Bár próbáltam alaposan feltérképezni a múltját, nem találtam adatokat a szüleiről, gyerekkoráról. Mi az, amit mégis megtudhatunk erről a korszakról?

– Nagyszüleim hódmezővásárhelyiek. Apám szülei orvosok, anyám felmenői iparosok voltak. Szüleim orvosként végeztek és a szegedi egyetemen dolgoztak a születésem idején. 1958-ban elváltak, ami azzal a következménnyel járt, hogy néhány évre Tatabányára költöztem anyámmal. Az évtizedek óta meghirdetett Arany Dániel Matematikaversenyen jól szerepeltem, amire apám azt mondta, hogy nekem matematika–fizika tagozaton a helyem. Nem ellenkeztem, mert világéletemben közel állt hozzám a mérnöki érdeklődés. Hiába vettek körül orvosok, a gépek, a műszerek vonzottak. A szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumba jártam, ami meghatározó élmény számomra. De legalább ilyen fontos volt az a városi fizikaszakkör, amelyet Bor Pali bácsi – Bor Zsolt Bolyai-díjas fizikus édesapja – vezetett. Elvarázsolt bennünket, és ami ugyancsak meghatározó, a szakkörnek köszönhetően nagyon sok barátom lett a város többi gimnáziumából. Tanulmányi versenyekre jártam, a fizikai diákolimpián második lettem. Adta magát, hogy fizikus legyek, pedig továbbra is érdekelt a mérnöki pálya. Csak hát Szegeden fizikusokat képeztek, mérnököket nem.

1970-ben iratkozott be a szegedi József Attila Tudományegyetemre, ahol 1975-ben szerzett fizikusi oklevelet. Hogyan került az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpontba, ami nem a fizikusok tipikus munkahelye?

– Már az egyetemi évek alatt kijártam a kutatóközpontba, egészen pontosan a Biofizikai Intézetbe – egy nálam alig néhány évvel idősebb fizikushallgató tanácsára jelentkeztem be. Ott ragadtam, és azóta is ott vagyok. Az SZBK 1971-ben már működött, a teljesen elkészült központot hivatalosan 1973. október 11-én nyitották meg. Erre az alkalomra Szegedre érkezett Szent-Györgyi Albert is. Ott voltam a közelében, de saját szememmel nem láttam őt. Egyetemistaként felmértem, hogy milyen fantasztikus az új központ, hogy milyen hihetetlenül pezsgő élet folyik a falai között. Fel sem merült bennem, hogy az egyetemen maradok, mert ott akkor nem éreztem azt a légkört, ami az SZBK-ban megragadott. Kezdő kutatóként biológiai membránok fizikájával, fényérzékeny biomembránokkal foglalkoztam.

1985-től 1991-ig az Illinois Egyetemen oktatott vendégprofesszorként. Ilyenkor jön a szokásos kérdés, hogy mi hozta haza? De most azt kérdezem, akkor is hazajött volna, ha nincs a rendszerváltás?

– Először még ösztöndíjasként 1980-ban jutottam ki Illinois-ba, majd visszahívtak. 1988-ban az akkori főnököm, Keszthelyi Lajos akadémikus azt mondta, vagy hazajövök, vagy kint is maradhatok, de akkor elvesztem a szegedi állásomat. Mivel nem akartam kint maradni – bár nagyon jól éreztem magam az Egyesült Államokban –, de az ottani munkámat is be akartam fejezni, félévet itthon, félévet kint töltöttem. 1991-ben tértem végleg haza. Véletlen, hogy ez egybeesett a rendszerváltással.

1994-től 2014-ig a Biofizikai Intézet igazgatói tisztét töltötte be. 2010-ben az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont főigazgatójává nevezték ki. Miért vált meg az intézet vezetésétől?

– Sok volt egyszerre a két poszt. Nem panasz, hanem tény: főigazgatóságom kezdetétől napjainkig az adminisztratív teendők megötszöröződtek. Éreztem, hogy nem győzöm a kettőt együtt.

Sohasem merült fel, hogy elhagyja az intézetet?

– Lassan negyvenöt éve járok oda, de a mai napig rendkívül jól érzem magam a központ falai között. Annak ellenére is, hogy nagyon sokat változtak a körülmények az indulás óta. Az elején nagy különbség volt az SZBK és más munkahelyek között – a mi javunkra –, ám ez a különbség már elég régen, a rendszerváltás táján megszűnt. Mai lehetőségeink semmivel sem jobbak másokénál. Ennek ellenére most is remek munkahely.

Mitől jó az SZBK?

– Nem tudom. Azt hiszem, az alapító Straub F. Brunó egészen különleges ember volt. Ő alakította ki az intézet működési modelljét, mechanizmusát, amit az őt követő főigazgatók többé-kevésbé ugyanúgy működtetnek. Ami változás van, azt a változó körülmények követelik meg. Alkalmazkodásról van szó, nem az alapok újragondolásáról. Jó a hangulat, a kutatómunka színvonala továbbra is kiemelkedő, mert a szakmai versenyszellem továbbra sem lankad. A most alakuló kutatóközpontok a mi szervezeti és működési szabályunkat másolják, azt remélve, hogy ez a sikerességünk titka. Hogy mi a mi titkunk, magam sem tudom, talán Straub érdeme lehet. Valamennyi főigazgató a legjobb tudása szerint dolgozott, de ettől még nem változott az alapkoncepció. Emberek mennek és jönnek, témák elhalnak és újak születnek, az alap azonban változatlan. Nagyon sok volt kollégámtól hallom, hogy az SZBK-ban érezte a legjobban magát.

Tudományos tevékenységének hangsúlyos vonulata az optikai mikromanipuláció. Kutatócsoportjával annak lehetőségeit tanulmányozza, miként alakítható a fényimpulzus kontrolláltan mechanikai mozgássá. Nagy nemzetközi visszhangot keltett, amikor az ezredfordulón Galajda Péterrel közösen kidolgozták a „fénnyel hajtott” mechanikus mikroszerkezetek (például optikai csipesz) működési elvét. Hol tart most ez a fejlesztés?

– Újítók voltunk ezen a téren, az eredményünk akkoriban nagy port vert fel. Rengetegen követtek bennünket, jobb feltételek között dolgozó kollégák is bekapcsolódtak a munkába, aminek logikus következménye lett, hogy akik eleinte tőlünk tanulták a technikát, utolértek, sőt le is hagytak minket. De nem felejtődtünk el, rengeteg szakmai kapcsolatot köszönhetünk ennek az eredménynek, illetve ma is hívnak konferenciákra, ami természetes, ha az em­ber kitalál valami nagyon jót. Galajda Péter ma már saját kutatócsoportot vezet. Mikrofluidikával és baktériumközösségek különböző tulajdonságainak feltérképezésével foglalkozik. Én azóta is az optikai mikromanipuláció területén mozgok. Mikroszerkezetek segítségével speciális manipulációs technikákat találunk ki, ezeket próbáljuk a biológiában alkalmazni.

Változó aktivitással, de közel négy évtizede foglalkozik a bakteriorodopszin fehérjemolekulával. Mitől ilyen izgalmas ez a molekula?

– A Halobacterium salinarum nevű baktérium sejtmembránjá­ban olyan fehérje található, amely nagyon hasonlít a szemünk rodopszinnak nevezett fényérzékeny látóanyagához. Ezért kapta a bakteriorodopszin nevet. E baktérium életében, energiahasznosító folyamataiban kulcsszerepe van a bakteriorodopszinnak. Ha rávilágítunk a sejtre, annak belsejében lecsökken a proton koncentrációja, mert protont pumpál a sejt belsejéből a környezetébe. Ennek következtében a protonok koncentrációja a hártya két oldalán nem azonos. Hogy mi ennek a jelentősége? Az, hogy a protonkoncentráció a biológiai energiatárolás egyik formája, kulcsmechanizmusa. Mi azt tártuk fel, hogy ez a pumpa miként működik, hogyan mozog a proton, ugrál egyik helyről a másikra. Ezt a munkát a hetvenes években Keszthelyi Lajossal kezdtem el – ő egyébként legfontosabb mentorom, kutatói példaképem, szerencsés vagyok, hogy fiatalon vele dolgozhattam. Kutatásaink során arra is választ kerestünk, hogy ez a fehérje működés közben miért változtatja a színét? Különböző metastabil állapotokon ugrál keresztül, és minden állapotban kicsit más a színe. Ha valami változtatja a színét, az azt jelenti, hogy a törésmutatója is módosul. Azokat az optikai anyagokat, amelyeknek bármilyen okból változik a törésmutatójuk, nemlineáris optikai anyagoknak szokás nevezni – ezek segítségével optoelektronikai eszközök készíthetők. Az optoelektronikai eszközök – számítógépek, memóriák – fejlesztése hatalmas lehetőségeket rejt. Úgy gondoljuk, hogy a bakteriorodopszin ezen a területen is használható.

Előző nyilatkozónk, Vicsek Tamás azzal a gondolattal ajánlotta Önt figyelmünkbe, hogy az MTA Szegedi Biológiai Központ főigazgatójaként mélyen elkötelezte magát a tudomány – szerinte jó értelemben vett – művelése és menedzselése terén. Hogyan jut idő mindkettőre?

– Van kutató, aki sikeresen elhárítja a menedzselési feladatokat, és csak a kutatásaira koncentrál, és van, aki nem tud, vagy nem akar kibújni ilyen megbízások alól. Nagyon nehéz a két feladatot összeegyeztetni, mert menedzselni csak úgy lehet, ha közben olyan kollégák veszik körül az embert, akik folyamatosan kutatnak. Pályám elején nem akartam igazgató, pláne főigazgató lenni, ezekbe a posztokba belesodródtam. Amikor az elődöm lemondott a Biofizikai Intézet vezetéséről, mindannyian körülnéztünk, vajon ki lehet az új főnök? A lehetséges jelöltek láttán döntöttem el, hogy megpályázom a posztot. Hasonló volt a helyzet a főigazgatóság esetében. Ne értsen félre, nem kényszerítettek ezekbe a feladatokba, magam vállalkoztam rájuk. Ennek azonban az az ára, hogy vélhetően kevésbé vagyok termékeny kutató, mint e pozíciók nélkül. Azzal nyugtatom magam, hogy még így is meglehetősen sikeres emberként tartanak nyilván a szakmában.

„A kutatóintézet jól működik, és mindent megteszünk azért, hogy az élvonalban maradjunk. A világ azonban nagyon gyorsan fejlődik, így folyamatosan meg kell újulnunk. Új eljárásokat kell találnunk, és kulcskérdés, hány tehetséges, ambiciózus fiatalt tudunk munkatársunknak megnyerni” – nyilatkozta 2013-ban. Sikerült a kutatóközpontot vonzó munkahellyé tenni a kiemelkedően tehetséges fiatalok számára, ami az új kutatási területek meghonosításának, az intézet személyi megújulásának záloga?

– Az a meghatározó, hogy folyamatosan jöjjenek új emberek, akik új impulzusokkal töltik meg az épületet. A helyzet annyiban változott, hogy az intézet egészen az utóbbi időkig meg tudta oldani a nálunk szakdolgozó, PhD-ző fiatal szakemberekkel az utánpótlást. Most már egyre több, másutt dolgozó tehetséges embert kell megnyerni, az intézetbe csábítani. Az SZBK mai húzónevei, fiatal szakemberei közül, akik belátható időn belül az intézet meghatározó alakjai lehetnek, többen vannak, akik másutt bizonyítottak, majd úgy döntöttek, hogy érdemes hozzánk jönni. Nem feltétlenül a mi neveléseink, persze vannak köztük olyanok, akik Szegeden végeztek, nálunk dolgoztak, de éveket dolgoztak külföldön, és nem volt nyilvánvaló, hogy egyszer hazajönnek. Az egyes intézetek igazgatói e téren is nagyon hasznos munkát végeznek. Pályám elején a külföldi munkavégzés, kutatás, nem volt magától értetődő dolog. Ma bárki bármerre mehet. Aki megkapaszkodik az idegen környezetben, azt nehéz hazacsábítani. Büszke vagyok arra, hogy több olyan kutatót is visszahoztunk, akik hosszú éveket dolgoztak külföldön.

Mivel kecsegtetik a már befutott, de még fiatal kollégákat?

– Az egyik lehetőség a Lendület program, amelyet nagyon jó kezdeményezésnek tartok. Az érdem az MTA-é, mert ennyi pénzt a szegedi központ nem tudna előteremteni egy-egy kutató számára. A csábítás másik eszköze a kutatás-fejlesztési pályázatokon való sikeres szereplés. A Gazdaságfejlesztési és Innovációs Operatív Program, a GINOP Stratégiai K+F műhelyek kiválósága című felhívására beérkezett pályázatok közül tavaly összesen 62 programot fogadtak el. Az akadémiai intézetek közül kiemelkedően sikeresen szerepeltünk: 18 nyertes projektben veszünk részt. Egyéb GINOP-konstrukciókban további 11 nyertes pályázatunk van. Ennek is köszönhetően nagyon komoly forrásokhoz jutottunk, ami akár újabb kiváló kutatók megnyerését is segítheti. Ugyanis tudomásul kell venni, hogy egy fiatalnak nemcsak jó kutatási körülményeket, hanem megfelelő életkörülményeket is biztosítani kell.

Megpályázik egy újabb ciklust a központ élén?

– Ez év végén jár le főigazgatói kinevezésem. Egyelőre még nem nyilvánvaló, hogy mi lesz ezután. Nagyon sok szempontot kell figye­-
lembe venni, ezek egyike, hogy idén októberben töltöm be a hatvanhatodik évemet. Éppen emiatt egy teljes főigazgatói ciklust már bizto­san nem vállalok. Ha jönne olyan ember, akire hosszú távon rá lehet bízni ennek a hatalmas tudományos intézménynek a vezetését, én lennék a legnyugodtabb. Úgy érzem, ilyen szakember még nem került képbe. Elképzelhető, hogy a megfelelő kolléga érkezéséig egy-két évig maradok, de öt évet semmiképpen sem vállalnék. Nem csak magam miatt, az SZBK-nak sem kellhetek a végtelenségig. Nyolc éve vezetem ezt a központot.

Szinte teljes felnőttkora ehhez az intézményhez kötődik. El tudja képzelni az életét, hogy nem jár be mindennap a Tisza-parti város tudományos műhelyébe?

– Elég hosszú időt töltöttem ezek között a falak között, és igen sok különös helyzetet megéltem. Számtalanszor megtapasztaltam, hogy az egykoron nagyon sikeres, tisztességben megőszült kutatók képtelenek letenni a lantot. Továbbra is bejárnak, úgy tesznek, mint korábban, de az eredmények már elmaradnak. Tudni kell időben abbahagyni ezt a munkát. Ha nem így teszünk, az nekünk és a környezetünknek is hátrányos. Na, én ezt az időszakot nem akarom megvárni, megélni. A fiataloknál már most is lassabban értek meg új folyamatokat, ám ezt tapasztalattal, rutinnal, intuícióval ellensúlyozni tudom. A kutatói összteljesítményem megvan, és nem úgy, hogy mások munkájából élek, de azért látom a hanyatlás apró jeleit. Ezt nagyon sokan nem veszik észre. Például azért, mert egész életükben nem csináltak semmi mást, és itt most nem a kutatásra, hanem általában az emberi munkavégzésre gondolok. Aki egyetlen dolgot művelt egész életében, de azt teljes odaadással, annak egyik pillanatról a másikra kiüresedhet az élete, ha azt a valamit abba kell hagynia.

Az Ön számára van menekülőút?

– Rendkívül fontosnak tartom, hogy a hozzám hasonlók időben találjanak maguknak értelmes, az intellektusukat lekötő elfoglaltságot. Gyerekkorom óta érdekelnek a különleges órák. Ezek akkor érdekesek számomra, ha különleges a mechanikájuk. Ilyen órákkal szeretnék foglalkozni, sőt, egyedi óramechanikát is kitaláltam. Egy ideje finommechanikai műhelyt állítok össze. Nagyon remélem, hogy ez a műhely valóban műhely lesz. Remélem, bejön.

Az ifjúsági innovációs verseny zsűrielnöki posztját is el­vállalta. Ezt miért tartotta fontosnak?

– Nagyon sokáig elnököltem ezt a versenyt, mert hihetetlenül élveztem, hogy zseniális fiatalokkal kerülhettem kapcsolatba. Rendkívül fontosnak tartom ugyanis a tehetséges fiatalok felderítését és a megtaláltak segítését, mentorálását. Ez az egyik legfontosabb dolog: lelkesíteni a lelkesíthetőket, kiteljesíteni az ilyen ambíciókat. Ezt a versenyt a középiskolások számára szervezik azért, mert ebben a korban dől el, hogy kiből mi lesz. Ha ezek a fiatalok azt látják, hogy az ötletük mások számára is érdekes, ha segítséget kapnak koncepcióik megvalósításához, akkor nagyobb eséllyel maradnak meg a kutatás-fejlesztés világában. Most is zsűritag vagyok, de az elnökséget átadtam.

Az SZBK nem csak szimpla kutatóhely, az intézetben a közösségi élet is fontos. Táncol még az SZBK-s bulikon?

– Szoktam, de lehet, már nem a korábbi dinamizmussal, mert a csípőm sokat rakoncátlankodik. Az ilyen táncok ideális helyszíne
az évente megrendezett farsang, amit rotálva, minden évben másik akadémiai intézet szervez meg. Az egyórás zenés-táncos farsangi műsor általában kifigurázza az előző év kutatóközponti eseményeit, hol durvábban, hol finomabban. A közösségépítés fontos helyszíne ez a rendezvény. Az egyik helyi újságíró filmriportot készített valamelyik farsangról, amit többször leadott a helyi tévé. Szegedi ismerőseim azzal jöttek hozzám, nem is tudták, milyen klassz hely az SZBK. Tényleg klassz.

Másként is ki tud kapcsolódni?

– Ahogy az imént említettem, a jobb csípőm nem a régi, előbb-utóbb ki kell cserélni. Imádtam focizni, de négy-öt éve már nem rúgok labdába. Kevéssé akadályoz ellenben a biciklizésben. Baráti társasággal minden évben elmegyünk egy hétre kerekezni, de év közben is sokat tekerek. Régi szegedi ismerősökkel járunk össze, azaz, meglehetősen aktív társadalmi életet élek.

A családról nem beszéltünk. Kik veszik körül, és hogyan viselték el magas fordulatszámon pörgő habitusát?

– Valóban eléggé turbulens módon éltem az életem. Az első házasságomban született fiam nem követett a pályán, a média világában találta meg számítását. Négy- és másfél éves unokámmal együtt a fővárosban élnek. Én a második feleségemmel Szegeden lakom.

Kivel folytatódjon interjúsorozatunk?

– Pongor Sándor biológust, bioinformatikust, akadémikust ajánlom. Nagyon érdekes ember, igen széles körű műveltséggel.•