2022. december 7.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

A közösség érdeke mindent felülír

„A szakmai világot meglepte, hogy abban a korban, amikor már Itáliában hanyatlik a falfestészet, egy távoli provincia apró településén, Brigetión ilyen színvonalú alkotás született” – emelte ki magazinunknak legfontosabb szakmai eredményét Borhy László régész, az ELTE rektora, akit Trócsányi Zoltán fizikus ajánlott. Az akadémikus szerint, ha valaki az egyetemi karriert választja, akkor pályájának bizonyos szakaszában az egyéni érdeket felülírja az egyetem szolgálatának az érdeke.


Nyolcéves kora óta régész szeretett volna lenni, mert szombathelyiként csak régész lehet az ember, hiszen a Romkert, az Iseum mellett nem lehet csak úgy naponta elmenni. A környezet hatása alól nem vonhatta ki magát. Tizenkét éves korától részt vett Velemben a Szent Viden folyó feltárásokon. Családi vonás, vagy egyéni út?

– Elsőgenerációs értelmiségiként családi hagyományokról nem beszélhetünk. Az indíttatás mégis családi, mert édesanyám gyakran elvitt a szombathelyi múzeumokba. Apró gyerekként megragadott a gyűjtemények világa, mint ahogy az ókori épületmaradványok, égbe meredő oszlopok is megragadták a fantáziámat. Érdekelt, hogy kik építették ezeket, kik voltak a rómaiak. Gyerekként bekerültem a Savária Múzeum gyerekklubjába, ahol régészektől lenyűgöző előadásokat hallgathattam.

Céljai elérésében a helyi Kanizsai Dorottya Gimnázium is sokat segített. Mire és kikre emlékezik ebből a korszakból?

– A testnevelő tanárunk, Kovács Ferenc kellemes, erős és szuggesztív személyiség volt. Ha valakiben meglátta a jó kosarast, abból jó kosarast faragott. Engem is kiválasztott, de mivel nem akartam versenyszerűen sportolni, elengedett. Az első történelemtanárom, Bogáromy Zoltán világosított fel, hogy ha régész akarok lenni, akkor latinul kell tanulnom. Az őt követő történelemtanárom, Bódi Lajosné nagyon szigorú volt velem, főleg azért, mert tudta, hogy mi akarok lenni. Nagyon magasra tette azoknak a lécet, akik a történelemmel akartak foglalkozni. Érdekes módon a fizika- és a matematikatanáraimra emlékezem még meleg szívvel. Előbbitől a nyelvtanulás fontosságát, utóbbitól a strukturált gondolkodást sajátítottam el. Egykori oktatóimmal a mai napig tartom a kapcsolatot. Mindig örömmel megyek a szombathelyi gimnáziumba, ahol azt tapasztalom, hogy most is mindenki megkapja a tehetségéhez, a terveihez illő, személyre szabott odafigyelést.

Egyetemi tanulmányait az ELTE történelem–régészet szakán végezte. Tanulós, könyvtárba járó eminens volt, vagy olyan, aki végigbulizta az öt évet?

– Történelem–orosz szakon kezdtem, majd felvettem a régészetet, cserébe leadtam az oroszt.

Évente egy-két hallgatót vettek fel akkoriban. Ez nem rettentett el, hatalmas erőt adott, hogy nem akármit tanulhatok. Kiváló professzorok előadásait hallgattam, de meg kell vallanom, hogy a pályám nem arra fordult, amerre eredetileg én akartam. Ugyanis az ős­régészet és a népvándorlás kori régészet érdekelt gyerek­korom óta, de az orosz szak órái miatt nem tudtam ezekre az órákra járni. Ezért a görög és a római provinciális régészet órákat vettem fel. Szabó Miklós professzor a klasszika archeológiát, Mócsy András a római kort tanította. Lehengerlő volt mindkét előadó. Eldőlt a sorsom, az ókor magába szippantott.

Ki volt a mentora, akinek példáját látva úgy döntött, nem egy múzeum munkatársa lesz, hanem egyetemi oktatóként-kutatóként képzeli el a jövőjét?

– Harmadéves voltam, amikor Mócsy András, nagyon fiatalon, meghalt. Neki köszönhetem az első hosszabb külföldi tanulmányutamat; halála előtt fél évre kiküldött Heidelbergbe. Szabó Miklós 1987-ben kezdte el a római kori régészet oktatásának megreformálását. Óriási kihívás volt, hogy huszonöt éves koromtól részt vehettem ebben a folyamatban. Ami nem ment egyszerűen, hiszen közel két évet doktoranduszként Heidelbergben töltöttem. Azt terveztem, hogy a német egyetemi városban maradok, ám egy alkalommal Szabó Miklós megkérdezte, hogy mik a terveim. Mert ha a hazatérésen gondolkodok, felajánl nekem egy tanársegédi állást. Óriási megtiszteltetés volt, amit nem utasíthattam vissza.

A nagyközönség elsősorban a Brigetio polgárvárosában (Komárom-Szőny) folytatott ásatásról ismeri. A feltárások 1992-ben kezdődtek, ekkor még fiatal tanársegéd volt. Miért érdekes Brigetio?

– Már egyetemista koromban felmerült a komáromi ásatás lehetősége, de én akkor egy Dombóvárhoz közeli helyszín mellett köteleztem el magam. Az alsóheténypusztai késő római kori erődítmény tökéletesen illeszkedett az akkori érdeklődésemhez. Heidelbergből 1990-ben tértem haza, egy évvel később doktoráltam. Akkor úgy gondoltam, ha lehetőségem lenne egy saját ásatásra, belevágnék.

A feltárás ugyan az egykori polgárváros területén indult, de remél­tem, ha beteszem a lábam, akkor egyszer majd talán a katonai táborban is áshatok. Elvállaltam, és 1992 júliusában elindult a feltárás. A város az előzetes tervek szerint három ásatási szezont finanszírozott volna. 1993-ban falfestményomladékot találtunk, aminek a feltárásához több idő kellett volna, ezért visszatemettük a feltárt területet. A következő évben ott folytattuk a munkát, ahol abbahagytuk. Az egyik nap futott hozzám az egyik hallgató, hogy nézzem meg, a restaurátorok mit találtak. Közel egy négyzetméteres megtisztított falfelületen futó párduc képe bontakozott ki. Töredékes, de egybefüggő, nagy festmény volt. Elképedve néztük. Ahogy haladtunk a feltárással, egymás után jöttek elő a szebbnél szebb felületek. Női fej profilban, egy ló feje, majd a patái. Sietve elújságoltam a polgármesternek, hogy mit találtunk. Ő is elképedt. Tudni kell, hogy nem minden helyi támogatta a feltárást, többen pénzkidobásnak tartották a munkánkat. Amikor azonban meg­látták, hogy mi került elő 1994-ben, mindenkit elbűvölt a szőnyi föld kincse. 1995 tavaszán a helyi kultúrházban rendeztünk időszaki kiállítást.

Az ásatások eredményeként egyre több látványos lelet került elő. A helyi gyors- és gépíró iskola épületét kiürítették, és 1996 tavaszán megnyitottuk a kizárólag a korábbi évek ásatása során előkerült tárgyakból berendezett komáromi Klapka György Múzeumot. A kiállítóhely azóta a háttérintézményünk lett, ahol a tárgyak feldolgozását végeztük, kiállításokat rendeztünk, kiadványokat szerkesztettünk, konferenciákat tartottunk. Ez a tudományos műhely azóta is a bázisunk. A falfestménylelet tette lehetővé, hogy már harminc éve dolgozhatunk a helyszínen. Kolléganőm, a mú­zeum igazgatója is ott vásárolt magának házat. Garázsának építése közben újabb gyönyörű falfestményleletre bukkantunk, amelynek a feltárását 1998–2001 között végeztük el. Majdnem négy méter magas oldalfal került elő lakomajelenetekkel, falra feszített állat­bőrökkel, álajtókkal, girlandokkal. A leleteknek köszönhetően Brigetio neve felkerült a szakma térképére. A szakmai világot alaposan meglepte, hogy abban a korban, amikor Itáliában már hanyatlik a falfestészet, egy távoli provincia apró településén, Brigetión ilyen minőségű alkotás született. Erre a szakma is felfigyelt – az 1995-ös, Bolognában rendezett falfestészeti világkongresszusra meghívtak, hogy tartsak előadást az eredményeinkről. Bekerültünk a szakma nemzetközi körforgásába.

A feltárt épületrészeket építész és régész végzettségű egykori hallgatók rekonstruálták. Feldolgoztuk a hétköznapi élet tárgyait – ékszerek, kerámiák, üvegedények, tetőfedő cserepek, bronzból készült tárgyak, vésett ékkövek egyaránt előkerültek.

Ezt a munkát tekinti legfontosabb szakmai eredményének?

– Igen. Erre épült fel a kutatói és az egyetemi oktatói pályám.

Az ELTE Szenátusa 2017 tavaszán választotta rektorrá. Akkor már több mint tíz éve tanszékvezető egyetemi tanár, négy éve az MTA levelező tagja, három éve intézetigazgató, két éve a Bölcsészettudományi Kar dékánja volt. Miért pályázott erre a pozícióra?

– Világéletemben kutatással és oktatással foglalkoztam. A szakmán kívüli pozíciók betöltése sohasem vonzott. Pályám kezdetén azonban Szabó Miklós professzor arra figyelmeztetett, hogy ha majd át kell vennem tőle a tanszékvezetést, addigra minden tudományos fokozattal rendelkezzek. Professzorom 2005-ben töltötte be a hatvanötödik életévét, akkor léptem a helyére. Az intézet vezetése is kiszámítható opció volt. A professzorság azonban láthatóvá tett a karon, szélesebb körben ismert lettem. Az már nem szerepelt a terveim között, hogy 2013-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja leszek. Akkor azt éreztem, elértem a szakma csúcsát. Ezek miatt a szakmai elismertségek miatt kértek fel, hogy pályázzak a kar dékáni pozíciójára. Hosszas győzködés, rábeszélés után azt mondtam, három évre vállalom, és utána majd újra minden erőmmel a tudományra és az oktatásra koncentrálok. Nem így történt. Dékánként a többi kar vezetői is megismertek. Újabb győzködés és rábeszélés után felkértek, pályázzak a rektori posztra, mert a szokásjog szerint akkor a Bölcsészettudományi Kar állíthatta a következő jelöltet. Dékántársaim támogatása okán vállaltam a megmérettetést.

Az ELTE óriási intézmény: közel harmincezer hallgató, nyolcezer munkatárs, több mint harmincmilliárdos költségvetés. Régészként gyakorlata volt abban, hogy beleássa magát különleges helyzetekbe. Érte meglepetés?

– Az előéletemhez tartozik, hogy 1997 és 2000 között három éven át – Szabó Miklós rektorsága idején – a Rektori Kabinetet vezettem. Azaz, nem volt teljesen ismeretlen ez a világ számomra. Tudtam, hogy szakmailag milyen lemondással jár; például idő hiányában nem járhatok terepre, nem vezethetek ásatást. Ugyanakkor Szabó Miklós volt a bizonyíték arra, hogy a rektorság mel­lett is aktív maradhat tudományában az ember.

Szabó Miklós példázza azt is, hogy a rektorság után van visszaút a tanszékre, a szakmába. Ezt tervezem.

Tud nemet mondani? Ezt azért kérdezem, mert először 2018-ban, majd idén júniusban másodszor is a Magyar Rektori Konferencia elnökének választották.

– Ha valaki az egyetemi karriert választja, akkor pályájának bizonyos szakaszában az egyéni érdeket felülírja az egyetem szolgálatának az érdeke. Ennek része az adminisztratív feladatok elvállalása, ami egy tudományegyetemen az egyetemi lét része. Ha erre az embert alkalmasnak találják, ha ezt a közösség kéri, akkor el kell vállalni. Amikor valaki elnyeri a többi egyetem vezetőjének a bizalmát, amikor egyhangúlag megválasztják elnöknek, az hatalmas elismerés. Főleg az egyetemének. Ez történt a Magyar Rektori Konferencia elnökségével. Erre sem mondhattam nemet. Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor nemet kell mondanom.

Népes ez a konferencia, hiszen ha minden igaz, hatvannégy egyetem van Magyarországon. Kell ennyi?

– Felsőoktatási intézményből kell ennyi, hogy ezt mind egyetemnek kell-e nevezni, abban nem vagyok biztos, de ennek eldöntése nem az én feladatom. Azt alapvetőnek tartom, hogy regionális központokban legyenek felsőoktatási intézmények. Ezek a helyek az adott térség tudományos és kulturális életének a színterei. Hogy ezeket egyetemnek vagy főiskolának nevezzük, más kérdés.

Dékánként azt tapasztalta, hogy a nemzetközi kapcsolatok építésével lehet a leggyorsabban látványosan előrelépni. Rektorként is sikerült ezt megvalósítani?

– A nemzetközi rektorhelyettessel, Hamar Imre professzorral előbb a távol-keleti, majd a közép-ázsiai térség egyetemeivel építettünk ki szoros kapcsolatot. Ezt követően Dél-Amerika, elsősorban Brazília és Argentína következett, a közelmúltban pedig afrikai társintézményekkel vettük fel a kapcsolatot. Ezekből az irányokból érkezik ugyanis a legtöbb külföldi hallgatónk. Rektori biztosok tartják a kapcsolatot a frankofon, a német nyelvű, a távol-keleti és a türk országokkal, valamint Ukrajnával. A legnagyobb európai és Európán kívüli egyetemi szövetségek tagja vagyunk. Minden lehetséges fórumon megjelenünk és képviseljük az ELTE-t.

Lát arra esélyt, hogy belátható időn belül az ELTE a világ száz legjobb egyeteme közé kerüljön? Mi kell ehhez?

– Állami fenntartású egyetemként kedvezőbb finanszírozást szeretnék elérni. A jelenlegi támogatási rendszerben is az ország vezető egyeteme vagyunk, illetve nemzetközi szinten is a legjobban látható magyar intézményként tekintenek ránk.

Augusztus végén tették közzé a hírt, hogy hatvannégy magyarországi egyetemen kezdik el oktatni a hallgatók körében a biztonságos esések technikáját. Az erről szóló megállapodást Ön és Tóth László, a Magyar Judo Szövetség és az Európai Judo Szövetség elnöke, a biztonságos esések munkacsoport elnöke írta alá. Került már olyan helyzetbe, amikor szüksége volt a karateedzéseken szerzett tudására?

– Volt. Hosszú évekkel ezelőtt egy áruház lépcsőjén minden előzmény nélkül hátba rúgtak. Egy ott vásárolt pohárkészlettel a kezemben gurultam le. Én és a pohárkészlet is megúszta az attakot, amiben harcművészeti jártasságom mellett a szerencse is szerepet játszott. Utólag kiderült, valakivel összetévesztett a támadó. Időközben, csaknem harminc év után a karatét az aikidóra cseréltem.

Borhy László 1963-ban, Szombathelyen született. A Széchenyi-díjas régész, történész, ókortörténész, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Régészettudományi Intézet Ókori Régészeti Tanszékének egyetemi tanára, 2013-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2019-től rendes tagja. A római kori hadtörténet, a latin epigraphia (felirattan) és Pannonia provincia régészetének jelentős kutatója. 2015 és 2017 között az ELTE Bölcsészettudományi Kar dékánja, 2017. augusztus 1-jétől az egyetem rektora. 2018, majd 2022 nyarától a Magyar Rektori Konferencia elnöke. Díjai: Pro Urbe Komárom-díj, 1997; Kuzsinszky Bálint-emlékérem, 2004; Akadémiai Díj, 2007; Gróf Cziráky Antal-díj, 2013; Komárom város díszpolgára, 2014; Széchenyi-díj, 2020; a Francia Nemzeti Érdemrend lovagja, 2021; a Tbiliszi Ivane Javakishvili Állami Egyetem díszdoktora, 2022.
Kikapcsolódásának egyik útja a kertészkedés, aminek a terepe a budapesti otthon és a kőszegi nyaraló. A másik a zenélés. Ez utóbbi mit takar?

– Édesanyám ötéves koromban – és az akkor hároméves öcsémmel – beíratott a szombathelyi zeneiskola zeneóvodájába. Később, szülői késztetésre, hegedülni tanultam az általam kedvelt gitá­rozás helyett. Hegedű és nagybőgő tanszakon végeztem a zene­iskolában, de tizenhat éves korom körül elkezdtem gitározni. Meggyőződésem, ha a gitárt választhatom, akkor most nem régészprofesszor vagyok, hanem gitárművész. Húsz évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy avatott tanárra van szükségem, mert magamtól már nem fejlődhetek. Szilvágyi Sándor Liszt-díjas gitárművészhez jártam éveken át. Pintér Zoltántól a flamencogitározást tanultam meg. Ha időm engedi, mindig előveszem a hangszert.

Számos elfoglaltsága mellett három gyermekére mennyi ideje jut?

– A koronavírus-járvány bizonyos értelemben nekem ajándék volt. Lia a pandémia kezdetén volt elsős, akkoriban tanult írni-olvasni-számolni. Márkó fiam akkor lett óvodás, kislányom, Luna pedig mindössze nyolc hónapos volt. Vele az otthonlétem alatt olyan szoros kapcsolatom alakult ki, amire elfoglaltságaim miatt a két nagyobbal nem volt lehetőség. Ezért törekszem arra, hogy a két nagyot mindennap én vigyem iskolába és óvodába, illetve hozzam haza. A hivatali teendőim azonban olykor felülírják ezt.

Egyetlen kérdésem maradt: kivel folytassuk sorozatunkat?

Merkely Bélát, a Semmelweis Egyetem rektorát javaslom, aki hasonló léptékű intézmény vezetőjeként elképesztő munkát végez.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka