<
2020. február 3.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Történelmet akar írni

„Nem voltam azzal elégedett, hogy csupán leírtam az eredményeimet, alkalmazni akartam azokat. Látni, hogy miként működnek a gyakorlatban” – nyilatkozta magazinunknak Szászi István, a Robert Bosch Kft. Budapesti Fejlesztési Központ vezetője, akit előző megszólalónk, Bokor József akadémikus ajánlott figyelmünkbe. A mérnök szerint a csúcstechnológia Budapesten is elérhető, azért nem kell Nyugat-Európába menni, hogy egy mérnök nagyon igényes szakmai munkát végezzen.


Mátészalkáról általában nem a leg­pozitívabb képzettársítások ugranak be az embereknek. De mit jelent annak, aki ott született?

– Büszke vagyok, hogy onnan jöttem, amikor lehetőségem nyílik rá, mindig kihangsúlyozom a kötődésemet. Nekem nincs elő­ítéletem azzal kapcsolatban, hogy ki honnan érkezett. Mindig az embert nézem, hogyan gondolkodik, mit tanulha­tok tőle, mit adhatok neki. Tizennyolc éves ko­romig Mátészalkán éltem, ma is nagyon szívesen térek haza. A húszezres városban mindenki ismer mindenkit, tudjuk, hogy mi történt a másikkal az elmúlt években. Sok emberhez kerültem kö­zel, ott megtanultam, milyen fontos az egymással való törődés. Inter­perszo­ná­lis kom­munikációm­ban a má­sokra való figyelés mindig tetten érhető.

Nem érezte annak hátrányát pályája során, hogy vidéki gimnáziumba, és nem valamelyik fővárosi elitintézménybe járt?

– Nem, sőt büszke vagyok arra, hogy a szabolcsi kisvárosból indulva Budapesten járhattam egyetemre, majd a világ különböző pontjain fordulhattam meg. A magam erejéből tartok ott, ahol tartok. A család mindenben támogatott, és a szüleimnek sokat köszönhetek, de sajnos szakmai segítséget nem kaphattam tőlük, és a gimnázium is csupán annyit adott, amennyit egy vidéki intézmény tudott.

Mindenki életében vannak sorsfordító pillanatok. Mire emlékezik Ön?

– Általános iskola negyedik osztályában matematikából négyest kaptam, azzal a megjegyzéssel, hogy ötös is lehetnék. Addig nem foglalkoztam a jegyekkel, nem voltam szorgalmas, de meghökkentem, hogy a tanáromat miért érdekli az én jegyem, ha az engem nem érdekel? Akkor eldöntöttem: valamennyi tárgyból ötös leszek. Azt követően szinte végig kitűnő voltam, nyelvvizsgát tettem oroszból, németből és angolból. Tízévesen olyan lendületet kaptam, ami a mai napig kitart.

Minden fiú játszik autókkal, de kevesen választják életre szóló hivatásként a járműipari pályát. Van olyan pillanat, amihez köthető ez a döntés?

– A szüleim nem támogatták ezt az irányt. A családban nem volt mérnök, ezért nem tudták, pontosan mit csinál az ilyen szakember. Arról álmodtak, hogy édesapámhoz hasonlóan a helyi gimnázium tanára leszek, mert ezt látták stabil, belátható, kiszámítható hivatásnak. Azért vonzó gim­náziumban tanítani – érveltek –, mert az ember délután kettőkor befejezi az oktatást, és utána azt tehet, amire időt szán. Édesapám mellékállásként az almás- és meggyes­kertünkben dolgozott. Tizen­éve­sen minden nyáron nekik segítettem. Ebben az időszakban fogalmazódott meg bennem, hogy kilépek a család nyújtotta komfortzónából, és belevágok az ismeretlenbe. A szüleim által felkínált másik opció – ha már tanár nem akarok lenni – az orvosi, fogorvosi pálya volt, amivel az volt a gond, hogy nem bírom a vér lát­vá­nyát. A felsőoktatási tájékoztatót la­poz­­gatva döntöttem el, hogy autókkal szeretnék foglalkozni. Erre mondta édesanyám, hogy fiam, te a biciklit sem szerelted még soha! Határozott voltam, elindultam az utamon.

A Budapesti Műszaki Egyetemen 1997-ben szerzett járműmérnöki diplomát. Könnyen ment a beilleszkedés?

– Úgy jöttem a fővárosba, hogy tudtam, se közeli, se távoli rokonok segítségére nem számíthatok. Ennek ellenére nem volt bennem félsz. Előrelátó emberként végiggondoltam és vállaltam a lehetséges rizikókat. Ha váratlan helyzetbe kerülök, mindent megteszek azért, hogy győztesen kerüljek ki. Beköltöztem az egyetem Baross Gábor Kollégiumának egyik négyágyas szobájába – emeleti ágy jutott. Három évvel később kétágyas szobába költözhettem. A fővárosban az igazi sokkot az jelentette, hogy magamról kellett gondoskodnom. Otthon mindent megkaptam, nem voltam tisztában az árakkal. Így fordulhatott elő, hogy az első napon egy pizzázóban a félhavi zsebpénzemet elköltöttem.

Nem bánta meg, hogy ezt az egyetemet választotta?

– A szakmai tantárgyak – géprajz, gépelemek, ábrázoló geometria – eleinte gondot okoztak, hiszen a gimnázium nem készített fel ezekre. Az ötödik félév elején viszont kimondottan zavart, hogy nem tudom, milyen irányba szeretnék specializálódni – miközben körülöttem mindenki tisztában volt a saját jövőképével. Bokor József professzor irányítástechnikai előadását hall­gatva két dolog tűnt fel. Amiről beszél, ahhoz nagyon ért, és a tudását nem papírból szerezte, hanem hosszú évek külföldi tartózkodásával alapozta meg. Az első két órája után azt mondtam tankörös társaimnak, most már tudom, mit szeretnék csinálni az egyetem után: emellett az ember mellett szeretnék tanulni. Jelesre levizsgáztam a tantárgyból, majd azzal kerestem meg, hogy a tanszéken bármit elvállalok, mert a végső célom, hogy majdan a dok­torandusza legyek. Elfogadott, és a témavezető professzorom lett.

Földijeként – hiszen mindketten Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeiek – érzett bármilyen előnyt, vagy jobban kellett emiatt dolgoznia?

– Bokor József az elején világossá tette, hogy nagy elvárásokat támasztó ember. Első lé­pésként előírta, hogy amit a Villamos­mér­nöki Karon két éven át tanultak, azt első doktoranduszi félévem alatt sajátítsam el. Később adott egy matematikai könyvet a jelek és rendszerekről. Azt mondta, ezt egy ember – a jelenlegi innovációs miniszter, Palkovics László – olvasta el és értette meg egy hétvége alatt. Elolvastam, majd a következő hétfőn azzal mentem hozzá, hogy vannak részek, amiket nem értek. Elmagyaráztam a homályos fejezetekkel kapcsolatos kétségeimet, amire azt mondta, én vagyok a második, aki kellő mélységben felfogtam a könyv üzenetét.

Hét év alatt, 2004-ben szerezte meg a PhD-fokozatot. Miért tartott ez ennyi ideig?

– Mert nem a tudományos fokozat megszerzésére koncentráltam, hanem arra, hogy elinduljak az egyetemi professzorságig vezető úton. Bokor Józsefnek és a saját szorgalmamnak köszönhetően hét év alatt nagyon komoly eredményeket tettem le az asztalra. Két bírálóm több évre visszamenően nem látott a PhD-dolgozatomban szereplő megállapításokhoz hasonló tudományos teljesítményt. Azt mondták, nagyjából öt év további kutatás árán nagy eséllyel pályázhatok az MTA doktora címre. A rendszer egy hibát követett el velem szemben: ipari projektek részese lehettem, ami életem második dilemmájához vezetett. Valóban professzor szeretnék lenni, ezen a pályán maradni, vagy kipróbálom magam az iparban? Megfogott a lehetőség, hogy az irányítástechnikai tudásomat a gyakorlatban is kipróbálhatom.

2004-es PhD-disszertációjában a hiba­tűrő járműdinamikai rendszerek irá­nyításáról értekezett. Mi érvényes az akkor leírtakból?

– Tizenöt éve kicsit frusztrált, hogy a jelen­legi munkahelyemre érkezve – hétévnyi kutatói pályát magam mögött hagyva – miként tudom majd alkalmazni a diplo­ma­­mun­kám­ban és szakcikkekben leírt elméleteket. Rá kellett jönnöm, hogy én a posztmodern irányításelmélettel foglalkoztam, amit Bokor József hozott Magyarországra, de itthon nemhogy a modern, hanem a korábbi, úgynevezett klasszikus irányításelmélet dívik. Az autóiparban most jelennek meg azok az irányok, amelyekről másfél évtizede írtam. Magam is nehezen hiszem el, hogy az egyik akkoriban született publikációnkra ma is számos hivatkozás érkezik.

Miért éppen a Boschnál keresett állást?

– Nem voltam azzal elégedett, hogy csupán leírtam az eredményeimet, alkalmazni akartam azokat, látni, hogy miként működnek a gyakorlatban. Az általam ismert Knorr-Bremsénél azt láttam, hogy erre van esély. Váltani akartam, de nem egy általam ismert cégnél, hanem kilépve a komfort­zónából, új helyen szerettem volna bizonyítani képességeimet. A Bosch mellett még más céghez is beadtam a jelentkezésemet. A Boschnál azzal biztattak, hogy most indul valami, várjak türelemmel. Fél évig nem kerestek, újra jelentkeztem, az újabb interjún büszkén beszéltem arról, hogy mivel foglalkoztam kutatóként. Felvettek, de hamarosan kiderült, hogy nem egészen arra szemeltek ki, amiről én álmodoztam. Nem törődtem bele, kerestem a kitörési lehetőséget. Évekre Stuttgartba mehettem, ahol a felsővezetés mellett beletanultam a világcég működésébe. Meghatározó volt ez a három év az életemben. Tanultam, mint a szivacs szívtam magamba a szükséges ismereteket. Nem írtam szoftvereket, nem fejlesztettem algoritmusokat, de megértet­tem, hogyan működik az autóipar.

A cég bulgáriai és romániai fejlesztésének koordinálása az Ön hatásköre, emellett a németországi központtal is folyamatos a kapcsolattartás. Azaz, foly­ton úton van. Jut idő az elmélyült munkára?

– Nem vagyok aktív fejlesztőmérnök, alapvetően a menedzsmenttel foglalkozom, de figyelemmel kísérem a kollégák eredményeit, azok alkalmazásait. Amikor idejöttem, nagyjából húsz fejlesztőmérnök dolgozott a cégnél, most több mint 2700 szakember keres új műszaki megoldásokat. A helyemen vagyok, hiszen kutatás-fejlesztéssel, a tudomány közelében dolgozhatok olyan pozícióban, aminek köszönhetően alakíthatom az ipar-tudomány, az ipar-felsőoktatás kapcsolatot. Hiányzik a kutatás, ezért keresem a fejlődési lehetőségeket. A szakmai találkozókon azt veszem észre, a kollégák rácsodálkoznak arra, hogy érdemben szólok hozzá az irányítástechnikai kérdésekhez. Menedzser vagyok, aki a szakmához is ért. Ez egyébként vállalatfilozófia: a vezetők nem szakadhatnak el a termékfejlesztéstől.

2019. április 1-jén vette át a Robert Bosch Kft.-n belül működő Budapesti Fejlesztési Központ vezetését. Jelenleg 2700 fejlesztőmérnök munkáját irányítja, ám hamarosan még több emberért kell felelnie, mert a tervek szerint 2021-re felépül a Gyömrői úti telephely második fázisa, a Campus 2. Miért kell az újabb bázis? És hol találnak ezrével felkészült mérnököket?

– Tizenöt év alatt értük el a 2700-as létszámot. 2006 és 2008 között a Fejlesztési Központban alig 300 kolléga dolgozott. Azt hittük, legfeljebb 250 embert tudunk felvenni egy év alatt. Az elmúlt két évben hétszáz-hétszáz mérnökkel bővült a csapatunk. Ez hatalmas szám, ráadásul mi jó képességű kollégákat keresünk, akik nyelveket beszélnek, a szakma minden csínját-bínját ismerik. Azért jönnek hozzánk, mert folyamatosan megújulunk, mert az általunk képviselt szakmaiság, az itt kínált lehetőségek vonzóak a mérnökök számára. Az a vízióm, hogy Kelet-Közép-Európa leg­sikeresebb kutatás-fejlesztési központja jöjjön létre, ezzel a hazai autóipar kulcs­szereplőjévé fejlődjünk. Erre minden feltétel adott a cégen belül, illetve a hazai környezet is támogatja ezt az elképzelést. Történelmet akarok írni. Öt év múlva büszke szeretnék lenni arra, amit elértem: a csapatra, a termékeinkre.

Kutatóintézetben az ember a csoportjáért felel, de hogyan irányítható 2700 mérnök munkája?

– Ismét Bokor Józsefre térek vissza. Doktoranduszhallgató koromban említette, hogy szerinte a nyájat terelő juhászkutya káosz­elméletet tanult. Nem értettem, mire utalt. „Gondoljon bele – magyarázta a professzor –, hogy a nyáj hány egyedből áll. Az akár több száz bárányt csupán két kutya mindig a kellő irányba tereli. Az ebek ugyanis tudják, hogy – irányítástechnikai szempontból – hol kell beavatkozni ahhoz, hogy a nyáj egy irányba menjen, s az az irány megegyezzen a céllal.” Vezetőként nyilvánvalóan sem időm, sem energiám, hogy valamennyi kutatási irányban elmélyedjek szakmailag, de tudnom kell, hogy ha szükséges, hol avatkozzak be a vállalati célok érdekében.

A célt Budapesten szabják meg, vagy a német központból kapják?

– Mindkettő. Nyilvánvalóan nagy gépezet része vagyunk, de a nagy­ságunkból adódóan önálló döntéseket, fejlesztési irányokat is elvárnak tőlünk. Azt mi dönthetjük el, hogy egy adott termék fejlesztését Budapesten, Kolozsváron vagy éppen Szófiában végezzük el. Európában – Németországot nem számítva – mi vagyunk a legnagyobb boschos fejlesztési központ. Magyarországon pedig a legnagyobb kutatás-fejlesztési egység a miénk.

Mit kínálnak a pályakezdő mérnö­köknek?

– Rövid válasz: csúcstechnológiához kötődő kutatás-fejlesztés részese lehet a kolléga. Sokáig a Szilícium-völgy cégei foglalkoztak kizárólag autonóm járművekkel, ehhez képest innen Budapestről nyújtunk be szabadalmakat ebben a témában. Publikációk is születnek, tehát a tudományos karrier is fejlődhet – igaz, ezek száma nem éri el a kutatóintézetek szintjét. Van olyan kollégám, aki amerikai munkahelyét adta fel a budapesti állásért. Sokaktól hallom, ha van lehetőség Magyarországon ugyanazt tenni, mint külföldön, akkor hazajön. A csúcstechnológia Budapesten is elérhető, ezért nem kell Nyugat-Európába menni, hogy egy mérnök nagyon igényes szakmai munkát végezzen. Tizenöt évvel ezelőtt ez nem így volt.

Anyagilag is megéri hazajönni?

– Mindig azt kell nézni, hogy az adott fizetésből milyen életszínvonalon lehet élni. Nyugaton többet kapna a mérnök, de a megélhetés – lakás, biztosítás, bérlet stb. – jóval drágább. Azt érzem, nincs az a pénz, amiért én most elhagynám ezt a pozíciót. Nem az anyagiak motiválnak, hanem a szakmai kihívások. Az a megannyi lehetőség, amit a cégtől kaptam.

A Figyelő Top 200 független, szakmai zsűrije a magyarországi Bosch-csoportnak az elmúlt két év nagyszabású kutatás-fejlesztési eredményei alapján az Év Innovatív Vállalata díjat ítélte oda. Ez kellő elismerés az itt folyó munka minőségére?

– Az, hiszen erős kutatás-fejlesztési verseny van Magyarországon. Hasonló díjakat szeretnénk „bezsebelni”, de a díjaknál sokkal fontosabb, hogy más független szervezetek – például az MTA – is elismerik az itt folyó erőfeszítéseket.

Szászi István 1974. május 5-én született Mátészalkán, ott járt gimnáziumba, majd érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetemen folytatta tanulmá­nyait, ahol 1997-ben járműmérnöki diplomát szerzett. 2004-ban PhD-foko­zatot kapott a hibatűrő jármű­dinamikai rendszerek irányításáról írt disszertációjáért. Abban az évben csatlakozott a Robert Bosch Kft.-hez. 2019. április elsejétől a cégen belül működő Budapesti Fejlesztési Köz­pontot vezeti.
Két leánya hogyan éli meg, hogy apa a világ különböző pontjain bukkan fel?

– Nyolc- és tizenhárom éves lányokról van szó. Hosszú éveket éltek velem Németországban, de például a nagyobbik számos rossz élményt őriz azokból az évekből. A német iskola nem nyerte el a tetszését, szerencsére kezdenek megszépülni az emlékek. A nagyobbik szereti a kiszámítható környezetet, a kisebbik inkább az én habitusomat örökölte. Nem izgulunk semmin, a kihívásoktól nem félünk. Mindkettőnek azt szeretném adni, amire igénye van.

El tud szakadni az itt folyó munkától?

– Nehezen, de megtanultam, hogyan biztosítsak magamnak szabadidőt. Egész életemben sokat hajtottam, de a napi munka­óráim­ban már van különbség. Fiatal kutatóként 12-14 órát dolgoztam, amit nem munkának fogtam fel, mert a kutatás számomra hobbi is volt. Késő este, a vacsora után cikkeket olvastam vagy írtam. A vállalatnál van hivatalos munkaidő, amit én mindennap túlteljesítettem. Az esték és a hétvégék is munkával teltek. Elhanyagoltam a sportot, emiatt szinte lenullázódott az állóképességem. Elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább. Hosszú évek óta hetente háromszor futok – a heti pen­zu­mom 15 kilométer –, konditeremben erőn­léti edzésekre járok. Új hobbim a wake­board, a szörfözés ihlette extrém sport, ami­hez szintén jó kondíció kell. A sportnak köszönhe­tően el tudok vonatkoztatni a munkámtól, de a biznisz minden helyzetben foglalkoztat.

Végleg lemondott az egyetemi professzorságról?

– Szerepel a távoli terveim között, ám az idő e célom ellen dolgozik. Tudom, minél ké­sőbb fogok bele, annál nehezebben teljesítem a kritériumokat. Bokor József az elmúlt években többször kapacitált az MTA doktora cím megszerzésére, de az ipar beszippantott.

A pörgés lételeme?

– Ez kell. Ekkor érzem jól magam.

A szülők elfogadták, hogy mégsem olyan rossz hivatás a mérnöki pálya?

– Ismerem a képességeimet, ezért olykor elgondolkozom azon, hogy büszkeségük arányban áll-e a teljesítményemmel. Látják, hogy sikeres vagyok, ma már nem akarják se a tanári, se az orvosi pályát. Ebből a cikkből is kell nekik példány, mert biztos vagyok benne, hogy szeretnék megmutatni a közeli ismerősöknek.

Tervezi a hazatérést szülővárosába?

– Nem, de azt észrevettem, hogy otthon mindig megnyugszom. Ott még a gyümölcsöknek is más az ízük, a zamatuk, mint a fővárosban.

Kit ajánl interjúsorozatunk következő szereplőjének?

– Egyetemi csoporttársamat, akivel töké­le­­te­sen ellentétes pályát jártunk be. Én egye­temi-akadémiai karrierről álmodtam, majd kikötöttem az iparban. Varga István egye­te­mistaként ipari karriert akart felépíteni, ma a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudo­mányi Egyetem Közlekedésmérnöki és Járműmérnöki Kar dékánhelyettese.•

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020
Címkék

Innotéka