Nyelvtudomány és az agyi folyamatok

A tudományágak az utóbbi évtizedekben alapvetően átrendeződnek, és a klasszikus kategó­riák, mint a bölcsészeti és a természettudományos területek merev szét­válasz­tása, egyre kevésbé tarthatók. Talán leginkább a pszicho-, illetve a neuro­ling­viszti­kán érhető tetten ez a változás: míg a nyelvészet korábban tisztán bölcsé­­szeti tudo­mány volt, e két ágának „lét­­eleme” az inter­diszcipli­nari­tás. A nyelvi működés mögött rejlő pszichikai és ideg­­élet­­tani folyamatok feltárása nemcsak az ember ezen egyedi jelleg­zetes­sé­gé­nek jobb meg­értésében segíthet, de számos mentális zavar hát­terét is meg­világíthatja.


„A pszicholingvisztika célja azon mentális folyamatok fel­tárása, amelyek nyelv­­használat közben működnek az elmében – mondja Kas Bence, a Nyelv­tudományi Kutató­központ Általános és Magyar Nyelvészeti Intézetben működő nyelv­fejlődés kutató­csoport vezetője. – Vagyis a pszicholingvisztika sok tekintetben különbözik a leíró nyelv­tudomány­tól, illetve az általános nyelvészettől is. A nyelv­tudomány általános törvényszerű­sé­geket igyekszik meg­fogalmazni arról, hogy egy adott nyelv milyen alkotó­elemek­ből épül fel, vagy melyek a mondat­szerkesz­tés szabályai. De az így meg­állapított rendszer nem feltétlenül felel meg az emberi elmében működő rendszerrel.”

Vagyis a klasszikus nyelvtudomány által feltárt mechanizmusok csak esetlegesen feleltethetők meg a beszélő ember kognitív beszédalkotási folyamatainak. Természetesen lehetnek hasonlóságok a beszéd hátterében lévő feltételezett folyamatok és a tényleges idegi működés között, ám gyakran e hasonlóságok csak a felszínen léteznek. Ebben nincs semmi meglepő, ugyanis a klasszikus nyelvészeti szabályok alapjait akkor rakták le, amikor a kutatók nem is álmod­hattak a tényleges elmeműködést valós időben meg­figyelni képes vizsgálati módszerekről, például a funkcionális mágneses rezonancián alapuló képalkotásról (fMRI-ről), így csak az in­tuí­cióikra hagyatkozhattak.

Kas Bence az alanyi és a tárgyas ragozást hozza fel példaként. A magyar nyelvben máshogy kell ragozni az igét, ha határozott tárgy (amit az „azt” névmással helyette­sít­he­tünk) vagy határozatlan tárgy („valamit”) járul hozzá, amint azt jól tudjuk – vagy lehet, hogy még sosem gondolkoz­tunk el ezen, csak jól használjuk. Ez az alanyi, illetve a tárgyas ragozás, ezeket a kategóriákat pedig a leíró nyelv­tudomány alkotta meg. A naiv nyelv­használók számára, akik az iskolában sem tanultak ezekről a kategóriákról, azonban e csoportosí­tás tudatosan nem hozzá­férhető, hiszen honnan is tudhatná, hogy ilyen szempont szerint meg lehet különböztetni az igék ragozását. Ennek ellenére az iskola­kezdés idejére – általában hatéves korra – a gyerekek többsége szinte tökéletesen használja ezt a rendszert. Miközben nem tudják elmondani, hogy miért úgy ragozzák az igét, ahogy (valószínű­leg a rag fogalmát sem ismerik).

Vagyis az alanyi és tárgyas ragozás elsajátítása nem tudatos tanulással történik, hanem a gyerekek elméje a hallott beszéd alapján nem tudatosuló formában levonta a megfelelő következtetéseket az adott nyelv rendszeréről, és alkalmazni kezdte őket. A pszicho­lingvisz­tika leg­főképpen azzal foglalkozik, hogy hogyan működnek ezek a nyelvet illető mentális mechanizmusok az agyban. A pszicho­lingvisz­tika tehát lényegében a nyelvre irányuló, alapvetően pszichológiai eszközöket és módszereket alkalmazó tudományterület.

Az alanyi és tárgyas ragozás elsajátítása nem tudatos tanulással történik, hanem a gyerekek elméje a hallott beszéd alapján nem tudatosuló formában levonta a megfelelő következtetéseket az adott nyelv rendszeréről, és alkalmazni kezdte őket. A pszicholingvisztika legfőképpen azzal foglalkozik, hogy hogyan működnek ezek a nyelvet illető mentális mechanizmusok az agyban, tehát lényegében a nyelvre irányuló, alapvetően pszichológiai eszközöket és módszereket alkalmazó tudományterület.

Indián nyelvek

A klasszikus nyelvészet eredendően bölcsészeti tudományág, kevés kapcsolódással a biológiai, illetve az elmebéli működéshez, és kezdetben a vizsgálati módszerei sem voltak kifejezetten formalizáltak. Ez a múlt század elején kezdett meg­változni, amikor felállították a nyelvészeti kutatás egzakt módszereit, amelyek révén a vizsgálatok össze­hasonlít­hatóvá, megismételhetővé váltak. Ebben fontos szerepe volt az észak-amerikai indián nyelvek vizsgálatának. Ezek nyelvtani rendszere, illetve szókincse rendkívül bonyolult, így igen nehéz tanulni őket. Ezért is voltak alkalmasak az indián nyelveket beszélő katonák a második világháborúban az üzenetek titkosítására, illetve dekódolására.

Ezután a nyelvészet bizonyos ágai elindultak a természettu­dománnyá válás útján. Noam Chomsky – a kognitív tudománnyal összeforrt modern nyelvészet egyik legismertebb alakja – az 1950-es években már kifejezetten matematikai rendszert alkotott a nyel­vészeti kutatások számára. Bár a mai pszicholingvisztika már e logikai kereteket is meghaladta, Chomsky munkássága mindenképpen mérföldkőnek számított a természettudományos gondolkodású nyelvészeti kutatások térnyerésében.

„Ma már nem mondhat­juk, hogy a nyelvészet jellegzetes bölcsészet­tudományi diszciplína lenne, mivel az utóbbi év­tizedekben a biológia is egyre fontosabb szerepet játszik a nyelv­tudományi kutatások­ban – érvel Kas Bence. – Ez a folyamat nem független attól, hogy a pszicholó­giában már sokkal régebben megjelent az elme­működés hát­terében zajló idegi mechanizmusok kutatása, és ez szűrődött át a pszicholingvisztikába. Itt pedig azonnal kapcsolódunk a neuro­ling­viszti­kához, amely a nyelvi működés mögötti konkrét idegi jelenségeket vizsgálja. Míg a pszicho­ling­visztika a nyelv elmebeli működését, addig a neuro­ling­visztika a nyelv agybéli működését térképezi fel.”

Már a 19. század végén felismerték, hogy bizonyos agyi sérülé­sek (amelyeket kisebb-nagyobb károsodás­sal túlélt az érintett) jelleg­zetes károsodást okoznak a beszéd­képességben, vagyis afázia alakulhat ki. Ilyen értelemben a neuro­lingvisztika előzményei megelőz­ték a pszicho­­lingvisztika megszületését, dacára annak, hogy a neuro előtag azt a kép­zetet keltheti bennünk, hogy a kettő közül ez a modernebb. Hiába tették le ugyanakkor a neurolingvisztika alapjait már több mint száz éve, a vizsgálati módszerek fejletlensége hosszú évtizedekre meggátolta a tudományterület tovább­fejlődését.

Kezdetben a következtetéseket a sérülések helye és a kieső funkciók alapján vonták le. Az elgondolás szerint, ha roncsolódik egy bizonyos agyterület, és ennek hatására a beszéd­készség bizonyos elemei elvesznek, akkor ez arra utal, hogy az adott nyelvi rész­képes­ség „helye” a sérült agyi régióban van. Csakhamar kiderült azonban, hogy az agy működése ennél lényegesen bonyolultabb, és szinte minden funkció számos agyterület összehangolt munkáját feltételezi.

A neurolingvisztika a nyelvi működés mögötti konkrét idegi jelenségeket vizsgálja, a nyelv agybéli működését térképezi fel, mely hálózatos formá­ban működik, és a nyelv, illetve a beszéd nagyon sok agyi központ összjátékának eredményeképpen áll elő. A különböző nyelvi funkcióknak nincsenek elkülönült központjai az agyban. Az fMRI-kísérleteknél a kutatók valós időben nézhetik, hogy az alany mely agyterülete aktív éppen.

„Valójában a különböző nyelvi funkcióknak nincsenek elkülönült központjai az agyban. A nyelvi működés hálózatos formában működik, és a nyelv, illetve a beszéd nagyon sok agyi központ összjátékának eredményeképpen áll elő – magyarázza Kas Bence. – Ezért abban a kezdeti időszakban a neurolingvisztikát módszer­tani okok miatt nem lehetett még továbbfejleszteni. Ezért a pszicho­lingvisztika átvette a prímet, a vizsgálatok hangsúlya pedig a viselkedésalapú megfigyelésekre, illetve azok kísérletes befolyásolására tevődött át.”

Noha ezek a vizsgálatok a viselkedés megfigyelésén alapultak, a végső céljuk mégiscsak az agyi folyamatok meg­ismerése volt. A legelterjedtebb kísérlettípusban a különféle nyelvi feladatokhoz szükséges időt mérték, azt feltételezve, hogy minél nehezebbnek találja az alany a tesztet, annál több időre van szüksége a megoldásához. Például az volt a feladat, hogy olvassa el a képernyőn megjelenő szavakat (vagy értelmetlen betűsorokat), és döntse el, hogy azok létező szók-e vagy sem. Vagy egy ennél némileg összetettebb feladatban az olvasott szót kategorizálni kellett (például el kellett dönteni, hogy növényről vagy állatról van-e szó). A kutatók a feladat végrehajtásához szükséges időből következ­tettek az ehhez szükséges – feltételezett – agyi mechanizmusokra. Természetesen az efféle kísérletek lényegesen köz­vetettebb képet szolgáltatnak az elme működéséről, mint az fMRI-kísérletek manapság, amelyek során a kutatók valós időben nézhetik, hogy az alany mely agyterülete aktív éppen, de akkor ezt tette lehetővé a technológia fejlettsége.

A pszicholingvisztika algoritmusai

A kísérletek körülményeit a végtelenségig lehet változtatni, és így évtizedek munkájával egészen aprólékos tudományos kép alakult ki az elmebéli nyelvi működésről. Kiderült például, hogy a létező szavakat az emberek gyorsabban felismerik, mint hogy arról döntenének, hogy egy értelmetlen betűsor nem létező szó. Ezt nemcsak az alany szó­kincse befolyásolja, de a létező szó gyakorisága is. A gyakran használt rövid szavakat gyorsabban felismerjük, mint a ritkábbakat vagy hosszabbakat, amiből arra is következ­tet­he­tünk, hogy ezek „máshogy” vannak elraktározva a nyelvi memóriánkban, és így egyszerűbb előhívni őket.

Sajnos még ma sem tartunk ott, hogy pontosan ismernénk a memórianyomok kódolásának, illetve előhívásának mikéntjét, de feltételezhetően ez bizonyos ideg­sejt­háló­zatok szinkronizált aktivitásán alapszik. (Ha ezt a magyarázatot kissé el­nagyoltnak érzik, nem feltétlenül önökben van a hiba, egyszerűen az agy működése annyira bonyolult, hogy messze vagyunk még a teljes megismeréstől – ha az egyáltalán lehetséges.)

„E kísérletek alapján próbáltak az olvasott szó meg­értése hát­terében álló pszicho­lingvisztikai funkció felépítésére következ­tetni. Ha ugyanis azt látjuk, hogy például a gyakoribb szavakról könnyebben mondjuk meg, hogy létező szavak-e vagy sem (pedig a ritkábban használt szavak is ugyanannyira léteznek), az mégiscsak el­mond valamit a nyelvi működés felépítéséről – mondja Kas Bence. – Talán a gyakoribb szavakat kódoló ideg­sejtek eleve magasabb aktivációs szinten állnak az agyban, és ezért a memória­nyom elő­hívása is könnyebb és gyorsabb. Az eredmények alapján rengeteg elme­működési modellt építettek fel, és sokáig kísérletet sem tettek arra, hogy e funkciókat elhelyezzék az agyban, hiszen erre az adott korban nem volt esély.”

A kezdeti nyelvi modellek kizárólag a viselkedéses tapasztalatokat igyekeztek magyarázni, és ily módon a valós folyamatokkal nem feltétlenül álltak összhangban. Ezeket a modelleket afféle számítógépes algoritmusként képzelhetjük el. A kísérleti eredmények alapján meg­határozták a nyelvi felismerés látszólagos lépéseit, e lépéseket pedig virtuális (vagyis a biológiában nem feltétlenül létező) funkcionális modulokhoz kapcsolták. Például fel­tételezték, hogy létezik egy modul, amely a betűket ismeri fel, majd az információt továbbítja a szóalakokat tároló modulba, amely szavakat formál a betűkből. Később talán egy másik modul ezeket a létrehozott szavakat hasonlítja össze a memóriában őrzött, és onnan előhívott szavakkal. Végül ez a folyamat kiadja az eredményt, hogy valós szóról van szó vagy sem.

A számítástechnika fejlődése a pszicholingvisztika fejlődését is alapvetően befolyásolta (sok más tudományághoz hasonlóan), ugyanis e nyelvi modellek pofon­egyszerűen algo­ritmi­zál­hatók voltak. Így a számítógépben működő, és a nyelvi funkciókat szimuláló modellek születtek, amelyek a látható eredmény szintjén hasonló feladatok elvégzésére voltak képesek, mint az agy nyelvi struktúrái.

Kérdés, mely mind a mai napig nem dőlt el, hogy a nyelv örökletes vagy tanult képessége-e az embernek, pontosabban mely elemei genetikailag rögzültek, és mely elemeket sajátítjuk el a környezeti ingerek alapján, illetve mely tényező domináns a másik felett, melyek az emberi genetika azon tényezői, amelyek lehetővé teszik a nyelvi működést.

Mindezek a vizsgálatok részben a pszicholingvisztika egyik legnagyobb kérdésének megválaszolását is szolgálták, vagyis hogy a nyelv örökletes vagy tanult képessége-e az embernek (pontosabban mely elemei genetikailag rögzültek, és mely elemeket sajátítjuk el a környezeti ingerek alapján). A nyelvész elmondása szerint e vita mind a mai napig nem zárult le. Bár a vita frontvonalai nem az öröklött és a tanult vélemény között húzódnak, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy ilyen és olyan összetevői is vannak, hanem abban nem értenek egyet a különböző pszicholingvisztikai iskolák követői, hogy mely tényező a domináns. Vagyis melyek az emberi genetika azon tényezői, amelyek lehetővé teszik a nyelvi működést.

A nyelvi képesség természetesen nem minden előkép nélkül bukkant fel az emberré válás során (ahogy semmi egyéb az evolúcióban), merthogy az állatok – főként a főemlősök – is rendelkeznek a nyelvi működés bizonyos elemeivel. A múlt század hetvenes éveiben nagy divatja volt a majmokat beszélni tanító próbálkozásoknak. Ezek rendszerint a siketnéma jelnyelvet igyekeztek alkalmazni, mert a majmok hangképző szervei nem alkalmasak a szofisztikált beszédre. Az egyik leghíresebb gorilla, Koko – három év­vel ezelőtt, 47 éves korában pusztult el – számos kézjelet ismert és használt. Ám ha szigorúak akarunk lenni, e kísérletsorozatok egytől egyig kudarcba fulladtak: a majmokat egyszerűen nem lehet megtanítani beszélni úgy, ahogy az ember tud.

„Ezekből a kísérletekből tehát nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen szintű és komplexitású nyelvet elsajátítani csak az ember képes, semmilyen állat­fajjal nem tudtak eljutni ilyen összetett­ségű nyelv­használatig – állítja Kas Bence. – Ez nem jelenti azt, hogy ne értek volna el rész­eredmé­nyeket. Néhány fő­emlős képes volt több száz kéz­jelet is megtanulni. De még a leg­tehetségeseb­bek képességei is nagyon korlátozot­tak maradtak, ami nagyjából egy két­éves gyerek tudásának volt meg­feleltethető. Nem tudták elérni például, hogy az állatok a pillanatnyi hangulatuk­tól független jelentéssel használják a nyelvi jeleket.”

Kizárólag az ember sajátja

Mára egyértelművé vált, hogy az a kommunikációs rendszer, amelyet nyelvnek tekintünk, kizárólag az emberre jellemző az egész állatvilágban. Noha evolúciós előképei fel­fedez­he­tők a főemlősök és más állatok kommunikációs repertoár­jában, igen nehéz például az emberi nyelvtan összetettségét akár csak távolról is megközelítő rendszert felfedezni bármely állatnál. Tehát a nyelvtanulás képessége öröklött és egyedi jelleg­zetes­sége az embernek, de hogy ez miként öröklődik a génjeinkben, majd a gének alapján felépülő központi idegrendszer hogyan teszi lehetővé a nyelvi képes­ségek megjelenését, továbbra is kevéssé ismert területe az emberi természetnek.

A Nyelvtudományi Kutatóközpontban is folyamatosak a pszi­cho-, illetve neurolingvisztikai kutatások, bár Kas Bence érté­ke­lése szerint e két részterület egyre kevésbé elválasztható egy­mástól, hiszen mára már azok a jelenségek is vizsgálhatók neuro­lógiai módszerekkel is, amelyek korábban kizárólagosan a pszi­cho­ling­visztika tárgykörébe tartoztak. Vagyis a modern elme- és nyelvi modellek már igyekeznek kapcsolódni az agyban ténylegesen meglévő anatómiai struktúrákhoz. Ezért helyesebb lenne már a pszicho- és a neuro­ling­viszti­kát egy nagyobb, egybeforrt tudomány­terület­ként kezelni, amely a kognitív tudomány részterülete. Ez az átalakulás a vezető tudományos folyóiratok név­változásain is tetten érhető: a lapok címeiben egyre gyakrabban tűnik fel az idegtudomány (neuroscience) kifejezés.

Kas Bence azt is elmondta, hogy a Nyelvtudományi Kutatóközpont általa vezetett pszicho-, neuro- és szocio­lingvisztikai osztályán három kutatócsoport működik. Az egyik azt kutatja, hogy a felnőtt­korban kialakuló neuro­­degeneratív betegségek (például a demencia, a Parkinson-kór, a szklerózis multiplex vagy az Alzheimer-kór) milyen változást, károsodást idéznek elő a nyelvi működésben. Az idegek elsorvadásával járó betegségek pontos kiváltó okai továbbra sem ismertek, de az elméletek szerint az idegsejtekben felgyülemlő káros fehérjék, az úgynevezett amiloidok okozzák őket. Az azonban biztos, hogy minden funkciót megzavarnak, amelyben az adott idegsejt szerepet játszott; leg­gyakrab­ban a memória- és a nyelvi működést is károsítják.

Az idegek elsorvadásával járó betegségek pontos kiváltó okai továbbra sem ismertek, de az elméletek szerint az idegsejtekben felgyülemlő káros fehérjék, az úgynevezett amiloidok okozzák őket. Ami biztos, hogy minden funkciót megzavarnak, amelyben az adott idegsejt szerepet játszott, leggyakrabban a memória- és a nyelvi működést is károsítják.

Egy másik kutatócsoport a gyermek- és felnőttkori kommunikációs fejlődést vizsgálja. Például arra keresik a választ, hogy miként fejlődik az irónia és a humor a nyelvben, és ez hogyan függ össze az egyéb kognitív rendszerek működésével. A harmadik kutatócsoport pedig a legkorábbi nyelvi fejlődéssel foglalkozik. Azt kutatják, hogy melyek azok a jelenségek, amelyek előre jelezhetik a nyelvi fejlődésben megjelenő változatosságot a kisgyere­kek között. Természetesen a gyerekek anyanyelv-elsajátítása között vannak tempó- és minőségbeli különbségek. Fontos kérdés, hogy ez milyen tényezőkkel függ össze. Felmerül, hogy a környe­zeti ingerek – például a családtagokkal folytatott interakciók gyakorisága és minősége – is hatnak rá, ahogy a gyermek belső (részben öröklött) tulajdonságai is.

Régóta ismert vagy inkább vélelmezett körülmény, hogy jellegzetes különbségek tárhatók fel a gyerekek nyelvi fejlődésében, például a nemük szerint: a lányok verbális fejlődése meghaladja a fiúkét. Kas Bence részben saját vizsgálataikra támaszkodva elmondta, hogy ez a kérdés jóval összetettebb annál, mintsem hogy messze­menő következtetést lehetne levonni. Ha rengeteg gyereket vizsgálnak, akkor felfedezhető némi különbség a lányok és a fiúk között, az előbbiek javára, de a különbség kicsi. Az iskola­­kezdés idején már nincs különbség a lányok meg a fiúk mondatképzése és szókincse között, viszont a bő­beszédű­ség és a beszéd­­­sebesség tekintetében bizony előnyben vannak a lányok. A gördü­lé­keny beszéd sokszor kelti azt a benyomást a hallgatóban, hogy a lányok jobban beszélnek.

Jellegzetes különbségek tár­hatók fel a gyerekek nyelvi fejlődésében, például a nemük szerint. A lányok verbális fejlődése meghaladja a fiúkét, de e különbség igen kicsi, és az iskolakezdés idején már nincs eltérés a mondatképzésük és a szókincsük között. Ám a bőbeszédűség és a beszéd­sebesség tekintetében előnyben vannak a lányok. A gördülékeny beszéd pedig azt a benyomást keltheti a hallgatóban, hogy a lányok jobban beszélnek.

A pszicho­lingvisztikai osztály negyedik kutatási területe a nyelvi zavarokat érinti.
„Az én fő kutatási területem a nyelvi zavarokkal kapcsolatos. Ezek egy része fejlődési eredetű (amikor a tipikustól eltérő mértékben és minőségben alakul ki a nyelvi képesség), más za­varok pedig szerzettek, amelyek például valamilyen sérülés vagy betegség következtében alakulnak ki. Utóbbiakra jó példa az afázia, illetve a demencia miatt fellépő beszédzavar – mondja Kas Bence. – A nyelvi és a kognitív, vagyis gondolkodás­beli képességek viszonya meglehetősen összetett. Azt viszont már tudjuk, hogy az óvodás-iskolás korban a nyelvi készségek meghatározott szintje szükséges a további kognitív fejlődéshez. A nyelvfejlődési zavarral küzdő kisgyerekek kognitív képességei általában épnek mondhatók. De ha a nyelvi zavart később sem lehet fejleszteni (sokszor azért, mert nem ismerik fel), akkor a kognitív képességek fejlődése is meg­rekedhet, és az intelligencia­nívó csökkenhet.”•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka