2020. szeptember 9.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Karnok Csaba

A szabadság éltető erő

„Minden minta mögött egy emberi élet áll. Nem közelíthetek rutinból egyikhez sem – nyilatkozta magazinunknak Krenács László, az MTA doktora, orvos-patológus, akit előző interjúalanyunk, Bartók Tibor ajánlott. A professzor szerint a folyamatosan magas szintű szakmai munka, a minőség a diagnosztika éltető ereje.


Családi hagyomány, olthatatlan gyerekkori érdeklődés vitte az orvosegyetemre?

– Alapvetően a biológia vonzott, ezért jelentkeztem a szegedi Radnóti Miklós Gimnázium biológia szakos osztályába. Az akkor szigorú és konzervatív hangulatú gimnáziumban Ésik Zoltán tanár úr volt a biológiatanárom. Bár sokáig a biológiával kacérkodtam, végül az „sodort” az orvoslás felé, hogy az osztálytársaim több mint fele az orvosegyetemre jelentkezett. A többségünk orvos is lett – és ezt a döntést máig nem bántam meg.

Akkor könnyebb volt, vagy most könnyebb bejutni erre a pályára?

– Úgy érzem, most nehezebb, és a tananyag is nagyobb. Tizenhat évet tanítottam az egyetemen, és úgy látom, hogy egyre csak növekszik a követelmény. Talán úgy tudnám legjobban leírni a feladat nagyságát, hogy az orvosegyetem elvégzése felér egy sportoló olimpiai felkészülésével.

A patológusokat gyakorta összekeverik a boncmesterekkel. Mi a különbség?

– A laikus közönség valóban összetéveszti a patológust a boncmesterrel. A boncmester a boncolások során az orvos segítője, ő végzi a tetemek rekonstruálását, a halottak tárolásával kapcsolatos feladatokat. A patológus az emberi testből eltávolított szövetek alapján diagnosztizáló orvos. A betegágy mellett dolgozó kollégáink e diagnózisok alapján kezelik a betegeiket. A patológián – ami eredeti jelentése alapján a szenvedés tudományát jelenti – lényegében a kórtant értjük. Talán nem tűnik elfogult kijelentésnek, hogy a patológia napjaink egyik legfontosabb diagnosztikus szakmája.

Az egyetemen sokat kellett boncolnia?

– A boncolás a patológiai munka része. A szegedi Patológiai Intézetben dolgozva ezernél abbahagytam az elvégzett boncolások számolását. Pályakezdő koromban még az volt a szabály, hogy a kórházban elhunytakat automatikusan boncolni kellett.

A boncolás hosszú évszázadokon keresztül anatómiai célokat szolgált. Leonardo azért boncolt, hogy jobban értse az anatómiát. A 18. században élt Giovanni Battista Morgagni volt az első, aki a boncolás során látottakat betegségekhez kapcsolta. Az első magyar nyelvű kórbonctani könyvet Arányi Lajos írta 1864-ben. Ő volt az, aki elhunyt kisfiát bebalzsamoztatta és az íróasztala mellett tartotta. Önt mi vitte ehhez a tudományághoz?

– Szerintem alig van olyan orvostanhallgató, aki úgy lép be az egyetem kapuján, hogy ő patológus szeretne lenni. Sokan ellenben azt tervezik, hogy patológusként kezdenek dolgozni, mert az jó alap a sebészeti szakmákhoz, belgyógyászathoz vagy éppen a gyermekgyógyászathoz. Egykoron egy sor kiválóság indította így a pályáját. Az egyetem vége felé két dolog érdekelt igazán. Az egyik a sürgősségi orvostan – medikus koromban mentőtisztként dolgoztam –, a másik a hematológia. Hematológiai témájú szakdolgozati témát a Patológiai Intézet írt ki. Bizonnyal elégedettek voltak velem, mert a végzésem után szívesen láttak az intézetben.

Nem akart gyakorló orvos lenni?

– Az egyik legfőbb ellenérv az volt, hogy nehezen éltem meg a betegek szenvedéseit, amit a személyes kötődés még megterhelőbbé tett számomra. Azért is választottam a patológiát, mert a betegek szenvedését nem élem meg személyesen, ennek ellenére hatékonyan segíthetek nekik. A mikroszkóp mögött ülve egy megválaszolandó kérdést látok. Az objektivitáshoz kell a távolság. Az egyetemen volt egy nem túl népszerű professzor, akinek egyik mondását megjegyeztem: „Az ember ne legyen a saját családjának az orvosa.”

Tizenhat évet töltött a Patológiai Intézetben. Mi tartotta ott ennyi ideig, és miért távozott onnan?

– A hematopatológia, a malignus (rosszindulatú) hematológiai betegségek patológiai diagnosztikája volt mindig a fő érdeklődési területem. Az egyesült államokbeli Bethesdában található National Institutes of Health (NIH) nevű intézményben, Fogarty-ösztöndíjasként, szakmám egyik legnagyobb szakértője, Elaine Jaffe mellett dolgozhattam. A NIH olyan a biomedicinális kutatások területén, mint a NASA az űrkutatásban. Érdekesség, hogy abban az időben – 1994-ről beszélünk – nagyjából harminc magyar kutató dolgozott ott. Noha óriási élmény volt a kinti munka, két év után hazajöttem. Nem küldtek, további tíz hónapra szólt az ösztöndíjam. A búcsúzáskor éreztették, hogy visszavárnak. Részben ezzel a megbecsüléssel magyarázható, hogy társszerzőként bekerülhettem a WHO által kiadott, az úgynevezett „kék könyv” sorozatban megjelent, a hematológiai daganatok osztályozását összefoglaló könyvbe. Visszatérve a hazatérésemre. Azért jöttem haza, mert az itthoni intézeti vezetőváltás után úgy éreztem, az új helyzetben megvalósíthatom a szakmai elképzeléseimet. Nem jött be. 2001 szeptemberében újra ki akartam menni, de a New York-i ikertornyok elleni támadás felülírta a terveimet. Akkor úgy éreztem, ideje számvetést készíteni arról, hogy mit értem el, mik az előttem álló lehetőségek. Az intézetvezető támogatását nem élveztem, miközben olyan feladatokra vágytam, amiket kint végezhettem. Amerikában fogalmazódott meg bennem, hogy jó lenne a hematopatológiai kutatásokra koncentráló egységet létrehozni. A szegedi Bay Zoltán Biotechnológiai Intézet keretein belül alapítottuk meg az első független laboratóriumunkat. Reméltem, hogy sikeres lesz ez a próbálkozás, de azért menekülő útvonalnak ott volt az akkor elnyert Humboldt-ösztöndíjam, amivel Würzburgban, a szakma másik kiemelkedő szaktekintélye, Hans Konrad Müller-Hermelink mellett tanulhattam. Az ösztöndíj alatt feleségem, Bagdi Enikő vitte a laboratóriumot. Ő szintén képzett hematopatológus, Peter Isaacson, a szakma egy harmadik „óriása” mellett tanult Londonban. Mivel egyre több helyről kaptunk konzultációra szövetmintákat, a laboratórium fejlődésnek indult, és az ösztöndíjról hazatérve már többé nem merült fel, hogy külföldre menjek. Egyszer azért – lényegében „játékból” – megadtam az adataimat egy fejvadász cégnek, amelyik olyan írországi állást szerzett, hogy most sem hiszem el a felkínált fizetés nagyságát. Nem fogadtam el. Azóta többször hívtak intézetvezetőnek, de úgy érzem, hogy az a szabadság, amit elértem, azzal semmilyen egyetemi pozíció sem ér fel.

2008-ban kilépett az intézményi keretek közül, és megalapította saját patológiai diagnosztikai laboratóriumát. Nem félt attól, hogy kicsúszik a lába alól a talaj?

– A feleségem ismerőse mondta, hogy ez a lépés olyan volt, mintha ejtőernyő nélkül ugrottunk volna ki egy repülőgépből. Én nem így érzem, és most már azt gondolom, életem legjobb döntése volt. A korábbi években kialakult szakmai kapcsolatoknak köszönhe­tően a minták jöttek utánam. Az elkötelezett szakmai munka meghozta a megrendeléseket. A mi privát patológiai laboratóriumunkat a folyamatos minőségi munka tartja fenn.

Mennyire unikális ez a felállás?

– Németországban több hozzánk hasonló laboratórium működik, olyan is akad, amit az ottani egészségbiztosító finanszíroz. Mi nem tudtunk szerződni a hazai egészségbiztosítóval, kórházakkal állunk kapcsolatban. A németországi privát laborok általában az egyszerű mintákat dolgozzák fel, a bonyolultakat továbbküldik. Nálunk fordított a helyzet, hozzánk a bonyolult minták érkeznek. Némelyiket csak hosszas, nyomozásszerű kutatással tudjuk diagnosztizálni. Bizonyos betegségek hazai mintáinak harmada, ne­gyede hozzánk kerül.

Nagy a konkurencia?

– Valódi konkurenciáról nem beszélhetünk, hiszen a munkánk inkább hiánypótló jellegű. Mivel nincs kellő számú patológus az országban, sőt sok kórházban egyáltalán nincs helyben patológus, ezért egyfajta centrális szolgáltatóként számos kórházat segítünk. Mivel lényegében a teljes szakmát le kell fedni, nemcsak hematopatológiai diagnosztikát végzünk, hanem szinte minden típusú daganatos mintával foglalkoznunk kell. Évente közel nyolcezer beteg mintája kerül a laboratóriumunkban feldolgozásra, amelynek kapcsán közel huszonkétezer immunhisztokémiai festést végzünk, ami országos szinten is kiemelkedő. Nagyon sokféle betegséget diagnosztizálunk, ami folyamatos nyomozást, gondolkodást igényel. Ugyanakkor az idő is szorít bennünket, hiszen a betegek és a kezelőorvos is mielőbb eredményt szeretne. Ilyenkor azt mondom, ha a páciens fél éve beteg, adjanak egy hetet, hogy pontos diagnózissal állhassak elő.

Említette, hogy évente sok ezer szövettani mintát vizsgál meg mikroszkóp alatt. Nem őrli fel a mindennapi rutin?

– Minden minta mögött egy emberi élet áll. Nem közelíthetek rutinból egyikhez sem. Egy ideje azt érezzük, hogy lassan teljesítőképességünk határához értünk, amit azon is érzékelek, hogy több tudományos eredményem hosszú ideje vár megírásra. Folyamatos nyomás alatt az ember kiéghet. Erre megoldásként a feleségemmel kitaláltuk, hogy havonta egy hosszú hétvégére elmegyünk Szegedről. Ezek a „mikrovakációk” minimálisan szükségesek a feltöltődésre.

A patológia melyik területe áll Önhöz a legközelebb?

– A vérképző rendszerek betegségeinek a szakértője vagyok, ez a terület a laboratóriumunk erőssége, illetve a tudományos munkásságom is ezt determinálja. Ezzel együtt jár, hogy egyre több molekuláris vizsgálatot is végzünk, amelyek fejlesztésével is sokat foglalkozom. A patológia többi területét is igyekszem a tőlem telhető legjobb szinten végezni, hiszen a laboratórium fenntartásához ez is elengedhetetlenül fontos. Évről évre bővül az esetszámunk, ami azt bizonyítja, hogy jól dolgozunk.

A laboratóriuma meghatározó szerepet tölt be a régió he­ma­topatológiai diagnosztikájában, kutatásában, kiterjedt együttműködést folytat számos helyi és országos kutatóhellyel. Fő kutatási területe a limfómák immunpatológiája. Ennek is köszönhetően több mint négyszázféle antigént tudnak kimutatni, amihez a legmodernebb műszerek elengedhetetlenek. Honnan szerzi be az eszközöket?

– Induláskor néhány műszeremet a Bay Zoltán Intézetből vásároltam ki. A megtakarított pénzünkből vettük a legfontosabb eszközöket, majd a bevételeket visszaforgattuk és újabbakat vettünk. Előszeretettel vásároltam az eBay-en, jutányos áron jutottam kiváló berendezésekhez. Egyszer fogtam csak mellé, de az sem volt pénzkidobás, mert donorként hasznosítom azt a műszert. Ma már bármit megvehetek, de megfontoltan költöm a pénzt.

Vállalkozóként rengeteg olyan feladattal küzd meg, amire nem készíthették fel az orvosegyetemen. Autodidakta módon képzi magát, vagy segítséget kér?

– Folyamatos tanulás az életem. Örülök, hogy gazdasági szempontokra ügyelve is tudok jó döntéseket hozni. Műszerésznek sem készültem, mégis belebújok a berendezésekbe, és a kisebb-nagyobb hibákat kijavítom. Általánosan szólva sem szeretem, ha függő helyzetben vagyok, és így azt sem, ha valakire, például a szervizre várni kell. Az sem utolsó szempont, hogy egy műszer hibájának a meg­állapítása ugyanolyan diagnosztikus munka, mint a patológiai.

Függetlenségének másik alapja, hogy nem pályázik forrásokra.

– Mivel egy sor keserű tapasztalatot szereztem a pályázatokkal kapcsolatban, inkább úgy döntöttem, hogy nem kívánok a folyamat része lenni. A pályázatokkal kapcsolatos adminisztrációs terhek is riasztóak. De azt a példát is felhozhatom, hogy korábban társpályázóként részt vettünk egy pályázati munkában, ahol másfél évig egy fillért sem kaptunk – miközben jöttek ellenőrizni az eredményeket. A bevételeinknek köszönhetően lényegében saját pénzemből kutathatok, a kutatásaimat magam próbálom finanszírozni.

Kikkel dolgozik együtt?

– Három orvos mellett kiválóan képzett asszisztensekből áll a csapat. Remélem, mindannyian anyagilag versenyképes, szakmailag kihívásokkal teli helynek tartják a laboratóriumot. Folyamatosan azon dolgozom, hogy amennyire lehet, egyszerűsítsem a feladatokat. Sok apró innovációval, technológiai változtatással érem ezt el. A cél minden esetben a szakmai minőség javítása. Nálam a szabadság érték. Nem várom el, hogy mindenki reggel nyolctól délután négyig itt üljön. Azt azonban megkövetelem, hogy a munka legyen elvégezve.

Hihetetlenül gyorsan fejlődő tudományág a patológia. Vállalkozóként tudja követni a legmodernebb trendeket?

– Az összes olyan vizsgálatra képesek vagyunk, ami napjainkban elvárás a fejlett világban, beleértve bármely molekuláris patológiai vizsgálatot is. A laboratórium műszerei a csúcstechnológiát képviselik. Sok elemzést grátisz végzünk el, ha azt a diagnózis elkerülhetetlenné teszi, még ha a velünk szerződésben álló kórház finanszírozása nem is tenné ezt lehetővé. Ezeknek a vizsgálatoknak a költségét kigazdálkodjuk.

Mi tartja Szegeden?

– A legfontosabb szempont, hogy ide ágyazódtam be. Ez a város nekem mindent megad, kényelmi szempontok alapján is tökéletes. Tetszik a város szellemisége. Egyébként pedig az internetnek köszönhetően majdnem mindegy, hogy az ember hol él.

Idén hatvanéves, azaz, még számos dolgos év áll Ön előtt, de ezt sem lehet a végtelenségig végezni. Lesz kinek továbbadni a stafétabotot?

– Próbálok fiatalokat bevonni, valakit megfertőzni, aki majd át­veheti a céget, ám eddig nem jártam sikerrel. De sikerrel kell járnom, mert hiába tudom én valakiről, hogy szakmailag kiválóan felkészült, ha ebben a tekintélyelvű világban mások ezzel nincsenek tisztában. Idő kell valakinek az elfogadtatásához.

Orvos végzettségű lánya nem jöhet szóba?

– Először valóban Dóra lányomra gondoltam, de ő kijelentette, hogy a saját útját szeretné járni. 2012-ben szerzett orvosi diplomát, majd idejött hozzánk, a Daganatpatológiai és Molekuláris Diagnosztikai Laboratóriumba. A kutatómunkát nagyon élvezte, azonban egyre jobban hiányzott neki a betegágy melletti munka. 2015-től a Sze­gedi Tudományegyetem Gyermekgyógyászati Klinikáján dolgozik. Jól választott, mert azt tapasztalom, hogy az egyetemen, ha rólunk esik szó, akkor a kollégái nagy lelkesedéssel beszélnek róla.

Krenács László 1960-ban, Szegeden született. 1979-ben érettségizett a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban, majd 1985-ben általános orvos végzettséget szerzett a Szegedi Orvostudományi Egyetem (SZOTE) Általános Orvosi Karán. 1990-ben patológus szakorvos lett. 2000-ben PhD-fokozatot kapott, 2007-ben habilitált, 2009-ben az MTA doktora címet szerezte meg. A SZOTE Patológiai Intézetében gyakornok, egyetemi tanársegéd, 1997–2001 között adjunktus. 2001 és 2007 között tudományos főmunkatárs, laboratóriumvezető a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Közalapítvány Biotechnológiai Intézetében. 2008-ban megalapította a Daganatpatológiai és Molekuláris Diagnosztikai Laboratóriumot. 2010-ben címzetes egyetemi tanár lett a Szegedi Tudományegyetemen. Számos hazai szakmai testület tagja. Lektorált folyóiratokban megjelent tudományos közleményei száma 120, ezek összesített impakt faktora 242,82. A független idézettsége 2500 felett van.
Megszerezte az MTA doktora címet, publikációinak a száma, az azokra érkezett független hivatkozások alapján messze túlteljesíti azt, amit egy egyetemi tanártól elvárnak. Eredményei alapján az akadémikusság sincs messze Öntől…

– Címzetes egyetemi tanár vagyok, és nekem most ennyi elég. Magyarországon, ha valaki valamit jól csinál intézményi keretek között, akkor előbb-utóbb számos olyan feladatot, felelősséget rónak rá, hogy a szakmájára már nem marad ideje. Egy egyetemi tanárnak vagy éppen dékánnak már alig jut ideje a közvetlen szakmai tevékenységre. Kérdés, hogy ez az előmenetel jó-e a betegnek? Én nagyon élvezem, hogy azzal foglalkozhatok, ami érdekel.

Ott tart, ahol tartani szeretne?

– Amiben van némi hiányérzetem, hogy szeretnék többet tudni a gyógyult betegekről, mert csak azokkal „találkozok”, akik időről időre visszakerülnek a kórházakba. Aktuális terveim között szerepel a terápia javítását szolgáló kutatás elindítása. Azt szoktam mondani, hogy előttem az élet, mivel olyan sok tervet forgatok magamban.

Emlékszik olyan esetre, amikor félrediagnosztizált egy mintát?

– Persze. Olyan nincs, hogy valaki tévedhetetlen. Egyébként a szakmánkban bizonyos tévedési arány megengedett, ami azonban legfeljebb néhány ezrelék lehet. Azt remélem, hogy a beteg sorsát érdemben befolyásoló rossz diagnózisom elenyésző számú volt.

A havi egyszeri „mikrovakáción” kívül mivel tölti a szabad­idejét?

– Ahogy a szavaimból kiderült, a munkám egyúttal a hobbim. A feleségemmel a meleg vizes medencében üldögélve sok, addig megoldatlan problémára találtunk már választ. A feleségem egyúttal a munkatársam, azaz életünk szinte minden pillanatát együtt töltjük. A koronavírus-járvány előtt sokat úsztunk, szaunáztunk, ezek helyett a korábbinál többet kerékpározunk. Szabadidőm része az otthoni kertészkedés. Ha össze akarom foglalni jelenlegi helyzetemet, akkor azt mondhatom, szinte tökéletesen elégedett vagyok az életemmel.

Kivel folytassuk interjúsorozatunkat?

Puskás Lászlót javaslom, a Szegedi Biológiai Központ kiváló kutatóját, aki intézeti munkája mellett létrehozott egy jelentős kutatás-fejlesztő céget. Az a kutatóbázis szintén nagyon impresszív.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka