2012. április 5.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Földgázfogytán

Míg Európa energiaigényének csak negyede alapul a földgázon, nálunk ez az arány közel 40 százalék, amivel az első három között vagyunk az Európai Unióban. Mivel a gáz háromnegyed része külső (orosz) forrásból érkezik, az ország kiemelkedően fontos gazdaságpolitikai érdeke, hogy csökkentse a függést a keleti szénhidrogénektől. Különösen úgy, hogy az előrejelzések szerint a hazai földgázkitermelés a következő öt-hat évben drasztikusan visszaesik.


Energetikai forradalom előtt állunk

Magyarország és a világ energiahelyzetéről, a fosszilis és megújuló energiahordozók jövőjéről beszélgettünk dr. Tihanyi Lászlóval, a Miskolci Egyetem Kőolaj és Földgáz Intézetének egyetemi tanárával, aki egyben a Műszaki Földtudományi Kar dékánja is.

Tihanyi László

Az átlagos magyar hazamegy, 25 fokra állítja a földgázzal működő cirkót, majd fölteszi főni az ebédet, amihez ugyancsak földgázt használ. A közben bekapcsolt televízióban (csúcsáram a földgázerőműből) viszont azt hallja, hogy gázfronton Magyarország nagy veszélyben van, hiszen a hazai termelés csökken, az orosz import pedig bizonytalan. Nagyon karikírozom a helyzetet?
– A lényeg mindenesetre benne van: nálunk igen nagy a földgáz részaránya a hazai elsődleges energiafelhasználásban, az EU-s 25 százalékos átlag helyett 36 százalék. E téren csak Hollandia előz meg bennünket. Ők persze könnyen tehetik, hiszen az évi 57 milliárd köbméteres kitermelésükből bőven jut exportra is, míg a mi 9-10 milliárd köb­méteres évi felhasználásunk közel 80 százalékát Oroszországból kapjuk magas nyomású vezetéken, ami energiafüggetlenségi szempontból kétségkívül kényelmetlen helyzet. Vagy az lehet egyszer.

Az is újságírói túlzás, hogy a világ energiatermelése trendfordulóhoz érkezett: a múlt a széné, a jelen a kőolajé és a földgázé, a jövő pedig a megújuló energiáé és az atomenergiáé? És ez a jövő már el is kezdődött…
– Én még sarkosabban fogalmaznék: 21. századi világunk egy elkerülhetetlen energetikai forradalom küszöbén áll, vagy már át is lépte azt. A szakemberek évtizedek óta figyelmeztetnek: egyszer tényleg elfogynak a fosszilis energiahordozók, jó lenne az emberiségnek előre gondolkodnia. Most úgy tűnik, egy-két évtizeden belül valóban drasztikusan csökkennek a kitermelhető tartalékok, legalábbis azok, amelyeket a klasszikus kitermelési módszerekkel, magyarul meglehetősen könnyen a felszínre lehetett hozni. Persze óriási mennyiség marad még különböző rétegekben, például az amerikai vagy kanadai olajpalában és más kőzetekben, de ezek kitermelése már alapvetően újszerű technológiát igényel – mint például az amerikaiak robbantásos vagy nagy nyomású vízzel történő jövesztése –, és ezt sem lehet mindenhol alkalmazni. Különösen nem az igen sűrűn lakott Európában.

De ha továbbra is a szénhidrogénekben gondolkozunk, hol lesz itt energetikai forradalom?
– Ez csak az egyik új irány a sok közül. De azért ne essünk át a ló másik oldalára: a kőolajat, illetve a benzint, kerozint még beláthatatlanul hosszú ideig nem lehet helyettesíteni, gondoljunk csak a repülés katonai és gazdasági jelentőségére. Villanymotorral hajtott autót már tudunk gyártani, de akkumulátoros repülőgépet még nagyon sokáig nem. Mindenesetre kutatók tízezrei dolgoznak szerte a világban, hogy megtalálják azt az energiahordozót és azt a technikát, amely átsegíti az emberiséget ezen az átmeneti időszakon. A szénhidrogének mellett nem szabad leírni még a legfőbb környezetszennyezőnek kikiáltott, ám óriási bizonyított készlettel rendelkező szenet sem; az úgynevezett „tiszta szén” technológiák eléggé perspektivikusnak tűnnek. Igaz, Csernobil, de még Fukusima előtt is szinte egyértelműen úgy vélte a szakma, hogy az olcsó, emisszió nélküli és veszélytelen nukleáris energiára lehet bízni az emberiség energiaellátását, most pedig érthetően igen nagy az elbizonytalanodás.

Jöjjenek a megújuló energiaforrások!
– Már csak logikai úton is a megújuló energiaforrások felé kell fordulnia a fejlett világnak, de a jelenlegi technikai színvonalon a perspektivikus szél-, nap-, geotermikus vagy biogáz-erőművekkel is rengeteg gond van. A szél ritkán fúj, a nap sem süt mindig, véletlenszerű termelésre pedig nem lehet egy fejlett ország energiaellátását bízni, tehát tartalék erőműveket kell beállítani, amivel gyakorlatilag megduplázzuk a kapacitást. A biogázzal és a geotermikus energiával más jellegű problémák adódnak, de ami közös bennük: ezekből jelenleg csak igen drágán lehet villamos energiát előállítani, ami érthető módon sem a lakosságnak, sem a politikai döntéshozóknak nem tetszik.

Ha jól értem, a szakemberek egyelőre nem találták meg az egyedül üdvözítő energetikai kiutat.
– Amennyire én átlátom, nincs egyetlen kitüntetett kutatási „csapásirány”, sok szálon, sok irányban folynak a kutatások világszerte. Az Európai Unió döntéshozói is úgy vélik, hogy máról holnapra nem várható óriási eredmény egyik kutatási projektből sem. Mégis szinte minden perspektivikus kutatásra adnak pénzt, függetlenül attól, hogy a „zöld” vagy a hagyományos energia termelésére, felhasználására vonatkozik. Még a fogyasztási oldalt is szem előtt tartják, hiszen logikus: ha leszigeteljük a házakat vagy energiatakarékos háztartási gépeket „állítunk hadrendbe”, nem kell újabb és újabb fosszilis erőműveket építeni milliárdokért.

Csökkenő fogyasztás
A hazai földgázfelhasználás jellegzetes képet mutat: a lakosság, az ipar és a tucatnyi gáztüzelésű erőmű megközelítőleg egy­harmad-egyharmad arányban veszi ki a részét az évi 12-13 milliárd köbméteres (2008 óta folyamatosan csökkenő) keresletből. A lakossági körbe természetesen beletartoznak a különböző távfűtőművek is, míg az ipari fogyasztás nagy részét a petrolkémiai üzemek igénye jelenti. A magyarországi erőmű-kapacitás közel 50 százalékát a 14 működő gáztüzelésű erőmű teszi ki. 2011-ben Gönyűn adtak át egy 433 megawattos, világszínvonalú gőz- és gázturbinás csúcserőművet, míg Százhalombattán 280 megawattal bővítették ki az egyik gáztüzelésű blokkot.

Hogyan csapódik le mindez az egyetemek hétköznapi gyakorlatában? Elvégre a Kőolaj és Földgáz Intézetben mégiscsak olaj- és gázmérnököket képeznek. Vagy ez már nem egészen így van?
– Sok minden megváltozott 1972 óta, amikor én megkaptam a bányamérnöki diplomámat. A bolognai rendszer miatt például már csak műszaki földtudományi alapképzési (BSc) szakunk van, amelyen belül négy szakirány közül választhatnak a hallgatók. A földtudományi, bánya- és geotechnikai, illetve nyersanyag-előkészítési szakirány mellett létezik az olaj- és gázmérnöki szakirány. A mesterképzésben (MSc) is van olaj- és gázmérnöki szak, és természetesen a PhD-fokozatot is el lehet érni a doktori iskolánkban. Ez persze inkább csak a forma, de az oktatás tartalmában is jelentős változások történtek. A hallgatók természetesen nem menekülhetnek meg attól, hogy áramlástanból, gázdinamikából vagy szénhidrogén-szállításból kollokváljanak, de emellett olyan kötelező és alternatív tárgyakat tanulhatnak, mint például a megújuló energiák vagy a geotermikus energia. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nemzetközi tendenciákat, ma már a PB-gáz, a biogáz, a megújuló energiák is a gázmérnöki tevékenység körébe tartoznak.

A hetvenes-nyolcvanas években világszínvonalú volt a magyar olaj- és gázmérnöki képzés. Ma hogyan állunk ebben az összehasonlításban?
– Önáltatás volna, ha a világ legjobbjaként tekintenénk magunkra, de végzőseink elég gyorsan el tudnak helyezkedni, angol nyelvű képzéseinkre pedig a világ minden tájáról érkeznek hallgatók. Elméleti képzésünkre azt hiszem, nem lehet panasz, laborhátterünket pedig igyekszünk hazai és uniós támogatásokból fejleszteni. Jelenleg is számos EU-s kutatási projektben veszünk rész, amelyek egyrészt a hagyományos gázmérnöki tevékenységre vonatkoznak, másrészt pedig felölelik az alternatív energiaforrások széles körét: a biogázt, az energianövényeket, a geotermikus kutatásokat.

Öt éven belül drasztikusan visszaesik a hazai földgázkitermelés

Az éppen idén 75 esztendős hazai kőolaj- és földgázkitermelés dicső múltjáról és bizonytalan jövőjéről, a külföldi kutatásokról, a magyar olajos-gázos szakemberek nemzetközi elismertségéről beszélgettünk Holoda Attilával, a Mol eurázsiai kutatás-termelési igazgatójával, aki egyben a Magyar Bányászati Szövetség elnöke is.

Holoda Attila

Ha a hazai bulvársajtót veszem alapul, hamarosan gázexportáló nemzet leszünk, Makó megmenti az országot…
– A Makói-árok „hatalmas gázvagyona” sajnos még azelőtt bulvártéma lett, mielőtt még felelősen fel lehetett volna mérni az ott rejtőző nem hagyományos földgáz mennyiségét, illetve – ami ennél jóval fontosabb – mielőtt kifejlesztettük volna a speciálisan alkalmazható egzakt technikát és technológiai rendszereket a mélyben rejtőző gázvagyon kitermelésére. Merthogy azok még nincsenek. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy e nélkül viszont korrekt gazdaságossági számításokat sem lehet végezni, tehát senki sem tudja, hogy a 6-7 ezer méteres mélységből esetleg felhozott gáz köbmétere nem kerül-e kétszer-háromszor többe, mint a többi kút termése. Azt mindenesetre nekem is az újságokból kellett megtudnom, hogy egészen pontosan 1500 milliárd köbméter gázvagyon rejtőzik a Makói-árokban, ami egészen döbbenetes szám – lenne –, hiszen az elmúlt 75 évben Magyarországon összesen körülbelül 210 milliárd köbméter földgázt hoztunk a felszínre. Az átlagember nem érti, mit szerencsétlenkednek ezek a kutatók azokkal a fúrásokkal, mélyítsenek már le néhány lyukat, ahonnan dőlne a gáz, és csak a gázexportból felvirágozna ez a kis ország. Hogy milyen nem létező kapacitású és méretű technológiai rendszerekbe, gázfeldolgozókba, vezetékbe dőlne az iszonyatos mennyiségű gáz, és annak kiépítése mennyibe kerülne, az tényleg már csak egy apró lábjegyzet. Sajnos én úgy látom, hogy a legjobb szándék és akarat mellett, rengeteg pénz és kutatófúrás bevetésével sem tudunk tíz éven belül számottevő mennyiségű „nem hagyományos” szénhidrogént a felszínre hozni, bármilyen csalódást is kell okoznom a reménykedő olvasóknak.

A palagáz kitermelésére, úgy tudom, Amerikában és Franciaországban már elég komoly technológiákat fejlesztettek ki.
– Igen, de ezzel akad némi probléma: a Makói-árokban lévő „nem hagyomá­nyos” szénhidrogén nem palagáz. A rovar és a bo­gár viszonyára „rímelve”: nem minden „unkonvencionális” gáz palagáz, viszont minden palagáz beletartozik a „nem hagyo­mányos” kategóriába. Magyarországon nemcsak Makó környékén található ilyen nem hagyományos tárolórétegből származó, nehezen a felszínre hozható gáz, hanem az úgynevezett Békési- és Derecskei-medence környékén, illetve a magyar–horvát határon, a Dráva-medencében is. A geológusok számára izgalmas kihívás, hogy mindegyik előfordulás teljesen eltérő geológiai képet mutat, de a kitermelés szempontjából ez elég lehangoló fejlemény, hiszen az egyikre netán kifejlesztett technológia nem biztos, hogy alkalmas lehet a másik területen. Ezért nem tudjuk átvenni, mondjuk a kétségtelen eredményeket felmutató amerikai technológiát: a makói körülmények között abszolút hatástalan lenne.

Ha egyáltalán működne, hiszen a magyar mélyfúrásokban uralkodó óriási hőséget még nem is említettük.
– A Kárpát-medencében az úgynevezett geotermikus gradiens értéke körülbelül kétszerese a világátlagnak, vagyis ha Amerikában lefúrnak egy 4 ezer méteres kutat, ott a hőmérséklet mondjuk 130 Celsius-fok, nálunk meg 210-260. Az általánosan alkalmazott szénhidrogén-ipari műszerek és a hozzájuk kapcsolódó számítástechnikai alkatrészek pedig maximum 175-200 fokot bírnak, mert világszerte ilyen tartományra kell felkészülni. Nálunk tehát ezek nem képesek működni, hiszen Makón volt olyan lemélyített kút, ahol 280-300 fokot is mértek, és a műszereknek ott is működniük kellett – volna. Ilyenkor a nemzetközi szervizvállalatok fejlesztői csak vakargatják a fejüket, a magyar mérnökök viszont próbálják megtalálni a megoldást, hiszen úgy szocializálódtunk, hogy megoldhatatlan probléma nincs, csak megoldandó feladat. Egyebek között ezért is fordítunk évi sok százmillió forintot a K+F tevékenységre, ezért vagyunk intenzív kapcsolatban Magyarország szinte minden szakmai egyetemével (Miskolc, Szeged, Veszprém, BME, ELTE, és még biztos kihagytam egyet-kettőt). Sokat dolgozunk együtt, sok szakembert és hallgatót foglalkoztatunk a közös cél érdekében, remélhetőleg mindenkinek megéri az együttműködés. Még annak a hallgatónak is, aki esetleg csak egy TDK-dolgozattal tud kapcsolódni a témához, de ezáltal megismerkedhet, mondjuk a Mollal, és mi is meg tudjuk ítélni, hogy végzés után érdemes-e vele komolyabb munkakapcsolatba lépnünk.

Rejtett hálózat
A Magyarországot föld alatt behálózó, nagy nyomású (60-70 bar) acél gázvezetékek hossza meghaladja az 5700 kilométert, ami mintegy négyszerese a földfelszíni gyorsforgalmi utaknak. A 700 lakosú Beregdaróc határában éri el a magyar határt az az ukrán–orosz vezeték, amelyből a hazai földgázszükségletünk mintegy háromnegyedét nyerjük. Országszerte hat hatalmas kompresszorállomás és közel 400 gázátadó állomás segíti elő, hogy a kis- és nagyfogyasztók zökkenőmentesen juthassanak hozzá a földgázhoz, a legfontosabb döntéseket viszont a világszínvonalú siófoki rendszerirányítási központban hozzák meg.

Ha a jelzett ütemben csökken a ki­termelés, itthon egyre kevesebb olajos-gázos szakemberre lesz szükség…
– Sajnos, csodák nincsenek. Ezt a kis országot az elmúlt évtizedekben alaposan „megkutatták” elődeink is és mi magunk is, így szinte a nullával egyenlő annak a valószínűsége, hogy egy hatalmas, könnyen kitermelhető olaj- vagy gázmezőre bukkannának a következő években, évtizedekben. Kisebb méretű „találatok” természetesen még akadnak, főleg az Alföldön, de ezek az 50-200 millió köbméteres gázlencsék eltörpülnek az ország évi 10 milliárd köbméter körüli felhasználásához képest. Csak jellemzésképpen: a Molnak van nagyjából 5100 szénhidrogénkútja, ebből mindössze 1200, amelyikből termelünk. A meglévő mezők kétségkívül elöregedtek. A gáznak folyamatosan növekszik a víztartalma, és egyre alacsonyabb a gázadó rétegek nyomása, ami automatikusan költségnövekedést jelent. Tehát egyre nagyobb erőfeszítéssel és egyre emelkedő költséggel lehet csak felhozni a gázt. Ma még kitermelünk itthon évi 2-2,2 milliárd köbmétert, de sajnos azt kell mondani, hogy 5-7 éven belül ez a mennyiség jelentősen vissza fog esni. Hasonlóképpen egyébként a kőolajhoz, amelyből már ma is csak 500-600 ezer tonna az ország évi termelése – miközben a nyolcvanas évek közepén még kétmillió tonnát hoztunk fel –, de pár éven belül még ez is jelentősen csökkenni fog.

Mehetnek az új kollégák Pakisztánba, ha valami komoly szakmai kihívásra vágynak?
– A Mol-csoport 13 országban folytat kutatótevékenységet, ezek közül hatban (Oroszország, Irak, Pakisztán, Szíria, Egyiptom, Angola) termelünk is. A pakisztáni projekt egyébként a Mol egyik sikertörténete: nemzetközi hírnevet hozott nekünk az ottani kutatás, kitermelés megszervezése és lebonyolítása. Kutató geológus kollégáink a közel 200 milliós országban az utóbbi ötven év legnagyobb gázmezőjét tárták fel, amely jelenleg már a teljes helyi gázfogyasztás 15 szá­zalékát fedezi. Felépítettünk egy gázüzemet, amely nagyobb, mint az algyői, helyi munkatársak tucatjait tanítottuk ki, akik már komoly segítséget tudnak nyújtani más országokban folyó munkálataink során is. A magyar kollégák pedig a szakmai kihívás mellett igen tisztességes fizetést is kapnak, ami a mai világban nem megvetendő. Igaz, csak az mehetett ki, aki szaktudása mellett angolul is beszél, de azt hiszem, ez ma már szinte magától értetődő kívánalom. Szoktam is mondani a kollégáknak: ha már olajunk meg gázunk nincs elég, legalább a tudásunkat, a szakértelmünket exportáljuk!

Van olyan speciális szakterület, ahol egyértelműen a világ legjobbjai között vagyunk?
– A magyar olajos-gázos szakma nemzetközi megítélése jónak mondható, néhány területen pedig egyértelműen a világ élvonalába tartozunk. Ilyenek például a különböző olajkihozatal-növelő eljárások, különös tekintettel a szén-dioxidos besajtolásra, amelyet mi már 42 éve alkalmazunk, a nagy termelő országok pedig még csak mostanában kezdenek rá felfigyelni. A Mol a felkutatott szénhidrogén-mennyiség átlagosan 32 százalékát felszínre hozza, míg a világon általában 20-22 százaléknál már mindenki felhagy a kitermeléssel, de egyes arab országokban ez az érték nem éri el a 10 százalékot sem. Mi – főleg geológiai okok miatt – évtizedeken keresztül rá voltunk kényszerítve a kreatív gondolkodásra, a nagy olaj- és gáztermelő országok pedig célratörően gondolkodnak: minek öljünk bele a szén-dioxid-probléma kezelésébe sok-sok évet és felbecsülhetetlen mennyiségű pénzt, amikor ott vannak ezek a magyarok a maguk évtizedes rutinjával és tapasztalatával, inkább csináljunk közös projekteket! Ezért dolgozunk együtt például egy szén-dioxid-elhelyezési projekt keretében a norvégokkal – akik azért nem tekinthetők „kispályás” játékosnak az olajkitermelés­ben –, és ezért tarthatunk például előadásokat szerte a világon, például Abu-Dzabiban, Szingapúrban, Londonban vagy éppen Moszkvában, ahol szintén nem ma kezdték az ismerkedést a szénhidrogén-bányászattal.

A hírek szerint a Mol is halad a korral, és jelentős kutatásokat folytat a geotermikus energia felhaszná­lása területén.
– Hogy mennyire lesz jelentős, azt majd a jövő dönti el, mindenesetre valóban van egy közös magyar–ausztrál cégünk, amely geotermális kutatásokat végez Magyarországon. A cél olyan, 180-200 fokos, egyenletesen magas hozamot biztosító vízréteg feltárása, amelynek segítségével nem csupán fűteni lehet, de közvetlenül előállítható villamos energia is. Az energetikának ez olyan területe, ahol a Mol érdekelt lehet. Már folyik a szénhidrogén-kutatáshoz használatos háromdimenziós szeizmikus felvételek újra­értékelése, néhány kutatófúráson is túl vagyunk, de már most látható, hogy nem lesz könnyű dolgunk sem jogi, sem technikai, sem gazdasági szempontból. Különösen ak­­kor nem, ha az eddigi hazai termálvizes gyakorlattal ellentétben mi a kitermelt vizet nem hagyjuk elfolyni, hanem vissza is akarjuk juttatni az eredeti kőzetrétegbe, hiszen enélkül semmi értelme nem lenne „meg­újulónak” nevezni ezt az energiaforrást.

A cég egyébként is komolyan veszi a környezetvédelmet?
– A Molhoz hasonló társaságok rengeteget költenek környezetvédelemre, egyrészt mert erre kötelezik őket, másrészt meg értelmetlen dolog volna akár egyetlen drága molekulát is veszni hagyni, harmadrészt pedig azért, mert tisztában vagyunk vele, hogy – bármennyire is hihetetlen – a környezetvédelemre fordított pénz hosszú távon megtérül. Mi hiszünk ebben, és e szerint is cselekszünk a fenntartható fejlődés szolgálatában.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka