2013. május 2.

Szerző:
Szegedi Imre

Innováció helyett papírgyártás

Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a kutatás-fejlesztés-innováció terén mind nagyobb a távolság a valóság, a mindennapi gyakorlat és az azt irányítani, fejleszteni, jobbítani akaró hivatalok, hivatalnokok között. Az egyik oldalon mérnökök, fizikusok, vegyészek, biológusok, a másikon meg jogászok, az egyetemi padból (a valós élet kihívásaival szembesülő szakmai gyakorlat nélkül) a hivatalokba kerülő, ott szocializálódó irodisták. Utóbbiak mondják meg, hogy mit tegyenek az előbbiek. A hivatalokban számokat látnak, uniós támogatásokat, lepapírozott kutatási folyamatokat, határidőket, a másik oldalon műszereket, amelyek olykor elromlanak, nem olyan eredményt hoznak, mint vártak, tehát újra kell tervezni az egész eljárást. Esetleg nem tudják tartani a határidőt, mert nem lehet. Mert jelentéseket kell írniuk ahelyett, hogy dolgoznának. Két világ áll egymással szemben.

Közben a fejlesztők hosszú évek óta hallhatják, ahogy a kormányok a jövőre nézve mindig magasabb GDP-arányos K+F ráfordítást vizionálnak. 2020-ra 1,8 százalékos GDP-arányos K+F ráfordítás elérése a cél a jelenlegi 1,2 százalék helyett. Ami ellen semmi kifogás, ha van rá pénz és stabil, kiszámítható, bizalomra épülő állami háttér. A hivatalokban ilyen hátteret látnak, a végeken ennek az ellenkezőjét.
A kormányzatok mindig „innovációbarát környezetről” beszélnek – a fejlesztésben érdekelteknek erről egészen más a véleményük.

Sokak szerint az eddigi pályázati rendszerek papírgyártásról szóltak, miközben kemény munka nélkül, korrupciógyanús körülmények között nagy pénzekhez lehet jutni. Szörnyű az a rendszer, ahol a pályázatíró cégek járnak a legjobban. Inzelt Péter, az MTA SZTAKI igazgatója fogalmazza meg e havi magazinunk egyik cikkében, hogy hiába mondjuk, vágyjuk azt, hogy 2020-ra harminc nagyobb hazai kutatási és technológiai műhely lépjen be a világelitbe, nemigen lesz ilyen intézmény. Most ugyanis nincs – legfeljebb akkor, ha nagyon-nagyon tágan értelmezzük a világelit kifejezést, de akkor az már nem világelit. Még akkor is 15-20 év kemény munkára van szükség egy ilyen tudományos műhely kialakításához, ha pénz, paripa, fegyver rendelkezésre áll.

Hogy akkor mi a megoldás? A dunaharaszti Direct-Line Kft. tulajdonosa, Reith János szerint kevesebb íróasztalt, több üzemet! Amiben igaza van, és ő nagyon jól tudja, mennyivel egyszerűbb egy íróasztal mögött ülve ábrándozni, vágyakat meg­fogalmazni, mint egy gyárat működtetni. Azon aggódni, hogy a termék folyamatosan versenyképes, így eladható legyen. Sokan vélik úgy, hogy az elmúlt két évtizedben az egész magyar gazdaságban (társadalomban) felborult a kényes egyensúly: hatalmasra duzzadt az improduktív szféra, kialakult egy „íróasztal-lovagrend”, az anyagi javak termelése meg háttérbe szorult. Ám lovagokat másutt is találni, például a tudomány művelői között. Az Akadémia átszervezése egyebek között egy teljesítményorientált kutatói követelményrendszer bevezetését célozza meg, hiszen az alapkutatást vagy nagyon jól érdemes csinálni, vagy sehogy. Nincs szükség például olyan „megélhetési kutatókra”, akiknek még az ötvenes éveik közepén sincs PhD-fokozatuk.
Na, ahhoz kell innováció és merészség, hogy felismerjük a tarthatatlan helyzetet és változtassunk is rajta.•

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka