Minden megfogható vizet adjunk vissza a természetnek! – Évente másfél balatonnyi vizet kellene „betenni a tájba”
Megrepedt talaj a Duna-parton. (Kép: Depositphotos/alexandarilich85)Önt meglepetésként érte az idei példátlan hőség és aszály, illetve az ezek nyomán kialakult vízügyi helyzet, a folyók szélsőségesen alacsony vízállása?
– Nem lepett meg, hiszen tulajdonképpen már tavaly ősz óta látszott, hogy hónapról hónapra elmaradunk a megszokott csapadékmennyiségtől. És nemcsak a sokéves átlagtól, hanem az elmúlt öt év átlagától is. A folyók vízjárására egyszerre hat a nálunk és a felső vízgyűjtő területeken leeső csapadékmennyiség. Idén az volt a különösen új jelenség, hogy a nagy folyóink felső vízgyűjtő területein is hatalmas volt a szárazság. A Tiszán korábban, például 2022-ben is volt ilyen, de a Dunán alig volt erre példa azóta, hogy rendszeresen mérjük a vízhozamot. Tehát az aszály volt az oka annak, hogy augusztusban szinte minden magyarországi folyón elmaradt a vízállás az ilyenkor megszokottól. Ám ugyanez volt jellemző például a Rajnára és a legtöbb nyugat-európai folyóra: a legtöbb folyón egészen váratlanul alakultak ki rekord alacsony vízszintek.
Az aszály volt az oka annak, hogy augusztusban szinte minden magyarországi folyón elmaradt a vízállás az ilyenkor megszokottól.
Kijelenthető, hogy mindez a klímaváltozás hatása?
– Az egyértelműen kijelenthető, hogy ez a nyári ismétlődő hőhullámok – vagy ahogy a sajtó nevezte, a hőkupolák – hatása volt. Ahhoz, hogy ezt egyértelműen a klímaváltozáshoz kapcsoljuk, hosszú éveken keresztül konzekvensen ismétlődnie kell az idén kialakult helyzetnek. Ha most öt éven keresztül ilyen marad a helyzet, akkor el kell fogadnunk, hogy ez az új valóság. Már legalább két éve ebbe az irányba haladunk, vagyis lassan be kell látnunk, hogy hosszú távú változások tanúi vagyunk. Idén ízelítőt kaptunk a jövőből. Egyre gyakoribbá válnak ezek az extrém helyzetek, egyre gyakrabban jönnek ezek a pofonok.
Hogy az extrém hőhullámokat és az aszályt egyértelműen a klímaváltozáshoz kapcsoljuk, hosszú éveken keresztül ismétlődnie kell az idén kialakult helyzetnek. Ha öt éven keresztül ilyen marad a helyzet, akkor el kell fogadnunk, hogy ez az új valóság. (Kép: Depositphotos/Ldgfr-Photos)Eltolódó hordalékegyensúly
Idén augusztusban Spanyolországban nyaraltunk, és számos, folyómeder felett átívelő hídon autóztunk át. Vizet azonban szinte egyikben sem láttunk. Ez vár ránk is a jövőben?
– Azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy ez sok kisebb magyarországi folyóvíz esetében nem a jövő, hanem a jelen. A Duna átlagos vízhozama régebben 1800-2000 köbméter/másodperc volt, ami másodpercenként két olimpiai úszómedencének felelt meg. Ma ennek a fele sincs. Az átlagosan 30 köbméter/másodperc vízhozamú folyóink (például a Rába, a Hernád vagy a Sajó) vízhozama 10 köbméter/másodperc alá csökkent, és előfordult, hogy a három köbmétert sem érte el. Eközben a Zagyva szinte eltűnt. A szemünk láttára válnak időszakossá nemcsak a legkisebb patakjaink, de a közepes folyóink is. Amikor a vízgyűjtő területeken komoly és hosszan tartó aszály van, és már a felszíni vizek sem képesek pótolni a vizet a forrásokon keresztül, akkor az időszakos kiszáradás elkerülhetetlen.
A szemünk láttára válnak időszakossá nemcsak a legkisebb patakjaink, de a közepes folyóink is.
Összességében csökken hazánk csapadékossága?
– Egészen 2023-ig tűnhetett úgy, hogy az össz-csapadékmennyiség nem csökken számottevően, viszont a leeső csapadék eloszlása egyenetlenné válik. Addig ugyanúgy megkapta az ország az évi átlagosan 500-600 milliméter csapadékot, viszont kevesebb és nagyobb csomagban – a több csendes eső helyett. Több nagyobb ciklon is kialakult az elmúlt néhány évben Nyugat-Európa, például Csehország, Ausztria és Spanyolország felett, amelyekben szinte a teljes évi csapadékmennyiség leesett kéthárom nap alatt. Magyarországot a domborzati viszonyaink miatt ezek jórészt elkerülték, de a folyóink vízgyűjtő területeire jelentős hatást gyakoroltak.
Mi az oka annak, hogy a csapadékeloszlás a szélsőségesség irányába tolódik?
– Az egyre súlyosabb egyedi események kialakulásának főképpen a mi vízellátásunkat is alapvetően befolyásoló Földközi-tenger melegedése az oka. A levegő és a tenger hőmérséklete is öt fokkal melegebb az átlagnál. Emiatt a tenger jobban párolog, a melegebb levegő pedig több párát képes magába fogadni. A relatív páratartalom a levegő melegsége miatt talán kisebb, de a pára össztömege sokkal nagyobb. Amikor aztán így ősszel lehűl a levegő, a benne lévő mérhetetlenül sok víz egyszerre fog lehullani. Ezért alakulnak ki ilyentájt Dél- és Nyugat-Európában extrém őszi esőzések. Több hasonló ciklon csapott le Európa különböző országaira: egy volt Boszniában, és tavaly Romániában is kettő, amelyek közül a parajdi sóbányát elmosó felhőszakadás vált igazán emlékezetessé.
A csapadékeloszlás szélsőségesség irányába tolódását alapvetően a Földközi-tenger melegedése okozza. A tenger jobban párolog, és amikor ősszel lehűl a levegő, a benne lévő mérhetetlenül sok víz egyszerre hullik le. Ezért alakulnak ki ilyentájt Dél- és Nyugat-Európában extrém őszi esőzések. (Kép: Depositphotos/ChiccoDodiFC)Milyen hosszú távú változások figyelhetők meg a folyóinkon?
– Alapvetően két, egymással összefüggő folyamat tapasztalható számos magyarországi folyón: a hordalékegyensúly eltolódása és a medermélyülés, ezek pedig – a csökkenő vízhozam mellett – közvetlenül is befolyásolják a vízszintet. Gyakran elfelejtjük, hogy a folyók nemcsak vizet hoznak magukkal, hanem hordalékot is. A deltatorkolatot építő és az alföldeket feltöltő hordalékot mind a folyók hozták magukkal a hegyekből. Ha mérnöki eszközökkel belenyúlunk a folyó viselkedésébe, például gátakat vagy vízlépcsőt építünk rá, azzal megakadályozzuk vagy legalábbis megnehezítjük a hordalék áramlását. Ha lecsökken a szállított hordalék mennyisége, akkor az alsóbb szakaszokon a víz jobban kivájja a medret, és egy új egyensúlyi állapot – de mindenképpen mélyebb meder – alakul ki, ami által a vízszint is csökken. Erre még rá is segítünk a meder kotrásával és a kavics kitermelésével. A kotrás, illetve a mederszabályozás egyéb beavatkozásai részben a hajózhatóság fenntartása érdekében történnek. Ezeket a módszereket azonban fel kell váltani olyan megoldásokkal, amelyek jobban ösztönzik a hordalékszállítást is.
Ha mérnöki eszközökkel belenyúlunk a folyó viselkedésébe, azzal megakadályozzuk vagy legalábbis megnehezítjük a hordalék áramlását.
Okafogyottá vált beavatkozás
Hogyan lehet összeegyeztetni a folyókezelés különböző szempontjait?
– Először is fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mi a hosszú távú célunk a folyóinkkal. Ezután meg kell találnunk azokat a beavatkozásokat, amelyek a lehető legkevésbé változtatják meg a természetes állapotot, de mégis elérhető velük a kívánt cél. Hogy egy aktuális példát említsek: nyilvánvaló cél volt idén nyáron, hogy a Paksi Atomerőmű vízkiemelő műve víz alatt maradjon a közeljövőben, mert különben le kell kapcsolni a reaktort, amit el kell kerülni. E cél érdekében számos megoldás felmerült, például a vízkivétel mélyebbre helyezése, egy hűtőtorony, vízlépcső vagy duzzasztómű építése. Ezek azonban mind igen jelentős beavatkozások, és nem is egyik napról a másikra valósulhatnak meg. A megépített fenékküszöb ellenben egy egészen csekély beavatkozás volt, ráadásul a segítségével elkerülhető számos technikai probléma.
Tehát Ön szerint a fenékküszöb jó megoldás volt?
– Igen, én egyetértek ezzel a megoldással, hiszen ez volt a lehető legkisebb beavatkozás, ami egyébként legtöbbször a legolcsóbb is. Ha a fenékküszöböt jól építik meg, akkor az a nagy előnye, hogy nagy víznél szinte észrevehetetlen a hatása. A nagy vizet legfeljebb néhány centivel duzzasztja tovább, ami nem sok. Ellenben a kis vizet akár fél méterrel is megemelheti, amire ilyenkor nagy szükség van.
Már lassan kétszáz éve állandó viták tárgya, hogy milyen mértékben szabad mérnöki eszközökkel beavatkozni a folyóink viselkedésébe és lefutásába. Régen, a reformkor nagy vívmányaként tanították a folyószabályozást, ma már azonban sokan, főként az ökológusok, de egyre inkább a mezőgazdászok is átkozzák. Ön szerint igazságot lehet tenni ebben a kérdésben?
– A történelmi korok mérnöki beavatkozásainak megítélésekor mindig figyelembe kell venni, hogy az adott korban mi volt a cél, illetve hogy milyen eszközök és milyen tudás állt a szakemberek rendelkezésére. A Tisza szabályozásának legalább három célja volt: a rendszeresen vízjárta területek kiszárítása és mezőgazdasági hasznosítása; a hajózhatóság biztosítása; illetve az árvízvédelem és a többletvíz minél gyorsabb levezetése. Kétségtelen, hogy a Tisza szabályozása csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A hajózhatóság biztosítottá vált ugyan, de mire elkészültek az ehhez szükséges csatornák, az áruszállítás jórészt áttevődött a hajókról a vasútra, így okafogyottá vált a beavatkozás. Ráadásul a szabályozás aszályképző hatását már a 19. század mérnökei is látták. Már akkor is jelentek meg olyan hatástanulmányok, amelyek az Alföld kiszáradására figyelmeztettek, ami részben a Tisza szabályozásának következtében még tovább súlyosbodott.
A Tisza szabályozása csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Milyenek voltak akkoriban az ország csapadékviszonyai?
– Az elmúlt százötven évben gyökeresen megváltozott hazánk csapadékossága. Alapvetően víztöbblettel bíró országból vízhiányos országgá lettünk. A 19. században még az Alföld is víztöbbletes terület volt, nagyrészt vízjárta térségekkel. A víztöbbletes terület azt jelenti, hogy a potenciális párolgásnál – ami a felületek fizikai párolgása és a biológiai párologtatás összege – több csapadék esett: ezáltal több víz maradt a tájban. Ezzel szemben a vízhiányos területen az összpárolgási kapacitás nagyobb, mint a csapadék teljes mennyisége.
Alapvetően víztöbblettel bíró országból vízhiányos országgá lettünk.
Az Alföld víztöbbletessége a múlt század második felében megszűnt, majd az ellenkezőjére fordult. Mára pedig talán már a nyugati országrész kivételével egész Magyarország vízhiányossá vált. E változás a folyószabályozás hatásait is teljesen új alapokra helyezte. Ezért sem érdemes az 1800-as évek mérnökeit szidni azért, hogy nem látták előre a másfél évszázaddal későbbi klímaváltozás szörnyű következményeit.
Hét Balaton
Ezekből a tapasztalatokból is okulva, mit kellene tennünk a folyóinkkal a jelenlegi helyzetben?
– Először is azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy bár Magyarország területe nem túl nagy, mégis rendkívül sokféle tájunk van. Nem lehet ugyanazokat a megoldásokat alkalmazni a különböző alföldeken, dombságokban, homokhátságokon, középhegységekben, a nagy tavaink térségében. Ugyanakkor vannak általános érvényű elvek, amelyeket az egész országban érvényre kell juttatnunk. Át kell állítanunk a gondolkodásunkat és a jogi szabályozás szemléletmódját is, mert többé már nem törekedhetünk arra, hogy minden többletvizet azonnal elvezessünk. Többé nem a többletvíz által okozott azonnali károk elhárítása az elsődleges cél. Nem az ár- és belvízvédelem a legnagyobb probléma, hanem a vízhiány. Még az árvizek idején is tudatosítani kell magunkban, hogy nem az a probléma, hogy túl sok vizünk van, hanem hogy túl kevés. Tehát ami víz csak van, abból minél többet meg kell tartanunk.
Nem az ár- és belvízvédelem a legnagyobb probléma, hanem a vízhiány.
Mi a vízmegtartás legcélszerűbb módja?
– A régi szemlélet szerint ez pofonegyszerű: el kell rekeszteni a folyót, nagy felszíni víztározókat és öntözőcsatornákat kell építeni. Így a télen eltett vizet nyáron öntözésre használhatjuk. Csakhogy mára tökéletesen bebizonyosodott, hogy ez a megközelítés nem működik, a felszíni víztározó ugyanis kiszárad. Nézzük csak meg a Tisza-tavat, pontosabban azt, ami maradt belőle. A Tisza-tavat tavasszal csordultig feltöltötték. A víz nagy része azonban azóta elpárolgott. Augusztusban a Tisza vízhozama Szolnoknál mindössze 60 köbméter/másodperc volt úgy, hogy az átlagos vízhozam 400 köbméter/másodperc. Ehhez képest a Tisza-tó párolgása 10 köbméter/másodperc. Vagyis az aktuális vízhozam hatoda párolog el, mintha ott se lett volna soha. Ez a 10 köbméter/másodperc Debrecen ivóvízigényének tízszerese, illetve Budapest teljes ivóvízigénye, tehát hatalmas mennyiség.
A csapadékeloszlás szélsőségesség irányába tolódását alapvetően a Földközi-tenger melegedése okozza. A tenger jobban párolog, és amikor ősszel lehűl a levegő, a benne lévő mérhetetlenül sok víz egyszerre hullik le. Ezért alakulnak ki ilyentájt Dél- és Nyugat-Európában extrém őszi esőzések. (Kép: Depositphotos/ChiccoDodiFC)Ha a felszíni tározók nem képesek hatékonyan tárolni a vizet, akkor mit kell tennünk?
– A talajban kell tárolnunk. Az idei szörnyű aszály a nagyon alacsony talajvízszinten látszott meg leginkább. Az ország nagy részén a sokéves átlaghoz képest másfél-két méterrel lejjebb van a talajvíz szintje. A talaj szabad víztározó kapacitása jelenleg 14 köbkilométer. Ez hét Balaton térfogatának felel meg. Tehát a Balaton teljes vízmennyiségének hétszeresét tudnánk eltárolni az ország talajában, olyan alacsonyan van a talajvíz szintje. E talajszárazság következménye, hogy a növények gyökerei már a kapilláris hatás által megemelt talajvízhez sem képesek hozzáférni. Sok helyen, főként az Alföldön, már az erdők fái is kiszáradnak. A lucernának még elég mélyre hatolnak a gyökerei, de például a napraforgó és a kukorica gyökerei már nem. Az őszi búza nagy szerencséje, hogy az igazán súlyos aszály idejére már learatták.
Az ország nagy részén a sokéves átlaghoz képest másfél-két méterrel lejjebb van a talajvíz szintje.
A növények kiszáradása milyen hatást gyakorol az időjárásra?
– Mivel a növények nem jutnak vízhez, nem is képesek párologtatni. Eközben maga a táj sem párologtat, így egyre kevesebb pára jut a légkörbe. Emiatt alakult ki az idén nyáron tapasztalt brutális légköri aszály. Normálisan a nyári frontok helyi zivatarokat váltanának ki, amelyek rendkívül fontos szerepet játszanának a természet és a mezőgazdaság vízellátásában. Csakhogy a légköri aszály miatt elveszítjük e frontok csapadéktartalmát. Nyáron rendszeresen megfigyelhettük, hogy felhők gyülekeztek, dörgött az ég, aztán mégse esett szinte semennyi eső. Ennek oka, hogy olyan száraz volt a levegő, hogy a felhőkben összegyűlt csapadék egyszerűen nem ért el a talajig. Ám ez ellen nem nyáron, a legnagyobb hőség és aszály közepette lehetne hathatósan tenni, amikor az egész társadalom kétségbeesik, hanem télen, amikor általában azért mégiscsak több a csapadék. Bár már télen sincs olyan sok víz a folyóinkban, mint régen, de azért több a nagy víz. Olyankor kellene készülnünk a nyári aszályra. Ebben az egy esetben én is elfogadom a duzzasztást, ha ennek az a célja, hogy ezzel szimuláljuk a nagy vizet, majd ebből a vízből kicsorgassunk a tájba annyit, amennyit csak lehet.
Amennyiben a növények nem jutnak vízhez, nem is képesek párologtatni. A légköri aszály miatt viszont elveszítjük a frontok csapadéktartalmát. Hiába gyülekeznek a felhők, dörög az ég, mégsem esik eső. Ennek oka, hogy olyan száraz a levegő, hogy a felhőkben összegyűlt csapadék egyszerűen nem ér el a talajig. (Kép: Depositphotos/maykal)Mennyi vizet lehetne így visszajuttatni a talajba?
– Az lenne a jó, ha évente egy-másfél balatonnyi vizet (két-három köbkilométert) tudnánk betenni a tájba, méghozzá azokba a térségekbe, amelyeket eközben visszavadítanánk. Jellemzően azokat a földeket jelölik ki erre a célra, ahol a mezőgazdasági termelési (aranykorona) érték alacsonyabb. De az egész országban – az Alföldön és a hegyekben egyaránt – általánosan követendő céllá kell tennünk, hogy minden megfogható vizet adjunk vissza a természetnek. A hegyekben, főleg a kiirtott erdők helyén, rönkgátakat kell építeni a patakokra, hogy ott helyben maradjon a víz egy ideig, ne távozzon a mélyebben fekvő tájak felé, ne okozzon villámárvizet. A kanyargós patakokat a forrás utáni 8-10 kilométeren állítsuk vissza természetközeli állapotba, mert a természetes patak vize sokkal inkább ott marad a tájban. A végső cél, hogy olyan állapotba állítsuk vissza tájakat, hogy azok saját párolgása táplálja a felettük kialakuló csapadékzónákat. Ez az eredményes vízgazdálkodás alapvető feltétele.•
Címlapkép: Depositphotos/Ldgfr-Photos


