2011. november 5.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Csanádi Márton

Gali Ádám inkább itthon kutat

„Szeretném, ha idővel a számítógépes anyagtudományok terén a világon a legjobbak között emlegetnék a kutatócsoportunkat” – osztotta meg szakmai vágyát magazinunkkal Gali Ádám, az MTA Szilárdtestfizikai és Optikai Kutatóintézetének csoportvezetője. A fiatal kutató a Lendület program nyerteseként a világ egyik legjobb egyeteméről, a Harvardról tért haza azért, hogy önálló csoportot alakítson, amelynek tagjaival létrehozott egy világító nanokristályt, amely sokkal hatékonyabb a konkurenciáénál. Az optikai tulajdonságok módosításával sokrétűen használható biomarkert alkothatnak, s ebből a munkából akár egy cég is kinőhet.


Előző interjúalanyunk, Maák Pál Andor az egyik legígéretesebb fiatal kutatóként ajánlotta önt, hozzátéve, hogy nemcsak a közös szakmai munkák, hanem a közös focizások is összetartó erőt jelentenek. Labdába lehet rúgni ön mellett?
– Ahogy szaporodnak a feladataim, úgy csökken a focizásra szánt időm, de igyekszem minél több időt azon a pályán is tölteni. Negyvenéves kor felé közeledve azt is be kell látnom, hogy a labda időnként nem tudja a fizikát, vagy már én nem úgy nyúlok a játékszerhez, ahogy korábban, mert nem jönnek be azok a cselek, amelyek korábban bejöttek…

Viszont egyre ügyesebben mozog a tudományos életben, hiszen idén – mindössze 38 évesen – a Magyar Tudományos Akadémia doktora címet is megszerezte. Innen már „csak” egy lépés az akadémikusság. De mi volt az első lépés a kutatói pályáján?
– Nem készültem természettudósnak. A matematikai problémák izgattak, különösen a logikai feladványok. A budapesti Szent István Gimnáziumban is a matematika vonzott, ez a tárgy adott sikerélményt, de ha azt kérdezné, hogy hányszor nyertem meg az országos középiskolai tanulmányi versenyt, a válaszom: egyszer sem. Egyszer indultam a versenyen, de máig rág a méreg miatta. Félreértettem egy feladat kiírását, emiatt nem jutottam a helyes megoldáshoz sem. Amikor a pályaválasztásról kellett döntenem, tudtam, hogy matematikával szeretnék foglalkozni, de nem akarok matematikus lenni. Kizárásos alapon – rajzolni nem tudok, a kémiát nem szerettem – villamosmérnöknek jelentkeztem, mert ezt a pályát láttam a számomra leginkább vonzónak. Ettől reméltem, hogy a programozás iránti rajongásomat is kiélhetem. A Műegyetemre 1991-ben vettek föl, s már az első évben egyértelművé vált, hogy villamosmérnök sem szeretnék lenni. Mégis, milyen villamosmérnök lehetnék, amikor engem egyáltalán nem „villanyoztak fel” a kapcsolási rajzok. Szerencsémre a harmadik félévben kvantummechanikát és szilárdtest-fizikát is oktattak a szakon, s rögtön tudtam, hogy ez az én utam. A fizikához tehát a műegyetemi kvantummechanika segítségével kerültem közel.

Ha nem akart „mélységes mély” matematikával foglalkozni, akkor hogyan szerethette meg az atomi szintű fizikai jelenségeket színtiszta matematikával magyarázó kvantummechanikát?
– A kvantummechanika valóban matematika, de ezt azonnal lehet alkalmazni egy adott fizikai problémára, a kvantummechanikából származó „recept” szerint. Nem maga a kvantummechanika mint elmélet, hanem annak alkalmazása izgatott. A tárgy megkedvelésében nagy szerepe volt a tárgyat oktató Deák Péter professzornak, aki egy féléves kurzussal egy életre meg tudott „fertőzni”. A professzor az Egyesült Államokból nem sokkal korábban hazatért oktatóként a diákok aktivitását figyelte. Aki jól szerepelt, azt felkarolta. Tudományos diákkörösének választott másodéves koromban, témaköröm a kvantummechanikai modellek alkalmazása volt. Atomi szintű számítógépes szimulációkkal foglalkoztam, amelyek például a szilárdtestekben lejátszódó folyamatokat modellezték. Mi történik akkor, ha szilíciumkristályba idegen atomokat helyezünk? Hogyan módosítják az elektronszerkezetet, miként változik az anyag elektromos vezetőképessége? A témakör olyannyira megfogott, hogy ott ragadtam. Ebből a témából írtam a diplomamunkámat, és ebből szereztem meg a PhD-t. Sokszor megkérdezik, hogy ilyen fiatalon hogyan érhettem el ennyi mindent? Csak arra tudok gondolni, hogy korán rátaláltam a pályámra. Húszéves koromban eldőlt a sorsom.

Hogyan élte túl a nemszeretem tárgyakat? Mert túlélte, hiszen villamosmérnökként diplomázott 1996-ban.
– Szerencsém volt, mert a karon műszaki-fizika szakirányra szakosodhattam. Ez a szakirány érdekes helyzetekkel is járt. A műszaki-fizikát mindössze ketten választottuk – az évfolyamelső és én –, sokáig úgy tűnt, hogy az ilyen elenyésző érdeklődésre tekintettel nem indítják el. Végül elindult, de ennek az volt az ára, hogy harmadévesként szemináriumot tartottunk szilárdtest-elektronikából. Az első órámon az első sorban ült egy ötven év körüli úr, aki belekérdezett az előadásomba. Bizonnyal nem volt elégedett a válaszommal, mert felháborodva kiviharzott a teremből. Gyulai József akadémikus volt a „hallgatóm”. Később Gyulai professzornál vizsgáztam, védtem meg a PhD-fokozatomat, illetve az MTA doktora címvédésemnél is ő volt a bizottsági elnök, és sokszor támogatta a pályámat.

Fizikai témakörből diplomázott tehát a villamosmérnöki karon, majd a PhD-fokozata is a fizika területén született. Mégis, minek tartja magát?
– Biztos, hogy nem villamosmérnöknek. Számítógépes ismeretekkel alaposan felvértezett, anyagtudományokban jártas fizikusnak. Az évfolyamtársaim meg talán csodabogárnak, hiszen egyetemistaként meglehetősen gyakran jártam konferenciákra, tartottam előadásokat.

Gondolt arra, hogy az egyetem elvégzése után a versenyszférában próbálja ki magát?
– Egyszer. Elmentem egy interjúra egy nagy informatikai céghez, de nem kellettünk egymásnak. Nem igazán akartam, sőt egyáltalán nem akartam akkor és ott a sikert, mert legbelül éreztem, hogy nekem akkor a doktoranduszi tanulmányokra kell az erőimet koncentrálnom.

Választása bejött, hiszen számos díjjal ismerték el a munkáját: 2001-ben Akadémiai Ifjúsági Díjat, 2003-ban Nemzetközi Gábor Dénes-díjat, 2008-ban az MTA Talentum díját vehette át, illetve megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet. Sőt, 2007 és 2009 között a világ egyik legjobb egyetemén, a Harvardon dolgozhatott. Miért nem maradt kint?
– Sohasem szerettem volna hosszabb ideig külföldön élni. Azt azonban támogatom, hogy a PhD megszerzése után egy fiatal kutató igenis dolgozzon külföldön, akár éveket, hogy megismerjék a nevét, kapcsolatokat építsen, majd térjen haza. A visszatérés természetesen csak akkor megy, ha a szakember a nyugat-európai intézetekben megtapasztalt magas színvonalú körülményekhez hasonló lehetőségeket talál itthon. Tehetséges PhD-hallgatómat, Vörös Mártont ilyen útra szeretném állítani. Mártont egy nagyon jó helyen tárt karokkal várják. Támogatom a külföldi útját, s már most azon dolgozom, hogy évek múlva visszatérhessen a csoportomba. Visszakanyarodva a kérdésére: amikor a Harvardra kerültem, volt bennem némi előítélet az amerikai életformával kapcsolatban. Boston azonban egy európai városra hasonlít, kiváló tömegközlekedéssel. Meg is lepődtem, hogy milyen jól érzem ott magam. Rájöttem, nem is olyan rossz külföldön élni. Egy ideig. De ez az idő a Harvardon is lejárt. Hiába hallgathattam, hetente akár többször is, a világ legjobb koponyáinak előadásait, haza akartam jönni.

Belülről is olyan lenyűgöző a Harvard Egyetem, mint amilyennek az eredményei, hírneve alapján gondoljuk?
– Ez az intézmény olyan a tudományban, mint az interneten a google. Minden ezen megy keresztül. A Harvard is gyűjtőhely. A kutatók meg akarnak itt jelenni. Presztízs a Harvardon szemináriumot tartani, mert tudják, hogy a hallgatók nagyon jók. A neves kutatókhoz ott sokkal egyszerűbb közel kerülni, mint egy nemzetközi konferencián, ahol a vezető előadóknak nincs idejük a hallgatóság kérdéseire. Az egyetemen akár egy órát is beszélgethetek egy Nobel-díjassal.

Ismét megkérdezem: miért jött vissza?
– Mert azt reméltem, hogy találok olyan munkatársakat, akikkel együtt tudok dolgozni, akikkel hatékonyan művelhető ez a tudományág. A kritikus tömeg a mi szakmánkban is elengedhetetlen. Vörös Mártonnal is csupán ketten voltunk, ami nem elég a hatékony munkához, hiszen ehhez minimum öt ember kell. Honnan lesz nekem pénzem a munkatársakra, a számítógépekre? Hogyan tudok én itthon a Harvardon dolgozó kollégákkal versenyezni? A választ a Magyar Tudományos Akadémián meghirdetett Lendület program adta meg, amely üzenetében hasonlít az Európai Unió 2007-ben indított, ugyancsak az európai kutatókat hazacsábító programjához. Mindkét kezdeményezés viszonylag jelentős összeget ad önálló kutatócsoportok létrehozására.

Ha nincs a program, akkor ma is az Egyesült Államokban dolgozik?
– Nem, akkor is valószínűleg hazajöttem volna, és európai támogatásra próbáltam volna folyamatosan pályázni.

Hatékony a Lendület program?
– Egyetértek azzal, hogy a magyar állam – a mostani szűkös költségvetéséből – nem adhat pénzt harmad-negyedrendű kutatásokra. A Lendület program három, de sikeres munka esetén további két évre ad – a hazai keretek között jelentős – támogatást. A csoportvezető, így én is, a professzori fizetés kétszeresét, azaz bruttó 874 ezer forintot kap. Ez itthon jelentős összeg, bizonyos visszajelzésekből azt érzékelem, hogy a kollégáim egy része túlzásnak tartja, de ha azt nézzük, hogy nettóban ez annyi, amennyit nyugaton PostDoc kutatók kapnak, akkor nemzetközi szinten már egyáltalán nem olyan magas.
A kutatócsoportban évente 45 milliós kerettel gazdálkodhatok, ami­ben a fizetésem, a rezsi és a kollégák fizetése is benne van. Vagyis nem telik belőle százmilliós műszer beszerzésére… Ebből következik, hogy a Lendület pályázat mellett szükség lenne olyan nemzeti programokra, amelyek a nagy összegű műszerberuházásokat támogatják. A szűkös anyagi keretek miatt érdemes lenne kitörési pontokat találni, ahová ezeket a forrásokat koncentrálni érdemes, és kapcsolódhat a nemzetgazdaság szempontjából fontos iparágakhoz. Én két kitörési pontot biztosan látok: a kísérleti orvostudományokat és a biotechnológiát; a magyar gyógyszeriparhoz és a mezőgazdasághoz, illetve az energetikához kapcsolódó anyagtudományi kutatásokat, amelyek a Molhoz és az MVM-hez kötődhetnek.

Egy éve építi a kutatócsoportját. Mit sikerült ez idő alatt elérni?
– Az én esetemben lassabban indult az építkezés, mint ahogy eredetileg terveztem. Nem sikerült ugyanis rögtön a megfelelő embereket megtalálni. Itthon viszonylag kevés olyan fiatal szakember hagyja el az egyetemeket, aki szóba jöhetett volna munkatársként. Külföldről sem olyan könnyű hazánkba vonzani szakembereket, nekem mindenesetre sikerült egy kiváló portugál kollégát idecsábítani. Az alakulás óta eltelt bő egy év alatt megalakult az elméleti csoport, illetve létrejött egy kísérleti kutatócsoport is, amit eredetileg nem vállaltam a pályázatomban, de úgy alakult, hogy az ott folyó kísérletek kiválóan kiegészítik az elméleti csoport tevékenységét.
A számítógépen megálmodott, kidolgozott modelleket így házon belül kipróbálhatjuk. Nagyon fontos, hogy olyan szuperszámítógéppel dolgozhatunk, amellyel nemzetközi jelentőségű programokban is részt vehetünk. Stuttgarti kutatók munkájába éppen a kutatócsoport saját számítógépének segítségével kapcsolódtunk be, és így egy EU kutatási programban tudok részt venni. Ugyanakkor az én szakterületemen is nagyon sok ajánlat kering, ezért az ambiciózus fiatalok azokhoz igyekeznek, akikről feltételezik, hogy tőlük tanulhatják a legtöbbet. Én a harvardi évek és a megannyi magyar elismerés ellenére a nemzetközi életben még nem vagyok olyan elismert, hogy az ajtóm előtt sorakozzanak a briliáns tudású aspiránsok. Ha Nobel-díjas lennék, más lenne a helyzet…

Ez ugye, célja önnek is?
– Mindenki olyan eredményt szeretne elérni, amit a nagyvilág is megsüvegel. Ha a sokéves munka végül Nobel-díjat ér, akkor az nagyszerű. De ha a kutatási eredményekért nem adják meg ezt az elismerést, pedig a teljesítmény megközelíti a díjhoz elvárt szintet, akkor az önmagában is vállalható eredmény.

Mit tart az eddigi legfontosabb eredményének?
– A hazai kutatócsoporttal létrehoztunk egy nanokristályt, amelyet ha egy adott hullámhosszúságú fénnyel megvilágítunk, akkor az egy másik hullámhosszúságú fénnyel válaszol. Ez a kristály hozzá tud tapadni egy molekulához, s így információt ad annak az anyagnak a szervezeten belüli mozgásáról. Világító nanokristályt más csoportok is megalkottak, de a mi eljárásunk hatékonyabb. Az optikai tulajdonságok módosításával egy sokrétűen használható biomarkert alkothatunk, s ebből a munkából akár egy cég is kinőhet. Ebben a folyamatban nagyon sokat köszönhetek Buday Lászlónak, az MTA Enzimológiai Intézete igazgatójának, aki azt elemzi, hogy a nanokristályok miként működnek az enzimekkel.

Kézben tudja tartani az innovációs lánc egészét, azaz tudja-e figyelni az alapkutatástól a piacon eladható termék előállításáig tartó folyamatokat?
– Nem hiszem, hogy én erre alkalmas lennék. A hasonló folyamatok katalizálását egy erre alkalmas intézetnek, szervezetnek országos szinten kellene felvállalnia. Legyen egy hely, ahol a hozzám hasonlóan „ötletelő” kutatók elmondhatják az eredményeiket, gondolataikat, és annak alapján keresik meg a befektető partnert. Nem akarok ügyvezető lenni, de azt el tudom képzelni, hogy a biomarker piaci felfuttatását vállaló cégben néhány százalékos arányban tulajdonos leszek. Én kutató vagyok, nem menedzser-vállalkozó.

Mivé fejlődhet az ön kutató­csoportja?
– A nagy álmom, hogy az akadémiai intézettel és a Műegyetemmel közösen olyan iskolát hozzunk létre, amelyet a számítógépes anyagtudományok terén a világon a legjobbak között emlegetnek. A másik, amit nagyon szeretnék, az az előbb említett biomarkeres ötlet hazai megvalósulása.

Csoportvezetőként változott az élete?
– Alaposan átalakult, hiszen nemcsak a kutatásra kell koncentrálnom, hanem egyre több időmet veszi el a kutatásszervezés. Egy csoport vezetése kollégák munkájának a koordinálását is jelenti, ami a vegyszerek megrendelésétől kezdve a kutatási irányok meghatározásáig terjed. Nagyon sokszor utazom, konferenciákra járok, előadásokat tartok. Annyi előnyöm van a kísérleti kutatókhoz képest, hogy ha valahol, ahol éppen járok, internetkapcsolatot találok, akkor azonnal elérem a munkaeszközömet is, nem kell fizikailag ott lennem. Emiatt célszerű a családdal olyan helyen nyaralni, ahol nincs internetes hálózat.

Mennyi ideig tud meglenni számítógép nélkül? Mikor jelentkeznek az elvonási tünetek?
– Azt hiszem, egy hetet kibírnék számítógép nélkül, de nem állíthatom ezt biztosan, mert eddig egyszer sem fordult elő egyhetes, gép nélküli időszak. De tudom, hogy van bennem egy kapcsoló, ami átbillent a nyugis üzemmódra. Viszont azt is tudom: miért nyugodjak le, ha bírom a tempót?

Mivel foglalja el magát, amikor nem a szilárdtest-fizikával foglalkozik?
– A programozó végzettségű feleségem és a két gyermekünk alapvetően befolyásolja az életemet. Fontosnak tartom, hogy megosszuk a feladatokat, hogy mindenkinek legyen szabadideje. Nagyon sokat olvasok, amibe beleférnek a folyóiratok is. Sokat foglalkozom a közéleti kérdésekkel, követem az eseményeket, s mindenről van véleményem. Zavar például a magyar közélet és a magyar sajtó belterjessége. Túlontúl sokat foglalkozunk magunkkal, és nem vesszük észre, hogy mi történik körülöttünk a világban. Egyszer a Financial Timesban olvastam, hogy a távol-keleti országok legizgalmasabb intellektuális élménye egy harvardi professzor előadás-sorozata. Michael Sandel arról tartott előadást, hogy mi igazságos és mi igazságtalan a mai társadalmak életében. Megnéztem, a magyar sajtó még véletlenül sem foglalkozott ezzel.

Tehát ön is erősíti azt a véleményt, hogy hajlamosak vagyunk világhírűnek beállítani bizonyos eredményeket, amelyekről a Kárpátokon túl senki sem hallott?
– Természetesen fontos, hogy magunkkal is foglalkozzunk, de közben ne legyünk provinciálisak. Nézzünk körül, hogy másutt mi fontos. Nem mi fújjuk a passzátszelet, alkalmazkodjunk a vezető szellemi áramlatokhoz.

Ön eddig majd minden jelentős szakmai elismerést megkapott már. Ez elég hajtóerő a további munkához?
– Fontos a visszajelzés, de én az a típus vagyok, aki sohasem elégedett. Nem ülök a babérjaimon, folyamatosan előre nézek. Sokat jelentene, ha majd nemzetközi szinten is egyértelműen elismernének. A tudomány ugyanis nemzetközi…

Kiről szeretne többet tudni, kit ajánl magazinunk következő portré­alanyának?
– Az Egyesült Államokból hazatért Darvas Ferenc élete érdekel, aki egy kutató-fejlesztő-innovációs hálózatot hozott létre.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka