<
2011. szeptember – Vízgazdálkodási különszám: vízgazdálkodás
2011. szeptember 13.

Szerző:
Kő Pál

A Kárpát-medence a vizes Kánaán?

Fel kell készülni arra, hogy a Föld elsivatagosodó régióiból az éhséglázadások következtében fel­­erősödik a migráció Magyarországra a vízért, az élelemért — figyelmeztet Láng István akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) tagja, klímaszakértő.


Mentegetőzéssel kezdte a beszélgetést, mert nem meteorológus és nem vízmérnök, „csupán” agrárszakember, akit a klímával összefüggő kérdések érdekelnek. E hatalmas területen belül mivel foglalkozik behatóbban?
– Mindenekelőtt az aszály, a szárazodás kérdéseivel, a belvizekkel, a légköri csapadékaktivitás alakulásával, persze nem egyedül, hanem neves szaktekintélyekkel együtt.

Láng István

Úgy tudom, e területeken nem csupán hazai, hanem nemzetközi az együttműködés, amelyet tovább „mélyít” az Európa Duna Régió Stratégia (EDS). Egyebek között éppen a szárazodás-aszályosodás megállítására, kezelésére hivatott az EDS keretében formálódó, újabb nemzetközi vízgazdálkodási együttműködés. Miben látja ezeknek az együttműködéseknek a jelentőségét?
– A vízgazdálkodás egészét behálózzák ezek az országok közötti kooperációk. A szárazodással kapcsolatban 1994-ben, Párizsban indult egy ENSZ-program, amelyhez Magyarország is csatlakozott.
A programnak ugyan a „sivatagosodás” a kulcsszava, amelytől itthon egyelőre – legalábbis nagyobb méretekben – nem kell tartani, de az aszály, a szárazodás már minket is érint. Az országon áthaladó folyók hasznosítását, védelmét is hasonlóan fontos, régóta tartó nemzetközi együttműködések sora szabályozza. Hazánk számára azért is meg­határozóak ezek az együttműködések, mert a nagy folyóink külföldről érkeznek, és az országot elhagyva, külföldön haladnak tovább.

Az Európai Duna Stratégiában Magyarország és Románia felelős a vízgazdálkodási programokért, ugyanakkor több más ország is érintett legnagyobb folyónk állapotának javításában. Van olyan integrált vízgazdálkodási technika, amit közösen meg tudunk valósítani a szomszédokkal a napi gyakorlatban?
– Van, például ilyen a víztározók közös építésének a lehetősége és közös működtetése. Az utóbbi még fontosabb, hiszen az Európai Unió csak a beruházáshoz, az infrastruktúra megvalósításához ad támogatást, működtetésre nem. A Duna hajózhatósága érdekében is sok fejlesztéshez lehetne pályázati forrásokhoz jutni. De nem csak a folyókkal való gazdálkodás érdekében kell az országoknak összefogniuk. Kedvenc témám a csapadékvizek hasznosítása; ehhez további jelentős gazdasági tartalékaink vannak, ami valamilyen formában szintén érinti a szomszédainkat is.

Még miből „merítjük” a vizeinket?
– Csak a légkörből és külföldről: a folyókkal érkezik az utánpótlás. A felszín alatti talajvízkészletek viszont általában külföld irányába nem „mozognak”. A csapadék egy része a talajvízkészletet is pótolja, de ez elég lassú folyamat. Ezért is kell a felszín alatti vizekkel nagyon óvatosan gazdálkodni, mert ezek alkotják a legnagyobb, legbecsesebb ivóvízkészletünket, s ezek határozzák meg a hosszú távú túlélést…

De van elegendő vizünk. Mire és meddig elég?
– Jó az ország vízellátottsága, még régiós összehasonlításban is jó, ami potenciális természeti-gazdasági előny. Méltán építünk rá hosszú távú, ágazati stratégiákat. Elsősorban persze a mezőgazdaságban, a települések fejlesztésénél előny, de az újra fejlődő vízi turizmusnak is nagy lehetőség. Nemcsak a felszíni vizeket hasznosító természeti turizmusra, az evezésre, csónakázásra gondolok, hanem termálkincsünkre, a gyógyvizeinkre, az egészségturizmusra is.

Nagy kincs a víz, de egyes térségekben nincs belőle túl sok?
– Ezért fontos a jó, országos vízstratégia. Pálinkás József, az MTA elnöke kezdeményezte a vízstratégiával kapcsolatos kérdések feldolgozását, de korábban, tizenöt évvel ezelőtt már az akkori elnök, Glatz Ferenc is kezdeményezte ugyanezt. Mindkét munkáról átfogó elemzés, könyv is készült Somlyódy László akadémikus vezetésével. Az utóbbi felmérés persze részben megismétli a másfél évtizeddel ezelőtti eredményeket, következtetéseket, de újabb ötleteket is felvet. Az országos stratégiában továbbra is meghatározó a védekezés, hiszen a folyókon érkező árvizek kialakulását nem tudjuk megakadályozni. Nem tudjuk szabályozni azt, hogy mennyi hó hulljon a vízgyűjtő területeken, s milyen gyorsan olvadjon el. Nekünk kell felkészülni az árvizekre, a védekezésre, s ebben szép eredményeket értünk el.
A magyar árvédelem már nemzetközi szintű, ám indokolt a további fejlesztése, ami szerepel is a nemzeti vízstratégiában.

Az ivóvízellátást, a gazdasági szempontokat nem tartja előrébb valónak?
– A másik stratégiai cél a vízkészlet gazdasági hasznosítása. Általában jó a települések vízellátottsága, ritka, amelyik vízhiányos. Messze elmaradunk viszont a nemzetközi színvonaltól a víz öntözési célú felhasználásában. Csak két-három százalékra becsülöm a szántóföldeken az öntözött területek arányát. Drágák az öntözési technológiák, és ez komoly akadály az egyéni gazdák számára. Az államnak nagyobb szerepet kellene vállalnia az öntözési infrastruktúra kialakításában, karbantartásában, s abban, hogy a gazdák hozzájuthassanak az öntözőberendezésekhez. Nagyobb lehetőséget kellene adni a helyi, kistérségi összefogásoknak, a vízgazdálkodási társulatoknak is. De hozzáteszem: a legtöbb segítség ellenére sem lesz az öntözött terület több, mint a megművelt terület 10 százaléka.

Mert még sincs mivel öntözni?
– A folyók elhelyezkedése adott, nem lehet mindenhová eljuttatni a vizet. A másik ok, hogy a Duna nemcsak gazdaságilag, hanem vízgazdálkodási szempontból is kettévágja az országot. A Dunától nyugatra fekvő és a keleti országrész között az éves csapadék mennyiségében nagy a különbség. Az évente országos átlagban lehulló 550 milliméter csapadéknál – a folyótól nyugatra 100 milliméterrel több, keletre átlagban ugyanennyivel kevesebb hullik. Az alföldi talajok termőképessége nagy átlagban emiatt is rosszabb, mint a nyugati területen…

És még mitől más a talajok vízgazdálkodása, vízmegkötő képessége?
– Mindkettőtől. Ezen próbál javítani az a csapadékvíz megkötésére, hasznosításra szolgáló program, melynek kidolgozásában magam is részt veszek. Hatalmas a tét: a légkörből lehulló csapadék mennyisége évente 56 köbkilométer, amelyből több jut a Dunántúlra, kevesebb a Tiszántúlra. Összehasonlításként: a Duna és a Tisza évente 112-118 köbkilométer vizet szállít. Ráadásul a csapadék „ingyen” van, vízdíjat sem kell fizetni utána, még nemzetközi együttműködéseket sem kell kötni, hogy hozzájuthassunk, s nem is szennyezett víz, de a hasznosítása nagyon összetett feladat. Sok múlik azon, hogy az egyes területek talajai mennyi vizet képesek elnyelni az égi áldásból. Várallyay György felmérései szerint a lehullott csapadék körülbelül egyharmadát tudják a talajok befogadni, természetes módon tárolni, a többi elfolyik. A talaj így is a legnagyobb „víztározó” Magyarországon, a vízmegkötő képességét – megfelelő talajműveléssel, okszerű agrotechnikával, trágyázással – javítani is lehet.

Akárcsak a növénykultúra kiválasztásával…
– A növényeken is sok múlik. Vannak szárazságtűrőbb növényfajták, amelyek kevesebb vízzel is előállítanak ugyanakkora termésmennyiséget. A búzánál és a kukoricánál a genetikai lehetőségek is jók a szárazságtűrés javítására. Ezzel jelenleg is sokat foglalkoznak, ígéretes eredményeket értek el a kutatók, de a nemesítésnek is vannak határai. A siker tehát döntően azon múlik, hogy mennyire tudjuk megkötni az olykor özönvízszerű esőket, amikor egy-egy óra alatt lezúdul az éves csapadékátlag negyede.

Ezen tovább ront az éghajlatváltozás?
– Az özönvízszerű esőzések intenzitása és gyakorisága biztosan növekszik a jövőben. Az időjárási szélsőségek növelik a meleg napok számát, erősödik a felhőképződés, és a lezúduló csapadék pillanatok alatt mindent elvisz. Segíthetnének a vízmegtartásban a helyi, kisebb tározók, amelyek egész hálózatát lenne célszerű kiépíteni. Nem új ötlet, megszülettek a tervek is, ám a megvalósításukat az államnak is támogatnia, segítenie kellene. A statisztikai adatok alapján tudjuk, hol a leggyakoribbak az özönvízszerű esők. A hegyvonulatok déli szakaszában pedig a gyakoriság növekedése is várható, ezért e körzetekben erre is fel kell készülni. A családi gazdaságok erre nem képesek.

Milyen felkészülésre gondol?
– Talaj- és csapadékvédelmi összefogásra, mert nem csak a mező­gazdaságról van szó. Építmények, városrészek, állattartó telepek védelméről, közegészségügyi problémákról. A városok csatornahálózata sem lesz képes minden csapadékot zavarmentesen elvezetni. A csapadék nagy része a felszínen folyik el, ezt inkább meg kellene fogni a későbbi hasznosítás érdekében.

Erre jöttek létre jó kétszáz éve a vízgazdálkodási társulatok. Új szervezetet javasol?
– A vízgazdálkodási társulatok nagy része az öntözéshez kapcsolódik, de a feladatukat tovább kellene bővíteni, hogy a dimbes-dombos területeken kisebb víztározók létesüljenek, erre pedig fel kell építeni a hasznosítást, például a halgazdaságot, a turizmust. Az összefogást, a szövetkezés elvét jobban fel kell karolni ehhez, amit a kormányzat is támogat, de döcögve halad. Új innovációs területet jelenthetne, ha bekerülne az agrárstratégiába.

Ahogyan a Somlyódy-féle tanulmány is beépült a kormányprogramba?
– Elveiben benne van a leírt dokumentumokban, de azokat aprópénzre kell váltani. Nem mindegy, hogyan bírálják el, mit helyeznek előtérbe a térségi mezőgazdasági hivatalok és más állami szervek.
Az elvek szintjén jónak tartom a vidékfejlesztési stratégiában a vízgazdálkodási elképzeléseket, a megvalósítás viszont akadozik, aminek nagyrészt pénzügyi oka van. A pénz azonban annyi, amennyi, az nem mindegy, hogy hová helyezzük a súlypontot…

Ha már a stratégiánál tartunk, a szárazodás ellen GMO, vagyis a génmódosított termelés is eszköz lehetne. Ám hazánk elvetette ezt a lehetőséget. Kutatóként miként vélekedik erről?
– A GMO-növényeket övező vita nem tudományos kérdés. Óriási üzletté vált a kukorica-vetőmag előállítása és kereskedelme, a nagy cégek között dúl a gazdasági háború. De a szabad beporzású növényeknél, amilyen például a kukorica, jelenthet kockázatot, hogy a pollenvándorlással a génterjedés előforduljon. Nem ismerjük a környezeti kockázat nagyságát, ugyanakkor nem szabad tagadni, hogy fennáll. Arra viszont még nincs megfelelő bizonyíték, hogy káros humán vagy állat-egészségügyi hatásai lennének a GMO-fajtáknak. Erről nem találtam megfelelő adatokat. A hivatalos nemzetközi egészségügyi szervezetek sem állapították meg.

A génmódosításmentes Magyarországnak van létjogosultsága?
– Ami a „génmódosításmentes Magyarországról” bekerült az alkotmányba és az országgyűlési határozatba, az nagyon helyesen leszűkíti a kérdést arra, hogy csak a mezőgazdasági és az itthon előállított termékekre vonatkozik a mentesség. Az inzulint is például génmódosítás-technológiával, mikrobiológiai úton állítják elő. Ha teljesen génmódosításmentessé válna az ország, akkor néhány hónap alatt több tízezer ember halna meg, mert nem lenne inzulin. A mosószerek hatóanyaga pedig olyan enzim, amely hatását GMO-s mikroorganizmusokkal erősítik fel. Valamennyien olyan fehérneműt hordunk, amelyet GMO-s termékkel tisztítottak meg. El kell tehát fogadnunk, hogy olyan világban élünk, amelyben GMO-termékek is vannak, s ezek nem feltétlenül károsak.
A génmódosításmentes Magyarország szlogent szerintem felejtsük el, de a génmódosításmentességet le lehet szűkíteni bizonyos érdekek alapján a növénytermesztésre. Vannak fontos hazai gazdasági érdekek, nem közömbös, hogy rátelepszik-e az ország kukoricavetőmag-kereskedelmére két-három multinacionális cég terméke és tönkreteszi, amit kiépítettünk.

A szárazság elleni küzdelemben is felejtsük el a GMO-t?
– Maga a módszer alkalmas lenne a szárazságtűrés javítására, vannak is ilyen kísérletek, nem is szabad megtiltani a kutatást. Egyrészt alkotmányellenes is lenne a kutatás tilalma, másrészt azok sem tudnák így bebizonyítani, hogy rossz a GMO, akik ellenzik.

Visszakanyarodva a vízben rejlő hazai gazdasági potenciálhoz, hogyan kellene jól kihasználni?
– A Földön mintegy hétmilliárd ember él. Amikor 1931-ben megszülettem, csak kétmilliárdnyian voltunk, a következő 35 évben további kétmilliárddal gyarapszik majd a világ népessége. Őket is etetni kell. A levegőt, a vizet és a táplálékot nem lehet mással pótolni. Nekünk itt mindenünk megvan: vizünk, élelmünk, levegőnk, de olyan embertömegek gyűrűjében fogunk élni, akik ha nem kapnak vizet, élelmet, fellázadnak, háborúk lesznek és tartós konfliktusok. A mezőgazdaságba való befektetés ezért hosszú távú nemzeti érdek.

Megijesztett, mi vár ránk itthon ötven év múlva?
– A Klíma és társadalom című előadásomban ezt a két tényezőt kapcsoltam össze, mert mindkettő változik. Pedig a klímaváltozás nélkül is bőven lenne új feladatunk. Idősebb lett a társadalom, többen élünk a városokban, sérülékenyebb a gazdaság. Ehhez jön még a hamarosan kilencmilliárd ember nyomása a várható lázongásokkal, éhezéssel, migrációval. A Kárpát-medence vákuum, amely majd ide csábítja az éhező tömegeket, amelyeket nem lehet idegenrendészeti eszközökkel távol tartani. Bizonyos migráció elkerülhetetlen lesz. De hogy ne legyen durva a helyzet, a határainknál ne alakuljanak ki konfliktusok, ahhoz nemzetközi politikai összefogás is kell. Inkább készüljünk fel arra, hogy ez a bolygó nagyon nehezen tud eltartani kilencmilliárd embert. A jelenlegi termelési módszerekkel és fogyasztási színvonalon pedig biztosan nem lesz képes eltartani társadalmi robbanások nélkül.

És az éghajlatváltozás?
– Az éghajlat mindig is változott, változni fog, az a kérdés, hogy a természetes változást a humán tényező mennyire gyorsítja. Ez az igazi kérdés. Manapság hajlamosak leegyszerűsíteni az éghajlatváltozás okát a szén-dioxid-tartalomra, amit ugyan sokan támadnak, hogy az nem igaz. De honnan ered a szén-dioxid? Fosszilis forrásból. Hogyan állunk a fosszilis készlettel? Fogyóban van, és nagyon le fog csökkenni. De nemcsak a légkör, a bolygó felszínének a beépítettsége is változott, kiirtottuk az erdők egyharmadát, hatalmas területeket aszfaltoztunk le. Tehát a „humán tényező” biztosan hat. Nem csak a klíma változik, mi is változunk, s e kettő a káros hatásokat fel tudja erősíteni. Az éghajlatváltozás kockázatát ezért is kell nagyon komolyan venni. A nemzetközi klímaügyi megállapodások eredményével kapcsolatban elég pesszimista vagyok. Az idén Dél-Afrikában lesz az ENSZ-klímacsúcs, amelyen valamiben meg kell állapodni, de nagyon lassan halad az ügy, az éghajlat pedig nagyon gyorsan változik…•

Szárazságjelentés
Drámaian száraz periódus köszöntött be Magyarországra az 1980-as évek első felében. Láng István, a Magyar Tudományos Akadémia akkori főtitkárhelyettese lett annak a Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztérium és az Akadémia által létrehozott aszálybizottságnak a vezetője, amelynek meg kellett vizsgálnia, hogy milyen károkat okozott a szárazság, s mit lehet tenni a károk enyhítésére.
Az akkori vizsgálatot egy jelentéssel zárta le a bizottság, amelyhez sok újat ma sem tudnak a kutatók hozzátenni. A termesztés sikere négy tényezőn múlik: a jól megválasztott termőhelyen, az öntözésen, a jó talajművelésen és a minőségi vetőmagon.
Láng István akadémikus ma is azt állítja: nincsenek új dolgok, de a régiek jók. Azt már a politikának kell eldöntenie, hogy mit akar ezekből az eszközökből alkalmazni.
 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020
Címkék

Innotéka