Mi vitte Szegedre?

– Egy nyári tábor élménye. Nagyon sok matematikatábort szerveznek a gimnazistáknak Magyarországon. Ezeken általában a középiskolás versenyekre készítenek fel feladatok megoldásával. A szegedi ezektől eltérően a mélyebb matematikából adott ízelítőt. A Bolyai Intézet munkatársai, Pintér Lajos vezetésével, bepillantást adtak egy csodálatos, új világba.

A matematikához már szülővárosában, Nagykanizsán, általános iskolásként közel került. Csak ez a tárgy érdekelte?

– Általában vonzott a természettudomány. A számok iránti érdeklődésem tízéves koromban megmutatkozott, ezért a tanárom elküldött a városi szakkörbe – a későbbi gimnáziumom szervezte azt –, ahol nagyon érdekes feladatokkal találkoztam. A szakkört vezető tanárnő később PhD-fokozatot szerzett, és komoly eredményeket ért el. Fizikával és kémiával is sokat foglalkoztam a matematika mellett, a versenyeken is jól szerepeltem mindhárom tárgyból. Aztán fokozatosan egyre inkább a matematika felé orientálódtam. Szerettem hosszasan gondolkodni a feladványokon, ötleteket keresni, amelyekkel megoldhatom a problémákat. Azóta is ez mozgat: új dolgokat megérteni.

A matematikusokról furcsa kép él a társadalomban: csodabogaraknak tartják őket, nehezen megközelíthetőknek, akik egyéb területen nehezen boldogulnak. Lakótelepi gyerekként elkülönült, vagy része volt a csínytevéseknek?

– Rám nem igazán illik ez a sztereotípia. Sporttagozatos általános iskolámban a kézilabda és az atlétika volt a középpontban, a foci a lázadó, elhajló gyerekek kedvtelése volt. Osztálytársnőm, Siti Eszter sokszoros válogatott kézilabdázó lett, olimpiai bronzérmes. Én fociztam, bár maradtam amatőr szinten. Legjobb eredményem egy megyei bajnoki aranyérem a Szőregi Rákóczi SE csapatával az 1999/2000-es szezonban.

Nagykanizsáról Szegedre menni nagyon nagy megelőlegezett bizalmat jelentett a Tisza-parti egyetem iránt. Azt kapta, amit várt?

– Egyértelműen, ez nagyon jó döntésnek bizonyult.

A szegedi Bolyai Intézetben kiváló matematikusok, és egyben fantasztikus emberek tanítványa lehettem.

Totik Vilmos, Csörgő Sándor, Krisztin Tibor, hogy csak egy pár nevet említsek. Az előadásaikon kiderült, hogy milyen hatalmas tudás birtokosai ők. Ezzel napról napra szembesülni életre szóló intellektuális élmény volt.

Mi volt a legfontosabb élménye egyetemistaként?

– A matematika és a foci töltötte ki az életemet. Emellett, ami különleges élményt jelentett, hogy Eötvös-kollégista lehettem. A legjobb eredményeket elérő szegedi egyetemi hallgatók kerülhettek oda. Mindenféle szakról érkező kiválóságok között rengeteget tanultam. Új szempontok, új impulzusok, új perspektívák. Kiléphettem kicsit a saját világomból.

Matematikusként csak az egyetemi-akadémiai karrier jöhetett szóba?

– Azt hiszem, igen. Amikor jelentkeztem, még nem volt fogalmam arról, hogy mit csinál egy matematikus. És azt sem gondoltam, hogy ez a szakma olyan hatalmas átalakuláson megy keresztül, mint ami történt az elmúlt évtizedekben. Akkor még szinte kizárólag az akadémiai pálya állt a végzett matematikusok előtt.

Manapság az iparban, a gazdaságban, a bankszektorban nagyon sok matematikus dolgozik, mint ahogy más tudományterületeken is szükség van ránk.

Az adatrobbanás a biológiában, a fizikában és más területeken a mi szakmánk iránt kiált. Matematikusból egyébként óriási hiány van az országban. Berlinben évente több mint hatszáz hallgató kezd matematika szakon, Oxfordban háromszáz, Magyarországon összesen kettőszáz. Jelentősen emelni kellene ezt a számot, és az is fontos lenne, hogy minél több hallgató mesterszakon, majd PhD-hallgatóként gyarapítsa matematikai ismereteit. A munkaerőpiac tárt karokkal várja őket magas fizetésekkel, és az ország jövőbeli versenyképessége szempontjából elképesztően fontosak a matematikailag jól képzett szakemberek.

Ha biztos elhelyezkedést nyújt a matematika, mégis miért olyan nagy az ellenállás a diákok körében a tárgy iránt?

– Szerintem nem olyan rossz a tárgy megítélése, mint amilyennek gondoljuk. Pár évvel ezelőtt olvastam egy felmérést, amelyben a középiskolásokat a tantárgyakhoz fűződő kapcsolatukról faggatták. A legkevésbé népszerű a fizika és a kémia volt, a matematika a középmezőnyben szerepelt. A fő gondnak azt látom, hogy nincs benn a köztudatban, hogy ez egy biztos megélhetést nyújtó, kiváló karrierlehetőségekkel járó szakma. Pedig a statisztikák szerint a matematikus átlagfizetések meghaladják a mérnöki és informatikusfizetéseket.

2006 januárjában védte meg PhD-fokozatát a nemlineáris funkcionál-differenciálegyenletek témájában, ami a késleltetett visszacsatolás matematikai leírása. Ezek az egyenletek a végtelen dimenziós dinamikai rendszerek egy fontos osztályát alkotják. A PhD-s időszakából egy évet Német­országban töltött. A tanulás vitte ki, vagy az a remény, hogy játszhat a VfB 1900 Giessen focicsapatában?

– Német akadémiai ösztöndíjjal jutottam ki Németországba, a Justus Liebig Egyetemre. Hihetetlen nyugalom, már-már szerzetesi körülmények közé kerültem, ahol zavartalanul dolgozhattam a problémámon. Megtehettem, hogy egy évig csak egyetlen feladatra koncentráltam, manapság ez elképzelhetetlen. A tanszék ügyeinek intézése, az oktatás, a PhD-hallgatók irányítása, az egyetemi élet rengeteg energiát és időt igényel, így most nincs lehetőség a Giessenhez hasonló elmélyült szakmai munkára. Más mederben folyik az életem. A VfB 1900 Giessen amúgy egy patinás helyi klub, amelyik pénzügyi gondok miatt a körzeti ligába szorult, de a hazai meccseinket a nagy stadionban játszottuk.

Érdemes éveket áldozni egy matematikai probléma meg­oldására?

– Amikor elindul az ember, nem tudhatja, hogy öt óra vagy öt év alatt jut sikerre. Az is benne van, hogy zsákutcába kerül, és látszólag elvesztegeti az idejét. Kockázatos egy-egy nehéz elméleti probléma megoldására vállalkozni, de talán emiatt szép. Az elméleti kutatásban hosszú időt lehet szentelni egy problémára, ám ha valaki alkalmazott matematikát művel, és mondjuk biológusokkal, orvosokkal dolgozik együtt, akkor gyorsabban kellenek az eredmények. Záros határidőn belül kell szállítani valamilyen megoldást.

Torontóban is gyors eredményt vártak?

– PhD-védésem után egy héttel már Kanadában, a torontói York Egyetemen dolgoztam Jianhong Wu professzor mellett. Ebben az időben kezdtem el dolgozni a járványok matematikai modellezésén. 2003-ban Torontóban a SARS-1 járványban többen meghaltak. Hónapokra lemondták a városba szervezett konferenciákat. Megdöbbentek, hogy egy ilyen járvány milyen hatalmas gazdasági károkat tud okozni a világ egyik leggazdagabb országában. Ezért létrehoztak egy elemző-modellező hálózatot, amelynek az egyik bázisa Torontóban volt. Az itthon tanult kemény elméleti matematikát remekül tudtam alkalmazni az influenza terjedésével kapcsolatos gyakorlati problémákra. 2007 szeptemberében visszatértem Szegedre, majd elnyertem az Európai Kutatási Tanács, az ERC támogatását, amelynek segítségével 2010-ben megszervezhettem Magyarország első matematikai járványtani kutatócsoportját.

Ha nem is tudatosan, de felkészült a koronavírus-járványra. Mit érzett, amikor hírt szerzett a vírus felbukkanásáról?

– 2020. január végén zárták le a kínai Vuhant. Amíg nem történt meg a lezárás, a járvány nem volt a figyelem központjában. Az egész világ a lezárás kihirdetésekor döbbent rá arra, hogy itt valami nagyon komoly dolog készülődik. Otthon éppen betegen feküdtem, volt időm, hogy kövessem az eseményeket. A nagy kérdés az volt, hogy a járvány Kínára korlátozódik, vagy átterjed más országokra? Egyre több adat érkezett, hogy az ázsiai térségben járt emberek elvitték a kórt a világ más tájaira.

Mi a globális utazási hálózatok elemzésével azt vizsgáltuk, hogy hova fejlődhet ez az egész folyamat, melyik országba hány fertőzött fog érkezni várhatóan.

Érdekes módon ezt a közleményt hamarabb felkapta a nemzetközi sajtó, mint a hazai…

– A New Scientist újságírója azt kérdezte tőlem, hogy a számítá­saink visszafelé is működnek-e? Azaz, meg tudjuk-e mondani, hogy a forráshelyen milyen léptékű a járvány? Például Iránban, ahonnan több betegséget hordozó ember is érkezett különböző országokba. Azt mondtuk, hogy legalább háromezer fertőzöttnek kell lennie Iránban ahhoz, hogy az onnan utazók közül ennyi fertőzöttet találjunk. Becslésünk megjelent a New Scientist tudományos lapban – néhány nappal később az iráni hatóságok megerősítették a számításainkat. A matematikai képletek alapján akkor már tudtuk, hogy a járvány bennünket sem kerül el.

A magyar kormány mikor kérte a segítségüket?

– A miniszterelnökkel 2020. március 16-án beszéltem először, és utána rögtön nekiláttunk megszervezni a járványmatematikai csapatot. Megbolydult velem a világ. Egy nap kora reggel a Parlamentbe kellett mennem. Egy lélek sem volt az utakon, se a Kossuth téren, minden teljesen kihalt. Ott álldogáltam egymagam a hatalmas épület mellett, mígnem a reggeli ködben felbukkant a távolban két alak. Mikor közelebb értek, akkor ismertem fel őket: Jakab Ferenc és Kemenesi Gábor, pécsi virológusok. Mégsem voltam egyedül.

Szakmai szempontból mit adott az elmúlt három év?

– A legnagyobb hozadéka, hogy megtanultuk az interdiszciplináris együttműködést a gyakorlatban. Közös nyelvet kellett kialakítanunk, hogy orvosok, biológusok, matematikusok értsék egymás gondolatait. Legalább ekkora kihívás volt, hogy politikusokkal, állami intézmények vezetőivel megértessem magam.

Megfogadták a tanácsaikat? Mindig elfogadták az elemzéseiket?

– Ennél azért bonyolultabb a döntéshozatali folyamat, de fontos számításokkal segítettük a döntések előkészítését.

Mára szinte médiasztár lett. Hogy viseli?

– Általában szívesen beszélek a matematikáról és a matematika fontosságáról, sok ismeretterjesztő előadást tartok. Az utóbbi időben természetesen arról, hogy milyen tényezők befolyásolják a betegségek terjedését. Magam is meglepődtem azon, hogy ezek az új kihívások nem lefárasztottak, hanem inspiráltak.

Mondhatjuk azt, hogy a számításaiknak – pontosabban az ezek alapján hozott intézkedéseknek – köszönhetően kevesebben haltak meg?

– Ebben teljesen biztos vagyok, bár a mi szerepünket számszerűsíteni nem könnyű. A globális védekezés sok eleme modellszámításokon alapult. Egy konkrét példát mondok. Amikor az első vakcinák megjelentek, és még nem volt megfelelő mennyiségű védőoltás, az Egyesült Királyság a legtöbb országgal szemben azt a stratégiát választotta, hogy késlelteti a második dózisok beadását, cserébe többen kaptak legalább egy oltást. Melyik stratégia jobb a társadalom szempontjából? Annak idején mi is elvégeztünk egy ilyen számítást, és ennek alapján Magyarország is egy ideig ezt a stratégiát alkalmazta, amíg szükséges volt. Nemrég egy részletes tanulmány kimutatta, hogy az Egyesült Királyságban mintegy tízezer emberéletet mentettek meg, és közel hatvanezer kórházi kezelést kerültek el ezzel.

A járvány múltával csökkent a média figyelme?

– A megkeresések száma mérséklődött, aminek örülök. A járvány elején volt, hogy naponta több interjút adtam. Egy időben olyan mértékű volt a nyomás, hogy jobb híján az irodai telefonomat egyszerűen kihúztam, illetve mobilszámot változtattam. Egyébként nem tudtam volna dolgozni. Ez már a múlté. Manapság több idő jut a tudományra.

Amit azért korlátozhat, hogy tavaly november óta az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium szakmai vezetőjeként tizenhat egyetem 160 kutatójának munkáját koordinálja. Mire vállalkoztak?

– A laboratórium az itthon korábban elszigetelten működő kutatócsoportokból egy állandó készültségű együttműködő hálózatot hozott létre. Négy fő területen, a járványmatematikai, a járványökológiai, az invázióbiológiai és az adatvezérelt egészség divízióban az első megfigyelésektől a járványterjedés modellezésén át az egészségügyi ellátórendszer felkészítéséig folynak a kutatások.

Azt vállaltuk, hogy a magyar társadalmat a jövőben lehetségesen veszélyeztető kórokozókat, terjesztőiket, élőhelyeiket széles­körűen monitorozzuk, ezek kockázatát elemezzük, az epidemiológiai adatok feldolgozásából előrejelzéseket készítünk, valamint adatalapú módszerekkel segítjük az egészségügyi ellátást és irányítást.

Nagyon komplex és szerteágazó tevékenységet kell összehangolni. Szerencsére a laboratóriumban óriási tudományos tudás koncentrálódik, és jól együtt tudunk dolgozni.

Három nemzet bajnokságában is focizott. Játszott a német (VfB 1900 Giessen) és a kanadai (FCP Woodbridge) bajnokságban, néhány éven át a szegedi Universitas SC csapatának tagja volt. A sportot jó pár évig keresztszalag-szakadás miatt mellőznie kellett. Kiheverte a 36 éves korában szerzett sérülést?

– Nehéz volt szembesülni vele, hogy a versenyszerű focinak számomra egyik pillanatról a másikra vége. Néhány évig egyáltalán semmit sem sportoltam, de azóta már egy baráti társasággal azért lejárunk vasárnaponként a pályára.

Megszokta Szegedet?

– Sok helyen jártam külföldön, de mindig visszatértem. Minden szempontból tökéletes hely nekem ez a város. Kellően nagy ahhoz, hogy minden, számomra fontos kulturális élményt megadjon, de még emberléptékű. Otthonunkból néhány perces sétával beérek a munkahelyemre. Szeretem Szegedet, és a város is elismerte a munkámat – 2021-ben Pro Urbe díjat kaptam.

Három gyermeke közül valamelyiket sikerült megfertőzni a matematikával?

– Két lányom és egy fiam van. A lányaimnál mérsékelt sikert értem el a matematika megszerettetésével, a fiam speciális matematika tagozatra jár. A kollégáim példái alapján viszonylag ritkán lesz matematikus szülőnek matematikus gyermeke. Nem baj. Egyébként számomra a matematika nem csak munka, szórakozás is. Modelleztem például a hülyeség terjedését vagy a zombi-apokalipszist. Fontosnak tartom a matematika népszerűsítését, az ismeretterjesztést, a tehetséggondozást. A pandémia óta persze nincs szükség fikciókra az érdeklődés felkeltéséhez.

Kivel folytassuk ezt a sorozatot?

– Stipsicz Andrást, a Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézet vezetőjét ajánlom, aki a négydimenziós térben érzi igazán elemében magát, és a csomókban is szakmai problémát lát.•