Hogyan került az Árvai család Svédországba?
– Kerülővel. Édesanyám szülei Erdélyből, Gyergyószentmiklós környékéről származnak, míg apai nagyszüleim a mai Szlovákia területéről, vélhetően a történelmi Árva vármegyéből indultak el. A felvidéki és az erdélyi magyar ősök utódai, azaz a szüleim már Budapesten születtek. Folytatva a vándorlást, én Svédországban láttam meg a napvilágot. Az is érdekes, hogy miért éppen Svédországban jöttem világra. A szüleim tizenéves korukban ismerték meg egymást, de az ismeretség egy évtizedre megszakadt, aminek az az oka, hogy édesapám finoman szólva sem tartozott a szocializmus elkötelezett hívei közé. 1968-ban az akkori Jugoszlávián keresztül előbb Olaszországba, majd Svédországba emigrált. Tíz éven keresztül nem jöhetett vissza, de miután megszerezte a svéd állampolgárságot, hazatért, feleségül vette a mamámat, és már kettesben mentek vissza a skandináv országba.

Miért éppen Svédországot választották a szülei? Az idei zavargások nyomán az emberben joggal merül fel, hogy a skandináv modell közel sem olyan tökéletes, mint amilyennek eddig hittük.
– Akárcsak Magyarországon, Svédországban is több kultúra él egymás mellett. Az egy dolog, hogy mi történik a budapesti belvárosban, és egy másik, hogy mi zajlik borsodi, kizárólag romák lakta kis faluban. Svédországban én egy munkások lakta kisvárosban nőttem fel, amelyet az egy világvárosban, Budapesten felnőtt szüleim nehezen szoktak meg. Túl sok választásuk nem volt, mert édesapám Karlskogában kapott munkát. Ott azonban édesanyám nem tudta hasznosítani magyar diplomáját. Az egyik oka ennek az lehetett, hogy törte a svéd nyelvet. Tanfolyamot végzett, majd nővérként dolgozott.

Hogyan érezte magát tizenévesként Svédországban?
– Nekem sem volt egyszerű. Amikor az iskolában azt mondtam, hogy a szüleim Magyarországról származnak, az svédül közel úgy hangzott, hogy a dzsungelből jöttem. Az általános iskolában többen tényleg úgy viselkedtek velem, mint a dzsungelből jött emberrel. Szerencsére sok olyan svéddel is találkoztam, akiknek nem az számított, hogy honnan jöttem, hanem az, hogy hova tartok. Visszatekintve úgy látom, az az időszak életem egyik legfurább szakasza volt, amely máig ható pozitívumokkal is szolgál. Két kultúra között nőttem fel, meg kellett tanulnom, hogy miként navigáljak a kulturális különbségek között. Ennek köszönhetem, hogy majd minden kultúrába könnyedén be tudok illeszkedni. Laktam Írországban, Szingapúrban, Japánban, az Egyesült Államokban, és mindig könnyen feltaláltam magam. Hátrány, hogy mindenütt egy kicsit idegennek érzem magam.

Van, ahol otthonosabban érzi magát?
– Hagyományos értelemben nem, hiszen nincs egy családi házam, ahová felhalmozom az értékeimet. Budapesten egy apró apartmanban élek mindenféle luxustól mentesen. Otthonomnak azt a helyet tartom, ahol a barátaim élnek. Sajnos, ők szétszóródtak, ezért otthonom Budapest, Svédország, az Egyesült Államok és Ázsia bizonyos pontjai. Hol én megyek hozzájuk, hol ők jönnek hozzám.

Eleve informatikusnak készült, vagy menet közben lett azzá?
– Középiskolásként elméleti fizikával szerettem volna foglalkozni, különösen a relativitáselmélet és a kvantummechanika egyesítése érdekelt. Nobel-díjat érő kihívás ez, ugyanakkor a művészet majd minden ága is izgatott. A gimnázium utolsó évében egy táncelőadást koreografáltam. Az egyetem előtt úgy döntöttem, hogy mégsem a fizika érdekel, mert nem kötné le teljesen az életemet. Az egyetemen akkor indult a médiatechnológia-mérnöki szak, gondoltam kipróbálom. A tanárok sem tudták, hogy mivé fut ki ez a pálya, de tetszett, mert a technikai ismeretek mellett a kreativitásra is szükség volt. Kísérleti nyúlnak mentem, de nem csalódtam. Az egyetem megadta azt az ismeretet, hogy miként lehet a semmiből valamit felépíteni.

És egyéb ismereteket is szerzett az egyetemi évek alatt, hiszen többször is megszakította a tanulmányait. Miért?
– Az egyik nyáron úgy éreztem, javítanom kell az angolnyelv-tudásomon, ezért néhány hónapig Írországban egy belga étteremben pincérkedtem. Nem sokkal később Szingapúrban töltöttem fél évet az egyik ottani egyetemen. Japánban egy teljes évet dolgoztam a Fuji cégnél. Érdekelt a japán kultúra, érdekelt a szigetországi élet. Tudtam, ha nem szakítom meg az egyetemet és nem megyek a Távol-Keletre, sohasem ismerem meg álmaim egyik országát. Megtanultam a nyelvet, olyannyira, hogy én jobban beszéltem japánul, mint a kollégáim angolul. A Fujinál egy kutatóprogramot indítottam, amely az üzleti tanácskozások videofelvételeinek könnyű kezelését célozta meg. Lényegében egy tartalomjegyzéket készítettünk a videókhoz, amelynek segítségével az emberek könnyen rátalálnak az általuk fontosnak tartott részletekre. Az egyetem után egy mobilinternet-fejlesztéssel foglalkozó svéd startup cégnél helyezkedtem el. Én voltam a negyedik alkalmazott, három év alatt termékmenedzser lettem az időközben a tőzsdén is szereplő vállalkozásnál. Itt tanultam meg mindent arról, hogy miként lehet és miként nem szabad felépíteni egy céget. Akkori munkáim közül máig büszke vagyok arra, hogy a TED videókat mobiltelefonon is meg tudják nézni az emberek. A TED- (Technology, Entertainment, Design – technológia, szórakoztatás, dizájn) konferenciákat a nonprofit The Sapling Foundation szervezi olyan gondolatok népszerűsítésére, amelyeket érdemes terjeszteni. A rendezvény különlegessége, hogy az előadók számára csupán 18 perc áll rendelkezésre, hogy átadják az információt. Visszatekintve eddigi életemre, a vezérfonal mindig az volt, hogy miként lehet történeteket az emberek számára elérhetővé tenni, legyen az egy videó vagy egy prezentáció.

Háromévnyi mobilos alkalmazásfejlesztés után váltott, és elkezdett egy, a svédországi kórházak szakmai teljesítményét összehasonlító hon­lapot fejleszteni. Miért váltott?
– A fő indok az volt, hogy édesapám halála után édesanyám is megbetegedett, és megrökönyödve tapasztaltam, hogy mennyire átláthatatlan az egészségügy. Egy fogkrémről az ember mindent megtudhat a vásárlói tájékoztató alapján, de mit tud egy adott kórház szakmai teljesítményéről? Honnan tudja, hogy a kórház melyik orvosa kiváló szakember? Változtatni akartam, ezért néhány barátommal létrehoztunk egy weboldalt, amelynek segítségével össze lehet hasonlítani a különböző kórházak szakmai munkáját, mégpedig a fertőzések száma, a halálozási adatok és a többi lényeges információ alapján. A kezdeményezést a betegek hasznosnak ítélték, és csodák csodájára a kórházak sem voltak egyértelműen elutasítóak. Nem okoztunk botrányt, nem rúgtak ki kórházi osztályokat a rossz szakmai adatok miatt. Azt hiszem, inkább minőségi munkára ösztönöztük az orvosokat. Érdekes, hogy manapság az orvosok és a nővérek jelentik a legnagyobb felhasználói csoportot. Aki állást keres, az általunk kínált információk alapján tudja eldönteni, hogy odamenjen, vagy másik intézményt keressen. A honlap most is működik, de a konkrét munkában már nem veszek részt.

2008-ban találkozott két magyar szakember ötletével, amelyből kinőtt a Prezi. Hogyan kerültek kapcsolatba?
– Halácsy Péter, aki jelenleg a Prezi műszaki igazgatója, akkoriban az előbb említett, mobilalkalmazásokat fejlesztő svéd cégnek is dolgozott. Nem sokkal később éppen New Yorkban voltam, amikor skype-on felhívott legújabb ötletével, amelyet Somlai-Fischer Szabolccsal együtt talált ki, s egy, a Prezihez hasonló kezdemény volt. Szabolcsot egyébként külföldön Ádámként ismerik, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezt a keresztnevet ki tudják ejteni. Éreztem, hogy ez olyan lehetőség, amelynek a kiteljesedésénél ott kell lennem. Nekik volt egy kezdő gondolatuk, de érzékeltették, hogy abban nincs tapasztalatuk, miként lehet egy ötletből termék, illetve miként kell az ötletre céget építeni. Így én lettem a harmadik társalapító, aki az informatikai ismeretek mellett a szükséges tapasztalatokkal is rendelkezett.

Miért ön jött haza, és miért nem a két magyart csábította Svédországba?
– Nagybátyám ugyanezt kérdezte tőlem, csak nem ilyen formában. A repülőtérről vitt haza, és csak áradt belőle a panasz, hogy Magyarországon nincs munka, nincs esély egyről a kettőre jutni. Nem törődtem vele, mert éreztem, hogy hármunk ötletei akár az én pesszimista nagybátyám véleményét is megváltoztathatják, ezért tovább folytattam a meggyőzésüket, hogy hagyják ott a munkahelyeiket és kezdjünk el csak a Prezivel dolgozni. Azóta is rengetegszer hallom, hogy itt túl sok a nehézség. Sőt, gyerekkoromban is szinte csak azt hallottam, hogy Magyar­ország rossz hely. Én nem hiszem, hogy ez így lenne. Szerintem sokkal rosszabb a híre, mint amilyen a valóságban. Itt nagyon tehetséges emberek is élnek, akik a meglévőnél jobbra vágynak. Ami hiányzik, az szerintem a hit. Hinni abban, hogy az ember itt is elérheti céljait, hogy itt is befolyásolhatja a környező világot. Én is látom, hogy nagyon sok a probléma, de azt is tapasztalom, hogy ez az ország nem él a számára adott lehetőségekkel. Visszatart bennünket a pesszimizmus, a cinizmus, hogy hiába, itt úgy is minden befuccsol, tönkremegy. Ha másnak nem is, de a nagybátyámnak mindenképpen meg akartam mutatni, hogy ez az ország többre hivatott, hogy élhetünk a lehetőségeinkkel. A nagybátyám azon a hazafelé tartó úton bizonnyal azt hitte, hogy nem vagyok normális. Ma már nem gondolja ezt. Titkon azt remélem, hogy másokra is hathat a Prezi példája. Mások is elhihetik, hogy van jövője ennek az országnak.

Hogyan indult 2008-ban a Prezi?
– Nem nehezebben, mintha ugyanezt a vállalkozást valamelyik nyugati államban indítottuk volna el. Sok a szabály, súlyos a bürokrácia, de ez a világ más országaira is igaz. Egy jó ötletet itt is meg lehet valósítani, egy jó céget itt is fel lehet építeni. Egy vállalkozónak az a feladata, hogy álmodjon nagyot, és találjon megoldást. A szenvedés, a megannyi kihívás a munka megkerülhetetlen része. A Prezi mellett két másik magyar vállalkozás, a Ustream és a LogMeIn példája is azt bizonyítja, hogy Magyarország túlélhető hely, illetve, hogy egy jó ötlet itt is sikerre vihető, itt is születhet világszerte versenyképes termék. Ez a három cég összesen több százmillió informatikai felhasználót szolgál ki. Ugyanakkor, ha most egy közvélemény-kutatást végezne, az emberek 95 százaléka nem hinné el, hogy erre magyarok Budapesten is képesek voltak. Évtizedekkel ezelőtt valóban képtelenség volt otthonról világsikert aratni, ma már azonban működik a dolog.

2010-ben kétszer is írt önről a New York Times, mint az informatika egyik legígéretesebb sztárjáról. Mit látott meg önben az amerikai lap?
– Mi mindig úgy beszélünk erről a történetről, mint hármunk közös termékéről, cégéről. Nagyon büszke vagyok rá, hogy velük dolgozhatom, jobb társalapítókat elképzelni sem tudok. A legokosabb és legtehetségesebb emberek, akikkel találkoztam, akikkel dolgoztam. Lehet, hogy a két barátomnál többször szerepelek a nyilvánosság előtt, de az ügyvezető pozíciómból adódóan esik rám több fény. Úgy érzem, hogy még kezelni tudom ezt a felfokozott érdeklődést. Számomra az a fontos, hogy olyan emberekkel dolgozzam együtt, akik meg merik mondani a véleményüket. Nem szeretnék olyan munkahelyet, ahol az összes ötletemet azonnal támogatják, elfogadják.

Hol talál ilyen kritikus, kvalifikált, a főnökét nem tisztelő munkatársakat?
– Tele van a világ ilyen emberekkel. Itt, a budapesti irodában százhúszan, a San Franciscói­ban közel harmincan dolgoznak, és Dél-Koreában is formálódik egy ütőképes csapat. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a Budapesten dolgozó százhúsz ember huszonhárom országból kerül ki – van köztük kanadai, amerikai, koreai, chilei –, de még ennél is jobban arra, hogy a munkatársak hetvenöt százaléka magyar. Ezen a téren a világ legjobb szakembereivel dolgozunk, és többségük magyar. Ezért mondom, hogy igencsak alábecsüljük magunkat.

Ezek szerint nincs rossz véleménnyel a magyarországi tehetséggondozásról?
– Fantasztikus tehetségek kerülnek ki a magyar egyetemekről, ez azt jelzi, hogy alapjában jó az oktatási rendszer. Azt is látom, hogy tiszteljük a tudást. Ezért lenne jó, ha a magyarországi viszonyokat egyedül a kiszámíthatóság, a tisztesség határozná meg. Azért mondom ezt, mert sokszor kitapintható a csalás, ami a tehetséges embernek a kedvét szegi. A jelen miatt nem, de a jövő miatt aggódom. Egy felmérés szerint a fiatalok 45 százaléka külföldön képzeli el a jövőjét. Ha nemcsak álmodozik, hanem lép is, ahogy mondani szokták, lelép, akkor nagyon nagy bajok elé néz ez az ország.

Beszéljünk akkor a jelenről. Retteghet a Prezitől a Microsoft?
– Félhet, nem biztos, hogy tőlünk, de nem lazíthat, mert óriási a konkurencia. A Prezit a top50 legizgalmasabb startup cége között említik a világon. A mi célunk az, hogy a legjobb tízbe kerüljünk. Ez rajtunk múlik, illetve azon, hogy ugyanúgy dolgozzunk, ahogy eddig.

Ne kerülgessük tovább a lényeget. Mi a Prezi?
– A Prezi internetes prezentációkészítő szoftver. A felhasználók száma havonta egymillióval emelkedik, jelenleg jóval húszmillió fölött járunk. A Fortune 500 cégek nagy többsége már a Prezit használja. A megoldásról eddig kilenc könyv jelent meg öt nyelven. A Prezi legmarkánsabb jellemzője a zoom. A prezentáció felépítése – a konkurens Microsoft Power Pointjával ellentétben – nem lineáris, a tartalomra rá lehet közelíteni, és mozgatni lehet. Az új módszerrel interneten valós időben, a prezentációs felületen közösen dolgozhatnak a világ különböző pontjain ülő felhasználók. Az oktatásban is jól hasznosítható: a tanár feltölti a tananyagot, majd kinagyíthatja azt, amiről éppen beszél, vagy rábökhet arra a témára, amelyre a diák rákérdezhet.

Mit tud prezentálni a Prezi?
– Bármit. Hogyan kell megértetni vagy megszervezni, lebonyolítani a lehető legátláthatóbb, leglogikusabb módon, a leginkább követhetően egy esküvőt, vagy miként kell reklámozni egy terméket. Ahogyan a GoogleMaps révén egyetlen felületen való zoomolással a Föld bármely pontját feltérképezhetjük, és ezáltal fölöslegessé válnak az atlaszok, a Prezi a diavetítős, brosúrás prezentálásokat teszi feleslegessé. A Prezinek köszönhetően egyetlen felületen rendeződnek logikai rendszerbe a gondolatok. Egyre több érdekes eszközön szeretnénk használni a szoftvert. Célunk, hogy mindenütt mindenen működjön. Mivel számítógépen már használható a szoftver, és iPad-verzió is megjelent, ez logikusan azt jelenti, hogy a következő lépés az okostelefon lesz, míg az okostévé a távolabbi jövő. A zoomolható Prezi arra is alkalmas, hogy kivetítőn mutassák be a prezentációt, de kisebb képernyőhöz is alkalmazkodhat.

Azért arra is akad példa, hogy önnek sem egyszerű az élete. 2009-ben nagy reményekkel érkezett a TED New York-i központjába, majd a helyszínen derült ki, hogy nem akarják fogadni.
– Azt hittem, a guta üt meg. Úgy mentem ki az Egyesült Államokba, hogy a korábbi évek megtakarításaiból éltem – a Prezitől az első évben nem kaptam fizetést –, és akkor azt mondják, hogy nincs rám 18 percük. Nem hagytam annyiban, végül megkaptam azt a bő negyedórát, és meggyőztem az illetékest, hogy fektessenek be a Prezibe. Bevallom, olyan vakmerő célnak gondoltam ezt, hogy én sem hittem a sikeremben. Eredetileg egyszerű partnerségben gondolkoztam – hiszen a TED-előadásokon kiválóan használható a Prezi –, de a repülőn eltöltött órák alatt villant be, hogy ennél többről is szó lehet. A TED befektetőként állt mellénk, ezzel előttünk még egyetlen más céget sem tisztelt meg.

Mi kell a Prezi globális sikeréhez?
– Sok munka, nagyon okos emberek és némi szerencse. Több a munka, mint a szerencse. Ha az ember túl hamar feladja, a szerencse is elkerüli. Fejlesztéseink révén kétmilliárd ember mindennapi életében lehet szerepünk.

Nemrég meghívták az Európai Bizottságba, hogy arról beszéljen, miként lehetne innovatívabb Európa. A válasz?
– Európában hiányzik az újdonságok iránti érzékenység. Nem véletlen, hogy a világ 30 legsikeresebb informatikai cége közül 17 amerikai, 9 ázsiai és csak 3 európai (ez a három a Nokia, az Ericsson és az SAP). Emiatt, ha valaki szeretné globálissá tenni a cégét, logikusan Amerikában keres kapcsolatokat. Ez komoly kihívás Európának. Ha lemarad, elveszti a globális versenyt, mert az informatika az egyik legfontosabb iparág. Nem hiszem, hogy tévedek, amikor azt látom, hogy az informatika megeszi az összes többi ágazatot. Az egészségügy, a járműipar és minden más az informatikán alapszik. Sokszor azt hallom Magyarországon, hogy nekünk úgy kellene dolgoznunk, mint Nyugat-Európában. Sok területen biztosan, de az informatikában nekünk nem Európa nyugati fele a viszonyítási alap, hanem az Egyesült Államok. Ezen a helyzeten a politikusok sem tudnak segíteni, mert ők nem tudnak világszínvonalú cégeket felépíteni. Nem is szeretném, ha ilyennel próbálkoznának. Ez a tehetséges egyének feladata.

Tudom, nemcsak ösztöndíjat alapítottak, hanem a kevésbé jó sorsú embereken is segítenek. A Prezi csapata a közelmúltban például a bagi cigánysoron dolgozott. Egy induló cégtől szokatlan, hogy már a kezdetekkor áldoz a közjóra. De miért?
– Magyarországnak köszönhetjük a sikereinket, ezért úgy érzem, vissza szeretnék adni valamit, ha tudok. Már 2008-ban felújítottuk egy nehéz sorsú család lakását, pedig akkor még valamennyien a saját megtakarításainkból éltünk. Ahelyett, hogy beültünk volna egy exkluzív helyre vacsorázni, karácsonykor Kőbányára mentünk. Mindannyiunkat megfogott az érzés, hogy ilyen rövid idő alatt milyen hatalmas változást érünk el mások életében. Szerencsére azóta minden évben duplázódik a cég bevétele, így kisebb falvak támogatására is lehetőségünk nyílik. Így jutottunk el Bagra, s jutunk el máshova is. Egy ilyen munka összekovácsol bennünket, emellett lehetőséget nyújt arra, hogy ne csak az informatikában változtassuk meg a világot, hanem a rászoruló emberek életében is. Fontos, hogy a helyiekkel együtt dolgozzunk, mert ezzel elérjük, hogy az ott lakók magukénak érezzék a változást. Mert így változhat meg az ott élők szemlélete, a világhoz való viszonya. A változást szolgálja a Bridge Budapest néven alapított ösztöndíj, amely a LogMeIn, a Prezi és a Ustream szoftverfejlesztő, valamint a Sea­gate Technologies hardver­fejlesztő vezetőinek összefogásával jött létre. Az ösztöndíj nyertesei 1–3 hónapot tölthetnek el a Facebook, a Twitter, a SoundCloud irodáiban, vagy a Prezi, a Ustream és a LogMeIn alapítóival dolgozhatnak San Franciscóban, Bostonban vagy Budapesten.

Hogyan kapcsolódik ki?
– Ilyet nagyon ritkán szoktam. Most minden a Prezi körül forog. Amit én kikapcsolódásként élek meg, az a barátaimmal való vacsorázás, esetleg filmek nézése. Illetve a jóga. A Bikram jóga 26 ászana, azaz gyakorlat egymásra épülő sorozata, amelyet 38-40 Celsius-fokra felfűtött teremben végzünk 90 percen keresztül. A jóga nekem nemcsak fizikai kikapcsolódást, hanem mentális koncentrációt is jelent. Az ember a lehetséges határáig ér. Megismerem magam, megtanulom, hogy ki vagyok. Ezeket a tapasztalatokat más helyzetekben is hasznosítom.

Hogyan látja a jövőt?
– Azért dolgozunk, hogy javítsuk az emberek közti kommunikációt. Azt gondolom, hogy körülbelül kétmilliárd embernek lenne szüksége egy-egy jó ötletéhez megosztási alkalmazásra – tehát addig, míg csak 24 millió körül tartunk, van mit tennünk –, és az ötletmegosztás a kulcsszó. A világ sohasem volt olyan jó, mint most. Az emberek sohasem éltek olyan sokáig és olyan egészségesen, mint napjainkban, és ezek a változások mind az ötletmegosztásoknak köszönhetők. Ha például egy rákkutató meg akarja gyógyítani a rákot, akkor kell neki egy hely, ahova összegyűjtheti a gondolatait, és egy eszköz, amivel aztán át tudja adni ezeket. Erre jó a Prezi. Ami miatt ellenben aggódom, az a hihetetlen mértékű természetrombolás. Ez visszaüt. Egyensúlyt kell találni a természet és az emberek érdekei között. Mint ahogy Magyarországon egyensúlyt kell találni a híradásokban. Túl sok rossz hír jelenik meg a hazai médiában, és túl kevés az olyan sikertörténet, amelynek magyarok a szereplői. Kellenek a pozitív, másokat inspiráló történetek. Enélkül nincs működőképes ország.

Kit ajánl következő interjúalanyunknak?
– Egy pozitív példát. Fehér Gyulát, a Ustream alapítóját.•