2013. december: tudomány, disszemináció, egyetem, jegyzet, biológia, etológia, portré, neutronkutatás, innováció, startup, atomenergia, zöldkörnyezet, megújuló energia, it, kiállítás/konferencia, automatizálás
2013. december 3.

Szerző:
Szegedi Imre • Fotó: Sárközi Péter

A tanítás titka: szemkontaktus, dajkabeszéd

Csányi Vilmos kérésére maradt a tanszéken, 1988 és 2005 között egy helyen dolgoztak, kutatási programjaik összekapcsolódtak, így természetesen az ő tanítványának tekinti magát Topál József biológus, a Magyar Tudományos Akadémia Kognitív Ideg­tudományi és Pszichológiai Intézetének főmunkatársa. A paradicsomhalakon kezdett kutatásoktól hosszú út vezetett a csecsemők tanulási mechanizmusának feltérké­pezéséig.


Különös nevet visel. Bizonyosan utánanézett annak, honnan ered a Topál vezetéknév?
– Valóban nem egy tipikus név a Kárpát-medencében, ellenben a Balkánon és Törökországban meglehetősen gyakori. Topál egy török szó, ami azt jelenti: sánta. Valamelyik Jókai-regényben szerepelt egy Topál nevű aga. Az egyik nagynéném régész, érdeklő­désébe szervesen illik a családfakutatás.
Ő derítette ki, hogy a Topál ősök nem a tö­rök hódoltság idején jutottak el ebbe a térségbe, hanem valamikor az 1700-as évek elején. Apai őseim török szpáhiként szolgáltak az oszmán-török hadseregben. A szpáhi kifejezést kétféle értelemben is használták: egyrészt a lovasság különleges előjogokat élvező elitalakulatának tagjaira, másrészt az adománybirtokkal rendelkező hűbéres lovas katonákra. Az én ősöm kereskedni kezdett, és egyre feljebb jutott a Duna mentén. Annyit sikerült felfejteni az elődök életéből, hogy viszonylag hosszú ideig éltek Újvidéken, de az én nagyapám már Budapesten lakott. Én sem mentem sokkal tovább, Monoron élek. Török gyökereimet a nevem mutatja, de én tipikus magyar vagyok. Tipikus annyiban, hogy az őseim között magyarok, svábok, törökök és örmények egyaránt előfordulnak.

Topál József 1964-ben született Budapesten. 1983-ban Monoron érettségizett. Az ELTE biológus szakán 1989-ben végzett. A Magyar Etológiai Társaság alapító tagja (1991), a Kutyával az Emberért Alapítvány elnöke (1996 óta), a Magyar Terápiás és Segítőkutyás Szövetség elnöke (2006-tól). 2000-ben a biológiai tudományok kandidátusa (PhD), 2013-tól a Magyar Tudományos Akadémia doktora.

Szüleitől örökölte a biológia iránti érdeklődést, vagy egyedül talált erre az útra?
– A szüleimnek nagyon sokat köszönhetek, de ezt a vonalat nem. Apám a budapesti Műegyetemen szerzett mélyépítő mérnöki diplomát, anyám hivatalnokként dolgozott, mert osztályidegenként nem tanulhatott tovább. Élete nagy tragédiája volt, hogy noha nagy álma volt, nem lehetett újságíró. Álmodozásra azonban nem volt sok ideje, mert négy gyereket nevelt fel. A természetszeretet egyik forrása anyai nagyapám, aki Debrecenben végzett agrármérnökként, majd a második világháború előtt jószágigazgatóként dolgozott. Vele gyűjtöttem lepkét, bogarat. Kisgyerekként állatorvos szerettem volna lenni, majd alsó tagozatos koromban már az etológia vonzott. A hetvenes évek közepén nagyon kevés ember tudta Magyarországon, hogy pontosan mit is takar ez a kifejezés, de én Konrad Lorenz műveit olvasva idejekorán elmélyedtem ebben a tudományban. Nem tagadom, hogy akkoriban meglehetősen naiv elképzelésem volt arról, mit is csinál egy etológus. A természet szeretetének másik forrása nagybátyám, Topál György, aki a világ egyik legismertebb denevérszakértője volt. A Magyar Természettudományi Múzeum munkatársaként sokat járt külföldre, éveket töltött Indiában, Dél-Amerikában. Persze hogy lenyűgözött az az ember, aki argentínai barlangokban addig ismeretlen denevérfajokat fedezett fel. Ez a világ csak engem ragadott meg, három testvérem más pályát választott.

Nem nevették ki, amikor kisgyerekként arról beszélt, hogy állatorvos, majd etológus lesz?
– Az emberek egy része, talán irigykedve is, csodálkozott rajtam, mások elismerően nézték az igen korán elhivatottan nyilatkozó gyereket. Ezek a kinyilatkozások erősítették bennem azt az érzést, hogy bizonyos szempontból különc vagy inkább különleges vagyok, hiszen a többiekkel ellentétben én nem rendőr vagy színész akarok lenni, hanem egy komoly szakma mellett köteleztem el magam. Szüleim nem is akartak lebeszélni róla.

Hogyan sikerült a monori gimnáziumból egyből bejutni az ELTE felettébb kiváltságosnak számító biológus szakára?
– Máig csodálkozom, hogy ott lehettem a felvett tíz-egynéhány diák között. Szerencsém volt, mert a gimnáziumban sem tanultam agyon magam. Elvileg Szegedre is mehettem volna, de ez két okból mégsem valósulhatott meg. Egyrészt otthonülő típus vagyok, nem szerettem volna kollégiumban élni. Másrészt Szegeden a sejtbiológiai, genetikai és biokémiai kutatások voltak erősek, ezek a területek azonban nem álltak túl közel hozzám. Sohasem akartam biokémikus lenni, nem érdekelt részletekbe menően, hogy mi van odabent. Engem az állat mint egész érdekelt. Az ELTE-n az érdeklődésemhez közelebb álló területekre is hangsúlyt fektettek.

Ahogy belépett az egyetem kapuján, rögtön az Etológiai Tanszékre vezetett az útja?
– Szó sincs róla. Amikor elkezdtem a tanulmányaimat, eltökélt szándékom volt, hogy az életemet az állatok viselkedésének kutatásának szentelem. Ám ahogy megismertem a biológia különböző területeit, elbizonytalanodtam. Másodéves korom végére már azt sem tudtam, hogy mi akarok lenni, leginkább az ökológia érdekelt. Amikor azon gondolkoztam, hogy milyen témakörből készítsem a szakdolgozatomat, eszembe sem jutott, hogy az etológiával kapcsolatos témát válasszak. Találtam egy izgalmas ökológiai-természetvédelmi problémát – hódok visszatelepítése Magyarországra –, és beleástam magam a témába. Harmadévben azonban elérkezett az etológia tantárgy. Bejártam az órákra – nagyjából a felére –, majd eljött a vizsga ideje. Véletlen volt, hogy egy hallgató melyik vizsgáztatóhoz került. Én Csányi Vilmosnál feleltem. A vizsga végén feltett egy, a helyzethez nem illő kérdést: hol akarok én „szakdolgozni”? Nem akarom-e esetleg nála elkészíteni a diplomamunkámat? Mellbe vágott a kérdés. Abban a pillanatban visszajött minden korábbi, az etológiával kapcsolatos álmom. Büszke voltam, hogy ez a nagy ember ilyen lehetőséget kínált fel nekem. Igent mondtam. A mai napig nem értem, hogy miért kérdezte ezt. A kérdéseire tudtam a választ, de nem csak én kaptam aznap jelest. Utólag beszéltünk erről, de Csányi Vilmos sem emlékezett már rá, hogy miért hangzott el ez a felkérés. A lényeg, hogy igent mondtam. Ezzel párhuzamosan visszaléptem a hódtelepítési programtól. Egy biztos, ha a professzor úr nem teszi fel ezt a kérdést, nem leszek etológus. De mert feltette, az lettem. Egy fiatal oktató, Miklósi Ádám irányításával kezdtem dolgozni. Szép évek voltak abban az értelemben, hogy mindkettőnk számára akkor nyílt ki a tudomány világa. Miklósi három évvel idősebb nálam, tehát nem sok tapasztalata volt abban, hogy miként kell egy „szakdolgozót” irányítani. Csányi Vilmos tökéletes szabadságot adott nekünk. Hagyta, hogy kísérletezzünk, hogy zsákutcába menjünk, hogy ötleteinket kipróbáljuk. Két-három hetente számon kérte, hogy mire jutottunk a kísérleteinkkel, nem engedte, hogy lazsáljunk. Most, hogy az én feladatom a fiatal kollégák munkára fogása, értékelem igazán az akkori viszonyokat. Az embereket nem lehet kreatív munkára rábírni úgy, hogy a korlátokat kívülről adjuk. A korlátoknak belülről kell fakadniuk. Nekem kell tudnom, hogy mi az a munka, amit el kell végeznem. Biztos lehetett benne, hogy mi dolgozunk, és nem a kocsmában lébecolunk. De ezt nem úgy érte el, hogy ellenőrizte a bent töltött időt. Felkeltette az érdeklődésünket, szellemi táplálékot adott, igényt ébresztett bennünk, hogy előre lépjünk. Nem volt kérdés, ha kellett, vasárnap, ünnepnap is bementünk. Számos hasonló mentalitású kollégát ismerek, aki a tudományt elhivatottam műveli. Ugyanakkor tudom, hogy jó néhány kutató ellébecol egy intézetben, munkának, s nem hivatásnak tekinti a tudomány művelését. Az ő habitusuk miatt megértem, hogy a társadalom olykor alaposabban a kutatók körmére akar nézni, hogy pontosan mire is költik a költségvetésből kapott milliókat.

Doktori témájaként a paradicsomhalakon kidolgozott interaktív tanulási modelleket – hogyan tanul az állat a környezetéből, hogyan vezérlik a kulcsingerek a tanulást – egereken tesztelte. Honnan szerezte a kísérleti példányokat?
– Spájzokból. Magam fogtam be a házi egereket, majd tenyésztettem azokat. A genetikai szempontból vadnak számító egereknél azt néztem, hogy a ragadozó felismeréssel kapcsolatos kulcsingerek hogyan működnek náluk, hogyan tanulnak. Fehér színű laboratóriumi egerekkel is elvégeztük a kísérleteket. Ezek alapján kiderült, hogy a vadegerek hasonlóan működnek, mint a paradicsomhalak – a szempár látványát támadásnak veszik, és menekülnek. A laboratóriumi egerek ellenben nem tekintik támadásnak, ha az ember rájuk néz. A következő nagy váltás a kutyás kísérletek beindítása volt. Az etológiára, akár a divatra, igaz, hogy mindig más a slágertéma. Csányi Vilmos – nem tudom, milyen ötlettől vezérelve – ráérzett, hogy az etológiában a kutyákkal való foglalkozás lehet a legújabb kitüntetett kutatási irány. A sors különös kegye, hogy az itthoni kutyás kísérletek akkor indultak, amikor a nagyvilágban még nem koncentráltak erre. Már akkor érdemi eredményeink voltak, amikor mások éppen csak elkezdtek kísérletezni a kutyákkal, a kognitív etológiai vizsgálatok potenciálisan jó alanyaival. Ezt az irányt mi alapoztuk meg, mindenki más csak utánunk jött. Ritkán adatik meg az embernek, hogy érdemi feladata lehet a jövő alakításában. Nekünk megadatott.

Többször nyilatkozott magáról úgy, mint botcsinálta pszichológusról. Miért tekint így önmagára?
– Egyszerűen azért, mert nem ezt a szakmát tanultam. Biológus vagyok. A kognitív etológiához értek, de az elmeműködéssel foglalkozó viselkedéstudományok roppant sokrétűek. Akkor sem vagyok pszichológus, ha nagydoktori disszertációmat az MTA pszichológiai bizottsága előtt védtem meg idén október végén. A helyzet hozta így. Sorsom különös fordulata volt, amikor 2007-ben megszűnt az az akadémiai kutatócsoport, amelynek én is tagja voltam. Egész pályám során az egyetemen dolgoztam, de talán másfél évig voltam egyetemi alkalmazott, egyébként mindig akadémiai státuszban voltam. 2007-ben tehát munkahelyet kellett keresnem. Ekkor kerültem etológusként az MTA Pszichológiai Kutatóintézetbe. Meglehetősen rendszeridegennek éreztem magam.

Vitte a kutyáit, vagy megkapta a gyerekeket?
– A gyerekeket kaptam meg. Az intézetigazgatóval abban maradtam, hogy a fejlődéspszichológiai osztály munkatársaként a csecsemővizsgálatokban veszek részt. Kollégáim alapvetően eltérő modellekkel dolgoztak, más nézőpontból látták a jelenségeket, mint én. És mégis olyan sikeresen kapcsolódtam – éppen az eltérő szemléletmód miatt – a gyermek-fejlődéspszichológia néhány problémájának vizsgálatához, hogy közösen alapvetően újat tudtunk mondani. Olyannyira, hogy rövid időn belül Science-cikk jelent meg arról, hogy a 9–12 hónapos csecsemők miért keresnek egy játéktárgyat negyedszer is ugyanott, ahova előzőleg háromszor elrejtettem, de negyedik alkalommal láthatóan más helyre tettem. Erre a jelenségre sokféle magyarázat született az elmúlt ötven évben – a gyerek elfelejti, hogy mit látott utoljára, vagy éppen nem tudja legátolni a korábban többször is eredményre vezető kézmozdulatot –, mi ellenben arra jöttünk rá, hogy ezt a hibát döntően az okozza, hogy a gyerek tanítási helyzetként érzékeli ezt a szituációt. Azért, mert a felnőtt ilyen helyzetben olyan erősen alkalmazza a tanításra utaló kulcsmozzanatokat – szemkontaktus, megszólítás, rejtés –, hogy a gyerek agya automatikusan tanulásra kész üzemmódba kapcsol. Általánosít: ez volt az a hely, ahol általában megtalálom a játékot. Amikor a tanításra utaló viselkedési jegyeket kiiktattuk, a gyerek nem, illetve kevesebb alkalommal tévesztette el a tárgy valós helyét. A Science-publikáció számomra is áttörést jelentett. Megint szerencsém volt. Lehet, hogy soha az életben nem tudtam volna ilyen lapban publikálni, ha nem adatik meg nekem az a különös helyzet, hogy két külön világ találkozik a fejemben, amiből tabudöntő felismerés születhet. Megjegyzem, nem sokkal később ugyancsak a Science-ben sikerült publikálnom a történet folytatását, melyben kutyák esetében is sikerült igazolni, hogy a tanításra utaló jelzések a gyerekekhez hasonló módon „becsaphatják” őket. A dolog érdekessége, hogy úgy tűnik, a farkasok nem érzékenyek ilyenformán az emberi kommunikációra, tehát ez a kutya háziasítás során felszedett sajátossága lehet.

Gondolom, a szerencséért megdolgozott…
– A tudományban semmit sem adnak ingyen. De alapvető, hogy az embert érdekelje az adott probléma. Ha érdekli, és nem ragad le a felszínen, a dolgok mélyére szeretne látni, akkor esélyt ad magának a szerencsére. Én azért akartam kutató lenni, mert olyan dolgokat ismerhetek meg, amilyenek abban az összefüggésben senki másnak a fejében nem álltak össze. Legalábbis ezzel hitegetem magam. Engem ez a lehetőség motivált. A természettudós alapattitűdje, hogy semmit sem tekint kőbe vésett ténynek. Nem kijelentő mondatokban gondolkozik, mert minden állítás megkérdőjelezhető. Nem ragadhat meg az állításokban, mert az a tudomány halálát jelenti. Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy az én állításaim sem örök érvényű igazságok. Idővel eldől, hogy jól gondoltam-e, vagy sem.

Vonható-e párhuzam a kutya és a csecsemő agyának működése között?
– Fontos, hogy a kutya egy mesterséges állat, több tízezer éves spontán kísérlet eredménye. A kutya elméje ugyanolyan alkalmazkodási kényszereknek volt és van kitéve, mint amilyen lehetetlen szituációkba egy csecsemő kerül születése után. Nagyon sok alapvető képessége hiányzik egy kétévesnél fiatalabb gyermeknek, ennek ellenére adekvát módon kell működnie ahhoz, hogy integráns része legyen a családnak. Nem tud nyelvi formákban gondolkodni, nem tudja elképzelni, hogy mások fejében mi van, nincs empatikus képessége. Mégis valamilyen módon el kell tudnia dönteni, hogy mi hasznos a számára, és mi nem. Ez kísértetiesen hasonlít ahhoz, ami a kutyával történt az evolúció folyamán. A csecsemő ugyanazokkal az evolúció által kialakított trükkökkel oldja meg ezt a problémát, amivel a kutya. Ilyen trükk a figyelemkoncentráció, a szemkontaktus, a dajkabeszéd. Ezekre veleszületetten érzékenyen reagál a csecsemő. A kutya ugyancsak érzékeny a szemkontaktusra, a hanghordozásra.

Legutóbb október elején jelent meg hír az ön kutatásaival kapcsolatban. Ennek lényege: a dajkabeszéd, a szemkontaktus, a simogatás olyan ingerek, amelyek fejlesztik a baba társas képességeit, mivel oxitocin hormon termelődését indítják el az agyban. Ez miért fontos?
– Ahogy az imént említettem, a csecsemőnek nagyon korlátozottak az elmeképességei, alig néhány percig tud figyelni, nem beszél, szavakban, nyelvi formákban tehát nem gondolkodik, igazából hiányzik az elméjéből a legtöbb olyan készség, ami az embert a gondolkodás szintjén emberré teszi. Ám a maga módján nagyon ki­finomultan érti és dekódolja a környezetében zajló kommunikációt és társas információkat. Ha felvesszük a szemkontaktust a babával, az olyan, mintha hirtelen felvillant volna egy lámpa a fejében: azt jelzi számára, hogy „tanuló üzemmódba” kell kapcsolnia. Ugyanilyen érzékenyek a kicsik a dajkabeszédre, melyet a babához forduló felnőtt ösztönösen alkalmaz, amikor lassabban, magasabb hangon, éneklőbb hanglejtéssel kezd beszélni. Ilyenkor szintén tanulásra kész állapotba kapcsol a baba. A gyermekpszichológia régóta vizsgálja, hogyan tanul hatékonyan a baba ezekkel az igen egyszerű eszközökkel, hogyan képes bonyolult következtetéseket is levonni, például akár azt is, hogy ki tartozik kulturális értelemben az ő csoportjába, és ki nem. Kutatásainkból kiderült: ha azt látja egy néhány éves gyerek, hogy valaki egy eszközt nem megfelelően használ, például ollóval vágja a banánt, és késsel próbál papírt vágni, akkor hajlamos ezt a fajta, a kulturális normáktól eltérő viselkedést más területekre is általánosítani, így például kevésbé lepődik meg, ha ez a személy számára idegen nyelven szólal meg, vagyis a nyelvhasználatban is eltér az adott közösség szabályaitól. Ennek a társas érzékenységnek a biológiai „lehorgonyzását” is vizsgáljuk, vagyis azt, hogy a kisbaba agyának idegi információátvivő anyagai közül melyek játszanak fontos szerepet a folyamatban. Bár a kutatás félúton jár, az eddigi vizsgálatokból is kiderült: az agyban termelődő oxitocin hormon szerepe kulcsfontosságú lehet. Természetes kulcsingerekkel, vagyis simogatással, szemkontaktussal, testi kontaktussal serkenteni lehet az oxitocin agyi termelődését, ezzel pedig növekszik a kisgyermekek szociális befogadó készsége. Azt gondoljuk, hogy az oxitocin a tanulási folyamatban kulcselem. A közelmúltban kiderült, ha az orrnyálkahártyára spray-vel oxitocint juttatunk, akkor az ily módon kezelt személy jobban tolerálja a csalást, másként dolgozza fel a félelmi helyzeteket, másként emlékezik arcokra, másként ítéli meg mások érzelmeit. Most azt elemezzük, hogy hasonló manipuláció milyen változást okoz a kutyáknál.

Kísérleteihez könnyen jut kutyákhoz, de hogyan találnak ilyen célra csecsemőket?
– Az állatkísérleteknél a gazdákat kérjük meg, hogy egy-két órára hozzák be a kutyákat. A csecsemőknél az anyukákat beszéljük rá, hogy segítsék a kutatásainkat. Na, ez nem megy egyszerűen. Nehezen tudjuk rábeszélni az egy-két éves csecsemő édesanyját arra, hogy tudományos vizsgálatokban részt vegyenek. Nem azért, mert az anyákat nem érdekli gyermekük elmeműködése, képessége, hanem mert leterheltek, mert nehezen mozognak, nehezen találnak parkolóhelyet. Minden lehetséges helyen hirdetjük magunkat, de így sincs mindig elegendő alanyunk. Ráadásul, ha egy kutyát sikerül beszervezni, azzal hat-nyolc, de akár tíz éven keresztül kísérletezhetünk, ellenben a csecsemők néhány hónapon át alkalmasak erre a feladatra azon egyszerű oknál fogva, hogy rohamosan fejlődnek. Néhány hónap, és kinövik modelljeinket. Nehéz a helyzetünk, erőteljesebb marketinggel bizonnyal több embert érhetnénk el, de erre nincs keretünk. A nehézségek ellenére évente 80-100 csecsemő megfordul nálunk.

Mi történik, ha rossz modellt állítanak fel, és feleslegesen költenek el milliókat?
– Tudni kell, hogy a mi kutatásaink nem kerülnek sokba. Abból a szempontból is szerencsések vagyunk, hogy az eredményeink könnyen eladhatók a nagyvilág számára, hiszen a média érdeklődéssel figyeli az itt folyó munkát. Ugyanakkor ez a kérdés általános problémát vet fel. Ma az a kutatás kap pénzt, amelyik viszonylag gyorsan, jól kommunikálható eredményre vezet. Ez a helyzet arra kényszeríti a kutatót, hogy folyamatosan reflektorfényben tartsa eredményeit. A tudományos folyóiratok is az eredményeket közlik le, de olyan cikkeket nem szívesen jelentetnek meg, amelyek arról számolnak be, hogy egy megalapozottnak tűnő koncepció nem hozta a remélt végkifejletet. Pedig a kutató számára ez az, ami igazán hasznos lenne. Sokért nem adnám, ha nemcsak a tudományos sikereknek, hanem a kudarcoknak is lenne folyóirata, tehát amelyik a nem sikerült kísérleteket közli. Amelyik arról ír, hogy egy összefüggést nem sikerült kimutatni. Ami lehet azért, mert az az összefüggés eleve nem létezett, vagy mert elrontották a kísérletet. A kutatás megtervezéséhez ugyanis erre van igazán szükség, ez az, ami sokat segíthet abban, hogy elkerüljük a buktatókat. Nem árt tudni: egy sikeres kutatási eredményre akár hatvan-nyolcvan sikertelen kutatás jut.

Mi tölti ki a tudományon túli életét?
– Ennek egyik alapvető eleme a kutatásomból fakad. 1996-ban hoztuk létre a Kutyával az Emberért Alapítványt, amely mozgás­sérülteknek komplex segítségnyújtásra alkalmas kutyákat képez ki. Terápiás célokra is betanítunk kutyákat, de olyan ebeket is kiképzünk, akik előre jelzik gazdáik epilepsziarohamait. Az alapítvány elnökeként azért szeretem ezt a munkát, mert látom, hogy egy kutya milyen hihetetlen mértékben tudja átformálni egy ember életét.
A kutatási eredményeimnek értelemszerűen nem érezhetem ilyen egyértelmű hatását. Szerencsére ma már nem csak mi, mások is képeznek ilyen célra kutyákat. Egyébként ma is Monoron élek a feleségemmel és a négy gyerekemmel. Pontosabban a legnagyobb lányom már egyre ritkábban van velünk, hiszen az ELTE-n pszichológushallgató. Mint a legtöbb szülő, feleségemmel mi is arra törekszünk a gyereknevelésben, hogy csemetéink sikeres és boldog emberekké válhassanak. Csakhogy ez egyáltalán nem könnyű. Számos példát látok ugyanis arra, hogy sikeres szülőknek sikertelen gyerekeik vannak, mert a szülői siker ára sok esetben az, hogy nem jut elegendő idő a gyerek érzelmi és szellemi igényeinek kielégítésére. Azon túl, hogy nem szabad sajnálni az időt a gyerekektől, azt is nagyon fontosnak tartom, hogy a hivatás megválasztásában ne a szülői elvárásnak próbáljanak megfelelni, hanem azt fedezzék fel, ami bennük van. Nem az a lényeg, hogy mit csinálnak, hanem az, hogy azt a valamit teljes odaadással, szívből végezzék, mert e nélkül nehéz sikeres és boldog életet élni. Egyébként otthon érzem magam a legjobban. Erős bennem az én házam az én váram mentalitás. Számomra az jelent kikapcsolódást, amikor otthon kertészkedem, fúrok-faragok. A víz- és a gázszereléstől eltekintve mindent megcsinálok. Ami időm marad, az a kirándulásé, a focié, a régi barátoké. Sohasem merült fel bennem, hogy a fővárosba költözzem, szükségem van a vidéki környezetre ahhoz, hogy fel tudjak töltődni.

Kire gondolt, akit következő alkalommal felkereshetünk hasonló kérdésekkel?
Bárdos György egyetemi tanárra, aki az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézet igazgatójaként az emberi viselkedés különös aspektusait vizsgálja.•

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020

Innotéka