Mit kell tudni a berettyóújfalui székhelyű társulat múltjáról és feladatairól?
– A Berettyó Vízgazdálkodási Társulat mai formájában 1959-ben jött létre több kisebb, vízgazdálkodással foglalkozó szervezet egyesítésével. Ezek a betagozódások az alapítást követő évtizedekben is folytatódtak, így ma az országban a legnagyobb területet, 250 ezer hektárt felügyelő társulata lett a miénk. A Nyírség déli részétől a Berettyóig és a Sebes-Körösig elnyúló igazgatási körzetben 1800 kilométer vízfolyásért vagyunk felelősek, 12 állandó szivattyúteleppel dolgozunk, számos tározót és kiterjedt öntözőrendszert működtetünk. A feladatunk alapvetően az állami tulajdonú vízi létesítmények működtetésére, karbantartására, felújítására és fejlesztésére terjed ki, de vállalkozásszerűen az alapfeladatokkal egybevágó munkákat is elvégezzük önkormányzatok, cégek vagy magánszemélyek megrendelésére.

Mik a társulat által felügyelt terület jellemzői és fő vízgazdálkodási kockázatai, kihívásai?
– Mint mondtuk, az ország legnagyobb területet felügyelő társulata a miénk, így régiónként eltérő feladatokkal kell szembenéznünk. A legtöbb munkát a déli körzetek adják: a Berettyó és a Sebes-Körös vidéke mély alföldi fekvésű terület, tehát belvízi kitettsége igen nagy. Jellemző, hogy az összes állandó szivattyútelepünk ide van telepítve. Az északi területeken ellenben dombos homokhátság fekszik nagyobb folyók nélkül, így itt főként a csapadékvíz-elvezetés ad munkát. Árvíz szerencsére kevésbé érinti a területeinket, csak akkor jellemző, ha hirtelen nagy mennyiségű csapadék érkezik. A Berettyó Vízgazdálkodási Társulat infrastruktúrája, a kezelt terület műtárgyakkal való felszereltsége országos összehasonlításban is jónak mondható, ennek köszönhetően pedig eredményesen tudunk ellenállni mind az árvíznek, mind a belvíznek.

Az infrastruktúra mellett a védekezésben bevethető munkaerő is rendelkezésükre áll? Segítette a feladatok ellátását, hogy a kormány a közmunkaprogramba bevonta a vízi társulatokat is?
– Mivel társulatunk állandó dolgozói létszáma – beleértve a szakembereket és az adminisztrációval foglalkozókat is – harminc fő, időszakosan, a készültségtől függően van szükségünk a védekezésben segédkező munkaerőre. Korábban csak elvétve tudtunk közmunkásokat foglalkoztatni, hiszen nagyon rugalmatlan volt a foglalkoztatási struktúra. Néha csak olyankor tudtak volna rendelkezésünkre bocsátani közmunkásokat, amikor nem volt rájuk szükség, míg máskor éppen fordítva volt. Az új közmunkaprogramhoz a mi társulatunk is csatlakozott, és eddig kedvező tapasztalatokról tudunk beszámolni, hiszen több olyan feladatot is el tudunk így végezni, amire korábban forráshiány miatt nem volt lehetőségünk, és egyébként elmaradnának. A közmunkások jellemzően a csatorna-karbantartási feladatok ellátásában vannak segítségünkre, így az egyes területek belvízi kitettségének csökkentésében nagy szerepe lehet a programnak. A problémát inkább az jelenti, hogy a legtöbbször alacsonyan képzett munkaerő nem tud komolyabb szakértelmet igénylő feladatokat ellátni, pedig megfelelő képzettséggel akár folyamatosan is alkalmazhatók lennének. 2011-ben eddig 82 közmunkást tudtunk foglalkoztatni. Ha tervezhető lenne a társulatok finanszírozása és a közmunkaprogram keretei is bővülnének, akkor ennek a többszörösét is fel tudnánk venni, hiszen elvégzendő munka bizony lenne.

Másrészről viszont megszüntették a társulati tagok által fizetett hozzájárulást. Ez hogy érintette a szervezetüket? A közmunkaprogram keretében foglalkoztatott többletmunkaerő kompenzálta a kiesést?
– A közmunkaprogramról elmondható, hogy a szükséges feladat ellátásának a biztosítása felé mutat. A hozzájárulás megszüntetésével kiesett bevételt ki nem egyenlíti ugyan, de segíti azt az alapvető feladatellátást, ami az ár- és belvízi közbiztonságot szolgálja, valamint ami a mezőgazdasági termelés lehetőségeit javítja.
A hozzájárulás megszüntetésére visszatérve annyit hozzátennénk, hogy azt más módon kompenzálják: a mindenkori éves költségvetési törvényben határozzák meg a vízi társulatok feladatainak ellátásához szükséges forrást, és azt az állam biztosítja. 2011-ben ennek az alapja a 2009-ben a tagoktól befolyt összeg, ami országosan mintegy 4,5 milliárd forintot jelentett. A gazdasági helyzet miatt minden ágazati területen voltak elvonások, és ez alól a vízügy sem kivétel.
Az említett összegnek körülbelül a 15 százalékát zárolták, ennyivel kevesebbet osztanak szét a társulatok között. A 2009-es 4,5 milliárd forint tehát egyfajta mérőszámnak tekinthető, nagyságrendileg ez az az összeg, amiből a feladatellátás minimálisan szükséges mértékben 2011-ben biztosítható, azonban nem elegendő a mindenkor megfelelő belvízi biztonság megteremtéséhez.

Idén akkora terület került belvíz alá, mint az elmúlt évtizedekben is ritkán. A 2009-es befizetéshez viszonyított összeg fedezte a védekezés költségeit?
– Az ilyen jellegű vízügyi feladatokra a költségvetésben külön források állnak rendelkezésre, tehát nem a működésre kapott forrásokból kell fedezni a rendkívüli védelmi feladatokat. Ezzel kapcsolatban csak az okoz nehézséget, hogy az állam ezt utófinanszírozásban teszi, azaz a társulatoknak saját forrásból kell fedezniük a védekezés költségeit, amit csak később térítenek meg. Reméljük, hogy a jelenleg is folyó ágazati átszervezés ezt a problémát is megoldja.

Milyen változásokat hoz ez az ágazati átszervezés?
– 2011 előtt a mezőgazdasági szakigazgatási hivatalok látták el a vízi társulatok szakmai felügyeletét. Az idei évtől viszont egységes irányítása van a szakmai munkának, azt ugyanis a vízügyi igazgatóságok látják el. Ez sok tekintetben üdvözlendő és praktikus, hiszen egy egységes irányítású vízügyi rendszer megfelelő összehangoltsággal tud működni. Az ár- és belvízi védekezés kapcsán eddig is együttműködött a társulat és a vízügyi igazgatóság, ez a közös szakmai munka vált most szorosabbá. A korábbi közös munka tehát jogszabályban rögzített módon is megvalósul, nem csak a gyakorlatban. A szakmai munka a korábbi évekhez, évtizedekhez hasonlóan zökkenőmentesen folyik.
Az átszervezés során az irányítási és ellenőrzési feladatok helyével, mikéntjével kapcsolatban adódtak tisztázatlan és rendezetlen kérdések, de azt kell mondanunk, hogy semmi olyan probléma nem merült fel, ami egy rendszer átalakításakor nem szükségszerű. Egy átmeneti időszak egyébként is kell ahhoz, hogy bizonyos előre nem látható gondok felmerüljenek, hogy egyáltalán ismertté váljon, hol kell korrigálni az új rendszert. Mindezek mellett kiemelnénk, hogy a Tiszántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatósággal fennálló viszonyunk példa­értékű, és ismereteink szerint a többi vízi társulatnak is ez az álláspontja. Megjegyezzük azt is, hogy a tulajdonviszonyok és a feladatok tekintetében egyelőre nem történik változás, mindössze a szakmai munka ellenőrzése és felügyelete kerül egy kézbe és válik reményeink szerint hatékonyabbá.

Melyek azok a területek, ahol a szakmai munkában változást szorgalmaznak?
– A legnagyobb problémát a „gazdátlan csatornák” jelentik. Országszerte mintegy 55 ezer kilométernyi csatornáról tudni, hogy önkormányzati tulajdonban és kezelésben van. Általában az önkormányzatoknak se pénzük, se szakembergárdájuk nincs arra, hogy ezeket kezeljék, míg a magántulajdonban lévők esetében sokszor a tulajdonos nem is tud arról, hogy a csatorna kezelése az ő feladata. Ebből kifolyólag ezek a gazdátlan csatornák többnyire elhanyagoltak, és nagy problémát jelentenek egy árvizes vagy belvizes időszakban.

Ha jól értem, az önkormányzatok inkább szabadulnának ezektől a feladatoktól.
– Alapvetően igen, hiszen óriási feladat hárul rájuk, és mint mondtuk, jellemzően se pénzük, se szakembereik, se eszközeik nincsenek a vízügyi feladatok ellátására. Itt már néhány jövőbeli kérdésre is ki kell térnünk: ezeknek a gazdátlan csatornáknak a problémájára megoldást kell találni! Mai elképzelések szerint az erre alkalmas szervezetek a vízi társulatok lehetnek. Ez előre mutató elképzelés, hiszen nemcsak a csatornák kezelése kerülne megfelelő helyre, hanem az egységes vízgazdálkodási rendszer felállításához is nagy segítséget jelentene, ha a hálózat átlátható lenne. Úgy érezzük, hogy ebbe az irányba is lépett a kormányzat a szakmai munka egységesítésével. Ehhez azonban többletforrások is kellenek, ebben pedig az államnak kell jelentős szerepet vállalnia.•