Az elmúlt fél évszázad­ban szerte a világon, de legfő­­kép­pen a volt szocialista országokban átalakult a foglal­koztatás szerkezete. Jószerével mindenhol megfigyel­hető, hogy a nehéz­ipar leépül, és átadja a helyét – a leg­több munka­vállalót foglalkoz­tató szektorként – a szol­gál­ta­tá­sok­nak, illetve az irodai állásoknak. Ez alig felmér­hető társadalmi változásokat indított be, és természe­tesen az emberek egészségi állapo­tára is hatott. A hatás részben közvetett volt, hiszen az eltérő szakmát választó emberek gyakran lakó­helyet, környezetet is váltanak, a fizetésük is megváltozik (általában nő). Mind­ezzel pedig számos olyan tényező jár, amely kihat az egészségre.

Ugyanakkor a foglalkoztatás­szerkezet-­átalakulás­nak közvetlen egészségi hatásai is voltak, amelyeket a foglal­kozás-­egészség­ügyi statiszti­kákban tartanak nyilván. Egyszerűen másfajta munka­helyi ártalmak érnek egy bolti eladót, mint egy kohó­munkást.
„A rendszer­váltás után nagyon leépült a nehézipar, a szén- és urán­bányák bezártak. Márpedig a munka­balesetek, a munka­vég­zéshez kötődő egészség­károsodás szempont­jából legrizikó­sabb iparágak ezzel gyakorla­tilag kiestek a foglalkozta­tásból – mondja Tibold Antal, a Pécsi Tudományegyetem Foglalkozás-egészségügyi és Munkahigiénés Központ vezetője. – Azóta nincs Magyar­országon bánya­baleset, amióta nincsen mély­művelésű bánya. Ahol működnek bányák (és ezt láttuk nemrég Német­országban is, ahol több tucat bányász rekedt a föld alatt egy robbanás követ­kezté­ben), ott időnként elkerül­hetet­lenek a balesetek. De a foglalko­zásból eredő egészség­károsodás sokkal nagyobb hányadát nem balesetek okozzák, hanem a minden­napi munka­végzést kísérő ártalmak, amelyek hatása hosszabb látencia után mutatkozik meg.”

A gyógyíthatatlan szilikózis

A Pécsi Tudomány­egyetem Foglal­kozás-­egészség­ügyi és Munka­higiénés Központ­jának kutatói megvizsgálták a régióban bejelentett szilikózi­sos esetek statiszti­káit az elmúlt évtize­dekben. A szilikózis akkor alakul ki, ha a beteg hosszú időn keresztül szilícium-dioxid-port kénytelen belélegezni, emiatt a kór főként bányászo­kat, kőfejtő­ket és például fazekaso­kat érint. Hatására a tüdőben hegesedés indul meg, fokozatosan nehéz­légzés, légszomj, sőt cianózis alakulhat ki. A betegség, ha egyszer kialakult, sajnos vissza­fordít­hatat­lan károsodást okoz, és gyakran a beteg végleges munka­képtelensé­gével jár.
A pécsi szénbányá­ban ugyan jó minőségű volt a kőszén, de a szénmező nagyon szét­daraboltan helyez­kedett el, az alap­kőzet pedig sok szilíciu­mot tartalmaz, így a pécsi bányászok körében döbbenete­sen gyakori volt a szilikó­zisos megbetegedés. A betegség tehát nem közvetlenül a szénpor hatására (amelyet gyakran okolnak a bányászok megnyomorodá­sáért, néha nem is ok nélkül), hanem a sziliká­tos meddő­kőzet pora miatt alakul ki. Anno, a szilikó­zi­sos esetek kéthar­mada Baranya megyére koncent­rálódott.

Ahogy a 20. század második felében fejlődött a technológia, és hatékonyabbá vált a munka­védelem, a szilikózisos esetek száma erősen lecsök­kent, és lefolyásuk jellemzően kitolódott, kevésbé súlyos lett. Az ötvenes években, amikor szinte semmiféle védő­eszközt nem használtak a bányákban szálló por ellen, tíz év alatt olyan stádiumba érhetett a bányászok szilikózisa, ami már munka­képtelen­séget okozott (és a beteg állapota azután is tovább romolhat, hogy kikerült a betegsé­gét okozó egészség­telen környezetből). Ehhez képest a hetvenes–­nyolcvanas években a szilikózis prog­ressziója jellemzően megnyúlt, kevésbé súlyos formában jelentkezett – a munka­védelmi erőfeszíté­seknek köszönhetően.

A foglalkozás-­egészségügyi statisztikák javulásának oka tehát egyrészt a sok embert foglalkoztató nemzet­gazdasági ágak átrendeződé­séhez köthető. Ugyan­akkor legalább ekkora szerepe van az üzem­orvoslás és a munka­biztonság terén végbe­ment jelentős fejlődés­nek is. Ez a fejlődés a felhalmo­zott tudás gyarapodásá­ban, illetve a tudás gyakorlati alkalmazá­sában is megnyilvánul. Tibold Antal szerint össze sem lehet hasonlítani a munka­biztonság mai állapotát a harminc évvel ezelőtti helyzettel. A szabályozás és annak betarta­tása lényegesen szigorúbb, és ma már a munka­védelmi eszközök (védő­ruhák, ergonomi­kus felszerelés, szerszámok) is sokkal fejlettebbek.

A rizikó soha nem lesz nulla

De vajon a munka­végzés egészségi ártalmait valaha is képesek leszünk-e teljesen kiküszöbölni? A foglal­kozás-­egészség­ügyi tudás fej­lődésével és a jog­szabályok változásával vajon eljön-e majd az az idő, amikor például egy bányász úgy szállhat alá a tárnákba, hogy biztos lehet benne, a munkája nem betegíti meg? Nos, itt az elmélet és a gyakorlat valószínű­leg soha nem fog tökéletesen összeérni, de a fejlődés abba az irányba tart, hogy legalább megközelítsék egymást.
„Úgy gondolom, hogy elmélet­ben lehetséges a tökéletes munka­védelem. A valóságban azonban a munka­végzés kockázatát soha nem lehet a nullára csökkenteni. A munka­védelmi rendelke­zések a kockázat mérő­száma, az úgynevezett rizikó minimálisra csökken­tése köré épülnek – folytatja Tibold Antal. – A rizikó a munka­helyi egészség­károsodás valószínű­sége, értéke így nulla és egy közé esik. A gyakorlatban persze nagyon kis valószínűsé­gekkel dolgozunk, így a mikro­rizikó (0,000001 rizikó) használatos. Társadalmi megegye­zés szerint egy munka­kör veszélyes­sége akkor elfogadható, ha kockázata nem haladja meg a 10 mikrorizikót.”
A 10 mikro­rizikó azt jelenti, hogy ha százezer ember egy évig ugyan­olyan munka­tevékenysé­get végez, akkor közülük egy fog egészség­károso­dást szenvedni. A különböző súlyos­ságú károsodá­sokhoz eltérő rizikó­értékek kapcsolódnak, a súlyosabb betegsé­gekre, balesetekre jóval kisebb értékek vonat­koznak, mint az enyhébbekre. A 10 mikro­rizikó tehát a munka­védelmi szabályozás központi para­métere, a határ­értékeket úgy határoz­zák meg, hogy a veszélyesség ne haladja meg ezt a szintet. Értelem­szerűen a veszélyesebb munka­körökben komolyabb biztonsági intézkedé­sekre van szükség a rizikó leszorításá­hoz, mint a „békésebb” szakmákban. 

Azt azonban ne higgyük, hogy akár a leg­ártatlanabbnak látszó szakmák is veszélyte­lenek az egész­ségünkre. Az egészségi ártalmak nem szűntek meg a szolgáltató- és szellemi munkák elő­térbe kerülésével, inkább csak átalakultak. Nyilvánvaló, hogy az irodai dolgozókra leselkedő ártalmak kezelése jóval egyszerűbb, mint amilyenek­kel például a bányászok­nak kell szembe­nézniük. Ám azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a foglalkozás-­egészség­ügyi problémák legtöbbje nem akut módon, azonnal jelentkezik, hanem hosszú éveken keresztül okoz egyre súlyosbodó, akkumulálódó károsodást.
„Ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb ember legalább negyven évet dolgozik aktívan, mielőtt nyug­díjba menne, akkor nem szabad lebecsül­nünk az egyébként szinte elhanyagol­ható jelentőségű­nek tűnő körülmények hatásait sem – érvel Tibold Antal. – Ha az irodai széknek nincs megfelelő magas­ságban a karfája, vagy nem úgy alakították ki a hát­támláját, hogy az a fiziológiás görbüle­teknek megfelelően támassza a gerincet, akkor ez évek-­évtizedek alatt egye­net­len terhelést és ezáltal fájdal­mat okozhat.”
Ezeket a tényezőket vizsgálja és próbálja az ártalmakat kiküszöbölni az ergonó­mia, az ember és a gépi munka­környezet kapcsolatát vizsgáló tudomány­ág. Az ergonómia alap­tétele szerint a munka­környeze­tet kell az emberhez, vagyis az ember anatómiai, fiziológiai és pszichikai igényeihez, jellegzetessé­geihez igazítani, nem pedig az embernek kell idomulnia a munka­környezet­hez, hiszen ennek szinte bizonyosan egészség­károsodás lesz a következménye.

A kattintások roncsoló hatása

A munkakörnye­zet legapróbb össze­tevői is érez­hetően ronthatják az ember közér­zetét és terhel­hetik feleslege­sen testrészeit. Talán az egyik legtriviáli­sabb irodai tevékenység, amely szinte a teljes számítógép előtt töltött idő vele­járója, az egér­használat. Erről a legtöbben azt gondolnák, hogy olyan kis mozdulatokat igényel, hogy nem lehet komoly bajunk tőle.
Csakhogy egy átlagos irodai dolgozó naponta mintegy ötezer kattintást végez az egérrel. Ha nem meg­felelő módon van a csuklónk alá­támasztva, és így kell a kéz­fejünket tartani az egér fölött, miközben a kemény asztal felületén tologatjuk, az évek alatt tönkre­teheti a kéz kisízüle­teit, illetve a tenyér belső oldalán futó ér- és ideg­kötegeket. Ennek következ­ményei: érzés­kiesés, zsibba­dás és fájdalom lehet.
Egyes elméletek szerint a nem megfelelő kéztartás egér­hasz­­nálat, illetve gépelés közben úgynevezett carpalis (kéztő) alagút­szindró­mát okozhat. Itt az alagutat a csukló csontjai által köz­refogott szűk járat jelenti, amelyen keresztül idegek futnak a kéz­fejbe. Ha az ugyanitt húzódó inak – például a túlter­helés hatására – megduz­zadnak, akkor ezek nyomást fejthetnek ki az idegekre, ami zsibbadást, fájdalmat okozhat. Az egér­használat ártalmai kiküszöböl­hetők csuklótámasz használatával. Érdekesség: kiszámolták, hogy egy egér­kattin­tással 0,00142 kilo­kalóriát égetünk el, így a munka­nap végére 7 kilo­kalória energiától szabadultunk meg pusztán az egér nyomkodá­sával. Ez nagyjából egy bébirépa energia­tartalmának felel meg.

Az irodákban a legtöbb ártalmat a székek okozzák. Megdöb­bentő, de a gerincre nagyobb terhelés hárul, ha ülünk, mintha állnánk. Az emberi test az evolúció során nem úgy fejlődött, hogy az egész napos ülő élet­módhoz alkalmaz­kodjon. Kijelent­hető, hogy az ülés kifejezet­ten káros szokása az embernek. Bár ezt már sokan felismerték, mégis a legtöbb irodában továbbra is székeken, méghozzá sokszor rosszul tervezett székeken ülnek az alkalmazottak, legalább nyolc órán keresztül. Szerencsére már terjedőben vannak azok az irodai munka­állomások, amelyek­nél megemelt, félig álló test­helyzetet kívánó székeken foglalnak helyet a dolgozók.
A legújabb író­asztalokat már fel lehet emelni, hogy állva lehessen mellettük dolgozni, viszont ezek az iroda­bútorok jellemzően sokkal drágábbak, mint a hagyomá­nyosak. Az efféle egészségesebb bútorok elterjedé­sét nemcsak magas áruk, hanem sok dolgozó ellen­állása is hátráltatja. Ezek a székek ugyanis nagyobb izom­munkát kívánnak az alkal­mazottak­tól, emiatt nem feltétle­nül kényelmes rajtuk ülni (ahogy a test­mozgás sem kényelmes, csupán szükséges egészsé­günk megőrzéséhez).

A lélekölő munkahely

A munkahelyek egészség­veszélyez­tető hatása nemcsak a testet, de a pszichét is érinti. Ebből a szem­pontból az irodai munka­körök­ben dolgozók veszélyez­tetetteb­bek lehetnek, mint a gyári munkások, mert nagyobb stressz­nek lehetnek kitéve, hiszen sikerességük, elismertségük jobban függ munka­társaikhoz fűződő viszonyuktól. Az ember életében pedig a társas kapcsolatok jelentik a stressz­ténye­zők talán legmeg­határo­zóbb csoportját. A munka­helyi hierarchia, a munka­társak közötti rivalizálás, a munka­­nélküli­ség fenyegetése lelkileg terheli meg a dolgozókat.

A kutatások alap­vetően öt forrását azonosí­tották a munka­helyi pszichikai sérülé­seknek. A legfonto­sabb a létbizony­talanság, amely az állás elveszté­sének lehetősé­géből fakad. Ha a munka­vállaló folyamato­san átszervezés­től, leépítéstől, a redundan­ciák megszünteté­sétől (magyarul a kirúgástól) fél, az egyes kutatások szerint ez erősebb prediktora (előre­jelzője) az egészségi állapot romlásának, mint a dohányzás vagy az alkohol­fogyasztás.
A következő a túlter­heltség. Manapság egyre inkább jellemző, hogy új alkalma­zottak felvétele helyett a munkál­tató a meglévők túlterhelé­sével oldja meg a meg­sokszorozó­dott feladatok elvég­zését. Különösen ártalmas ez akkor, ha elmosódik a munka és a magánélet határa. Az emberek jelentős része túlórá­zik, otthon, éjszakába nyúlóan is dolgozik, még a nyaralásra is laptopot visz, mert dolgozni kell…
Sok alkalmazott éli meg zaklatás­ként a munka­társai (mind a vele egy szinten lévők, mind feljebb­valói) vele szemben tanúsított viselkedé­sét. Ettől a stressz-­szint emelkedése mellett szorongás, depresszió alakulhat ki, és zavar keletkez­het az önértékelés­ben. Összessé­gében pedig szenve­désnek tekinti a munka­végzést, ami az ébren töltött idő felét teszi ki, és még szabad­idejében sem mindig képes szabadulni a munka­helyi gondoktól.
A szolgáltató ­szektor speciális munkahelyi stressz­forrása a problé­más ügy­felekkel való kényszerű kapcsolat­tartás. Súlyos frusztrációt okozhat az alkalmazot­taknak, hogy dacára annak, hogy igazság­talannak érzik az ügyfél viselkedését, mégsem mondhatják meg neki a véleményü­ket, mert az az állásuk elveszté­sét jelentené. Nem minden ember képes hosszú távon színlelni az erre nem méltó emberek­kel szembeni udvarias­ságot, kedvességet.
Mind a szolgáltató, mind az ipari szektor egyes munka­körei­nek jellemzője a három műszakos idő­beosztás, vagyis az éjszakai munka­végzés kényszere. Ez megzavarja az ember cirka­dián (az éjszakát és nappalt megkülönböztető) ritmusát, ami újabb stresszor­ként hat, kimerült­séghez, súlyos esetekben pszichotikus tünetekhez is vezethet. Emellett károsan érinti az alkalmazot­tak magán­életét (család, párkapcsolat). Egy vizsgá­latban kimutat­ták, hogy a brit kórházi ápolók munká­jukkal való elége­dett­ségét legjobban az határozta meg, hogy kellett-e éjszakai műszakot vállal­niuk. Akinek kellett, az sokkal kevésbé elége­dett a munkájával.

A kötelező rossz?

A foglalko­zás-­egész­ségügy szakemberei­nek munkájuk során két csoporttal kell megküzde­niük azért, hogy a munka­végzés egészségi ártalmait eredmé­nyesen tudják csökkenteni: a munka­adókkal és a munka­vállalókkal.
„Sajnos nagyon nagy baj, hogy sokan kötelező rossznak tekintik a munka­egészség­ügyi vizsgála­tokat. A foglalkozás-­egészségügy magyar­országi problémái nem kis részben abból fakadnak, hogy a területet 1995-ben teljesen privatizál­ták, és nem határoztak meg hatósági árat, amennyit a magán­szolgálta­tók kérhetnek az alkal­mazot­tak vizsgálatáért – mondja Tibold Antal. – Emiatt a cégek egymás alá ígérnek az árban, elő­fordul, hogy a szolgál­tatás díja ma alacsonyabb, mint húsz éve. Ez persze egyáltalán nincs jó hatással a szolgáltatás, vagyis a foglalkozás-­egészségügyi ellátás színvonalára.”

A törvény szerint a munka­vállalók feladata a vizsgálatok fi­nan­szí­rozása, ami miatt ők sem érzik fontosnak, jótétemény­nek az üzem­orvosi felméréseket. Nekik csak az a fontos, hogy rajta legyen a pe­csét a papíron, és olcsón megússzák. Az, hogy valójában mit vizsgáltak az alkalmazotton, másodlagos sok munkáltató számára. Az orvosok szempontjából sem ideális a rendszer, hiszen az árverseny miatt igényes munkát egy adott árszint alatt már nem lehet végezni. A szakma ezeket a problémákat évtizedek óta hang­súlyozza az összes rendelkezésre álló fórumon – eddig kevés eredménnyel.

Mindez azért rendkívül sajnálatos – hangsúlyozza Tibold Antal –, mert a foglalkozás-­egészség­ügynek van egy hallatlan előnye a házi­orvosi, illetve a szak­ellátásokkal szemben. Az, hogy az üzem­orvo­sok általában tünet­mentesen, azaz egész­ségesen vagy a betegség korai fázisában találkoznak a munka­vállalókkal. Az ember hajlamos csak akkor orvoshoz menni, ha már beteg. Ez az oka a szűrő­vizsgála­tok rendkívül alacsony nép­szerűségé­nek is. Viszont az évente ismétlődő, kötelező foglalkozás-­egészség­ügyi vizsgálatok mondhatni „házhoz jönnek”, nehezebb őket megúszni.
„Az lenne a foglalkozás-­egészség­ügyi szolgálatok hatalmas elő­nye, hogy az egészség­megőrzést és az egészség­fejlesztést szolgáló beavatkozá­sokat akkor lehetne a segítségükkel megtenni, amikor még időben vagyunk. Amikor még nem a betegség után kell futnunk, hanem meg tudjuk előzni a nagyobb problémát” –­ magyarázza Tibold Antal.

Az üzemorvosok sokszor komoly dilemmával szembesülnek a napi munkájuk során. Az ő döntésüktől is függ gyakran, hogy egy munka­vállaló megtarthatja-e az állását. Ha munkára alkalmat­lannak minősítik, azzal talán megóvják az elfogad­hatatlan mértékű egészség­károsodás veszélyétől (illetve nagy felelősség­gel járó munka­körök esetén a körülötte lévők egészségét is védik ezzel), de egyúttal munka­nélkülivé is tehetik.
Ez a veszély az oka annak, hogy sok alkalmazott mindent megtesz, hogy eltitkolja meglévő betegsé­geit a foglalkozás-­egészség­ügyi vizsgálatokon. A központ­vezető saját praxisából hoz példát arra, amikor valós veszély­helyzetet teremtett az, hogy az alkalmazott nem volt őszinte a munka­alkalmassági vizsgálaton. Egy epilepsziás betegről van szó, akit három műszakos munka­körbe vettek fel. Alap­vető követelmény, hogy epilepsziá­sok nem dolgozhatnak éjszaka, hiszen a kialvat­lanság nagyban megnöveli az epilepsziás roham veszélyét. Az illető nem szólt epilepsziá­járól a vizsgálaton, így felvették. Nem sokkal később, éjszaka az üzem parkolójában lett rosszul és epilepsziás rohama lett. Nagy szerencséje volt, hogy a roham ott és akkor érte, ahol mások is látták. Ha egyedül lett volna, az az életét is veszélyeztet­hette volna.
Tibold Antal szerint gyakran nehéz a döntés, de az üzem­orvo­sok mindent felülíró kötelessége, hogy ne engedjék, hogy a munka­vállaló olyan munkát végezzen, amely egyértelműen és elfogad­hatatlan mértékben veszélyez­teti az egészségét.•