2021. szeptember 8.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Hivatás­tudata hajtja

„Azt tapasztalom, hogy valamennyi, Amerikába érkező magyar orvos sikeres. Azért, mert nagyon jó alapokat kapnak a magyar egyetemeken” – nyilatkozta magazinunknak Mechtler László kutatóorvos, az Egyesült Államokban (Buffalo, New York állam) működő Dent Neurológiai Intézet orvos igazgatója, akit előző interjúalanyunk, Schwab Richárd ajánlott.


Amikor arról kérdeztük interjúsorozatunk előző szereplő­jét, Schwab Richárdot, hogy kit ajánl, ő azt mondta: „Ki mást, mint Mechtler László neuro-onkológus professzort, aki Ausztráliában született, Amerikában él, de az egyik leg­nagyobb magyar hazafi és legkiválóbb orvos, akivel valaha találkoztam. Ő indította el azt az ösztöndíjprogramot, amely eddig több mint ötszáz magyar orvos képzését támogatta az elmúlt huszonöt évben [az Egyesült Államokban].” Mi magyarázza ezt a szoros kötődést Magyarországhoz?

– Édesanyám magyar szülők gyermekeként Belgiumban jött a világra, majd a szüleivel Ausztráliában telepedett le. Édesapám fővárosi, angyalföldi születésű, ő 13 évesen, 1944 karácsonyának estéjén indult útnak nyugatra a nagyszüleimmel. Ausztriában öt éven át menekülttáborban éltek, majd megkapták az engedélyt az ausztráliai letelepedésre. Ott találkoztak a szüleim. Bátyámmal mindketten ott születtünk, ő 1956-ban, én 1958-ban. Érdekes módon mindketten orvosok lettünk – ő kiváló nőgyógyászként dolgozik Amerikában.

Nagyon sok példát látni arra, hogy valaki néhány hónapos külföldi tartózkodás után már töri a magyart, Ön ausztráliai születése ellenére kiválóan beszéli az anyanyelvét. Mi a titka?

– Otthon magyarul beszéltünk, ez volt a természetes, de nem jártunk magyar iskolába, nem kötődtünk különösebben az óhazá­hoz. Édesapám 1963-ban rövid látogatást tett Magyarországon, és amikor hazatért, mintha kicserélték volna. Nagy magyar lett, mindenért lelkesedett, ami a szülőhazájához kapcsolódott. Eldöntötte, hogy nem akar, illetve nem tud tovább Ausztráliában élni, mert túl messze van Budapesttől. Igaz, haza sem akart költözni. Úgy érezte, családja magyarságát Kanadában könnyebben megőrzi, mint a világ túlsó végén. Ezért 1967-ben Montrealban telepedtünk le, de ott túl hideg volt, ezért két évvel később délebbre, az egyesült államokbeli Buffalóba költöztünk. New York állam második legnagyobb városában élünk azóta is. Büszke vagyok arra, hogy magyar cserkészcsapatnak voltunk a tagjai, hogy amikor fociztam, piros-fehér-zöld szerelésben rúgtam a labdát.

Szülői hatásra választották bátyjával az orvosi pályát?

– Nem. Édesapám autószerelőként dolgozott, gyerekkorunkban sokszor segítettünk neki a műhelyben. A pályaválasztás idején több gondolat kavargott a fejemben, de a lehetősé­gei­met be­határolta, hogy nem voltam jó tanuló. Illetve lehettem volna, ha tanulok. Buffalóban a tél keményen hideg és hosszú, ezért autószerelőként nem könnyű a munka. Én ellenben valami könnyebbre vágytam. Egy sportbaleset miatt – kiment a térdem – műtétet javasoltak, de nem akartam kés alá feküdni. A budapesti Sportkórházban a rehabilitációt ajánlották. Igen nehéz döntést hozva félbeszakítottam az Amerikában elkezdett biokémiai tanulmányaimat, és a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem. Azaz nem a családi hagyományokat folytattam, új utat választottam.

Könnyen ment a beilleszkedés?

– Borzasztó nehezen, hiszen egészen addig a magyar konyhanyelvet ismertem, a szakmai kifejezésekről fogalmam sem volt. Élénken emlékszem arra, hogy az első egyetemi előadásom a sejtről szólt. Semmit sem értettem az egészből, majd amikor a csoporttársam elmondta, hogy a sejt angolul cell, minden megvilágosodott. Keményen tanultam, hogy bent maradjak, hogy minél sikeresebben vegyem az akadályokat. Tudtam, ha elvérzek, mehetek apám mellé az autószerelő műhelybe. 1984-ben jó eredménnyel fejeztem be az egyetemet. Az egyik csoporttársam, Gál Kati olyannyira elbűvölt, hogy feleségül vettem – a ceremóniára a Mátyás-templomban került sor. Együtt jöttünk vissza Buffalóba, aminek apám nagyon örült, mert magyar feleséget remélt nekem.

Az fel sem merült, hogy az Egyesült Államokban járjon egyetemre?

– Itt egy jó egyetemre járni nagyon költséges vállalkozás. Ekkora anyagi áldozatot nem várhattam el az apámtól. Budapest mellett szólt az is, hogy kikerülhettem a szigorú családi ellenőrzés alól. Velem együtt közel kéttucatnyi amerikai magyar gyerek tanult a Semmelwei­sen, 70-80 százalékuk azonban megbukott. Ahogy az emberek többségének, nekem is voltak mentoraim, akik meghatározták a pályámat. Vagy a lelkesedésükkel, vagy a hatalmas tudásukkal, vagy azzal, ahogy diagnosztizálták a betegségeket.

Miért döntött úgy, hogy a szakvizsgákat már a tengeren­túlon teszi le?

– Meggyőződésem, hogy az elméleti tárgyak legalább olyan alaposan elsajátíthatók Magyarországon, mint az Egyesült Államokban. Ugyanakkor a betegek ellátásában, a diagnosztikában jobbak az amerikai intézmények. Az is szempont volt, hogy az itteni kezdő orvosi fizetések sokkal magasabbak, mint a magyarországi indulóbérek – márpedig mielőbb szerettem volna visszafizetni édesapámnak a budapesti taníttatásom árát. Ez néhány év alatt sikerült is.

Gond nélkül illeszkedett be az amerikai egészségügyi rendszerbe?

– Pályám során folyamatosan azt éreztem, nekem bizonyítanom kell, hogy megfelelő vagyok arra, amit csinálok. Ez talán abból fakadt, hogy nem a legjobb középiskolába jártam, hogy egyetemi diplomámat sem a Harvardon, a Yale-en vagy a Stanfordon szereztem, hanem az Egyesült Államokban akkor még kevéssé ismert Semmelweis Egyetemen. Az orvostudományon belül az ideggyógyászat az egyik legnagyobb tudást igénylő szakma. Arra jutottam, ha itt elismernek, akkor érek valamit. Houstonban a világhírű ideg­onkológus, Victor A. Levin mellett dolgoztam. Folyamatos tanulás és szakmai alázat vezetett oda, hogy az előbb említett érzés egyre ritkábban kerít hatalmába. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a szakmánk legjobbjai mellett szerzett tapasztalatok ajtókat nyitottak ki előttem. Buffalóba visszatérve, 31 évesen az ideg­onkológiai részleg vezetője lettem, amit azóta irányítok.

Mi vitte a neurológia, a képalkotó neurológia (neuro-imaging) és a neuro-onkológia területére, amikből később szakvizsgázott?

– Egyetemi éveim alatt a nyári szünetekben a buffalói rákkutató intézetben, a Roswell Park Cancer Institute-ban dolgoztam, ami a világ egyik legjobb ilyen jellegű központja. Áldom a sorsom, hogy egyetemistaként az intézet magyar szakemberei segítették a pályámat. Az onkológiai érdeklődésem családi indíttatású is: édesanyám Tatabányán élő unka­testvérének agydaganata volt. Figyelemmel kísértük a sorsát, a végkifejlet sajnos elszomorító volt.

Híres arról, hogy keményen dolgozik. Mi hajtja?

– Pályám elején volt, hogy hetente száz-száztíz órát dolgoztam, ami rettentően sok. Ma sem vagyok sokkal kevesebbet az intézetben, általában a hétvégéket is bent töltöm. Hogy miért? Mert az orvosi pályát csak hivatásként lehet művelni. Sokszor elmondott hasonla­tom, hogy ha valakinek a papja, a rabbija egy szombaton azt mondja, hogy hívja vissza hétfőn, mert hétvégén nem ér rá, akkor keressen magának új lelkipásztort. Én folyama­to­san azon gondolkodom, hogyan fejleszthetném, bővíthetném ezt az intézményt, hogyan lehetnénk még jobbak. Érdekes módon nem hiányoznak a szabadságok. Nekem már az vakáció, ha egy másik országban tartok előadást, s előtte-utána szétnézhetek azon a helyen. Egyébként több olyan fiatal kollégát ismerek, akik az én munkatempóm láttán döntöttek úgy, hogy nem lesznek orvosok, mert nem tudnak annyit és úgy dolgozni, ahogy én. Megértem őket, de nekem ez a normális. Nem érzem azt, hogy a munkám miatt bármit kihagytam volna az életemben. Szomorúan látom, hogy számos kollégám munkahelyként tekint a kórházra.

Elnöke volt az American Association of Neuroimaging, illetve a Magyar Amerikai Orvos­társaságnak. Kezdeményezésére az 1990-es évek eleje óta több mint ötszáz magyar diák vehetett részt amerikai tanulmányúton egyetemi tanulmányai keretében. Azért hívja a fiatalokat, hogy a legjobbakat kiválassza és magánál tartsa?

– Az igazán jó intézetben mindig a beteg a legfontosabb, minden érte történik. Akkor végezzük jól a dolgunkat, ha a páciensek visszatérnek hozzánk. Fontosnak tartom, hogy egy jó klinikai orvos kutatással is foglalkozzon. Harminc éve dolgozok együtt gyógyszer­cégekkel, hogy a puszta vizsgálatnál többet adjak a betegeknek. Örömmel látom, hogy az újdonságként reklámozott hatóanyagokat az én betegeim évekkel korábban megkapták a klinikán. Ebben a járóbetegközpontban naponta 1200 beteget látunk el. Itt nemcsak gyógyítunk és kutatunk, hanem oktatunk is. Az oktatóprogramunk részeként fogadunk minden évben 12-16 magyar hatodéves orvostanhallgatót. Ilyen betegforgalom mellett az ösztöndíjasok megtanulják, hogy mi a fontos a betegnek, hogy mit várnak el. A kérdésére visszatérve, nem a legjobbak megszerzése mozgat, hanem az, hogy ezzel is támogassam a magyar egészségügyet. Azt tapasztalom, hogy valamennyi, Amerikába érkező magyar orvos sikeres. Azért, mert nagyon jó alapokat kapnak az egyetemeken. Nem azt mondom, hogy nálunk minden tökéletesen működik, de ami jó, azt vigyék haza a végzősök. Úgy tudom, egykori ösztöndíjasaink kilencven százaléka otthon gyógyít. Az egyik első cserediákom Tamás László volt, ma a Semmelweis Egyetem Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti Klinikájának professzora és vezetője.

2019-ben megjelent tanulmányuk szerint az orvosi cannabist sikeresen és biztonságosan használhatják időseknél, különböző idegrendszeri megbetegedések tüneteinek kezelésében. Az intézetében végzett kutatás során kiderült, hogy a cannabisszal kezelt páciensek meg­szabadultak olyan tünetektől, mint a krónikus fájdalom, alvási zavarok vagy a betegségek okozta szorongásos állapotok. Kimutatták, hogy az orvosi cannabist igen jól tolerálják a 75 év fe­letti páciensek is, és a szer segít nekik a krónikus fájdalom és szorongásos tünetek enyhíté­sében. Az orvosi cannabis, bár sok államban már legális és népszerű kezelési alternatíva a krónikus betegségek és zavarok kezelésében, a kutatások még kezdeti fázisban vannak. Hogyan kerültek kapcsolatba az orvosi cannabisszal?

– Magam is csodálkozom azon, hogy az utóbbi néhány évben milyen nagy cannabis­szakértő lettem, ami egy izgalmas folyamat következménye. Négy éve New York államban legálisan hozzáférhetnek a betegek az orvosi cannabishoz. Nem akartam ezzel foglalkozni, hiszen volt elég feladatom, de a cannabis engedélyezése után nem sokkal naponta félezer telefonhívást kaptunk a használatával kapcsolatban. Az ember úgy szerez tapasztalatot, ha látja az eredmé­nyeket. Megszerveztem egy csapatot, aminek az volt a feladata, hogy kezeljen betegeket cannabisszal. Jelenleg 12 ezer páciensről vannak pontos adataink. Eleinte szkeptikusan viszonyultam a cannabisszal való kezeléshez, majd látva az eredmé­nye­ket, egyre jobban lelkesedtem, mára pedig egyértelműen az eljárás támogatói közé tartozom. Számos betegem ölel át és köszöni meg a kezelést azzal, hogy érdemben javult az élet­minősége. Ha száz beteg mondaná, arra gondolnék, véletlen. Ha ötszáz, akkor érdekesnek minősíteném a helyzetet, de amikor 12 ezer beteg nyilatkozik hasonlóan, akkor mellé kell állnom, hiszen csökkenti a fájdalmat, segíti az érintettek alvását, minimális mellékhatással. Mindez azért érdekes, mert az amerikai orvosi fakultások 92 százalékán nem tanítják az orvosi cannabis alkalmazását. Gondolom, Magyarországon sem. Napjainkban az amerikai orvosok 89 százaléka támogatja az orvosi cannabis használatát, öt évvel ezelőtt mindössze negyven százalékuk nyilatkozott így. Tudom, hogy Magyar­országon szintén tartózkodóan viszonyulnak ehhez, de azt mondom, nyitott szemmel kell járni a világban. Ellenzem a cannabis általános használatát, de az egészség­ügyben a rákos betegek, a Parkinson-kórosok, a szklerózis multiplexben szenvedők esetében igenis sikeresen alkalmazható.

Mechtler László 1958-ban Ausztráliában született. Onnan előbb Kanadába, majd az Egyesült Államokba költözött a család. 1984-ben szerzett orvosi diplomát a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. A Dent Neurológiai Intézet orvos igazgatója, valamint a Roswell Park neuro-onkológiai vezetője. Emellett a New York-i Állami Egyetem neurológiai és neuro-onkológiai professzora. A fejfájás, a neuro-onkológia és a fájdalomkutatás, ezen belül az orvosi cannabiskutatás nemzetközileg elismert, vezető szaktekintélye. Ezeken a terü­leteken a világ vezető szaklapjaiban publikál, illetve számos tankönyv szerzője.
Nagyon sokat foglalkozott a fejfájások kezelésével. A lakosságnak csupán egy százaléka mondhatja olyan szerencsésnek magát, hogy sose fáj a feje. Mit értünk primer és másodlagos fejfájáson, illetve pontosan mi is a migrén?

– Primer és szekunder fejfájásról beszélhetünk, a különbségtételnek nagy hatása van a kezelésre vonatkozóan. A primer – vagyis elsődleges – fejfájásnak nincsenek nyilvánvaló fizikai okai, önálló betegségnek tekinthető. A leggyakoribb a migrén, a tenziós fejfájás és az úgynevezett cluster fejfájás. A migrén leginkább a fej egyik oldalát – ritkábban mindkét oldalát – érintő heves fejfájás, rohamokban jelentkező, visszatérő, lüktető fájdalom. Látási, hallási vagy egyéb idegrendszeri tünetek előzik meg. Többnyire fiatalkorban jelentkezik, 40 év fölött ritka. Általában a lakosság 12 százaléka migrénes, azaz Magyarországon 1,2 millió ember küzdhet ezzel a jelenséggel. Ugyanakkor 30-40 százalékuk keresi fel orvosát ezzel a panasszal, pedig a migrén csökkenti az ember teljesítőképességét, olykor a munkáját sem képes elvégezni. Azt javaslom, az érintettek minél előbb keressék fel orvosukat, hogy kiderüljön, valóban migrénről van-e szó. Ha igen, kiváló gyógyszerek segítik a pácienseket. A fejfájásoknak azt a típusát, amikor a fájdalmat egyéb betegség vagy körülmény okozza, szekunder fejfájásnak nevezzük. Csillapításának legfontosabb lépése, hogy megtudjuk a pontos kiváltó okot. Okozhatja szervi betegség (agydaganat), sérülés, agyvérzés, túl sok fájdalomcsillapító gyógyszer bevétele, de akár stresszes életmód vagy időjárási front is. Hihetetlen ütemben fejlődik az Egyesült Ál­la­mokban a fejfájások kezelése – elsősorban a rendkívül hatásos gyógyszerkészítményeknek köszönhetően.

A budapesti MIND Klinika az Ön kezdeményezésére alakult. Miért tartotta fontosnak a létrehozását?

– A neurológia, onkológia és gasztroenterológia határterületein korábban ismeretlen eredetűnek tartott kórképek gyógyításának és kutatásának műhelye a MIND Klinika. Ennek az előzménye az elmúlt 35 év, amióta folyamatosan járok Magyarországra, és amióta folyamatosan érkeznek onnan diákok, kollégák. Azóta hallom, hogy Magyarországnak olyan intézet kell, mint amilyen a Dent. Miért nem építek egy ilyet? Amikor rátaláltam a megfelelő emberekre, belevágtunk a kalandba. Fontos, hogy nem amerikai intézetet álmodtunk Budapestre, hanem magyar stílusú minőségi gyógyászati központot, ahol a diagnosztika, a kutatás és az oktatás áll a középpontban. Fiatal, kiválóan képzett szakemberekkel indultunk el, szoros kapcsolatot tartva a Semmelweis Egyetemmel és a magyar ideggyógyászat meghatározó orvosaival, mint például Erőss Loránddal és az általa vezetett Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet szak­emberei­­vel. De természetesen az ajtónk nyitva áll minden lelkes és komoly szakember előtt. Olyan intézményt hoztunk létre, amely Európában az idegtudományok regionális központja lehet.

Nagyon sokat köszönhet a hazai orvostudomány Önnek. Érzi a megbecsülést?

Áder János köztársasági elnöktől a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést kaptam 2018-ban, de nem az elismerésekért dolgozom, ráadásul úgy érzem, sok ember munkáját honorálják minden egyes díjjal. Az hajt, hogy amibe belekezdek, azt sikerre vigyem. A budapesti intézetünk sikerre van ítélve.

Honnan az erő az újabb és újabb programokhoz?

– Sok évtizedes tapasztalatom, hogy a sikert nem adják ingyen. Aki eredményt akar elérni a munkájában, a tudományban, nem délelőtt tíz órakor kel, hanem reggel hatkor, és késő estig dolgozik, és nem vesz ki négy hetet augusztusban. Azaz, a hajtóerőm a hivatás­tudatom.

Hogyan élte meg a felesége és a három lánya, hogy a szakmája egyúttal a hobbija?

– Amikor kijöttünk az Egyesült Államokba, fiatal szakemberként hetente száztíz órát dolgoztam. Mindketten nem élhettünk így, a feleségem feláldozta a karrierjét a családunk érdekében. Nevelte három lányunkat, és maximálisan támogatott a munkámban. Szavakkal kifejezhetetlen, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. A három lányom közül az egyik orvos lett – ő is a Semmelweis Egyetemen végzett. A másik nem akart orvos lenni, de nem is távolodott el teljesen – egészségügyi menedzserként dolgozik. Júlia lányom kulturális vonalon helyezkedett el, a kortárs művészet elismert szakértője. Mindhárom gyermekem tökéletesen beszél magyarul, jobban, mint én. Hatalmas magyar szívük van.

Van, amit másként tenne, ha tehetne?

– Szakmailag ott vagyok, ahol lenni szeretnék. A gyerekeim nem panaszkodtak, de érzem, hogy apaként többet törődhettem volna velük. Hat hónapos a fiúunokám, neki mindent meg szeretnék adni, amit egy nagyapa adhat – az életben, a sportban, magyarságának megőrzésében.

Kivel folytassuk az interjúsorozatot?

– A debreceni Csiba László professzort pár éve ismerem. Kitűnő embert, kitűnő szakembert ismertem meg a személyében, aki Magyarország egyik legjobb ideggyógyásza. Róla, vele szívesen olvasnék interjút.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka