Gyergyószentmiklósról a hazai közvéleménynek napjaink egyik legismertebb zenekara, a Bagossy Brothers Company zenekar jut az eszébe. A város szülötteként ismeri őket?

– Bonyolult a helyzet. Valóban Gyergyószentmiklóson születtem, de csak azért, mert a 15 kilométerre fekvő szülőfalumban, a hatszáz lelkes Orotván nem volt kórház. Orotva egyébként a világ legszebb hegyi falucskája. Aktív korszakában apám a település mindenese, édesanyám az egyetlen általános iskola tanítónője volt.

A világ legmagasabb hegyét, a Mount Everestet első magyarként meghódító Erőss Zsolttal egy faluban nőttünk fel, együtt kezdtük a hegymászást.

Zsolt egyik tanító nénije szintén édesanyám volt. Elsősként édesanyám figyelmeztetett, hogy az iskolában ne édesanyámként, hanem tanító néniként szólítsam. Igyekeztem, de nem sikerült. Néhány nap múlva mindenki édesanyámnak hívta őt. Orotva számomra az elfogadásról szól: mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen. Ott tanultam meg, hogy ha valaki nem a te nyelvedet beszéli, nem a te templomodba jár, esetleg a bőrszíne is más, attól még ugyanolyan értékes, mint te magad. Gyergyószentmiklós a középiskolát, a felnőtté válást jelentette. A Bagossy fivéreknek pedig a szüleit ismerem.

A hegyvidék a geológusság felé terelheti a nyiladozó elmét, de végül kevesen választják ezt az irányt. Mi vitte erre a pályára?

– Völgybe zárt idő címmel 2011-ben jelent meg könyvem Orotváról. Szubjektív, sajátságos kulturális és nyelvi leírása ez a településnek. Illatok, hangulatok, ízek keveréke a munka, ami arra is kitér, miként érnek össze sorsszerűen bizonyos történetek. Az én életemet a következő határozta meg. Az 1920-as években egy svájci, kőzettannal foglalkozó kutató a bukaresti egyetemre került oktatónak. Albert Streckeisen villámgyorsan megtanult románul, majd izgalmas kutatási témát keresett. Így jutott el Orotvára, ahol az 1800-as évek második felében a tudomány számára új kőzetet írtak le. Ezt a kékes színű magmás kőzetet a legközelebbi nagyobb településről ditróitnak nevezték el. Albert Streckeisent érdekelte ez a kőzet, ezért a nyarakat Orotván töltötte. Nagyapám sokat „lógott” a svájci geológussal. Sokat mesélt azokról az időkről.

Középiskolásként tudtam, hogy a település az úgynevezett Ditrói Alkáli Masszívumra épült. A földtani különlegesség ismerete ellenére atomfizikusnak készültem, egészen addig, amíg a középiskolai fizikatanárom meg nem hívott a gimnáziumba egy igazi atomfizikust. Megrettentem, nem akartam szobatudós lenni. Nem akartam természetes közegem, a természet nélkül élni. Köztes útként geológus–geofizikus szakra jelentkeztem. Majd geológushallgatóként beülök az első kőzettanórára, és azt hallom, hogy a kőzetek nevezéktanának megalapozója a svájci Albert Streckeisen. Bevillant, hogy hiszen ő nekem az ismerősöm, része a családi hagyományoknak.

Ezt a kőzettanórát már a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tartották?

– Nem. Jászvásárban kezdtem el az egyetemi tanulmányokat. Az akkori Romániában úgy éreztem, magyarként nagyobb esélyem van egy színromán város egyetemére bekerülni, mint a kolozsvárira. Az első évemet úgy jártam végig görögökkel, közel-­keleti arabokkal, hogy hozzájuk hasonlóan engem is külföldiként kezeltek. Tanáraim nem akarták elhinni, hogy nem külföldi va­gyok, hiszen más kultúrájú vidékről érkeztem és más nyelvet beszélek. Magyarként olyan pozitív diszkriminációban volt részem, hogy azt ma már el sem lehet képzelni. Az alatt az egy év alatt kitű­nően megtanultam a moldvai románt. A másodévet már Kolozs­váron kezdtem, ahol megtudtam, milyen magyarnak lenni a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.

Moldvai nyelvtudásom szerencsére sok mindenen átsegített – a román oktatók számára ez egy kedves történet volt. Így lettem magyarként Jászvásáron külföldi, Kolozsváron pedig moldvai.

1988-ban végzett. Az egyetem után kutatógeológusként dolgozott a Hargita Geológiai Kutató és Feltáró Vállalatnál, Gyergyószentmiklóson. Egy évvel később átjött Magyar­országra. Mi motiválta az országváltást?

– Az állás izgalmas, kihívásokkal teli pályának tűnt. 1989-ben, ahogy mindenki az akkori Romániában, én is megvívtam a magam forradalmát. A változás reménye hatalmas élményt adott. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a munkahelyemnek nincs perspektívája. A rendszert a hazugságok hálója tartotta működésben és rettegésben. A geológusok is nem létező hozamú érctelepekről jelentettek. Tudtuk, hogy a forradalommal ennek vége, tehát az addig alkalmazott geológusok töredékére lesz szükség. Pályakezdőként mi lehettem volna én? Váltanom kellett. Jól képzett kutató bányageológusnak hittem magam, azt képzeltem, hogy a pécsi uránbánya minden bizonnyal felvesz. Állásinterjúm napján harminc jól képzett pécsi geológus adta be a felmondólevelét. Jobb híján földmérő lettem Szekszárd környékén; hónapokon át jártuk a szőlőket, mértük a birtokhatárokat. Az összes borospince-tulajdonosnak volt valamilyen sérelme, amit meg akart beszélni. Szűk évig dolgoztam itt, majd a főnökeim jelezték, mennem kell. Baráti kapcsolatokon keresztül értesültem arról, hogy a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán a földrajzosok új csapatot építenek. Hátizsákkal megjelentem, kikérdeztek, majd három nappal később táviratban értesítettek, hogy felvettek tanársegédnek. Az első szegedi napomon egy panzióból mentem dolgozni. Egy év múlva Szederkényi Tibor professzor áthívott a Szegedi Tudományegyetemre.

Ez a néhány év meglehetősen mozgalmasra sikeredett. Megtalálta a helyét Szegeden?

– Nem volt egyszerű. Az első, szintén erdélyi feleségemmel két apró fiúcskát neveltünk akkoriban. A tudásunkon túl másunk nem volt.

Kiváló képzést kaptam Kolozsváron, de a kapcsolati hálóm hiányzott.

Meg kellett tanulnom a geológiát magyarul. Majd angolul, hiszen a szakmai kapcsolattartás ezen a nyelven folyik. Különös helyzet, hogy egy szakmai cikket ezerszer könnyebb megírni angolul, mint magyarul. Szakmánk magyar szókincsének megőrzése, fejlesztése ugyancsak hatalmas kihívást jelent. Az egyetemen idővel rájöttem, hogy az oktatás mellett a kutatást is szeretem – a fosszilis magmatározókkal kezdtem el foglalkozni. Ezeknél a vulkáni rendszereknél általában nem a felszíni, a felszínközeli, hanem a mélyben zajló folyamatokat vizsgáljuk. Én azonban olyan magmatározókat kerestem, amelyek valamilyen módon a felszínre kerültek. Ezzel megérkeztem szülőfalum színhelyére, a Ditrói Alkáli Masszívumhoz. Ezzel az izgalmas képződménnyel van és lesz is dolgom.

A tudomány egyre nagyobb része az adatok elemzésén alapul. Sikerült megőrizni a kapcsolatát a természettel?

– Az adatokból nagyon sok minden leszűrhető, néha több, mint kellene. Azt tapasztalom, hogy ugyanabból az adathalmazból két egymásnak ellentmondó előfeltevés is igazolható. Nem kell mást tenni, mint a számunkra tetsző mérési adatokat feldolgozni, az annak ellentmondókat pedig mellőzni. Nekem az a megfogható, amit kalapáccsal pattintok le egy nagyobb kőtömbről – ehhez terepre kell menni. Az 1990-es évek közepén alapítottam a „Vulcano” Kőzettani és Geokémiai Kutatócsoportot. Ez a kezdeményezés éppúgy szolgálja a tudományt, mint az utánpótlásképzést. Csak Olaszországba harminc tanulmányutat szerveztem. Volt olyan év, amikor három hónapot töltöttem ebben az országban. Meglehetősen komplex életet élek, hiszen oktatok, kutatok, közösségi életet szervezek. Bizonyos pozíció felett az emberre ráégnek a feladatok, a kollégák pedig hagyják, hadd tegye.

A sok-sok tennivaló mellett és közben mit érzett igazán közel magához?

– A bort. Ez lett a szakmai énidőm. A bor az életemben nem mint alkohol, hanem mint egy csodálatos kulturális kötőszövet jelenik meg emberek, kis és nagy közösségek, kultúrák és országok között. Egyszer csak rádöbbensz, hogy a bor vagy jó, vagy rossz, de köztes állapot nincs. Majd eltűnődsz azon, hogy mi lehet annak az oka, hogy egymáshoz nagyon közel termő szőlőkből – ahol azonos az alapkőzet, a csapadék, a napsütötte órák száma és a gazdák szaktudása sem különbözik jelentősen – eltérő minőségű bor keletkezik. Az eltérés magyarázata a hely egyedisége, a terroir. A terroir a lélekkel rendelkező bor oka. Hogy milyen talajon termett az a szőlő. Más minőségű bor lesz a grániton, a csillámpalán és a löszön termelt szőlőből. A franciák azt mondják, hogy minden talajnak sajátos íze van, ami nem teljesen igaz, hiszen bármeddig nyalogathatja az ember a gránitot, nem tapasztal semmilyen ízt. Amikor egy pohár bort az ember a kezébe vesz, abban mégis benne van a talaj, a klíma, a szaktudás és a helytörténelem.

A bor íze az én interpretációmban az élet íze.

Ennyi tapasztalat birtokában hol lenne szőlőültetvénye?

– Nem derült ki? Természetesen vulkáni talajon termesztenék szőlőt. Itthon legszívesebben a Somló hegyen borászkodnék, ha értenék hozzá. Meggyőződésem, ha megfelelően pozicionálnánk a borainkat, nem csak a tokaji borokat ismernék el a nagyvilágban. Amíg ezt nem tesszük, nem játszhatunk azonos pályán a francia, kaliforniai vagy új-zélandi borokkal. Akkor érhetjük utol a több száz éves francia bortermelő hagyományt, ha mellétesszük a tudományt. Amikor szőlőt telepítünk, tanuljunk a franciák tapasztalataiból.

A szekszárdi bor akkor is szekszárdi marad…

– De nem alsópolcos lesz a nyugati áruházakban, hanem felkerül szemmagasságba, és minőségi választásként kínálja magát.

1924-ben alapították a Földrajzi Intézetet a Szegedi Tudományegyetemen. Hetven éve folyamatosan, ugyanabban az épületben működik az Éghajlattani Tanszék is. Tapasztalatai szerint hogyan viszonyulnak az újabb és újabb generációk a földtudományokhoz?

– Sokszor elhangzik, hogy a mai hallgatók átlagban nem olyan jók, mint a pár évtizedekkel ezelőttiek. Ezt cáfolom. Nem jobbak és nem rosszabbak. Ugyanolyan motiváltak, csak mások, akikhez másként kell viszonyulni, mint az elődeikhez. Nekünk, oktatóknak kell folyamatosan követni a változásokat. Nekünk oktatóknak, hiszen míg a hallgatók mindig húszévesek, mi folyamatosan öregszünk. Ez persze jó, mert ez a pálya fiatalon tart.

Az Intézetben a klasszikus értelemben vett földrajztanárok mellett geológusokat, geográfusokat és környezetmérnököket képzünk. Ezen a területen az ELTE után az ország második legnagyobb képzési centruma vagyunk. Ahogy mindenütt másutt, nálunk sem jönnek tömegével hallgatók, miközben anyagilag biztos szakmát kínálunk.

Sok geológushallgatónk már végzés előtt az iparban helyezkedik el. Geográfusaink a településfejlesztésben hasznosítják tudásukat.

Lobbiznak azért, hogy minél többen válasszák a szegedi földrajzot, földtudományt?

– Komoly toborzó-beiskolázó programokat szervezünk minden évben, ahol azt próbáljuk elhitetni a középiskolásokkal, hogy a passzátszelet nem a brit tudósok fújják, hanem a szegediek. Nem lehetünk rosszabbak másoknál, mert akkor nem hozzánk jönnek a hallgatók. Minden évben több száz középiskolás vesz részt a Jakucs László Nemzetközi Középiskolai Földrajzversenyen. Nagyon jó visszhangja volt a tavaly nyáron először megrendezett szegedi Geocampnek is. Mélységesen hiszek a szegedi földtudományi oktatás jövőjében. Ennek érdekében mindent megteszünk a tudományos eredmények népszerűsítéséért. A világot izgató, földtudományokkal kapcsolatos eseményekre azonnal reagálunk. Az egyetemi honlapon heti rendszerességgel megjelennek szakmai kommentárjaink.

A tudománynépszerűsítés egyik útja az Intézet égisze alatt működő GeoLitera Kiadó, amelynek a főszerkesztője. A közelmúltban jelent meg az ötvenedik kötetük. Mire vállalkoztak?

– A GeoLitera sorozat kötetei nagyrészt magyar nyelvű, az Intézetben végzett kutatások, illetve szakmai műhelyek által koordinált tudományos munkák új eredményeinek, valamint az Intézet által szervezett konferenciák, emlékülések előadásainak adnak fórumot. A kötetek témaválasztásában nincs különleges, előre felállított sorrend. A sorozatot a tudományos műhelyek szerkesztik; azokról a témákról tudunk újat írni, amelyeken az intézeti és hazai kutatók aktívan dolgoznak.

Miközben sok szakértő klímakatasztrófát vizionál, ezt a problémát kellő távolságtartással kezeli. Miért?

– Bizonnyal azért, mert geológiai léptékben gondolkozom. Az én tudományom évmilliók, évmilliárdok történésein alapul. Az adataink azt mutatják, hogy a jelenleginél sokkal cifrább körülmények ellenére is életképes maradt a bolygó. Ugyanakkor hétköznapi emberként látom a körülöttem zajló folyamatokat. Erre most kell reagálni, mert nem tehetek úgy, mintha nem velem történne meg.

Meggyőződésem, hogy a Föld nagyon okos rendszer, nem hagyja, hogy az ember tönkretegye. Az ember előbb irtja ki magát.

Egy geológusnak lehet más hobbija, mint a hegymászás?

– Lehet, de nekem ez a legfontosabb. Sokáig sok időt töltöttem hegyeken – nyilvánvalóan vulkánokon. Néhányat a magyarok közül elsőként másztam meg. Jártam Argentínában, Chilében és Ecuadorban. Utóbbi országban található a Chimborazo, amelyet a 19. század elejéig a Föld legmagasabb hegyének tartottak. Innen származik a magyar csimborasszó kifejezés – nagyapám is sokat emlegette –, amivel valaminek a legmagasabb fokát szoktuk kifejezni. Bár a Himalájában lévő Mount Everest csúcsa magasabban van a tengerszinthez képest, a Föld középpontjától a Chimborazo van a legtávolabb. A mászásban hatalmas törést jelentett, amikor a legjobb barátomat kószáló szabadcsapatok Etiópiában lelőtték. Arra az útra nem tudtam elmenni, különben az ő sorsára jutok. Ma már nem mászok nagy hegyeket, mert egyéb feladatom is van.

Miféle?

– Második házasságomban született, most tízéves kisfiamnak meg akarom, feleségemmel meg szeretnénk mutatni a nagyvilágot. Azt a világot, amit csak én, mi mutathatunk meg neki. Hatvanévesen vigyáznom kell magamra.

A szokásos záró kérdés: kivel folytassuk sorozatunkat?

– Kónya Zoltánt, a Szegedi Tudományegyetem Gábor Dénes-díjas nanotechnológusát ajánlom, aki olyan jó, hogy akár geológus is lehetne.•

Címlapkép: Reviczky Zsolt