2014. április 3.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Szabadság, gondolkodás és minden­napos kihívások

„Immunológusként különleges transzgenikus egereket és nyulakat hozott létre, és egy vállalkozást, amelynek keretében olyan monoklonális antitesteket készítenek, mint senki más a világon. Ezek az antitestek az emberi gyógyászatban a monoklonális antitest-terápia alkotóelemeiként nagyon hasznosak lesznek a közeljövőben” – e szavakkal ajánlotta olvasóink figyelmébe Katona István agykutató Kacskovics Imre immunológust. Interjúnkból sok egyéb mellett kiderül, hogy a grófi felmenőkkel, arborétumalapító ősökkel is rendelkező, nemzet­közileg elismert, sikeres kutató is tud hibázni: először megbukott a vitorlás­vezető vizsgán.


Különleges nevet visel, ezért először azt kérdezem, honnan indult a Kacskovics család?
– A régi feljegyzések szerint a Kacskovics család ősei az 1790-es években Trencsén vármegyében éltek. Innen kerültek el Somogy megyébe, Kaposvár környékére, valamint Nógrád megyébe, Balassagyarmatra. Az én őseim a Somogy megyei ágból származnak, akik 1815-ben I. Ferenc császártól nemesi oklevelet kaptak. Kacskovicsokról kérdez, mert a családokat a férfiág alapján szokás emlegetni, ám én kitérek az anyai ágra. Édesanyám Zichy Klára Katalin, a Zichy család leszármazottja. Nagymamám, Bolza Mariette grófnő – aki egy liberális gondolkodású, kiváló festőművész volt – édesapjával együtt hozta létre a szarvasi arborétumot. Gyakorta jártunk oda, ami számomra meghatározó élmény volt, valamennyi fának ismertük a történetét. Másik ősöm Vigyázó Sándor, aki a vácrátóti arborétumot alapította. Nem mellesleg a Vigyázó család a Magyar Tudományos Akadémia egyik legnagyobb támogatója volt. Ebből is látszik, hogy nekem nincs sem állatorvosi, sem kutatói, sem üzleti hátterem. És hogy egy különös szempontra is rávilágítsak: életem a második világháborút követő drámai változásoknak köszönhető. Ha nincs az akkori rendszerváltás, akkor a nagybirtokos Zichy család hölgytagja nem kelhetett volna egybe egy olyan fiatalemberrel, aki egy kisnemesi famíliából származó Kacskovics volt.

Akkor hogyan került a képbe az állatorvosi pálya?
– Az állatokhoz fűződő első közvetlen kapcsolatot a Budakeszin élő, nutriákat tenyésztő nagybátyám jelentette. Nyaranta én gondoztam ezeket az állatokat, és nagyon szerettem velük foglalkozni. És mivel általában is érdekelt a biológia, felvetődött, hogy állatorvos legyek. Az lettem, bár nem ment simán, mert a nemesi ősök miatt hiába volt elegendő pontszámom, csak másodszorra vettek fel az egyetemre, akkor is Szentágothai János professzor közbenjárására. Az állatorvosi egyetemen jól éreztem magam, olyannyira, hogy a végzés után majd két évtizedig ott dolgoztam. Amikor 1989-ben megmozdult az ország, hatalmas lehetőségként éltük meg a változást. Felajánlották, hogy lépjek politikai pályára, de én nem vágytam erre, mert kutatni szerettem volna. Időközben 1991-ben elfogadtam egy amerikai kutatási ösztöndíjat, majd fél évvel később utánam jött a feleségem két kisgyermekünkkel. Maradhattunk volna, de mégis úgy döntöttünk, hogy 1994-ben hazatérünk.

Mi hozta haza önöket?
– Nem tagadom, hogy tetszett az ottani életforma, mégis a hazatérés mellett döntöttünk. Ennek egyik oka, hogy szüleim, akiktől nagyon sokat kaptam, itthon voltak. Úgy éreztem, nem öregedhetnek meg úgy, hogy unokáik a világ másik táján élnek. A má­sik ok, hogy állatorvosként végeztem, doktori címem volt ugyan, de PhD tudományos fo­kozatom nem, márpedig a kutatásban ez nélkülözhetetlen. Amerikában az első évben meglehetősen szolid körülmények között éltünk, anyagi helyzetünk azonban a feleségemnek köszönhetően hamarosan jelentősen javult, közgazdász diplomájával az egyik kozmetikai cég szállítószalagja mellett dolgozott éjszakánként. Ennek is örültünk, hiszen hat hónapig nem volt állása. Később már adatfeldolgozóként kapott munkát, sőt csoportvezető lett, és egyre jobban megbecsülték, mégis, az előbb említett okok miatt, hazajöttünk. Visszatértem az állatorvosi egyetemre, megpróbáltam folytatni az Egyesült Államokban elkezdett kutatásaimat. Már itthon jött a felkérés, hogy dolgozzak a stockholmi Karolinska Egyetemen, amit visszautasítottam, mert nem azért jöttünk haza, hogy újra kimenjünk. Annyit azért elvállaltam, hogy tartós vendégkutatóként évente néhány alkalommal, rövidebb-hosz­szabb időre kimentem Stockholmba. Közben itthon jöttek az eredmények, de nem voltam elégedett a körülményeimmel. Nehezen éltem meg, hogy nagyon sok időmet vitte el az állatorvosi egyetemen az idegen nyelvű képzés, olyan sokat, hogy nem maradt időm a kutatásra. 2006-ban Erdei Anna és Gergely János felvetette, hogy nem szeretnék-e az ELTE Immunológiai Tanszékén dolgozni? Gyorsan döntöttem, és átjöttem. Az ELTE mellett szólt, hogy itt nincs két tannyelvű képzés, itt éjjel-nappal immunológiával kell és lehet foglalkozni: oktatni és kutatni. Megfogott az itteni intellektuális hangulat, és az, hogy itt a csapat előrelépése legalább olyan fontos, mint az egyéné.

Kacskovics Imre 1961-ben született Budapesten. 1987-ben állatorvosi diplomát, 1998-ban PhD-fokozatot szerzett az Állatorvos-tudományi Egyetemen, ahol 2005-ben habilitált. 1998 és 2001 között Bolyai János Kutatási Ösztöndíjban, míg 2001 és 2004 között Széchenyi István Ösztöndíjban részesült. 2010-ben az ELTE Innovatív Kutatója díjat, 2012-ben Akadémiai–Szabadalmi Nívódíjat kapott. 2013-ban MTA doktori fokozatot szerzett, és akkortól a Magyar Immunológiai Társaság elnöke.

Közben azonban történt egy különös fel­fedezés. Bősze Zsuzsannával, a Mezőgazdasági Biotechnológiai Központ kutatójával készítettek egy modellállatot, egy egeret, amelyben azt vizsgálták, hogy a tehén tőgyében hogyan jut át az ellenanyag a vérből a tejbe. Elmagyarázná, hogy mi köze az egérnek a tehéntejhez?
– Génmódosított, más néven transzgenikus állatokat a kutatók már az 1980-as évek óta alkalmaznak a vizsgálataikhoz. A transzgén állatba olyan gént vagy géneket ültetnek be, amelyek más élőlényektől származnak. Ezzel az adott állaton tanulmányozhatóvá válik a beültetett gén működése. Így lehet például emberi betegségeket vizsgálni egérmodellek felhasználásával, de a közelmúltban így hoztak létre olyan génmódosított egereket, sőt teheneket is, amelyek gyógyhatású emberi ellenanyagokat termelnek. Munkatársaimmal korábban azt igyekeztünk kideríteni, hogyan jut a tehén föcstejébe az értékes ellenanyag, amellyel az újszülött borjak immunvédetté válnak. E folyamat tisztázása olyan transzgenikus szarvasmarha előállításához vezethet, amelynek teje lényegesen nagyobb mennyiségű ellenanyagot, úgynevezett IgG-t tartalmaz, mint „normális” társaié, ami új, immunterápiás lehetőséget nyújthat például fertőzések által kiváltott hasmenéses betegségek kezelésében. Vizsgálataink során az ellenanyag szervezeten belüli megoszlásában kulcsfontosságú molekula, az IgG-kötő újszülött kori, úgynevezett Fc receptor (FcRn) szerepét tanulmányoztuk. Az igen költséges és számos technológiai nehézséget jelentő nagy testű állatok vizsgálata mellett olyan transzgenikus egérmodelleket hoztunk létre, amelyek a szarvasmarha FcRn-t is kifejezik. Ezeket vizsgálva vettük észre, hogy a fokozott mértékű FcRn kifejeződésének hatására az IgG lebomlása csökken, valamint az állatok immunválasz-képessége a sokszorosára fokozódik. Az FcRn transzgenikus egérmodellekkel kapcsolatos adataink alapján transzgenikus nyulakat is előállítottunk, és ezekben szintén fokozott ellenanyag-termelést mértünk. Mi is meglepődve tapasztaltuk, hogy a transzgenikus egerek immunválaszának hatékonysága többszöröse volt a vártnak, azaz a vérben keringő értékes ellenanyag mennyisége 2–10-szeres, a kérdéses ellenanyagot termelő B-limfociták száma akár 3–5-szörös is lett a kontrollállatokban mért értékhez képest.
A 2007-ben bejelentett eljárásunkat az Európai és az Ausztráliai Szabadalmi Hivatal már szabadalomnak nyilvánította. Abban az időben mindenkit, akinek piacképes ötlete volt, cégalapításra biztattak. Bevallom, annak idején fogalmam sem volt arról, hogy amit én érdekesnek látok, arról hogyan gondolkodik a piac. Számos esetben előfordult ugyanis, hogy amit a kutató szenzációs lehetőségnek látott, azon a piac csak mosolygott. Mi is azt hittük, hogy egymás sarkát tapossák a befektetők azért, hogy a mi nagyobb ellen­anyag-termelő képességű nyulunkban rejlő üzleti lehetőséget kiaknázzák, hiszen az eredményünknek köszönhetően ugyanannyi ellenanyag lényegesen kevesebb nyúlból is előállítható. Csakhogy a gyógyszerek elő­állításával kapcsolatos protokollt engedélyező hatóságoknál egy új eljárás – egy genetikailag módosított állat bevezetése – akár 10-20 millió dollárba is kerülhet. Ez irgalmatlanul sok pénz, ezért a cégek nehezen cserélik le a bevált, engedélyezett módszert. Ezt akkor mi még nem tudtuk. Ha tudjuk, nem biztos, hogy 2007-ben létrehozzuk Bősze Zsuzsannával az ImmunoGenes Kft.-t.

Ellenanyagok
Ha valamilyen kórokozó kerül a szervezetünkbe, az immunrendszer támadásba lendül, hogy megfékezze a behatolót. Az immunsejtek egy csoportja ellenanyagokat, azaz antitesteket kezd termelni, amelyek hozzákapcsolódnak a kórokozókhoz.
Az ellenanyagok tehát az immunválasz során képződő molekulák, amelyek kórokozók vagy védőoltások hatására termelődnek a lép, a nyirokcsomók B-limfocitáiban, majd ezt követően a vérnyirokban, szövetközi térben, nyálkahártyák felszínén találhatók meg, és a kórokozókhoz kapcsolódva segítik azok megsemmisítését.
Több mint ötven éve alkalmaznak emberi és állati vérből kivont ellenanyagokat terápiás célból, ilyenek a veszettség, a tetanusz vagy akár a kígyómarás elleni készítmények. Minthogy egy adott célponttal (antigén) szemben több B-limfocita is aktiválódik és termel ellenanyagot, a vérből kivont preparátum számos különböző molekulát tartalmaz (poliklonális ellenanyag). A poliklonális ellenanyagok gyorsan előállíthatók, hátrányuk viszont, hogy minden egyedben eltérő az összetételük, azaz, ha egy preparátum elfogy, akkor pontosan ugyanolyat nem lehet többé elő­állítani. Az 1980-as években két kutató olyan eljárást fejlesztett ki, amelynek révén az antigénspecifikus ellenanyagokat termelő B-limfociták mesterséges körülmények között olyan tumoros sejtté (hibridóma) változtathatók, amelyek folyamatosan osztódnak, és megőrzik ellenanyag-termelő képességüket. Ennek köszönhetően mindig ugyanazt az ellenanyagot termelik, szakszóval monoklonálisak, ráadásul korlátlan mennyiségben. (A monoklonális ellenanyagok alkalmazásával elért átütő eredményeiért George Köhler és César Milstein 1984-ben Nobel-díjat kapott.)
Az ellenanyag-termelés attól függ, hogy milyen hatékonysággal ismeri fel az immunrendszer a kórokozót vagy a vakcinában lévő antigént. Amennyiben a befecskendezett anyag jelentősen eltér a gazdaszervezet molekuláitól, akkor számos B-limfocita aktiválódik, és viszonylag egyszerű lesz olyan hibridómát azonosítani, ami a kívánt ellenanyagot termeli. Sokszor azonban az antigén és a gazdaszervezet molekulái nagyon hasonlítanak egymásra, és ebben az esetben az immunrendszer csak nagyon kis hatékonysággal, vagy egyáltalán nem képes aktiválódni.
Ez az alapja annak, hogy az immunrendszer egészséges emberekben nem támadja meg a saját szervezetet, vagyis immuntoleráns. Az ilyen célpontok ellen sokszor nem tudnak ellenanyagot előállítani. A cikkben szereplő új technológia ezt a folyamatot teszi hatékonyabbá.

Mégis megalapították ezt az immár hét éve létező vállalkozást. Sikeres a cég?
– Egy kis biotechnológiai cégnek nagyon jó technológiára és sok munkára van szüksége ahhoz, hogy a nagy gyógyszercégekkel együttműködést tudjon kialakítani. A mi eljárásunkkal kapcsolatban annyi történt, hogy az egerünkről hamarosan kiderítettük, hogy nemcsak több, hanem jobb ellenanyagot is termel, mert hatékonyabb az immunválasza. Az ellenanyag-terápia az egyik legdinamikusabban fejlődő terület – évi 50 milliárd dolláros piacról beszélünk –, amit 25-30 gyógyszer fed le. További 200-300 hatóanyagot tesztelnek, amelyek leválthatják és kiegészíthetik a most használatosakat. Olyan intenzív az előretörés ezeknél a gyógyszereknél, hogy azok a gyógyszer­gyárak is belevetik magukat, amelyek korábban nem foglalkoztak ezzel. Hogy hol jövünk mi a képbe? A könnyű célpontokra már van ellenanyag, most azok jönnek, amelyek ellen nehéz ellenanyagot kifejleszteni. A mi módszerünk e speciális célpontok esetében lehet hatásos. Két gyógyszergyárral is előrehaladott tárgyalásokat folytatunk, az egyik a Bristol-Myers Squibb, a másik egy japán cég. Több üzleti lehetőség közül természetesen az a legizgalmasabb, ha egy multinacionális cég kizárólagos használati jogot akar szerezni a technológiára, ami jelentheti a cég felvásárlását is. Egy másik opció, ha sok céggel kötünk úgynevezett nem kizárólagos hasznosítási szerződést.

Másokkal is tárgyalnak, vagy elkötelezték magukat az előbb említett két cég mellett?
– Az az érdekünk, hogy minél többen használják ezt az eljárást. Ez egyébként versenyhelyzetet is teremt a cégek között, ami jótékonyan befolyásolhatja a technológia és ezen keresztül a cégünk értékét. Mi azonban nemcsak várunk arra, hogy valaki fantáziát lásson az eljárásunkban, hanem mi magunk gyártunk is ellenanyagot megrendelőinknek. Erre a feladatra egy másik mikrovállalkozást, az Im­mu­noGenes-ABS Zrt.-t hoztuk létre a Cor­vinus Kockázati Tőkealap-kezelő Zrt. (a Ma­gyar Fejlesztési Bank csoport tagja) és a szintén általunk alapított svájci cég, az Immu­no­genes AG segítségével. Másik csa­pásirány a saját gyógyszerfejlesztés. Olyan szerződéseket szeretnénk kötni a sa­ját területükön kiemelkedő teljesítményt elért kutatókkal, hogy közreműködésükkel együtt fejlesszünk gyógyszerként, fontos diagnosztikumként használható, nagyon értékes ellenanyagokat. Ilyen együttműködést eddig három kutatóhellyel hoztunk létre: az egyik kiváló kutató a New York Universityn dolgozik, a másik a Harvard Egyetemen, a harmadik szerződést pedig az angol járványügyi hivatallal kötöttük. És hasonló megállapodást szeretnénk kötni Katona István neurobiológussal is, akivel már sikerült kiváló ellenanyagokat fejlesztenünk kutatási célokra. Ebben a három cégben, úgy gondolom, meghatározó a szerepem, de hozzá kell tennem, hogy egy nagyon komoly nemzetközi menedzsmenttel együtt irányítjuk a vállalkozást, és a zrt. vezetésére is sikerült megnyernem a legjobb hazai ellenanyag-fejlesztő szakembert, Kurucz Istvánt. A sok szereplő sokszor máshogy képzeli el a cégfejlesztést, ezért meg kellett tanulnom, hogy egy-egy döntés során mások szempontjaira is figyelnem kell. Ez rengeteg helyzetelemzést és nehéz döntések meghozatalát igényli, amiben időnként professzionális szintű üzleti tanácsadó is segít.

És elfogadja a kívülről jött tanácsot?
– El kell fogadnom. Ne értse félre, amit mondok, de állatorvosként a családot én gyógyítom, de csak egy pontig: amíg egyértelműek a tünetek, és a kezelés is egyszerű. Ha azonban valami ismeretlen eredetű láz, fejfájás tör ránk, akkor irány az orvos, mert ő tudja, hogy milyen kórokozók tombolnak a környezetünkben, és ő tudja mi a szakszerű kezelés. Ugyanez érvényes az üzleti világra. A személyi tanácsadóm a legjobb üzleti megoldások kitalálásában segít. Neki elhiszem, hogy egy cég működtetése állandó válságmenedzselés. Ez a normális, nem az, hogy kényelmesen hátradőlünk a karosszékben, mert minden megy a maga útján.

Milyen a jövőképe?
– Optimista vagyok, hiszen két gyógyszerfejlesztő cég nemcsak validálta a technológiát, hanem szeretné a gyógyszerfejlesztésébe is bevonni. Óriási élmény számomra, hogy a világ legnagyobb gyógyszergyárainak kutatási igazgatóival egyenrangú félként beszélgetünk a kutatásról, gyógyszerfejlesztésről. Ettől azonban a cégünk, mint számos hasonló mikrovállalkozás, nincs könnyű helyzetben. A múlt karácsony azzal a várakozással telt, hogy vajon a japán cég mit válaszol: módszerünk alapján nem sikerült a kísérlet, sikerült a kísérlet, de mégsem kell nekik, illetve sikerült, és kell a módszer. Aztán végül a legjobb válasz érkezett. Azt érzem, elindult valami, ami egészen fantasztikus végkifejletet is hozhat. Az egyik hőn áhított kimenet az, ha egy gyógyszercég nagy összeget fizet az eljárásért. Elképzelhető, hogy ez rövid időn belül bekövetkezik, de az is benne van a pakliban, hogy az üzleti tárgyalások elhúzódnak. Ezenfelül nagyon örülnék, ha Kelet-Közép-Európában mi hoznánk létre elsőként egy ellenanyagot termelő, akár félszáz embert foglalkoztató, hazai és nemzetközi piacra is termelő, megbecsült vállalkozást.

Van arra forgatókönyve, hogy mit tesz, ha ötvenmillió dollárt fizetnek az eljárásért? Akkor mit adna fel, és mit nem?
– Nincs ilyen forgatókönyvem. Most is elégedett vagyok az életemmel, nagyon sok mindent elértem, és nagyon sok kitűzött célom van még a cégben és a kutatásban is. Ha összejönne egy ilyen szerződés, akkor sem vágyódnék külföldre, mert itthon is megvan mindenem. Azt hiszem, nem változna meg alapvetően az életformám, de biztos, hogy még inkább a gyógyhatású ellenanyagok fejlesztésére összpontosítanék.

Oktat, kutat, céget menedzsel: nem sok ez egy kicsit egyetlen ember számára?
– Ha ehhez hozzávesszük, hogy a tág értelemben vett családom is sok időt és energiát igényel – még úgy is, hogy mindenben támogatnak –, és a Magyar Immunológiai Társaság elnöke is vagyok, akkor talán senki sem csodálkozhat azon, hogy időnként halálosan fáradtnak érzem magam. Nagyon fontos, hogy az ELTE és a Mezőgazdasági Biotechnológiai Központ részéről is minden támogatást megkapunk, például laborokat bérelhetünk az épületekben. Kollégáimmal együtt élvezzük mindazt a technikai és intellektuális hátteret, amit ezek az intézmények biztosítanak. Ennek fejében hasznosítási szerződést kötöttem az intézményekkel, aminek lényege, hogy valamennyi bevétel meghatározott hányadát automatikusan ők kapják. Nagyon hálás vagyok annak a szeretetteli támogatásnak, amit az ELTE Immunológiai Tanszék kollégáitól kapok. Azt hiszem, vállalkozó énem eddig nem szerzett haragosokat, mással ugyanis nem tudom magyarázni, hogy az ELTE szenátusának tagja lehettem.

Nem tartja visszásnak, hogy ön, akit az állatok szeretete vitt az állatorvosi egyetemre, kutatóként százával végzi ki a kísérleti példányokat?
– Ez egy nagyon nehéz kérdés. Én most is szeretem és tisztelem az állatokat. Az egerekkel, patkányokkal végzett kísérleteket szükséges rossznak tartom. Minden kísérletet nagyon alaposan átgondolunk, és természetesen engedélyeztetünk. Szerencsére mindezek mellett időnként módomban áll besegíteni a fővárosi állatkertnek is. Nagy élményem ezzel kapcsolatban, amikor néhány éve azzal a kéréssel kerestek meg, hogy miként lehetne felkészülni arra az esetre, ha a hamarosan megszülető kis orrszarvút nem gondozná az anyja. Ez végzetes veszély, hiszen az újszülött patások életük első óráiban az anyatejjel tudják felvenni azokat az ellenanyagokat, amelyek életük első hónapjaiban megvédik őket a fertőzésektől. Azt javasoltam, hogy vegyenek vért az anyától, amiből mi előállítjuk a kis orrszarvú számára a szükséges ellenanyagot, amit ha kell, beadunk. Kérdezték, hogy mennyi vér kell? Negyven liter – feleltem. Ez némi fennakadást okozott, mert legfeljebb két decit tudtak kinyerni az anyaállatból. Megoldásként azt javasoltam, hogy az állatkerti lovakból nyerjék ki a szükséges mennyiséget – azért kellett állatkerti ló, mert a bemutatóhelyen élő kórokozók ellen kellett ellenanyagot előállítani. Sikerrel jártunk. Az anya valóban nem táplálta utódát, ezért az előre elkészített ellenanyaggal megitatták az újszülöttet.
Az állatkert egyik büszkesége ez a most kéttonnás példány. De a kérdésre visszatérve: nem értek egyet az állatkísérletek teljes elutasításával. Az ember képes felmérni a társának, rokonának elvesztésével együtt járó veszteséget, fájdalmat, és hogy ez a veszteség minél ritkábban, illetve minél később következzen be, „létrehozta” az orvostudományt, ami folyamatosan tökéletesedik. Ennek következtében sokszor azokat az embereket is képesek vagyunk meggyógyítani, akiket korábban nem sikerült. A betegséggel születettek jelentős része egykoron már az utódnemzés előtt elhunyt, így nem terhelte a populációt beteg génállománnyal. Ma, részben az orvostudománynak is köszönhetően, az emberiség genomja folyamatosan romlik, következésképpen az orvostudományt egyre nagyobb kihívás éri. Ha úgy tetszik: egy probléma megoldásával a tudomány generált egy másikat. Egyre rosszabb alapanyaggal egyre hosszabb ideig szeretne az ember egészségesen élni. A megoldáshoz elengedhetetlenek az orvosbiológiai kutatások, amelyeket nem lehet kizárólag sejttenyészeteken elvégezni. A biológia, az ember szervezete rendkívül összetett, és megismeréséhez, a gyógyszerhatóanyagok vizsgálatához állatok – egerek, patkányok, olykor főemlősök – kellenek. Ha valaki elmegy egy állatkertbe, és megfigyeli a főemlősöket, megdöbben azon, hogy mennyire hasonlítanak ránk: viselkedésük, érzelmi állapotuk sokszor kimondottan emberi. Mindazonáltal vallom, hogy az új hatóanyagú gyógyszereket még az emberi vizsgálatok előtt majmokon is feltétlenül tesztelni kell.

Nem jelent önnek etikai problémát, hogy munkája az emberi genom további romlásához vezet?
– Nem okoz problémát, mert segíteni akarok. Az ember minél tovább szeretne egészségesen élni. Ilyenek vagyunk, erre vagyunk kódolva, és ennek érdekében mindent megteszünk. Meggyőződésem, hogy ez így is marad.

Gyerekei folytatják az ön útját?
– Szüleim nem mondták meg nekem, hogy mi legyek. Tudták, kellően motivált vagyok ahhoz, hogy ne elégedjek meg a középszerűséggel. Én sem akartam a gyerekeim helyett pályát választani. Egyvalamit akartam: lehetőleg mindhárman szerezzenek diplomát. Nem azért, hogy papírt lobogtassanak, hanem azért, hogy menjenek végig a diplomáig vezető úton. Tapasztaljanak meg egy érési folyamatot, küzdjenek meg saját magukkal. Nagyobbik fiam saját vállalatot alapított, és sikeres informatikus lett. Ő a Millenáris rendszergazdája. Lányom az orvosegyetem mellett gyógyszervizsgálatokat koordinál. Ennek érdekében alapított egy kis céget. Kisebbik fiam még középiskolás, ő pilóta akar lenni, tavaly már letette az alapszintű vitorlázó vizsgát, és egyedül repült. Büszke vagyok rájuk, járják a saját útjukat. Tudom, hogy mindenki akkor hozza ki a legtöbbet magából, ha azt csinálja, amit szeret. A szabadságban, a gondolkodásban és a mindennapos kihívásokban hiszek.

Hogyan kapcsol ki temérdek tennivalója után?
– Másfél évvel ezelőttig egyáltalán nem kapcsoltam ki, aminek az lett a következménye, hogy azt éreztem, kezdek kiégni. Akkor a családommal húsz év kihagyás után elmentünk síelni, és akkor ismertem fel, hogy a pályán az ember számára az a fontos, hogy izgalmas legyen a lesiklás, és épségben leérjen a lejtőn. Csak erre a feladatra koncentrálva szinte átmostam az agyam. Két-három nap síelés után úgy éreztem, újjászületek. Az új­jászületés következő stációjaként tavaly el­határoztam, hogy megtanulok vitorlázni. Vettünk egy harmincéves vitorlást, amelyet egy darabig nem használhattam, mert a vizsgán először megbuktam, a gyerekeim nagy-nagy örömére. A vitorlázás hasonló kikapcsolódást jelent, mint a síelés, hiszen nem lehet másra figyelni, mint a szélre, vízre és a vitorlák minél tökéletesebb beállítására.

Kit ajánl következő interjúalanyunknak?
Pribenszky Csabát, aki velem egy időben alapította biotech startup cégét, igaz, egészen más területen, és egyik terméküket – ami növeli a humán asszisztált reprodukció hatékonyságát – már sikerült is eladniuk egy nemzetközi cégnek.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka