<
2015. május 6.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Nagy pénz, nagy innováció?

A Magyar Innovációs Szövetség (MISZ) márciusi tisztújító közgyűlésén Pálinkás József, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal elnöke évi 150-170 milliárd forintnyi, KFI célokra lehívható összeget említett. Ennek kapcsán megkérdeztük Skultéty Tamást, a MISZ K+F tagozatának a vezetőjét, a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Közhasznú Nonprofit Kft. igazgatóját: ebből a központi pozícióból, a több mint száz hazai és külföldi céggel fenntartott munkakapcsolat tükrében milyennek látszik a magyar KFI szektor helyzete, mennyire felkészültek a hazai vállalkozások a horribilis pénzek célirányos felhasználására?


A hírek szerint eredményes, de feszültsé­gektől sem mentes három éven vannak túl a Bay­nál, amíg egy széthullott közalapítványból nemzetközi szinten is számon tartott nonprofit alkalmazott kutatási cég alakult ki.

– Azért világszinten még nem említenek bennünket egy lapon, mondjuk, a Fraun­hofer intézetekkel, de kétségkívül büszkék lehetünk azokra az eredményekre, melyeket eddig együtt elértünk. Hogy voltak feszültségek, az pedig természetes. Amikor 2011-ben átvettem az igen rossz gazdasági és szakmai állapotban lévő céget, rögtön látszott, hogy alapvetően újra kell gondolni az egész cég felépítését, működését, vezetői állományát, és ez az addig megszokott rend átalakításához vezetett. Az elmúlt négy évben meg­háromszoroztuk az árbevételünket úgy, hogy egyetlen fillér költségvetési támogatást sem kaptunk. Szerencsére – mondtam én –, mert egy milliárdos tőke­injekció után a társaság egy része minden bizonnyal elkényelmesedett volna, így viszont mindenki hajt, mert tudják, semmit nem kapunk ingyen, minden egyes forintért meg kell küzdenünk.

Ráadásul egy olyan piacon, ahol – okkal vagy ok nélkül, de – mindenki sír. Kutatásra, fejlesztésre, innovációra nem tud, vagy nem akar költeni, egyértelműen csak a rövid távú túlélés az általános cél…

– Nézze, én is a magyar valóságban élek, sok mindent látok, még többet hallok, ha nekidurálnám magam, én is tudnék órákon át panaszkodni, aminek az lenne a vége, hogy tényleg ne csináljunk semmit, inkább nyissunk ki egy üveg jó bort. Én viszont menthetetlen optimista vagyok, aki tűzön-vízen keresztül szeretné végrehajtani azt, amibe belekezdett. Szerencsére nem vagyok egyedül: a bulvárból tájékozódó emberek nagyon meglepődnének, ha látnák, hány igazán el­hivatott, küldetéstudatos vagy egy kicsit már megszállott ember dolgozik a hazai felső­oktatásban, kutatás-fejlesztésben vagy éppen az iparban. Akik nem azt nézik, mit miért nem lehet megcsinálni, hanem igenis megpróbálják, időt és energiát nem kímélve, a megszerzett profitot éveken keresztül visszaforgatva, nem kevés akadályt leküzdve. A 2014-es Innovációs Nagydíjat elnyerő Sanatmetal Kft. kiváló példa erre: százszázalékosan magyar cég, hatalmas szellemi kapacitás, orvostechnikai eszközök fejlesztésében a legjobbak közé tartozik Európában. Ráadásul nekünk is régi ügyfelünk.

Többnyire az egészségügy területén lelhetők fel ilyen cégek?

– Mi például több mint száz céggel állunk munkakapcsolatban, ennek alapján megkockáztatom, nem lehet ilyen különbséget tenni. Szinte minden iparágban és vállalatnagyságban előfordulnak olyan cégek, amelyek a nehézségek ellenére fejleszteni akarnak, előre akarnak jutni, és az európai vagy a világszínvonalat tűzik ki célul. Persze a hazai kkv szektor csak egy igen vékony szeletét jelenti ennek az innovációs tortának, ami egyáltalán nem nevezhető egészséges állapotnak. Talán kevesen tudják, de a német ipar sem attól a világ legjobbja, mert létezik néhány olyan nagyvállalata, mint a Daimler-Benz, a Volkswagen vagy a Bosch, hanem mert mögöttük ott sorakoznak a világszínvonalú termelésre képes, rugalmas kis- és közepes vállalatok ezrei, tízezrei. Magyarországon ettől még nagyon távol állunk, de azért már szaporodnak a pozitív példák.

Van kapcsolatuk jól menő startup, illetve spin-off cégekkel is?

– Nem igazán. Mivel magam is alapítottam, sőt szerencsére korrekt áron értékesítettem is már startup céget, nyugodtan kijelenthetem, kicsit túl van dimenzionálva ez a startup, spin-off, gazella jelenség. Bizonyos iparágakban, például az ICT-szektorban megvan a maguk jól körülhatárolható szerepük, de azért életmentő gyógyszert, repülőgépet vagy atomreaktort feltehetően senki sem egy féléves startup cégtől szeretne beszerezni.

Feltételezhetően tehát önök sem a hazai kisvállalkozásokból élnek, hanem inkább pályázatokból.

– Is. Számos multival, illetve nagy és közepes hazai ipari céggel állunk szerződésben, kutatócsoportjaink kétharmada dolgozik vállalati projekteken. Bevételünk egyharmada már ilyen tételekből áll össze, a megrendelők között pedig elvétve azért 10-20 fős kkv-k is előfordulnak. Ez már csak azért is fontos, mert egy alkalmazott kutatással foglalkozó cégnek a partnerei számára azonnal hasznosítható terméket vagy tudást kell letennie az asztalra, ellentétben az alapkutatással foglalkozó egyetemi és akadémiai kutatóhelyekkel, ahol egy lépéssel messzebb állnak a végfelhasználóktól, és nagyobb távlatokban tudnak gondolkodni. Természetesen az akadémiai szféra szereplőivel is együttműködünk, több szervezettel stratégiai együttműködést alakítottunk ki. A mi ügyfeleink azonban nem kutatási jelentést, hanem használható prototípust, deszka­modellt, technológiát, know-how-t, szabadalmat, ipari alkalmazást várnak tőlünk. Kutatóink napról napra igyekeznek megcáfolni a klisét, miszerint „az innovációba bele van kódolva a sikertelenség”. Különösen azokra a megrendelésekre vagyunk büszkék, amikor a cégek nem a pályázati, hanem a „saját”, bármilyen más célra is elkölthető „forró” pénzükért rendelnek meg nálunk kutatásokat, mert a tapasztalataik alapján megéri. A kutatásból innovációs termék lesz, a termékből haszon, annak egy részét visszaforgatják egy újabb kutatásba. Valahogy így épül fel az ideális innovációs folyamat.

Önt hallgatva egy kicsit elbizonytalanodom: nem állja meg tehát a helyét az a ki­tétel, hogy Magyarországon az innováció komoly bajban van, nincs elég pénz és pályázat, azokat is késve jelentetik meg, és még nagyobb késéssel fizetik ki…

– Országos elemzést már csak az átfogó információk hiányában sem szívesen adnék, mi ráadásul természetesen csak a piac egy szeletét látjuk. Persze, létezhetnek a fenti anomáliák is, de gyógyíthatatlan optimistaként itt is a pozitív dolgokra koncentrálok. Márpedig én egyértelműen azt állítom, hogy a hazai KFI szektor történelmi lehetőségek kapujában áll, és szinte csak rajta múlik, hogy be tud-e lépni rajta.

Arra a 750 milliárd forintnyi innovációs pályázati pénzre gondol, amiről Pálinkás József, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) elnöke is beszél?

– Csak részben. Az NKFIH hatáskörébe tartozó, 2014–2020 között rendelkezésünkre álló összeg természetesen már önmagában is óriási lehetőség. Már csak emiatt sem lehet tovább siránkozni, hogy nincs pénz a magyar innovációra. Soha korábban nem állt még megközelítőleg sem ekkora összeg a hazai KFI szektor rendelkezésére, és attól tartok, nagyon sokáig nem is fog. De ezen kívül is vannak még jelentős támogatási források, melyekre a hazai cégek számíthatnak.

Az innovációs járulékból származó alapban évente „csak” 60-70 milliárd forint gyűlik össze, ez azért kevesebb, mint az említett 750 milliárd forint, hét évre lebontva…

– Ezt a „csakot” azért itt Budapesten nagyon meg kell becsülni, hiszen köztudott, hogy az európai értelemben is fejlettnek számító Központi régió – és a főváros ide tartozik – cégei nem részesülhetnek a konvergencia régióknak szánt EU-s pályázati pénzekből. Ők kizárólag ezekre a hazai forrásokra számíthatnak. De én, őszintén szólva, további forrásokra is gondoltam, amikor a soha vissza nem térő lehetőségeket említettem. Vannak más hazai pályázatok is, ilyen a most induló Gazdaságfejlesztési és Innovációs Operatív Program, ez is remek lehetőséget jelent a hazai cégeknek. Az NKFIH hatáskörébe tartozó pénzek mellett pedig mindenképpen meg kell említeni az Európai Bizottság által irányított Horizont 2020 programot, amelynek keretében a támogatott projektek körét közvetlenül Brüsszelben határozzák meg.

Úgy értsem, hogy az EU-ban – a tagországoknak kiosztott nemzeti kvótákon kívül – létezik még egy „központi” innovációs alap is?

– Az elnevezésekbe és a hihetetlenül bonyolult döntési struktúrákba most ne menjünk bele! A lényeg, hogy a Horizont 2020 stratégia mintegy 70-80 milliárd eurós innovációs alapot szabadít fel, ami körülbelül ötven százalékkal nagyobb összeg, mint amennyi a 2007–2013 között lefutott elődjének a rendelkezésére állt. Ennek egy jelentős részét pedig valóban nem osztják ki előre a tagországoknak, hanem nyílt pályázatokon hirdetik meg.

Erre meg akár a magyar „Kovács Kft.” is jelentkezhet közvetlenül, tehát anélkül, hogy egyetlen magyar intézménytől is engedélyt kellene kérnie?

– Minden további nélkül. Az már más kérdés, hogy a pályázatoknak milyen tartalmi és formai követelményei vannak, és mekkora a nyerési esély. De minden magyar cég közvetlenül rákereshet a brüsszeli kiírásokra, és beadhatja a pályázatát. Ez a rendszer egyébként már 2014 márciusa óta működik, bár arról nem vagyok meggyőződve, hogy a potenciálisan érintett magyar cégek nagy része tisztában is van a keretfeltételekkel.

Hallott már olyan hazai cégről, amely az elmúlt egy évben nyert ezen a brüsszeli pályázaton?

– Hallottam. Az egyiket úgy hívják, hogy Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Közhasznú Nonprofit Kft. Nem titkolt büszkeséggel állíthatom, hogy az úttörők között voltunk, akik beadtak egy ilyen pályázatot, és Magyarországon mi lettünk az elsők, akik meg is nyerték azt. Európai mértékkel nem nagy összegről, 265 ezer euróról volt szó, de jólesett az önbizalmunknak, hogy bennünket hoztak ki győztesnek. Hiszen azt talán mondanom sem kell, hogy ezekért a forrásokért milyen nagy a versenyfutás, a konkurenciaharc. Ráadásul a pénzeket ugyan elméletileg kizárólag a „kiválóság” szerint ítélik oda, a háttérben azért nem teljesen eredménytelenül folyik az úgynevezett nagy befizető államok lobbitevékenysége.

Akkor tehát első kézből származó tapasztalatokat tud átadni a magyar cégeknek. Mire kellett a leginkább figyelni?

– Ez számunkra is egy tanulási folyamat. Nincs nálunk a bölcsek köve, dobták már vissza a mi pályázatunkat is szakmai hiányosságok miatt. Ez utóbbinak egyébként még örültünk is, hiszen nem valami homályos okra hivatkozva utasítottak el bennünket, hanem rámutattak a konkrét okra, amiből lehetett tanulni. A tapasztalatainkat egyébként természetesen úgyis megosztjuk a partnereinkkel, hiszen jelenleg is mintegy 70 projektet „pörgetünk” egyidejűleg, és ezek egy részének komoly esélye van arra, hogy hozzájuthasson ezekhez a brüsszeli pénzekhez. Annyit azért leszögezhetek, hogy két nagyon fontos feltételnek viszont mindenképpen meg kell felelni. Az egyik szinte evidens: olyan szintű innovációról legyen szó, amely nemcsak Magyarországon, de tőlünk nyugatabbra is abszolút újdonságnak számít, és benne van a piaci siker ígérete. A másik nem ennyire egyértelmű, de hasonlóképpen fontos: a brüsszeli bírálóbizottságok nem nagyon szeretik az egyedüli nemzeti pályázókat. Ők legalább régiókban gondolkodnak, de még inkább multinacionális konzorciumokban. Ha ugyanazt a pályázatot egy magyar vagy egy svéd cég adja be egyedül, jóval kisebb esélye van a végső győzelemre, mintha összeállnának, és bevennének még maguk mellé, mondjuk egy észt és egy portugál céget.

Nem nagyon látom át, hogy ebben mi az okosság.

– Emögött az van, hogy az Európai Unió végre elkezdett európai unióként működni. Az illetékesek rádöbbentek, hogy az öreg kontinens nagyon lemaradt az „innovációs világversenyben” az Egyesült Államok, Kína és a Távol-Kelet egyes országai mögött. Ha nem akarunk végleg leszakadni, össze kell fognunk, elsősorban az Európai Unión belül. A cél tehát nem egyes országok vagy intézmények kiemelt dotálása, hanem az egységes európai innováció megteremtése, és ehhez hozzátartozik az is, hogy a különböző tudományos és kulturális hátterű szakemberek is tudjanak egymással kommunikálni és együtt dolgozni. A helyzet sürget, a felzárkózásra valószínűleg már csak az előttünk álló 5-10 évben nyílik esély, utána végleg elmehet a hajó. Különösen, ha a készülő szabadkereskedelmi egyezmény is életbe lép majd, és az európai vállalkozások számára az amerikai és kanadai cégek még erősebb kihívók lesznek. Főleg ez van tehát a hatalmas összegek és a „konzorciális” megoldások mögött, amit nekünk, magyaroknak is szem előtt kell tartanunk.

Mindezt figyelembe véve még ijesztőbbnek tűnik a magyar valóság és a világszínvonal közötti távolság. Ha Európának is csak ilyen kevés, nekünk vajon mekkora esélyünk van a felzárkózásra?

– A hagyományos magyar panaszkultúrában ilyenkor igen erős érvekkel győzik meg egymást a résztvevők, hogy nincs remény, semmi értelme az egésznek, adjuk föl. Szerencsére a 250 kollégám, a több száz beszállító és partnercég képviselői nem ebbe a kategóriába tartoznak, ők nem feladni, hanem alkotni szeretnének. Akkor is így volt, amikor a fent említett összegeknek csak a töredéke állt rendelkezésünkre. Nagyon rosszul éreznénk magunkat, ha éppen akkor menne el a kedvünk, amikor valóban történelmi esély mutatkozik a felzárkózásra.

Pénz tehát, úgy tűnik, lesz elég. És szakember?

– A szakember-utánpótlás kérdése valóban neuralgikus pont, nemcsak a mi cégünknél, hanem országosan is. Nem kell külön bizonygatnom, hogy kiváló eredményeket csak kiváló munkatársi gárdával lehet elérni. Őket viszont meg is kell vagy kellene fizetni, hiszen az ötszörös pénz reményében még a legelhivatottabbak is rápillantgatnak a külföldi ajánlatokra, de még az itthoni nagy cégek is tudnak nagyon csábító ajánlatokat tenni a legjobb kutatóinkért. Éppen ezért a jobb cégeknél – nálunk is – amolyan hosszú távú „életpályamodellt” próbálnak a munkatársak elé tárni. Garancia persze még így sincs arra, hogy a legjobb kollégák nálunk fognak megöregedni. De tulajdonképpen mire van garancia ebben a nagyon szép szakmában?•

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020
Címkék

Innotéka