2022. június 2.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Csapatépítő

„Ha gyorsan akarsz haladni, menj egyedül. Ha messze akarsz jutni, menj társakkal. Számomra a második út az üdvözítő” – idézett egy afrikai mondást magazinunknak Sótonyi Péter, a Semmelweis Egyetem Érsebészeti és Endo­vaszku­láris Tanszékének professzora, akit Horváth Adrián ajánlott. Az egye­temi tanár szerint az ember az attitűd­jének megfelelően választ szakmát. Neki az akut helyzetek megoldása jelent kihívást.


Horváth Adrián építőmérnök ajánlotta. Remélem, nem a betegeként került vele kapcsolatba.

– Gyerekkorom óta ismerem őt, hiszen egy kerületben laktunk, egy templomba járunk. A műszaki végzettségű fiaival a lelki közösségen túl szakmai kapcsolatom is van. A gyógyításban ugyanis egyre nagyobb a szerepe az informatikának és a speciális mérnöki megoldásoknak. Érsebész vagyok, ami lényegében csőszerelésnek is tekinthető – az érhálózatunk mechanikai szempontból nem más, mint egy csőrendszer. Nagyon leegyszerűsítve, az erekben két kórfolyamat dominál: az ér vagy elzáródik, vagy vérzik. Ha elzáródik, ki kell nyitni, ha vérzik, el kell zárni. Ehhez persze speciális szak­tudásra és természetesen megfelelő eszközökre van szükség.

Ami nem mindenütt adott…

– Beszélgetésünk előtt korábbi esztergomi főnökömet operáltam, akitől az általános sebészet számos elemét tanultam. És azt, hogy nemcsak az egyetemeken van élet, hanem a végeken is el kell látni a betegeket. Ott is, ahol nincsenek csilivili gépek, ahol hiány­zik a szerteágazó technikai háttér, ami egy egyetemi klinikán adott. Az embernek ismernie kell a tárgyi és személyi határait. Amit lehet, azt helyben, nagyon magas szinten kell ellátni, ami nem megy, azt az esetet úgy kell átadni, hogy a klinikai központokban érdemben segíthessenek.

Az erekbe beültetett csövek sorozatgyártásúak vagy személyre szabottak?

– Ilyen és olyan is van. Egyre bonyolultabb eljárásokat alkalmazunk egyre speciálisabb eszközökkel. Ezeket is fejleszteni kell, optimális struktúrákat kell kialakítani, amihez mérnök, informatikus és matematikus szaktudása is szükséges. A Műegyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bionikában jártas szakembereivel sokat dolgo­zok együtt. Szintén a bionikus segítségét kértük, amikor azt kellett megoldani, hogy miként mérhetjük meg az artériában a vérnyomást szúrás nélkül. Mi azt igyekszünk megmondani, hogy mit szeretnénk megmérni, a mérnö­kök pedig azt, hogy erre milyen szenzorok léteznek és alkalmazhatóak. A lehetőségek és az igények összehango­lása alapvető a munkánkban.

Két külön világ a mérnöki és az orvosi. Hogyan értenek szót?

Ha számára világos a felvetés, akkor számomra releváns választ adhat. Egyszer elvitt egy velem egykorú fiatalokból álló laboratóriumba, hogy kezdjek el velük beszélgetni. A labor vezetője dr. Cserey György tanár úr volt, akivel mára napi kapcsolatban vagyunk a kutatás területén. Ott és akkor kristályosodott ki, hogy miként érthetünk szót egymással. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Karával azóta is tart az együttműködés, szakdolgozatok, PhD-fokozat és számos TDK-előadás született a közös munkából. A BME-n dr. Szilá­gyi Brigitta docens asszonnyal már tizenöt éve hasonlóan szoros a kutatási kapcsolatunk. Az egyik témánk a főverőér-tágulatok geometriai modellezéséről szól. Itt is konkrét klinikai problémából indulunk ki.

Interjúsorozatunk különleges állomása ez az alkalom, mert először fordul elő, hogy az aktuális nyilatkozó hozzátartozójával már beszélgettünk. Édesapja, Sótonyi Péter akadémikus 2018 márciusában szerepelt portrésorozatunkban…

– Sok minden visszaköszönt abból az interjúból, amit nekem és az öcsémnek egykoron közvetített. Öcsém jogász, akivel a jogi ismereteit osztotta meg, nekem az orvosi szemléletét adta át.

És mi volt a szerepe balett-táncos édesanyjuknak?

– Ő a művészeteket hozta nekünk. A zenével magam is próbálkoztam, gitároztam, de olyan botfülű vagyok, hogy a gitár­tanárom néhány óra után azt mondta, ezt nem kell erőltetni. A zene más formában, de része az életünknek: az Operába járás, a hang­verse­nyek fontos pillanatai az életünknek. Édesanyám világa kisebbik lányomban köszön vissza, aki mindenféle területen alkot.

Egyértelmű volt az orvosi pálya?

– Azt hiszem, már általános iskolában felmerült bennem ez a lehetőség, ami később csak megerősödött. Többször megfordultam patológus édesapám intézetében, bár egyszer elájultam a látványtól, majd felocsúdva hallottam az egyik tanársegéd sajnálkozó megjegyzését, hogy: „Professzor úr, a fiából nem lesz orvos.” Hogy erre a pályára mentem, a szülői példa mellett legalább akkora szerepe volt általános iskolai biológiatanáromnak, Miklóssy Máriának. A gimnáziumi osztályfőnökömnek, Király Zsoltnak, KáZsénak is sokat köszönhetek e téren is. Úgy szerettük őt, mint a Holt költők társasága című filmben a diákok a Robin Williams által alakított John Keating irodalomtanárt. Sokszor beszélgettünk, ő erősítette bennem, hogy ez a pályám. Mai napig tartjuk KáZséval a kapcsolatot.

Az egyetem mellett 1991-től a Magyar Máltai Mentőszolgálatnál is dolgozott. Ezt miért tartotta fontosnak?

– Az ember az attitűdjének megfelelően választ területet. Nekem az akut helyzetek megoldása jelent kihívást. Azért választottam a mentőzést, mert így közel kerülhettem a betegekhez. Idővel mentőtiszt lettem, később mentőorvos. A mentőzést néhány évvel ezelőtt abbahagytam, mert nem fért bele az életembe, de a máltaiakkal a mai napig szoros a kapcsolatom. Mozgássérülteknek táborokat szervezünk, zarándoklatokon veszek részt. Emellett oktatok, kutatok és dolgozok a betegágy mellett. Ha választanom kellene, a klinikum mellett döntenék.

Levelezőn volt PhD-hallgató. Miért?

– A transzplantációs klinikát vezető Perner Ferenc professzor már medikusként sokat foglalkozott velem, majd felajánlotta, hogy végzés után csatlakozhatok hozzájuk. Rákerültem egy pályára, ami azóta sem ereszt. A mentőzés és a sebészet együtt nekem akkor a mindent jelentette. Kezdő klinikusként a munka legalább olyan fontos volt, mint a PhD-fokozat megszerzése. A levelező képzés tűnt ideális kompromisszumnak.

Hogyan lett a transzplantációs sebészből érsebész?

– A gyermektranszplantációs beavatkozásoknál alapvető jelentőségű a kis erek szakszerű varrása. A klinikán úgy döntöttek, hogy ezt én tanuljam meg a városmajori klinikán. Itt annyira megtetszett az endovaszkuláris, azaz a nyitott és a katéteres technikák kombinációja, hogy itt ragadtam. Tudtam, hogy ezt az irányt transzplantációs sebészként nem művelhetem a nekem megfelelő mértékben. Itt ellenben minden lehetőség adott volt a továbbfejlődésre. Megtanultam a különböző eljárásokat, módszereket, ami a szűréssel, a betegmenedzsmenttel, a posztoperatív kezeléssel együtt ad kerek egészet. Ehhez kell kiválóan felszerelt hibrid műtő, ami rendelkezésre áll, és ami még fontosabb, egy csapat, amelynek a tagjai kiválóan képzettek és motiváltak. Fiam Angliában vitorlástervezést és -építést tanul. Az egyik tantárgyuk pont arról szól, hogy egy versenycsapatban nem hat szupermérnök kell, hanem hat olyan ember, akiknek a tudása egymást kiegészíti. Akkor a fogaskerekek nem csikorognak, hanem szabadon futnak. Nálunk pont ez a cél.

2013-ban először itt, a Semmelweis Egyetem Városmajori Klinikáján ültették be azt a speciális pacemakert, amellyel jelentősen csökkenthető a magas vérnyomás a gyógyszeres terápiára rezisztens esetekben. Az első hazai vérnyomás-szabályozó pacemakert egy 48 éves asszony kapta, aki harminc éve küzdött rendkívül magas vérnyomással és cukorbetegséggel. A beültetést Ön végezte. Ezzel az eszközzel azonnal a felére esett a magas vérnyomással járó egészségkárosodás veszélye, így például a stroke kockázata. Hogyan készült fel erre a beavatkozásra?

– A teljesen új ötletekre nincsenek protokollok, azt az ötletadó maga dolgozza ki. Ebben az esetben egy külföldön kipróbált módszert adaptáltunk. Ahhoz, hogy ezt itthon elvégezhessük, felkészült team kellett: kardiológus, altatóorvos és érsebész. Mindhárman kimentünk és megtanultuk az eljárást, majd idejött a külföldi szakember, és az ő felügyelete alatt elvégeztük a beavatkozást. Az első három esetet felügyelte, azóta önállóan dolgozunk. Az első alkalmakra napokat készültünk, mára rutinbeavatkozás lett. Ehhez az kellett, hogy minden egyes fogaskerék tisztában legyen a maga feladatával. Tudom, sokaknak nem tetszik, de bizonyos ellátásokat, eljárásokat centralizálni kell. Nem azért, mert nálunk van a bölcsek köve, hanem azért, mert a hét hét napján, 24 órában elérhetőnek kell lenniük a megfelelő személyi és tárgyi feltételeknek. Ez csak centrumban oldható meg. Ha nincs meg a megfelelő betegszám, az ember kiesik a gyakorlatból, könnyebben hibázik. Ez nem olyan, mint a biciklizés, hogy nem lehet elfelejteni.

Adottak a feltételek a csapatépítéshez?

– Igen, bár kissé nehéz, mert már nem az én, hanem a Z generációra támaszkodik ez az építkezés. Nem jobb, nem rosszabb ez a korosztály, csak más nyelvet beszélnek. Akkor érek el sikert, ha nekik is jó kérdéseket teszek fel, jó célokat jelölök ki. Sokszor emlegetek egy afrikai mondást: „Ha gyorsan akarsz haladni, menj egyedül. Ha messze akarsz jutni, társakkal indulj el.” Számomra a második út az üdvözítő. Én nem akarok gyorsan haladni, ellenben messze akarok jutni. Ehhez kell az a csapat, amely most adott. Az itt folyó munka sikerességét mutatja, hogy olyan helyről is visszatérnek a fiatal szakembereink, mint a Houston Methodist Hospital. Három kollégám dolgozott kint, mindhárommal nagyon meg voltak elégedve, mégis ketten már hazajöttek közülük, hazahozva az ott szerzett tudást. Őszintén megmondom, nem tudom, legfeljebb sejtem, hogy ezek a kiválóságok miért ragaszkodnak ehhez az intézményhez. Talán azért, mert alázatosak. Az alázat ennek a szakmának az alapja. Idős sebészprofesszoraink szokták mondani, ha nagyképűen megy be valaki a műtőbe, megtörten jön ki onnan.

Kilépve az érsebészetből, de maradva a szakmánál: miért lett biztosítási igazságügyi szakértő?

– Édesapám azt mondta, azért tanuld meg ezt a tárgyat, mert mások hibáiból nagyon sokat lehet tanulni, és így egy kicsit másként látod a világot. Először csak biztosítóknak szakértettem. Sport- és munkahelyi balesetek kerültek az asztalomra. Idővel rájöttem, hogy ennél sokkal összetettebb és érdekesebb az igazságügyi szakértői munka, melynek az a lényege, hogy az általunk ismert, töredékes adatokból kell összerakni, hogy mi történhetett. A bíró döntése ezen alapul. A jó szakértő segíti a bírót a helyes döntésben, a rossz szakértő viszont igen nehéz helyzetbe hozhat egy kollégát vagy akár beteget. E munka során olyan helyzeteket tárok fel, amelyek a klinikumban ritkán fordulnak elő, de akkor igen komoly problémát okoznak. Azaz, ez újabb lehetőség a tanulásra.

Sótonyi Péter 1971-ben, Budapesten született. 1989-ben érettségizett a budapesti Petőfi Sándor Gimnáziumban, 1996-ban a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen általános orvos diplomát szerzett. PhD-fokozatot 2004-ben, a Semmelweis Egyetemen kapott. Ugyanitt 2014-ben habilitált. 2012–2015 között Bolyai János kutatási ösztöndíjas. 1997-től, azaz az alapítás óta tagja a Magyar Transzplantációs Társaságnak. 2012-től a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika igazgatóhelyettese, 2016-tól a Semmelweis Egyetem Érsebészeti Tanszékét vezeti. Tavaly a Magyar Érdemrend tisztikereszt polgári tagozat kitüntetést vehette át.
Oktat, kutat, műt, emellett igazságügyi szakértőként is dolgozik. Nem sok ez így együtt?

– A kívülállónak annak tűnhet. Nem vagyok jobban leterhelve, mint a kollégáim, akikkel együtt dolgozom. Ami erőt ad, az a család. A feleségemet hatéves korom óta ismerem. Együtt jártunk az általános iskolába, majd a gimnáziumba. Neki nem kell magyarázni, hogy mi miért történik, hiszen végigélte velem az elmúlt évtizedeket. A szüleimen, a testvéremen kívül neki meg a gyere­keknek és természetesen a barátaimnak köszönhetem, hogy mindezekre van időm.

Fiatal tanszékvezetőként mit szeretne elérni a következő években?

– Az épületben még egy hibrid műtőt alakítanak ki. Ezzel növelhetjük az endovaszkuláris műtétek arányát. Itteni pályám elején az operációk hetven százaléka volt nyitott, harminc százaléka endovaszkuláris. Jelenleg ez az arány megfordult, de a szakmánk további fejlődésével az intervenciók aránya még magasabb lesz. Vannak még olyan nyitott műtétek, ahol az eredmények kedvezőbbek a minimál invazív megoldásokkal szemben. A technika fejlődésével itt is várhatók változások. A tanszéken nagyon sok kutatásunk folyik, amiket szeretnék végigvinni, mint ahogy a csapat építése sem állhat le.

2014-ben a Semmelweis Egyetem Kiváló Oktatója lett. Mivel érdemelte ki?

– Erről a hallgatókat kellene megkérdezni, én csupán arra válaszolhatok, hogy számomra mit jelent a tanítás. Klinikus vagyok, tehát klinikumorientáltan oktatok. Amennyire lehet, leegyszerűsítem és érthetővé teszem az elvárt szakmai ismereteket.

Az előzőekből már kiderült, hogy nincs túl sok ideje, de egy hobbijáról tudok – ez a cselgáncs. Magyar bajnok, tavaly óta kétdanos mester. Hogyan lett dzsúdós?

– Balett-táncos édesanyám nemcsak a gitároktatásban látott fantáziát velem kapcsolatban, de titkon azt remélte, hogy belőlem is balettművész lehet. Kisgyerekként elvitt magával, de ez sem jött be. A próbateremben a zongora alatt éreztem jól magam. Elfogadták, hogy ez sem az én irányom, de mozogni kellett. A közelben, akkori nevén Testnevelési Főiskolán indult dzsúdótanfolyam Galla Ferenc, hazánk egyetlen piros öves, kilencdanos mesterének a vezetésével. Ő is igazi tanár és egyben példakép volt számunkra. Megtetszett, ott ragadtam. Ha időm engedi, eljárok dzsúdózni a régi barátaimmal. Utána fáj minden porcikám, de nem bánom.

Nem veszélyes sport ez egy érsebész számára?

– Persze, hogy az. Edzés és verseny közben két ujjam is eltört, márpedig nekem óvnom kellene az ujjaimat. Szerencsére a katéteres technológia átmenetileg kilenc ujjal is kiválóan elvégezhető – a csont pedig beforr. Felmerült bennem, hogy edzői képesítést is szerzek, de a feleségem, aki testnevelő szakos tanár, lebeszélt.

Nem bánta meg, hogy a transzplantációt feladva érsebész lett?

– Itt nagyon jó helyen vagyok. Időnként eljátszok a gondolattal, hogy jó lenne több szabadidő, hogy több koncertre és múzeumba mehessek el, hogy a világ megannyi pontjára eljussak, de most ez van. Célorientáltként az adódó feladatokat a legjobb tudásom szerint elvégzem.

Ez nem jelenti azt, hogy a szakma mindent visz…

– Nem, de azért sokat leköt. Természetesen a család a legfontosabb. A gyerekeim megtanulták, hogy mi az az idősáv, amikor hatékonyan tudunk együtt lenni. Ám ha ügyelet után megyek haza, ha operáltam éjszaka, nem biztos, hogy alkalmas vagyok a mögöttünk hagyott hét történéseinek a kielemzésére. Ahogy említettem, a fiam vitorlásokat tervez. A nagyobbik lányom dietetikusnak tanul a Semmelweis Egyetemen, a kerámiázó, festő, táncoló kisebbiket most vették fel a Szent Margit Gimnáziumba.

Mit jelent az életében a vallás?

– A mi szakmánk mindennap megtanít arra, hogy van valami transzcendens, hogy a beteg sorsa olykor megjósolhatatlan. Van egy pont, amin túl nem rajtunk múlik, hogy mi történik. Egyháztörténész professzor ismerősöm, a közelmúltban elhunyt Török József a vallás árnyalt megközelítését ismertette meg velem. Az ő mondása, hogy csak a bolond ember nézi a Holdra mutató ember kezét, hiszen nem a kéz a lényeg, hanem a Hold.

Kivel folytassuk portrésorozatunkat?

Maurovich-Horvat Pállal, a Semmelweis Egyetem Orvosi Képalkotó Klinikája vezetőjével, aki fantasztikus életutat járt be. Hihe­tetlenül flexibilis gondolkodása minden alkalommal lenyűgöz.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022
Címkék

Innotéka