megadott a szakmai fejlődésemhez.

2013 és 2018 között az MTA–SE Lendület Kardiovaszkuláris Képalkotó Kutatócsoportot vezette. Mire vállalkoztak?

– A koszorúerekben kialakuló, olykor közvetlen életveszélyt je­lentő ateroszklerotikus lerakódások korai felismerésére – új bio­­mar­ke­rek és különféle képalkotó módszerek együttes al­kal­ma­zására – koncentráló pályázattal nyertem. A keringési rend­szer betegségei vezetik a halálozási statisztikákat Ma­gyar­or­szá­gon, ahol a szívinfarktus következtében elhunytak száma az uniós átlag mintegy háromszorosa. A betegek kétharmadánál a szív­izom­infark­tust, vagy a hirtelen szívhalált tüneteket nem okozó atero­szklero­tikus lerakódások (vulnerábilis plakkok) okoz­zák, ugyan­ak­kor jelenleg nem áll a rendelkezésre olyan diagnosztikai el­járás, amely a plakkok kockázatáról adna in­formációt. A célunk az volt, hogy akár tünetmentes betegeknél is alkalmazható célzott megelőző kezelést dolgozzunk ki. Alapvető jelentőségű ered­mé­nyeket értünk el ezen a területen.

Értékes adatbázist hoztunk létre, számos fontos eredményt kö­zöl­tünk nemzetközi lapokban. Azt vallom, hogy engem nem a Len­dület hozott haza, hanem az tartott itthon.

A kutatócsoport tagja volt a mentora, Merkely Béla pro­fesszor. Ki irányított kit?

– Merkely professzor szakmai tanácsokkal segített. A napi mun­ka a PhD-hallgatókkal és a tudományos diákkörösökkel ment. Az eredmények hatására újabb Lendület pályázati támogatás segíti a munkánkat. Csoportunk abban is különleges, hogy a ku­tatás mellett intenzíven részt vesz a betegellátásban. Olyan szakmai műhely jött létre, amely nemcsak engem tartott itthon, hanem másokat is a fiatalok közül. Bekapcsolódtunk a nem­zetközi vérkeringésbe, nem éreztük, hogy a mi szakmai kompeten­ciánk kizárólag Magyarországra korlátozódik. Széles körű nemzetközi kapcsolataimnak köszönhetően benne vagyunk a szak­mai fősodorban.

Tehát nem érezte hátránynak, hogy Budapesten maradt?

– Én sem, és a tanítványaim sem. Három PhD-hallgatóm a Har­vardon tanult. Ketten már visszajöttek, a harmadik még kint kutat, és a Harvard Egyetem Népegészségügyi Karán tanul.

Itt elsősorban közös tudományos munkák vannak, s nem egyéni ambíciók. Napjainkban a csoportok viszik előre a tudományt, egyé­nek ritkán. Nagy eredmények csapatoktól várhatók. Bízom benne, hogy ők is ugyanúgy látják.

Mi lenne, ha minden végzős éveket dolgozna külföldön?

– Az egyetem is tehet azért, hogy a végzősök fejében ne a külföldi munkavállalás szerepeljen első helyen. Ellentmondásnak tűnhet, de nem az: ha a hallgatók az egyetemi időszak alatt rövidebb-hosszabb időt külföldön töltenek, az előnyök mellett a hátrá­nyo­kat is megtapasztalják. Ha mégis kimennek, lehetőséget kell nekik adni arra, hogy a megszerzett tudást, szakmai gyakorla­tot hazahozzák, és itthon kamatoztassák.

Lezárult a bolyongások kora?

– 2019 szeptemberétől a Semmelweis Egyetemen a Radiológiai Klinika, a Nukleáris Medicina Központ és az MR Kutatóközpont egyesülésével létrejött Orvosi Képalkotó Klinikát vezetem. A klinika felépítése óriási felelősség, ami rengeteg feladattal jár. Úgy érzem, ezzel a megbízással révbe értem. Hatalmas kihívás, izgalmas lehetőség, de egyúttal nagy a felelősség is a vállamon.

Könnyen ment az átalakulás a klinikán?

– Nem. Éppen elindultunk, amikor kitört a koronavírus-járvány. Azaz rögtön krízismenedzsmentre váltottunk. Az új klinikán be­lül az oktatási tevékenység hangsúlyosabbá tétele érdekében három tanszék alakult: a Radiológia, a Nukleáris Medicina, va­la­mint a Neuroradiológia Tanszék. A három tanszék közelebb került egy­máshoz. A struktúra azért előnyös, mert a három tanszék más információval segíti a betegellátást. Két év alatt megismertem a csapatot. Látom a hatalmas lehetőségeket, de azt is látom, hogy az út elején járunk.

A rendkívül dinamikusan fejlődő orvosi képalkotás nélkül ma nincs gyógyítás. Ez orvost igénylő feladat, vagy hasznosabb, ha informatikust alkalmaznak?

– A képalkotás értékelésére orvosokra van szükség. Az elmúlt két évben is hatalmasat fejlődött ez a terület. Ahogy egyre inkább személyre szabottá válik a gyógyítás, egyre pontosabb és egyre gyorsabb diagnózisra van szükség. Szinte nincs olyan beteg az egyetemi klinikákon, akinél ne lett volna szükség valamilyen képalkotó eljárásra. A terápia nyomon követése, a beteg prog­nózisának becslése szintén képalkotó eljárásokkal történik. A jelen, de a jövő medicinájában ez a terület központi szerepet tölt be. A rutint átveszi a mesterséges intelligencia, aminek köszönhetően a szakemberek egyre több időt tölthetnek a betegekkel. Azt lá­tom, hogy a radiológus egyre inkább klinikus lesz. Ott vagyunk az orvosteamekben, az onkológiai diagnózis megállapításánál, a döntések hozatalánál. Egyes eljárásoknál már eddig is kap­cso­lat­ba kerültünk a betegekkel – ilyen a tumorok fagyasztása.

A fiatal szakemberek körében népszerű ez a szakmai ág, vagy manapság is majd mindenki nőgyógyász vagy sebész akar lenni?

– Három éve négy, két éve hat, tavaly húsz, most pedig több mint 35 rezidens jelentkezése futott be. Négyet vehetünk fel, azaz hihetetlenül nagy a verseny. A fiatalok látják, hogy ez a jövő szakmája. És azt is látják, hogy a világ élvonalához tartoznak a műszereink – az elmúlt két évben kétmilliárd forintot meghaladó korszerű berendezés került a klinikára. Lenyűgöző, hogy ez a te­rület mennyit fejlődött az elmúlt 10-12 évben.

Elképzelhető, hogy mire megtanulják a röntgengépek, CT-k kezelését, az eszközök elavulnak?

– A kollégák gyorsan tanulnak, illetve ezeket a berendezéseket legalább tíz évre vesszük. Ez nem jelenti azt, hogy leállunk a fejlesztéssel. A bővülő radiológia a Szent Rókus Kórházban alakít ki új részleget. Lépést kell tartanunk az igényekkel.

Milyennek szeretné látni öt-tíz éven belül ezt a klinikát?

– Európa egyik legmodernebb orvosi képalkotással foglalkozó intézeteként. Ennek az alapjai megvannak. Kell egy támogatói közeg az egyetem oldaláról, ami most adott. A többi szinte rajtunk múlik. Ha fejlődni akarunk – márpedig akarunk –, adottak a feltételek.

A kettő kéz a kézben jár. Alakul a koncepció, formálódnak a ku­tatócsoportok. Jó úton járunk. Minden azon múlik, hogy a finan­szírozás miként alakul a jövőben.

Maurovch-Horvat Pál 1978. október 30-án, a felvidéki Komáromban született. A komáromi Selye János Gim­názium­ban 1997-ben érettségizett. 1997–1998-ban a pozsonyi Szlovák Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának hallgatója volt, de 1998-tól a budapesti Semmelweis Egyetem Általá­nos Orvostudományi Karán tanult, ahol 2006-ban summa cum laude eredménnyel kapott általános orvosi diplomát. 2006–2008 között a Semmelweis Egyetem Elméleti Orvos­tudományok Doktori Iskolájának hallgatója volt, ahol PhD-fokozatot szerzett. Az MTA doktora minősítést 2021-ben szerezte meg. 2010–2012-ben Bostonban, a Harvard Egyete­men tanult. Számos díjjal ismerték el tudományos és innovációs teljesítményét, amelyek közül kiemelendő: Jend­rassik Ernő jutalomdíj, 2017; Kuffler mentordíj, 2018; Kiváló Tudományos Diákköri Nevelő díj, 2019; Gábor Dénes-díj, 2022 és az MTA Lendület támogatása, 2013 és 2019. Rendszeres előadója különböző hazai és külföldi tudományos konferenciáknak és szakmai tanácskozásoknak, számos hazai és nemzetközi tudományos társaság, szervezet tagja.
Az eddigiek alapján számomra úgy tűnik, hogy a nap 24 órájából húszat a szakmájával tölt. Mire jut ideje?

– A koronavírus-járvány miatt a szakmai utak visszaestek, az így felszabaduló időt az elmúlt két és fél évben feleségemmel – aki kiváló kutatócsoportot vezet – és két kisfiammal tölthettem. Az a legszebb, amikor együtt túrázhatunk, biciklizhetünk. Jólesik kicsit lelassulni, töltekezni.

Nem bánta meg, hogy építészmérnök helyett kardiológus, radiológus lett?

– Nem felelne meg a valóságnak, ha azt mondanám, hogy akkor rossz döntést hoztam. Hihetetlenül izgalmas folyamatok részese lehetek.

Ki legyen a következő interjúalanyunk?

Meskó Bertalanra, orvosi jövőkutatóra gondoltam. Hal­lat­­­la­nul színes egyéniség, aki azt a mindenkit érdeklő kérdést ta­nul­má­nyoz­za, hogy merre tart az orvoslás.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022
Címkék

Innotéka