Második éve küzd az emberiség a koronavírus-járvánnyal. A kórokozó megannyi tulajdon­sá­gára, az ellene való hatékony védekezés mikéntjére derült fény ez idő alatt. Ma már tudjuk, hogy a testtömeg alapvetően befolyásolja, hogy miként hat a szervezetünkre a vírus. A fiatal korosztálynál az elhízás miatt alakulhat ki leginkább súlyos koronavírus-betegség – ezt az Oxfordi Egyetem kutatói derítették ki, akik hétmillió 20 évnél idősebb angol egészségügyi leleteit vizsgálták, és 13 503 olyan embert találtak, akik tavaly január és április vége között kerültek kórházba coviddal, közülük 5479-en haltak bele a betegségbe. A britek arra kerestek választ, hogy a testtömegindex, azaz a BMI (kilogrammban mért testtömeg osztva a méterben mért magasság négyzetével), milyen összefüggést mutat a koronavírus-betegség súlyosságával. (A BMI normális értéke 18,5 és 25 között van, ez alatt soványságról beszélünk, míg 25 és 30 között túlsúlyosnak, 30 fölött pedig elhízottnak számít az adott felnőtt ember.) Összességében a 23-as BMI-érték körülieknek volt a leg­alacso­nyabb kockázatuk a súlyos betegség kialakulására, efölött és alatt egyenletes volt a kockázatok növekedése. Hasonló felmérés itthon nem készült, de ismerve a hazai étkezési szokásokat, a mozgás­hiányos életmódot, könnyen kitalálható, hogy a korona­vírussal összefüggő súlyos esetek zöme élet­módunk következménye. A hazai kutatóhelyek közül az ELTE Embertani Tanszékének munkatársai – Bodzsár Éva, Zsákai Annamária, Ágota Annamária, Fehér Virág Piroska, Utczás Katinka, Karkus Zsolt – évtizedek óta kutatják a fiata­lok és a felnőttek test­­felépítésé­nek, test­tömegé­nek változását. A munkába az egyetem más tanszékei­nek munkatársai is bekapcsolódnak.

Az epidemiológiai vizsgálatok eredményei alapján a gazda­sá­gilag fejlett országokban a gyermekkori kövérség előfordulási gyakorisága folyamatosan növekedett az elmúlt év­tizedekben. Az utóbbi néhány évben azonban ennek a tendenciának a meg­tor­panásáról számoltak be számos nyugat-európai országban. Ezzel szemben a közép-európai orszá­gok adatai – köztük a magyar ada­tok is – azt mutatják, hogy a gyermekkori kövérség gyakorisága tovább emelkedik régiónkban. Gyermekeink 3–6 százaléka alultáplált, 10–15 szá­­zaléka túlsúlyos, míg 4–7 százaléka elhízott. A gyer­mekkori kövérség felismerése és kezelése kiemelt jelentőségű, nem­csak azért, mert ismert tény, hogy a kövér gyermekek jelentős százaléka felnőttkorában is kövér lesz a szakemberek segítsége nélkül, hanem azért is, mert a kövérség napjaink egyik leggyako­ribb krónikus megbetegedése, életkortól függetlenül számos be­tegség kialakulásának fő kockázati tényezője. Szemben a túl­sú­lyos­sággal, a kövérség leküzdése már orvosi segítséget igényel.

A tápláltsági állapot másik rendellenessége, az alultápláltság előfordulási gyakorisága Európában lényegesen kisebb, így kisebb egészségügyi kockázatot jelent, mint a kövérség és a túlsúlyosság. Ismert tény, hogy a gyermekkori kóros alultápláltság a gyermekek fejlő­dési rátáját csökkenti, és ha nem ismerik fel időben, és nem kezdik el a gyermekek kezelé­sét, az súlyos szomatikus és mentális retardációhoz vezethet. A gyermekkori kövér­ség­hez hasonlóan kiemelkedően fontos az alultápláltság kiszűrése és kezelése. Az iparilag fejlett országokban az alultáplált gyermekek aránya (1990: 20–50 százalék, 2015: 10–30 százalék) a fejlődő országok alultáplált gyermekeinek arányához képest nagyon kicsi, a WHO felmérése és becslése szerint a fejlett országokban az arányuk 1990 és 2015 között 1,6 százalékról 0,9-re csökkent. A magyar alultáplált gyermekek 3–6 szá­zalé­kos gyakorisága meghaladja a fejlett országok átlagát, ráadásul az elmúlt év­tizedek­ben nőtt az alultáplált gyermekek száma. Míg az 1980-as években felnőtt gyermekek csoport­jában a fiúk átlagosan 2–4, a leányok átlagosan 3–5 százaléka volt alul­táplált, az ezredfordulón felnövő kortársaik körében ugyanez a relatív gyakoriság a fiúk 3–5, a leányok 4–6 szá­zalé­kát jelentette. Ez a folyamat a gyermekek biológiai állapotának folyamatos szűrő­vizsgála­tait, az alultáplált gyermekek számának csökkentése érdekében bevezetendő egészségpolitikai döntések meghozatalát sürgetik.

„A magyar népesség egészségi állapota az 1960-as évek óta az egyik legrosszabb az európai országok között. A krónikus betegségek fiatalabb életkorokban jelentkeznek mindkét nem esetében, az egyes betegségek relatív előfordulási gyakoriságai minden életkorban jelentősen nagyobbak, a várható élettartamunk rövidebb. Azaz kevesebb egészségben eltelt év vár ránk átlagosan, mint más európai országok népességére” – említ néhány folyamatot a tanszék eredményeit bemutató Zsákai Annamária, az ELTE docense, aki szerzőtársai hozzájárulásával arról is beszélt, hogy a daganatos meg­betegedé­sekre visszavezet­hető halálozások terén hazánk a hetedik, a keringési szerv­rend­szer meg­betegedé­seire vissza­vezethető halálozásokat illetően pedig a harmadik (legrosszabb) helyen állunk az EU-s országok között mindkét nem esetében. Mindehhez a magyar társadalom egészségi állapotának mutatói lényegesen rosszabbak, mint ami az ország gazdasági potenciáljából következne. A bruttó hazai termék (GDP) terén hazánk az Európai Unió országai között a 16. helyen, míg a kedvezőtlen halálozási statisztikák miatt az egészségi állapot alapján a 24. helyen áll.

„A védőoltási programoknak köszönhetően számos fertőző betegség előfordulási gyakorisága visszaesett. A terhesgondozási programok, a prenatális szűrővizsgálatok hatására a gyermekhalandóság (ötévesnél fiatalabb gyermekekre vonatkoztatva) fokozatosan csökkent. Az 1900-as évek elején átlagosan 200 ötévesnél fiatalabb halt meg tízezer gyermekből, ez az érték az 1980-as évekre 10/10 ezerre csökkent, napjainkban pedig már ötnél kevesebb gyermek hal meg tízezerből ötéves kora előtt” – tudtuk meg Zsákai Annamáriától. A mai magyar fiatalságot az egészségtelen táplálkozási szokások, a mozgáshiány és ezzel együtt az elhízottak arányának rohamos növekedése jellemzi. Ezek a tényezők alapvetően kapcsolatba hozhatók a család gazdasági helyzetével, a nevelési attitűdökkel, a szülők iskolázottságával, vagyis a család szocio-demográfiai helyzetével. A jobb szocio-demográfiai hátterű gyermekek jóval magasabbak és azonos testtömegűek, mint rosszabb családi hátterű kortársaik.

A gyermekek saját testük iránti érdeklődése a pubertáskorban kerül előtérbe. A növekedés, a nemi érés, a másodlagos nemi jellegek kifejlődése a pszichés funkciók jelentős instabilitá­sával, fokozódó ön­meg­figyeléssel és önkritikával, illetve igen gyakran az ön­értéke­lés csök­kenésével jár együtt. A test morfológiai változásainak feldolgozása még az átlagos fejlődési ütemű gyermekek számára is problematikus, az átlagostól eltérő érési típusba tartozóknak pedig mindez még több nehézséget jelent. Napjainkban, amikor a kövérség nemcsak a felnőttek körében, hanem már gyermek- és serdülőkorban is jelentősen fokozó­dik, a kifejezetten sovány, szinte alultáplált testforma idealizált képével találkozhatunk lépten-nyomon a médiában. Az ELTE kutatói szerint a testkép önértékelésre gyakorolt hatása lényegesen nagyobb szerepet kap, mint az önértékelés egyéb komponensei a pubertáskorúaknál.

Gyakori előfordulása ellenére a kövérség nem kedvelt tulajdonság sem a felnőttek, sem a gyermekek körében. A kövér gyermekek negatív énképe – a környezet kedvezőtlen visszajelzéseivel társulva – e gyermekek társas elszigetelődését eredményezheti. Az ön­értéke­lés egyik fontos tényezője a testről alkotott kép és az egyén tényleges fizikai tulajdonságainak folytonos összevetéséből ered, az önelfogadás mértéke pedig nagy­mérték­ben hat a viselkedésünkre. A megfelelő önértékelés és szociális elfogadottság elérése még azoknak a gyermekeknek sem könnyű, akiket környezetük vonzónak ítél meg, ám sokkal nehezebb azoknak, akik nem „átlagos”, illetve nem a közösség által normának tekintett tulajdonságokkal rendelkeznek. Számukra az önelfogadás csak az értékhierarchia átrendezésével lehetséges. Kedvezőbb esetben ez a fizikális helyett a mentális képességek előtérbe helyezését jelenti, kedvezőtlen esetben a társadalmi normák elutasításához vezet. Az egyetemi kutatás is igazolta azt az előzetes feltevést, miszerint az elhízottság nem vonzó tulajdonság a pubertás- és posztpubertáskorúak körében. A vágyott és a tényleges testkép közötti eltérés mentálhigiénés szempontból is fontos tényező minden életkorban, hiszen a testkép bármely zavara hatással van az önelfogadás, az önbecsülés, az értelmi, érzelmi és szociális fejlődés és észlelés folyamataira is.

A hazánkban leggyakrabban fogyasztott élelmiszercsoportok fogyasztási gyakoriságainak elemzéséből kiderült, hogy a gyermekek átlagos napi tápanyagfogyasztása, illetve energia­bevitele jelentősen eltér a hazai gyakorlatban használt, nemtől és életkortól függően ajánlott mennyiségtől. A fehérje-, zsiradék- és C-vitamin-fogyasztásuk meghaladja, míg a szén­hidrát-, D-vitamin-, kalcium- és vasfogyasztásuk mértéke elmarad a koruknak meg­felelő aján­lott napi mennyiségtől. A napi átlagos összes energia­be­vi­te­lük pre­­pubertás­korig pedig lényegesen meghaladja, pubertáskortól kezdve azonban jócskán elmarad az ajánlott értékektől. A csontozat és izomzat meg­felelő fejlődéséhez szükséges táp­­anyagok­­ból relatíve keveset fogyasztó gyermekek csont- és izom­­fejlettsége számot­tevően elmarad az adott táp­anyagok­ból sokat fogyasztó kortársaikétól mindkét nem esetében.

A gyermekek fizikai aktivitásának vizsgálata azt mutatja, hogy a 7–18 évesek szabadidős fizikai aktivitása nagyon alacsony mértékű. A testnevelési órákon kívül más fizikai aktivitást nem végző gyermekek előfordulási gyakorisága a prepubertáskorú fiúk körében több mint 30 százalék, pubertás- és posztpubertáskorú fiúk körében több mint 20 százalék, míg az inaktív leányok gyakorisága az inaktív fiúk gyakoriságát átlagosan további 10 százalékkal meghaladta minden korcsoportban. Az adatokból az is világossá vált, hogy a hátrányos helyzetű kistérségek gyermekeinek testfejlettsége elmaradt a hazai referenciaértékektől, körükben nagyobb gyakorisággal fordultak elő nem normál tápláltsági állapotú gyermekek, egészségi állapotukat rosszabbnak ítélték meg, illetve gyakrabban éltek át pszicho­szomati­kus tüneteket, mint a kortársaik.

Az elmúlt évtizedekben megfigyelhető volt, hogy a gyermekek körében fokozatosan növekszik a légszennyezéssel és más környezeti allergénekkel összefüggést mutató légúti, emésztőszervi és bőrgyógyászati allergiás megbetegedések aránya. A gyermekkori rossz­indulatú daganatos betegségek előfordulási gyakorisága is növekvő tendenciát mutat hazánkban (leukémia: 1,2 százalék/év; központi idegrendszeri daganatok: 4,2 százalék/év növekedés jel­lemző). Szintén a mai gyermekek egészségi állapotát jellemzi, hogy 60–70 szá­­­zalé­­­kos gyakoriságú valamilyen testtartási (lúdtalp, gerincferdülés) rend­ellenes­ség­gel élők aránya. Az 1-es típusú cukorbetegség gyakorisága a gyermekek körében az utóbbi két évtizedben megháromszorozódott. A 2-es típusú cukorbetegség az 1990-es évekig szinte egyáltalán nem fordult elő gyermekeknél hazánkban, napjainkban azonban egyre több gyermeknél diag­nosztizálják. A gyermekek körében a mentális problémák közül a túlmozgásos figyelemzavarok, a szorongásos problémák és a dep­resszív tünetek a leg­gyakorib­bak. „Az előbbiekben ismertetett adatok a 2000-es évek elején végzett növekedés­­­vizsgálat eredményei, és a 2023-ban indítandó utánvizsgálat eredményei alapján derül majd ki, hogy a modern életmód tényezőihez köthető, a gyermekek biológiai állapotá­ban megmutatkozó trendek folytatódnak-e még napjainkban is, vagy a gyermekek egészség­­­tudatos magatartásának fejlesztésére indított programok eredményesek, és a trendek lassulni látszanak-e” – tájékoztatott az ELTE docense.

A tanszék másik hatalmas vállalkozása a női nemi hormonok szintjének és a testzsírosság kapcsolatának feltárása. A testzsír mennyiségében és eloszlásában pubertáskortól kezdve jelentős különbség mutatható ki a két nem között; ennek a kialakulásáért és fenntartásáért a nemi hormonok termelődésének nemi különbségei felelősek. „Vizsgálatunk eredményei szerint a test­zsírosság vizsgált indikátorai közül a testzsír tömege mutatott szoros kap­csola­tot az ösztrogén nyálbeli koncentrációjával: minél nagyobb volt a nemi hormon kon­centrá­ciója, annál nagyobb volt a testzsír tömege a vizsgált leányok esetében. A test­zsírosság mutatói és a nemi érési típus közötti kapcsolat elemzésekor meg­állapít­­hat­tuk, hogy leányok testzsírtömege és nemi érési típusa között szoros a kapcsolat, azaz minél későbbi a nemi érés, annál kisebb zsírtömeg jellemzi a pubertás­korú leányokat; illetve a késői nemi érési típusú leányoknál a tipikus nőies zsír­eloszlás is jóval később alakul ki, mint a korán, illetve átlagos tempóban érő leányoknál” – emelt ki egy korábbi eredményt Zsákai Annamária.

A zsírszövet legfontosabb biológiai funkcióinak egyike, hogy energiaraktárként szolgál (trigliceridek formájában raktározza a fölösleges energiát, az így raktározott energia nagyon gyorsan mozgósítható). Szigetelő­rétegként (vastagsága a bőrön keresztüli hő mozgását befolyásolja) és mechanikai védőrétegként is funkcionál (a teljes test és a belső szerveink körül egyaránt). Emellett endokrin szervként is működik (számos hormon termelődésének a helye, mint például leptin, adiponektin, rezisztin, ösztrogének). A zsírszövet mennyisé­gé­ben és lokalizációjá­ban az életkor előre­haladtával bekövetkező változások szinte mindegyi­két magyarázzák a szövetnek ezek a funkciói, hiszen például az újszülött jelentős bőr alatti zsírrétege mechanikai védelmét biztosítja a szülő­csatornán való át­hala­dása során, a ter­hes­ség során felhalmozódó zsírraktárak az egyik legfontosabb feltételei a szülést követően hónapokon keresztül a szoptatásnak. A nők teljes reproduktív életszakaszában a női nemi hormonok termelődésében bekövetkező életkori változások következtében különböző hormontermelődési mintázattal jellemezhető életkori szakaszok különíthetők el. Ezen élet­szakaszok közötti átmeneteket a nemi hormonok termelődésében bekövetkező vál­to­zá­sok eredményeképpen a jelentős anyagcserebeli, testszerkezeti változások, illetve ezek következményeként jelentős egészségi állapotbeli, életminőségi változások is kísérik. Például a túl korán, illetve a túl későn bekövetkező menopauza esetében igazolt, hogy a testszerkezeti változások mellett a túl korai menopauza esetében a keringési szerv­rend­szer betegségeinek, autoimmun betegségeknek, az oszteoporózisnak (csont­ritkulás­nak), míg a túl késői menopauza esetében a mellrák és a centrális (törzsi) kövérség ki­alakulásá­nak kockázata számottevően megnő.

A menopauzális átmenetet kísérő testszerkezeti változásokat leíró vizsgálatok egybehangzó eredményei alapján a nők zsírtömege növekszik, a zsírtömeg átrendeződik. A zsírtömeg abszolút és relatív mennyiségének növekedésével értelemszerűen a kövér nők rela­tív gyakori­sága is nő a menopauzális átmenet során, illetve a posztmenopauzális élet­szakasz­ban. Ennek a testszerkezeti változásnak azért is nagy a jelentősége, mert a kövérséghez társuló betegségek (mint az inzulin­­rezisztencia, glükóz­intolerancia, cukorbetegség, kardio­vaszkuláris betegségek, alvási zavarok, ízü­leti gyulladások, bizonyos típusú dagana­tos megbetegedések stb.) következtében a változókorú nők morbiditási és mortalitási mutatói is nagymértékben romlanak. „Vizsgálatunk eredményei alapján meg­állapítást nyert, hogy a nők zsírtömegének abszolút és relatív mennyisége is szoros kapcsolatot mutat a vizsgált női nemi hormonok nyálbéli koncentrációjával, ugyanis a még rendszeresen menstruáló, de a premenopauzális nőkre jellemző progeszteron és ösztrogén hormonok szintjétől lényege­sen kisebb hormonszintekkel rendelkező nők zsírtömege jelentősen kisebb volt. A legalább már egy éve nem menstruáló nőkre általában jellemző hormon­­szintektől jelentősen nagyobb ösztrogén- és progeszteron­szinttel jellemezhető nők zsír­tömege pedig jelentősen nagyobb volt, mint (a menstruációs történetük alapján meg­határozott) meno­pauzális státuszuknak megfelelő alcsoportba sorolt kortársaiké” – említ egy újabb eredményt Zsákai Annamária.

A nők esetében az időskori testszerkezeti változásokat a menopauza körüli női nemi hormonok szintjében bekövetkező változások nagymértékben felerősítik. A menopauzát kísérő élet­tani és testszerkezeti változások, valamint a kisebb mértékű fizikai aktivitás következtében a változókor egyértelműen az általá­nos egészségi állapot romlásának komoly kockázati tényezője. A test­szerkezeti változások közül a legintenzívebbek a csont­tömeg és a csont­sűrűség csökkenése, a zsírtömeg növekedése és a zsír­frakció el­oszlásá­nak átrendeződése a törzsi régió felé. Összességében ezek a testszerkezetet érintő változások növelik a kövérség és ezzel együtt a kövérséget kísérő betegségek ki­alakulá­sának kockázatát. Ezen időszak embertani vizsgálatainak napjainkban egyre nagyobb a népegészségügyi jelentőségük.•