A jó kutató sikerorientált

„Egy kutatóintézetnek nem a hazai piacon, hanem a nemzetközi életben kell megmérettetnie magát. Annyit érünk, ahány külföldi partner bennünket választ kutatásai helyszíneként” – nyilatkozta magazinunknak Fülöp Zsolt fizikus, a debreceni Atommagkutató Intézet (ELKH Atomki) Tudományos Tanácsának elnöke, akit Ábrahám László villamosmérnök ajánlott. A kutató szerint a folyamatos innovációnak köszönhetően a kísérleti fizika egy jól meghatározott szegmensében az Atomki a világ egyik legjobb intézete.


Családjában inkább a vegyészet, a kémia iránti érdeklődés volt erős. Miért is?

– Gyerekkoromban gyakran bejártam szüleim munkahelyére, egy vízminőség-védelmi laboratóriumba. A laborkörnyezet, a lombikok és a műszerek világa elvarázsolt. Egyszerre volt ott jelen a biológia, a kémia és a fizika. Megérintett a tudomány inter­diszcipli­nari­tása, hogy a világot a maga egészében érdemes megismerni, hiszen egy nagy egységről van szó. A másik alapvető élményem, hogy egyidős vagyok a televíziós Delta műsorral. Ez a sorozat valóban az ismeretet terjesztette, sok embert a Delta állított pályára, vitt a tudományok felé.

Szakmaválasztásában egy közép­iskolai verseny döntött. Mi volt ez?

– Itt lett része az életemnek az Atomki. A kutatóhely versenyt hirdetett közép­iskolásoknak, egy adott témával kapcsolatban dolgozatot vártak a jelentkezőktől. Szintén matematika–fizika tagozatos gimnáziumi osztály­társammal közösen pályáztunk és nyertünk. Mind­kettőnkből fizikus lett. Ez a kezdeményezés érdekes példa arra, hogy kutató­intézet is motiválhatja a pálya­választás előtt állókat.

Fizikusként végzett Debrecenben, a Kossuth Lajos Tu­do­mány­­egyete­men, ahonnan az Atomkiba ment dolgozni. Mi vitte az akadémiai intézetbe?

– A kutatói szabadság reménye. Végtelen energiája van az embernek, ha olyat csinálhat, ami érdekli. Egy tehetséges kutató, ha érdekes témát talál, érdekes témát lát, azon intenzíven dolgozhat. Az Atomki esetében azt éreztem, hogy ez a szellemi műhely kellő teret nyújt. A kutatói pályára készülőnek mindent megmutatnak, mindent felkínálnak, és a jelentkező választhat a lehetőségek közül, leendő kollégaként kezelnek. Most is így van.

Igen fiatalon, negyven­négy évesen lett az intézet igazgatója. Miért lesz valaki ereje teljében vezető?

– Az Atomki olyan közösség, amelynek csoportjai önjáróak. Itt nem működik, hogy felülről megmondjuk, hogy ki mivel foglalkozzon. A legfontosabb a kutatói motiváció, az pedig belülről jön. Kollégáim tudják, hogy milyen irányban érdemes fejlődni. Az igazgatónak a működési feltételek biztosítása a legfőbb feladata. Az én csoportom akkoriban már kellően jól szervezett volt ahhoz, hogy az új pozícióm ne jelentsen törést a munkában. Én pedig úgy éreztem, hogy az egész közösséget további szakmai sikerekhez – új témák indításával, új csoportok létrehozásával és az infrastruktúra fejlesztésével – segíthetem. A nemzetközi vérkeringésbe akartam bevinni az intézetet, folyamatosan népszerűsítve a tudásunkat és a műszereinket.

Egy alkalommal arról beszélt, azon iparkodik, hogy ledőljön a képzeletbeli elefántcsonttorony a kutatók körül. Fontos, hogy tudósként hasznossá váljon a társadalomban, munkáját az innováció felé tudja terelni. A saját terelés milyen eredményt hozott?

– A kutatók szakterületükön hatalmas tudással rendelkeznek, érdekes témára szívesen ráharapnak. Közvetítő­ként segíteni próbáltam a kapcsolat­felvételt a kutatók és az ipari partnerek között. A meg­oldhatatlannak tűnő ipari problémák meg­oldásában a kutató szívesen részt vesz, hiszen az neki is kihívás. Erre volt példa eszközök szerkezetének meghatározása – sok volt a selejt, de a gyártó nem tudta a hiba okát, mi kiderítettük. És nemcsak azt mondtuk meg, hogy mi okozta a jelenséget, hanem azt is, hogy mit kell ellene tenni, hogyan lehet javítani az eljárásokat.

Előző nyilatkozónk, Ábrahám László szerint Ön az az ember, aki tudós és menedzser egy személyben, akivel öröm együtt dolgozni. Soha semmi konfliktus, vagy amit nehezen visel el?

– Egyetlen dologgal lehet kihozni a sodromból: az értelmetlen munkával. Előfordult az életemben, hogy az is értelmetlen­nek látta a feladatot, aki kiadta nekem, de mégis el kellett végezni. Mindig ügyeltem arra, hogy ne adjak ki ilyen megbízásokat. Én az új projektek, kutatási irányok nyitására ösztökéltem a kollégáimat, és ha az elindult, én is vállaltam azért a felelősséget. Igyekeztem például forrást szerezni. A legrosszabb az, ha van pénz, de nincs az okos elköltésére alkalmas szakember. Természetesen az sem jó, ha az ötlet kiváló, de anyagiak híján nem tudunk továbblépni.

Három évet töltött kutatóként Japánban. Szakmailag mit adott ez az időszak?

– A kutatói életforma alapvető eleme, hogy az ember külföldön is kipróbálja magát. A Debreceni Református Kollégium már több száz évvel ezelőtt külföldi tanulásra ösztönözte a diákjait. Hasonlóan tesz az Atomki is, no, nem azért, hogy a kollégák külföldön maradjanak, hanem azért, hogy az új ismereteket hazahozzák. Japánban izgalmas nemzetközi környezetbe kerültem, ahol alapvető volt, hogy a kísérleti eszközök használói maguk is valamilyen újdonsággal, fejlesztéssel állnak elő. Ott tanultam meg, hogy a saját kísérleti helyszín folyamatos fejlesztése nagyon fontos, mert nem mehetünk mindig külföldre. Sőt, ha olyan speciális formációt hozunk létre, aminek nincs párja a világon, akkor a külföldiek is idejönnek. A folyamatos innováció a mi helyzetünket erősíti, aminek eredménye, hogy a kísérleti fizika egy apró, de jól meg­határozott szegmensében az Atomki a világ egyik legjobb intézete. Nem lenézett műhely Kelet-Európában, hanem együtt­működésre érdemes bázis.

Meggyőződése, hogy egy tudósnál nem komoly hajtóerő a pénz, sokkal inkább az önmegvalósítás. Fontos a csapat­munka, egy komplex mérésnél nem végezhető el minden egyedül, száz százalékban támaszkodni kell mások ismeretére. Pénz nélkül viszont a kísérletes tudományok­ban, például a fizikában, nincs műszer. Ha nincs műszer, lemarad az adott kutatóhely a nemzet­közi versengésben. Mit ér most a debreceni műszerpark?

– Egy ilyen kutatóintézetnek nem a hazai piacon, hanem a nemzet­közi életben kell megmérettetnie magát. Annyit érünk, ahány európai, amerikai, japán, kínai és más partner bennünket választ kutatásai helyszíneként. A mi gyorsítóinkon európai uniós támogatású programok futnak – külföldiek a mi berendezéseink használatára pályázhatnak. Nem jelentkeznének, ha nem lennének biztosak abban, hogy élvonal­beli kutató­helyen mérhetnek. Ugyanakkor nincs olyan műszer­park, amely ne avulna el nagyon gyorsan. Minél inkább high-tech valami, annál gyorsabban elhasználódik. Ami tavaly még jó volt, az idén már nem biztos, hogy verseny­képes. Állandóan fejleszteni kell. A jó kutató siker­orientált, ott szeret dolgozni, ahol a legjobbak a feltételek. Senki sem akar lemaradni a nemzet­közi versenyben. Szerencsére az utóbbi években elég erős a kormányzati törekvés a hazai kutatási infra­struktúra fejlesztésére.

A Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal által létre­hozott Nemzeti Kutatási Infra­struktúra Bizottság elnöke­ként mit tehet ezért?

– A Bizottság a kutatók javaslatai alapján rangsorolja, hogy Magyar­országnak milyen nagy nemzet­közi kutatási infra­struktúrák­hoz érdemes csatlakoznia. Európai szinten ezek az infra­struktúrák jól szervezettek, kerülik az átfedése­ket. Természetesen a kutatókat nem érdeklik a költségek, csak az, hogy az ötleteiket a legjobb technikai körülmények mellett valósítsák meg. A Bizottság­nak viszont a tudományos háttér mellett sok más szempontot is figye­lembe kell vennie, és most nem csak a pénz­ügyekről van szó. Sokszor felmerül, van-e olyan erős kutatói bázis itthon, ami hosszú távon garantálja egy drága hozzá­férésű berendezés kihasználását.

A szegedi szuper­lézerként is emlegetett ELI konzorcium nemzet­közi koordinációjáért felelős feladata is van. Különös a helyzet, hiszen néhány évvel ezelőtt volt némi esély arra, hogy a világ egyik legfontosabb neutron­kutató központja lehet Debrecen, ám az végül a svéd­országi Lundban épül fel. Szeged ellenben világ­színvonalú lézer­központot kapott. Van kapcsolatuk a Tisza-partiakkal?

– Magyarország nagyon korrekt ajánlattal állt elő a neutron­kutató központtal kapcsolatban – felmérve lehetősé­geinket, vállalható pénzügyi hozzá­járulással pályáztunk. Nem tudtunk versenyezni az akkori svéd ajánlattal, ami sokkal nagyobb arányú állami részvételt ígért. A Prágában, Bukarest mellett és Szegeden épült három kutatóhely össze­hangolt működésén alapuló ELI más struktúrában valósult meg. A szegedi lézer­központ – a debreceni gyorsítókhoz hasonlóan – sok mindenre alkalmas. Olyan feladatokra is, amelyekben az Atomki partnerként be tud lépni. Kollégáink rendszeresen segítik a szegediek egyik tematikáját. Szó sincs irigységről, prosperáló kapcsolatot építünk. Mi is örülünk annak, hogy megépült a szegedi lézer­központ, hiszen ilyen léptékű tudományos berendezés nem volt Kelet-Európában. A tudományos vas­függönyön az ELI ütötte az első lyukat. A tudomány e területén minden bizonnyal az ELI lesz a legjobb kutatási infra­struktúra. Kisebb léptékben, más tudomány­ágban pedig az Atomki. Mindkettő a sokszínű magyar fizikát erősíti. Ha sikeresek vagyunk, idejönnek, s nem elmennek a kutatók.

Ambicionálja az „anti-brain-drain”-t: azt, hogy Debrecenbe jöjjenek kutatni külföldről. Mivel tudják a cívisvárosba csábítani a szakembereket? Mérnek és mennek, vagy van, aki marad?

– Ismernek bennünket, széles körű nemzet­közi kapcsolati hálót tartunk fenn. Ennek részeként külföldi PhD-hallgatók is megfordultak az intézetben. Öt éve jelentkezett nálunk Timothy Jull amerikai professzor, aki korábban a torinói lepel radiokarbon-vizsgálatában is részt vett. Azért jött, mert radiokarbon mérésére alkalmas világ­színvonalú készülékünk felkeltette a figyelmét – neki sem volt ilyen eszköze. Fulbright-ösztöndíjjal került Debrecenbe, majd akadémiai vendég­kutatói állást kapott, később felkértük, vezesse az egyik nagy projektünket. Ennek lényege az, hogy izotóp­technikánk segítségével a klíma­válto­zást elemezzük az elmúlt több ezer évben. Elvállalta.

Olyan jelenségeket vizsgál a kísérleti mag­fizika eszközeivel, amelyek döntő fontosságúak az elemek keletkezése során. Ezek különleges nagy­berendezése­ket igényelnek, amelyeket kizárólag nemzetközi kooperációban használ­hatnak. Tagja a LUNA–II együttműködésnek, amely Olasz­országban egy föld alatti laboratórium­ban üzemeltet ré­szecske­gyorsítót. Miért fontos az utóbbi?

– Szakterületem a nukleáris asztrofizika, amely a csillagok működésére keres választ: mi az atommag­fizikai háttér, melyek azok a reakciók, amelyek a csillagokban lejátszódnak. Nem egyszerűen a hidrogén­atomok hélium­atomokká egyesüléséről van szó például a mi Napunknál. Ha ez a folyamat megállna a héliumnál, nem jönnének létre a nehezebb atomok, amelyekből mi is felépülünk. Olyan reakciókat vizsgálunk, amelyek választ adhatnak a nehezebb atomok keletkezésére. Illetve, hogy miért létezik már 4,5 milliárd éve a Nap, és létezik még legalább ennyi ideig? A Nap hőmérsékle­tén kis valószínűség­gel keletkezik hidrogénből hélium, ezért fogy el lassan az üzem­anyag, de éppen ezért nehéz ilyen magreakciókat földi körülmények között vizsgálni. Az olasz laboratórium­ban mélyen a felszín alatt mérünk – ezen a helyen nincs zavaró kozmikus háttér­sugárzás. Húsz éve dolgozunk együtt az olaszokkal. Felvetődhet, hogy miért kerestek meg bennünket, amikor a mi eszközeink a felszínen vannak? Azért, mert bizonyos kiegészítő, de elengedhetetlen vizsgálatok csak a felszínen végezhetők el. Ez egy olyan együtt­működés egy kis hazai és egy nagy nemzetközi laboratórium között, amely példa­mutató. Az Atomki részecske­gyor­sítóira azonban önálló kutatás is sikeresen épít­hető. Arra vagyok a leg­büszkébb, hogy a nukleáris asztro­fizikában az egyes ritka nehéz elemek keletkezésé­ért felelős asztro­fizikai p-folya­mat­nak a világ leg­fontosabb kutató­helye a debreceni Atomki. Meg­kerülhetetlenek vagyunk. Ebben a témában számos konferenciát, workshopot szerveztünk az elmúlt évtizedekben. Azt vallom, mindegy milyen témát visz az ember, de abban legyen olyan jó, hogy a nemzetközi életben meghatározó legyen.

Az Atomki kutatói együtt­működnek Európa vezető múzeumaival, közös európai hálózatuk tagja a párizsi Louvre és a British Museum is. Hogyan kerültek kapcsolatba?

– Az itteni technológia a régészek, művészet­történészek számára olyan kutatási lehető­ségeket kínál, ami miatt különleges leleteket küldenek hozzánk. Izgalmas feladat volt például idén ősszel a Pompejiből származó csontok össze­tételének meghatározása. A külföldi gyűjtemények képviselői azért kopogtatnak az ajtónkon, mert őket a kiválóság és a meg­bízhatóság vonzza. Ha nekik nincs speciális feladatra alkalmas eszköz­parkjuk, akkor megkeresik azt a helyet, ahol olyan működik, ami az ő kérdéseikre is választ adhat. Vadásznak az ilyen lehetőségre. A múzeumi szakember kiváló helyen szeretné a mintáját megméretni, olyanokkal, akik az ígért határ­időre teljesítik a vállalásukat. Ha egy hónapot mondtak neki, de fél év alatt sem produkáltak eredményt, akkor a kiválóságot lerombolja a meg­bízhatatlanság. Mi a kiválóságra és a meg­bízhatóságra egyaránt törekszünk. Ezeknek köszönhetően európai uniós támogatással a kontinens minden részéből hozhatják ide a régészek a leleteiket.

A 2015 februárjában megjelent Miazma kaland­játék helyszíne az Atomki, ahol a fiktív történet szerint az intézet alapító igazgatója, Szalay Sándor professzor annak idején elrejtett egy meteoritot. Ez csak az egyik a széles körű tudomány­népszerűsítő munkái közül. Látszik ennek az eredménye?

– Az ismeretterjesztés egyik típusa a természet­tudo­mány felé való orientálás. Ez alapvető az ország jövője miatt, hiszen mérnöki és természet­tudomá­nyos pályára kevesen jelentkeznek. Nekünk minden lehetséges eszközzel erre kell terelni a közép­iskolásokat. Bemutatni, hogy milyen csodálatos világ az, amit mi művelünk. Ez nemcsak a mi feladatunk, hanem az ország vezetőié is. Csakhogy, ha megnézzük azt, hogy hány ilyen végzettségű szakember van a Parlament­ben, a minisztériumok­ban, akkor azt látjuk, hogy jóval több a jogász, a közgazdász, a bölcsész, mint a műszaki. Ilyen helyzetben nekünk nemcsak a diákok meggyőzése a feladatunk, hanem a jövőbeli döntés­hozóké is, hogy érdemes és kell is áldozni a tudományra. A kaland­játék ennek egyik színes eszköze.

Valami mégsem működik, mert például kevesen jelentkeznek fizikus szakra…

– Nagyon sokféle hatás éri a mai fiatalokat. Az előbb említett kaland­játék sem a fizikusi pályára készülőknek szól, hanem annak a kor­osztálynak, amelyik szeret játszani a számító­géppel, érdeklik a feladat­megoldások. Az ilyen típusú ismeret­terjesz­tés alap­üzenete, hogy a kutatók munkája érdekes, mert fantasztikus dolgokkal foglalkoznak. Az emberek többsége nem kutatói pályát választ, de ennek a többségnek sem kell irtóznia a kutatástól. Egyébként, ha a 200 ezres Debrecenben bárkit megkérdez, tudja, mit jelent az Atomki név.

Fülöp Zsolt 1964-ben született Debrecenben. A Kossuth Lajos Tudományegyetem fizikus szakán 1989-ben diplomázott. 1993-ban szerezte meg a PhD-fokozatot. 1997 és 2000 között Japánban dolgozott. 1989 óta dolgozik az Atommag­kutató Intézetben, 2008–2015-ig az igazgatója volt.
2010 és 2011 között az Európai Fizikai Társulat Mag­fizikai Bizottságá­nak elnöki tisztét töltötte be.
2016-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét és Debrecen Pro Urbe díját érdemelte ki.
Az ELI és az Atomki jövőképéről korábban szó esett, de mi áll önök előtt?

– Számos megvalósításra érdemes ötletünk van. Minden egyes témában látjuk a reális tovább­lépés lehetőségét – minden egyes lépés azonban súlyos pénzekbe kerül, de a kísérle­tes tudomány így működik. Az Atomki Tudományos Tanács elnöke­ként egyengetem a fiatal kutatók pályáját, és mindent meg­teszek nemzet­közi hírnevünk öregbítéséért.
Részecske­gyorsítóink űrkutatásra, régészeti minták elemzésére, asztro­fizikai és asztro­kémiai vizsgálatra, mikro­anyagok fejleszté­sére egyaránt alkalmasak. Drága berendezések, de sokféle módon használhatók. A kutatásban kiszámítha­tatlan, hogy mi fut fel, a sok­féle fel­használási lehető­ség ezért a siker záloga, hiszen gyorsan át­áll­hatunk valamilyen élvonalbeli kutatásra, vagy éppen mi indítunk el új élvonal­beli kutatást.

A tudományos ismeret­terjesztés mennyire volt hatékony a saját gyermekei körében?

– Ha arra kíváncsi, hogy ötük közül hányan lettek mérnökök, fizikusok, akkor ki kell, hogy ábrándítsam. Nálunk nem a tudományos ismeretterjesztés volt a fő téma a vasárnapi asztalnál. A feleségemmel arra ügyeltünk, hogy teljes szabadságot adjunk a gyerekeknek, illetve a kreativitásukat erősítettük. Számomra mindegy volt, hogy miben teljesednek ki. Bátran állítom, hogy a kreativitás terén jól haladnak. Apaként büszkén látom a fejlődésüket.

A fizikán túl mire jut ideje, energiája?

– Mint sokaknak, nekem is a futás a hobbim. Több alkalommal le­küzdöttem a 42 kilométert, de ma már örülök, ha sikerrel teljesítem a távot. Persze a futás is tanulsággal szolgált. Csak a hollywoodi filmekben működik, hogy akkor is győzünk, ha az utolsó pillanatban szedjük össze magunkat. A maratoni táv lefutására komolyan kell készülni, egyébként nem sikerül a vállalkozás. Ahogy a kutatásban is hosszú az út, mire az ember az ötlettől eljut a megvalósításig.

Kivel folytassuk sorozatunkat?

Bendzsel Miklóssal, aki évtizedeken át meghatározó alakja volt a hazai műszaki életnek, illetve most is az, hiszen a Magyar Mérnök­akadémia elnöke.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka