Lendületes hat esztendő az Akadémián

Hat év akadémiai elnökség után jövő májustól új feladatok várnak Pálinkás Józsefre. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke hatékonyan működő kutatóhálózatot, biztos anyagi helyzetben lévő Akadémiát hagy utódjára. Pálinkás Józsefet a Lendület programról, az elmúlt negyven esztendő legjelentősebb tudományos beruházásáról és az intézethálózat átszervezéséről is kérdeztük.


Pálinkás József

Meglehetősen sűrű programot bo­nyolít le, aminek igazolására elég a novemberi naptárára tekinteni: sok egyéb mellett a Magyar Tudomány Ünnepe, a lágymányosi új ter­mészet­tudományi központ átadása, World Science Forum. Honnan merít energiát?
– Feladattudatos ember vagyok. Ha vannak előttem álló feladatok, kihívások, akkor azokat meg akarom oldani, el akarom végezni, s nem elodázni. Ez a habitus a neveltetésemből fakad. Bizonyos programok elől nem térhetek ki, bizonyos programok elől nem akarok kitérni, főként, ha energiát merítek belőlük. Utóbbira példa a Magyar Tudomány Ünnepe keretében meg­szervezett Innodiákok fóruma. Öt olyan tehetséges fiatallal találkoztam, akikben láttam a tüzet, a teremtőerőt. Érdekelte őket, amit csináltak, utánajártak természettudományi problémáknak. Ilyet látva feltöltődik, lelkesedik az ember, mert azt reméli, ha sok ilyen ember lenne, akkor haladnának a dolgaink. Novemberben kétségkívül sok a tennivaló, de a „pörgés” közepette mindig szakítok időt a lassulásra gyaloglás vagy olvasás formájában, és arra is, hogy alaposabban utánanézzek bizonyos kérdéseknek.

Öt reményt keltő fiatallal találkozott, de milyennek látja a tudományos utánpótlás egészét?
– Sokszor elmondtam már, hogy a társadalom évtizedek óta nem várja el, nem követeli meg a természettudományos műveltséget. Közhely, hogy egy évszám nem tudása, két költő versének összekeverése nagy műveletlenségnek számít, ám ha valaki nem tudja, mitől működik az autó, vagy miért szólal meg a telefon, attól az illetőt még nem tartják műveletlennek. Manapság sikk nem érteni a technikát, a matematikát, pedig meggyőződésem, hogy elemi szintű matematikára mindenki megtanítható, hiszen annyira egyszerű és logikus. Ennél sokkal bonyolultabb, összetettebb dolgokat is megtanulnak emberek. Tévesnek tartom azt a hozzáállást, hogy a tudomány bonyolult, nehéz, és ráadásul nem biztosít olyan szintű megélhetést, mint amilyet a befektetett energia nyomán elvárna az ember. Jó természettudományos alapképzettséggel nagyon sok más területen is megállja a helyét az ember. Nagyon kevés példa van arra, hogy valaki jogászból vegyésszé vált volna, de arra igen sok példa akad, hogy fizikus, matematikus, vegyész jogi diplomát is szerzett. Mániákusan ismételgetem, hogy egy természettudományos tárgyból – fizika, kémia, biológia, földrajz – kötelezővé kellene tenni az érettségit, amit kiválthatna egy olyan vizsga, ami a diákok természettudományos műveltségét mérné fel. Egy ilyen lépés nagyon sokat javítana a jelenlegi lesújtó helyzeten. A diákok komolyabban vennék az oktatást, a természettudományos tárgyak tanulását. Ne szépítsük, a jelenlegi műveltségi kánonnak nem része a természettudomány, és a társadalomból fájóan hiányzik a természettudományos műveltség, a körülöttünk lévő világ megértése. Ez a helyzet az egész közgondolkodásra rányomja a bélyegét.

Miként?
– Egy természettudományos műveltséggel rendelkező ember egy-egy adott feltételrendszerben racionálisabban gondolkodik, mint egy olyan, aki sohasem találkozott azzal, hogy bizonyos dolgok adott körülmények között nem működnek. Például az ember nem tud felemelni egy tárgyat, mert elszakad a kötél, aminél fogva ezt próbálja. Mert ott a határ. Akinél nincs meg ez a nézőpont, az másként gondolkodik, másként működik a problémamegoldó képessége. Nehezen emészti meg, hogy a technika, technológia sem mindenható. A rendszerváltás utáni átrendeződési folyamatokban elterjedt az a nem feltétlenül igaz nézet, hogy bizonyos szakmákból nagyon jól meg lehet élni, de nem tartozik ezek közé a kutatás. Ez a nézet önmagát beteljesítő folyamattá vált. Mára a tudományos kutatásban, a felsőoktatásban az oktatók, kutatók jövedelme jelentősen elmarad a pénzügyi szektorban, az államigazgatásban elérhetőtől. Egy minisztériumi főosztályvezető fizetése akár 700 ezer forint is lehet, s a posztot adott esetben egy harmincas évei elején járó fiatalember is betöltheti, igen kevés eredménnyel a háta mögött. Ugyanakkor egy egyetemi tanár bruttó fizetése 450 ezer forint, töredéke annak, amennyit ugyanezért Németországban fizetnek – miközben az egyetemi tanári kinevezéshez szinte pontosan ugyanazt kell teljesíteni Magyarországon, mint Németországban.

A természettudományos pályák népszerűtlenségét magyarázhatjuk azzal, hogy az embereket nem érdeklik a körülöttük zajló folyamatok, hogy hogyan működik a világ? Miért nem sikerül felkelteni a kíváncsiságukat?
– Elkényelmesedtünk. Készen kapunk mindent. Az emberek jelentős része kisgyerekkorban, némi túlzással, nem találkozik a természeti jelenségekkel. Mindentől „megvédjük” a gyerekeket, s közben távol tartjuk őket a körülöttük lévő világ jelenségeitől és azok megértésétől. Amikor nekem elromlott a kerékpárom, tudtam, hogyan cseréljek csapágyat, miként zsírozzam meg a szükséges alkatrészeket. Ma a legapróbb probléma esetén is szaladunk a szervizbe. Egy ismerős családtól hallottam, hogy kirándulni mentek, és majdnem megfáztak, mert nem tudták, hogyan gyújtsanak be a szálláshelyükön lévő cserépkályhába. Olyan elemi ismeretük hiányzott, hogy alulra teszem a papírt és rá a vékony fát. Szellősre rakom, hogy a huzat felfele vigye lángot. Hiányzik a megismerés élménye, ami kíváncsivá tesz, és a tapasztalat, ami magabiztosabbá. Ha a gyerek megismeri a jelenségeket, érdekelni kezdi, mert lát valami izgalmasat. Ha megérti az összefüggéseket, otthonosabban érzi magát a környezetében. A hiba talán ott van, hogy túlzottan elméleti a természettudományok oktatása, kevés a kézzelfogható, élményt jelentő gyakorlat. Másrészt elönt minket az információ. Korábban több időnk volt az egyes ismeretek feldolgozására, ma túl sok ismerethez jutunk anélkül, hogy lenne időnk azok megértésére. Sokan azzal hitegetik magukat, hogy majd az interneten megnézik, hogy miként működik a mobiltelefon, de nem nézik meg.

A Magyar Tudomány Napja idei veszprémi ünnepségén arra helyezte a hangsúlyt, hogy csak az etikus tudomány teheti jobbá az emberi közösségek életét, és csak az etikus emberi közösségek képesek jól használni a tudomány eredményeit. Etikus világban élünk?
– Egy társadalomban a kutatói közösség etikai felfogása, állapota nem különbözhet jelentősen a társadalom egészétől. Nem állhat fenn olyan állapot, hogy a tudós csak etikus lehet, míg a többi ember sokkal etikátlanabb. A tudomány, a tudós felelőssége óriási, mert a tudomány hatalmas lehetőségeket adott az emberek kezébe. Minél nagyobbak ezek a lehetőségek, annál nagyobb a felelősség.
Az atomenergia felhasználása jelentős mértékben technikai és bizalmi kérdés. A társadalom néhány tragikus baleset következtében nehezen hiszi el a mérnököknek, tudósoknak, hogy az atomenergia biztonságosan és a környezetet kímélően is felhasználható.
Az emberek tudatába beleégett Csernobil, majd legutóbb Fukusima. Csernobilban az okozott katasztrófát, hogy a tudósok, mérnökök nem tudták hol a határ, nem tartották be a rendszer biztonságos működtetésére hozott szabályokat. A tudományban az is etikai alapelv, hogy pontosan rögzítsük a működés keretrendszerét, a határokat. Ne keltsünk illúziót azzal, hogy többet ígérünk, mint amire képesek vagyunk. Hogy nincs kockázata egy berendezés működtetésének, miközben van. Igenis léteznek kockázatok, a technológiai előírásokat be kell tartani, egyébként szörnyű tragédiáknak nézhetünk elébe. Az is a közösség szilárd értékrendjén, a közösségen belüli bizalmon múlik, hogy egy tudományos eredményt mire használ és mire nem. Az a társadalom, amelyben a szabálykövetés erős, ott a technika segítheti a társadalom fejlődését. Ahol ez hiányzik, ott a technika sem pótolhatja az etikai normákat.

Bíró Péter akadémikus, Németh Tamás, az MTA főtitkára, Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes,
közigazgatási és igazságügyi miniszter, Pálinkás József, az MTA elnöke,
Csépe Valéria, az MTA főtitkárhelyettese, Friedler Ferenc, a Pannon Egyetem rektora,
Porga Gyula, Veszprém város polgármestere a Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozat
megnyitóján, a veszprémi Pannon Egyetemen, november 4-én

A tudomány megrendelői konferencián arról beszélt, hogy a tudomány nem lehet öncélú, fontos visszajelzéseket vár és kap a társadalomtól, a gazdaságtól, hogy a kutatási eredmények hogyan és miként hasznosulhatnak a leghatékonyabban. Milyennek látja a magyar tudomány és a gazdaság kapcsolatát?
– Ha mindenképpen minősíteni kell, akkor közepesnek. Magyarországon kevés az olyan vállalat, amely egy konkrét termék létrejöttéhez kutatásokat igényel, ezért kevés a megrendelés. Az idetelepített gyártókapacitások másutt bevált technológiát használnak. A másik oldallal sincs minden rendben. Ha a kutató nem kap kívülről ingereket, akkor megy a saját feje után. Azzal azonban, hogy a tudomány ennyire a mindennapjaink része lett, együtt jár az is, hogy senki sem vonhatja ki magát a mindennapok igényei és kényszerei alól. A társadalom még pontosabb képalkotó berendezést igényel, még több betegséget hatékonyan kezelő gyógyszert vár el. Autóink nem lettek gyorsabbak az elmúlt évtizedekben, de a vezérlésük, biztonsági rendszerük összehasonlíthatatlanul jobb a tíz-húsz évvel ezelőttinél. Létezik olyan autó, amelyik emberi irányítás nélkül is képes biztonságosan közlekedni a nagy­városokban és az autópályákon. A kényelmes élet iránti igény a tudományos fejlesztések egyik hajtóereje. Ám ezeket az igényeket a multinacionális cégek gyakran nem a magyar kutatóhelyek számára fogalmazzák meg.

November kiemelkedő tudományos eseménye a World Science Forum, amelyet eddig Budapesten rendeztek, ám idén első alkalommal egy másik helyszín, nevezetesen Rio de Janeiro lesz a házigazda. Milyen hasznuk van az ilyen rendezvényeknek?
– Az ilyen nagyszabású világfórumok tudományos értelemben általában nem hoznak áttörést. Jelentőségük inkább tudománydiplomáciai, tudománypolitikai értelemben van. Mindegyik hozzátesz valamit ahhoz, hogy a globalizálódó világban mi a szerepe a kutatásnak, hol a tudomány helye, hogyan viszonyul a tudomány korunk nagy kérdéseihez. Rio de Janeiróban Tudomány a fenntartható globális fejlődésért címmel tanácskozunk.
A fórum üzenete az, hogy a fenntartható fejlődés csak globális koordinációval képzelhető el. Amit Magyarország tesz, csak apró hozzájárulás a globális folyamatokhoz. Ám ha az itt folyó munka koordinálatlan, nem beszélhetünk fenntarthatóságról.
A tudomány képviselőinek hallatniuk kell a hangjukat azokról a kérdésekről, amelyeket a politikusok nem akarnak elhinni. Például arról, hogy csak álom az örökké tartó növekedés. Stacionárius gazdasági modell a járható út, nem az örök bővülés. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a természeti erőforrások végesek. Itt is komoly koordinációs problémák vannak, mert nagy nemzetközi szervezetek párhuzamosan dolgoznak ugyanannak a feladatnak a megoldásán.

November közepén adták át a Q2-ként emlegetett lágymányosi tudományos centrumot. Mit ad ez az épület a magyar tudománynak?
– Nagyon sokat, de nevezzük az épületet annak, ami: az MTA Természettudományi Kutatóközpontja (MTA TTK). Utoljára negyvenkét évvel ezelőtt, a Szegedi Biológiai Központ megépítésekor került sor hasonló jelentőségű tudományos beruházásra. Harmincezer négyzetméteren 214 világszínvonalú laboratórium, 156 vegyi fülke, 300 fős közösségi térrel kiegészülve. Itt dolgozik majd több mint félezer kutató. Az új épület az anyagtudomány, az egészség- és környezetvédelem és a gyógyítást szolgáló felfedező kutatások számára biztosít egyedülálló feltételeket.

Novemberben adták át az MTA új Természettudományi Kutatóközpontját

A munkatársak zöme a kémiai kutatópontból: az enzimológiai intézetből, a kognitív idegtudományi és pszichológiai intézetből és a csillebérci kutatóbázisról érkezik. Ugyanakkor Csillebércen marad például a Természettudományi Kutatóközpont Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Intézetének néhány laboratóriuma. Ezeknek az átköltöztetése indokolatlanul nagy összeget igényelt volna. Nyugodtan mondhatom, hogy ez az épület belátható ideig, legalább ötven évig, minden igényt kielégít. Az itt alkalmazott technika és technológia páratlan a térségünkben. Ami ésszerű áron elérhető technika létezik a világon, és egy épület üzemeltetését gazdaságossá és ésszerűvé teszi, azt beépítették. A folyosói világítást mozgásérzékelők szabályozzák: csak ott ég a lámpa, ahol éppen elhalad valaki. Előtte és utána nincs világítás. Az épület árnyékolása a külső hőmérséklettől függően változik. Ha egy kutató a szobájában tartózkodik, akkor 23 Celsius-fokot biztosít a rendszer, ha tartósan nincs bent, akkor a rendszer télen megengedi a három-négy fokos csökkenést, nyáron pedig az ugyanekkora emelkedést. Ezzel húszszázalékos energiamegtakarítás érhető el. Az épület másik erénye, hogy minden egyes labor önállóan vezérelhető, az elszívók egyesével kapcsolhatók be, illetve ki. Nincs álmennyezet, ami azért előnyös, mert könnyen hozzáférhetők a vezetékek. Az épületben konferenciatermet és más közösségi helyiségeket is kialakítottak, így a kutatók le tudnak ülni, beszélgethetnek, problémákat vitathatnak meg. Emlékszem rá, hogy a CERN-ben a kávézó volt az egyik legfontosabb hely, mert a különböző problémákon dolgozó kutatók ott beszélgettek egymással. Itthon ezt a szempontot nem tartották olyan fontosnak, pedig nagyon hasznos, mert egy kutató az adott probléma megoldásához új szempontokhoz, inspiráló ötletekhez juthat kollégáitól. Magam is hallottam olyan esetről, amikor egy ilyen beszélgetésből derült ki, hogy az egyik kutató három évvel korábban megoldotta a beszélgetőpartnere által éppen elindított programot. Az MTA Természettudományi Központ meglehetősen nagy intézmény ahhoz, hogy a közösségi terekben ilyen információk találkozhassanak. Másik reményem, hogy az intézményben a kutatócsoportok közötti kapcsolatok erősödnek, a kutatói együttműködésekből új témák is születnek. Az épület arra is lehetőséget ad, hogy a kutatócsoportok átalakulása – bővülése, összeolvadása – esetén dinamikusan változzon a lefoglalt terület.

Az intézetbe költözők hozzák a régi infrastruktúrát, vagy újat kapnak?
– Is-is. A modern berendezéseket hozzák, a kevéssé használhatót bizonyára nem. Egy ilyen költözés remek alkalom arra, hogy a semmire sem jó, csupán érzelmi okokból őrzött műszerektől megváljanak. Hosszú évek óta egyébként a 2012-es volt az első esztendő, amikor az MTA jelentős összeget fordíthatott új műszerek vásárlására. Ez a keret kétmilliárd forint volt, amire persze mondhatják, hogy ez nem túl nagy összeg. Az intézethálózat számára mégis fontos a kiszámíthatóság, a stabilitás. Lényeges, hogy minden évben kapjunk egy ekkora keretet, szemben azzal, hogy egy évben egy jelentős összeget megítélnek, majd sokáig semmit sem lehet infrastruktúra-fejlesztésre fordítani. A kétmilliárdos keret az idei költségvetésünkben is szerepelt, és a jövő évi akadémiai büdzsében is benne van. Hasonló eredményt értünk el a pályázatok önrészének finanszírozását segítő egymilliárdos keret esetében. Ha egy kutatócsoport nem tudja előteremteni a pályázati önrészt, hiába adna be kiváló anyagot, nem tud pályázni. A jelenlegi finanszírozás mellett optimista vagyok. Egy dologban látok nehézséget: legyen elegendő számú, jól felkészült fiatal kutató. Ma a magyar kutatásoknál ez a szűk keresztmetszet, és nem a pénz. Azt nem mondom, hogy dúskálunk az anyagi javakban, mert több forrást is hatékonyan fel tudnánk használni, az igazi gond azonban az, hogy kevés igazán jó, kreatív kutató érkezik a magyar tudományba. Fontosnak gondolom, hogy ne azt misztifikáljuk, a nemzeti össztermék hány százalékát költjük kutatás-fejlesztésre, és mikor érjük el a célként kitűzött 1,8 százalékot, hanem arra figyeljünk, hogy mire és hogyan költjük el a forrásokat. Források nélkül nem végezhet az ember világszínvonalú kutatást, de a kitörési pontnak gondolt projekteken belüli dőzsölés nem biztos, hogy annyi eredményt hoz, amennyit elvárnak. Örömmel hallottam Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes bejelentését, hogy egy új, átfogó tudománypolitikára van szüksége az országnak. Egyetértek ezzel a felvetéssel. Valóban nagy szükség lenne egy ilyen anyag elkészítésére. Ehhez őszinteség, bizalom, megfelelő nyitottság kell a döntéshozók és a kutatók részéről egymás iránt. Sokkal könnyebb megegyezni bizalmi légkörben, mintha a másikról eleve rosszat feltételezünk. Az egyik ne higgye, hogy a másik fél szórja a pénzt, s azt se gondolja senki, hogy a politikusok nem foglalkoznak a tudománnyal. Le kell ülni egy asztalhoz, és a sokféle szempontból az ország, a nemzet javát szolgáló rendszert alkotni. Reményeim szerint a most létrejött Nemzeti Tudománypolitikai és Innovációs Testület január körül elkezdi az ezzel kapcsolatos érdemi munkát. Eredmény lehet, ha ez a testület a jelenlegi, koordinálatlannak tűnő forráselosztást koordináltabbá teszi. Ma előfordul, hogy egy program három-négy helyről kap pénzt (esetleg túl sokat), miközben egy másik program nem jut forráshoz, holott, ha a másiknak is adunk, lényegesen több eredményt érnénk el.

Az MTA TTK új épületében 214 világszínvonalú laboratórium várja a kutatókat (Fotók: MTA)

Van-e helyszíne az új bölcsészettudományi központnak, és van-e a megépítésére forrás?
– Megvettünk egy telket a Vaskapu utcában, az új Nemzeti Színház közelében. Kétmilliárd forintból kiírjuk a tervdokumentáció elkészítésére szóló pályázatot, illetve más előkészítő munkákat is elvégzünk. Jövőre 3,6 milliárdot tudunk fordítani erre a célra, a tervezett végösszeg nyolcmilliárd forint. Reményeim szerint ebből az összegből felépül egy modern épület, amely hasonló kereteket biztosít a bölcsészet- és társadalomtudományok számára, mint amilyet a lágymányosi épület nyújt a természettudományoknak. Ez a beruházás 2015-re készül el. Szeretnék mindenkit megnyugtatni: nem tervezek újabb kutató­intézeti összevonásokat, mindegyik intézmény marad önálló jogi személyiséggel rendelkező költségvetési szerv.

Mi lesz a felszabaduló ingatlanokkal?
– Terveink szerint ezeket az épületeket eladjuk. Meggyőződésem, hogy az Akadémia ingatlanvagyonával hatékonyan kell gazdálkodni, márpedig azt nem nevezhetjük hatékonynak, ha üresen álló épületeket őrzünk és fűtünk. Az MTA-nak ez nem feladata.
A mi feladatunk az akadémiai köztestület és a kutatóintézetek minél hatékonyabb működtetése. Meg kell szabadulnunk az Akadémián évtizedekkel ezelőtti igények szerint kialakított szerkezeti-szervezeti szokásoktól. Például miért vannak az MTA-nak üdülői, ha manapság nagyon kevesen akarnak azokban pihenni? A fiatalok nem mennek el két hétre egy akadémiai üdülőbe azért, hogy ugyanazokkal legyenek együtt, akikkel az év egyéb időszakában nap mint nap találkoznak. Megváltoztak az üdülési szokások, a hatvanas-hetvenes években még korszerűnek tartott üdülőhelyek mára már nem versenyképesek a piaci ajánlatokkal, azzá tenni őket óriási ráfordítást igényelne, ami a kutatástól venné el a pénzt. A felszabaduló ingatlanok eladásából befolyt pénzből adott esetben újabb intézmények felújítására is költhetünk.

2014-ben indul a posztdoktori program, amely egy végiggondolt kutatópálya-finanszírozás utolsó eleme lesz. Miért volt szükség egy ilyen programra?
– A PhD-hallgatók az egyetemekről kapják a pénzt, de számos fiatal tehetség az akadémiai kutatóintézetekben dolgozva szerez PhD-fokozatot. Számukra minden évben mintegy 150 fiatal kutatói állást létesítünk. Végzésük után az egyetemen és az akadémiai intézetben is rögtön adott egy közalkalmazotti státusz a maga merev előírásaival: az egyetemen órákra kell készülni, s nem jut elegendő idő a kutatásra. Ha egy pályakezdő a PhD-fokozat megszerzése után, a tudományos előmenetel szempontjából legaktívabb korszakában nem használ ki optimálisan három-négy évet, az óriási veszteség. Kiesik az élvonalból, pályázatokon bukhat el, mert nincs elegendő publikációja. Az Európai Kutatási Tanács (ERC) pályázatain nagyon fontos értékelési szempont, hogy a jelentkező mit tett le az asztalra a fokozat megszerzését követő öt-hét évben. Ha nem adjuk meg a legjobbaknak, hogy csak a kutatásra koncentráljanak, óriási veszteséget okozunk. Erre szolgál a posztdoktori ösztöndíj. Ezt a rendszert nem mi találtuk ki, régóta igen szép eredménnyel működik az Egyesült Államokban, ahol tízezrével dolgoznak posztdoktori ösztöndíjasok. Nálunk arra nincs forrás, hogy ezrével finanszírozzunk tehetséges fiatalokat. Elképzeléseink szerint a legkiválóbb 150 frissen végzett PhD-s kaphat ilyen ösztöndíjat. Erre pályázni kell, nem szociális juttatást tervezünk azoknak, akik nem tudnak elhelyezkedni. Támogatjuk, hogy a fiatalok ne ott legyenek ösztöndíjasok, ahol diplomáztak, ahol PhD-tanulmányaikat folytatták. Új környezetben az ember motiváltabb, jobban teljesít. Könnyebben képviseli érdekeit, mint ha egykori professzorával kellene megmérkőznie. Ez az ösztöndíj két évre szólna, és legfeljebb kétszer lehetne elnyerni. A programra 600 millió forintot különítettünk el az Akadémia 2014-es költségvetésében.

Második elnöki ciklusának utolsó hónapjait tölti, amiből az is következik, hogy jövő májusban új elnököt választ az Akadémia. Kérem, értékelje, hogy 2008-as és 2011-es válla­lásából mit sikerült megvalósítani?
– Négy tervemet emelem ki: az akadémiai törvény módosítását, a Lendület programot, az intézményrendszer átalakítását és a Természettudományi Kutatóközpont felépítését. Ez a négy vállalás teljesült, ami nagy öröm számomra, hiszen ezek lehetővé teszik az intézményrendszer egészének megújulását.
A Természettudományi Kutatóközpontot átadtuk, az intézethálózatot átszerveztük, aminek köszönhetően olcsóbban, de hatékonyabban működő intézetek jöttek létre. A Lendület program felhívta a figyelmet arra a nagyon nagy problémára – és legyünk őszinték, az indulás évében 2009-ben ez még nem kapott olyan jelentős hangsúlyt, mint manapság –, hogy szükség van a legjobb fiatal szakemberek hazacsábítására. Eredménynek tartom, hogy az Akadémia költségvetése jelentősen nőtt az elmúlt hat évben. Nemcsak bővült a támogatás, hanem stabilizálódott is a helyzet. Az intézmények finanszírozása is kiegyensúlyozott. Összegezni azonban nem nekem és nem most kell. Három-négy év múlva sokkal nyilvánvalóbb lesz a hatása az elmúlt hat év döntéseinek. Azt gondolom azonban, hogy vitathatatlan a fejlődés.

2014 májusa új korszakot jelent az életében. Merre fordul: kutat, oktat, tudománypolitikával foglalkozik majd?
– Ahogy a beszélgetésünk elején kiderült, az MTA elnöki pozíció megtisztelő feladat, de egyúttal nagyon kimerítő is. Hat év intenzív igénybevétel után az embernek szüksége van arra, hogy mást csináljon. A Debreceni Egyetem egyetemi tanáraként folytattam a tanítást ez alatt a hat év alatt is, amennyire az erőm engedte. Örömmel tanítok és kutatok tovább a Debreceni Egyetemen. De hogy milyen feladatot hoz még számomra az élet, nem tudhatom.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka