Számos betegség időről időre visszatért, ráadásul gyakorta egymást váltották a különböző ragályok. Magyarországon például 1690 és 1715 között kétszer tombolt himlő-, háromszor pestis-, egyszer pedig tífuszjárvány. A történelem két legismertebb járványa a pestis 14. századtól dúló második hulláma – becslések alapján a korabeli Európa lakosságának 30-60 százaléka esett áldozatául –, illetve az első világháború végén pusztító spanyolnátha. (A spanyolnátha áldozatait 21 és 50 millió közé teszik.) Az elhunytak nagy számából következik, hogy a súlyos betegségek alapvetően befolyásolták a történelmet: a pestisjárványok okozta emberveszteséget Európa a francia forradalomig nem heverte ki. Másutt sem volt jobb a helyzet. A himlő a Karibi-térség szinte teljes őslakosságát kiirtotta: egyedül Mexikóban milliókat ölt meg alig néhány évtized alatt, és százezres nagyságrendű volt a halottak száma az Inka és az Azték Birodalomban is.

Az embereknek sokáig fogalmuk sem volt arról, hogy mi okozza a halálos járványokat. A kórokozók felfedezése előtt a kitörések egyik magyarázata az volt, hogy az Isten akarata, amivel az orvosok is egyetértettek, magukról ugyanis azt tartották, hogy ők Isten akaratából gyógyítanak. Másik elmélet a miazmatikusoké, akik szerint a járvány a fertőzött víz, a szennyezett levegő és a csapnivaló higiénés körülmények következménye – ebben volt némi igazság.

Az első védőoltást – éppen a gyilkos fekete himlő ellen – Edward Jenner angol orvos dolgozta ki. Az éles elméjű szakembert elgondolkodtatta egy fejőnő, aki azzal magyarázta, hogy miért nem kapja el a fekete himlőt, mivel korábban már megfertőződött az enyhébb tüneteket okozó tehénhimlővel. Az orvos 1796. május 14-én, a James Phipps nevű nyolcéves fiú szervezetébe egy tehénhimlős lány kezén lévő hólyagból származó váladékot juttatott (ezzel lényegében tehénhimlővel fertőzte meg). A gyerek később a fekete himlővel való megfertőződéskor nem betegedett meg. A sebészorvos magán is kipróbálta az eljárást, ő is megúszta. Jenner arra jött rá, hogy gyengébb kórokozóval védetté teheti a szer­vezetet a virulensebbel szemben. (Ma már tudjuk, hogy a két betegséget annyira hasonló vírusok okozzák, hogy az enyhe tünetekkel járó tehénhimlő ellen kialakuló immunválasz megvéd a megbetegedettek felénél halálos szövődményeket okozó fekete himlő ellen.) A kísérlet egyértelműen bizonyította az oltóanyag hatásosságát. Illetve, nem mindenkinek volt egyértelmű az eredmény. Jenner szerette volna felfedezését korának legrangosabb fórumán publikálni. A Royal Society ezzel utasította el: „A Társaság Tagjának óvatosnak kellene lennie, és nem volna szabad kockára tennie megbecsültségét azáltal, hogy olyasmit nyújt be a tanult testület elé, ami ennyire eltér az elfogadott ismeretektől, ráadásul ennyire hihetetlen.”

Az első védőoltást a gyilkos fekete himlő ellen Edward Jenner angol orvos dolgozta ki. Szerette volna felfedezését korának legrangosabb fórumán publikálni. A Royal Society azonban ezzel utasította el: „A Társaság Tagjának óvatosnak kellene lennie, és nem volna szabad kockára tennie megbecsültségét azáltal, hogy olyasmit nyújt be a tanult testület elé, ami ennyire eltér az elfogadott ismeretektől, ráadásul ennyire hihetetlen.” – Dr. Jenner beadja első oltását, 1796 (részlet). Ernest Board (1877–1934), olaj, vászon, 1912 körül.

Hat évvel Jenner sikeres kísérlete után megjelentek az oltásellenesek. Egy 1802-es gúnyrajz tehénfejjel, szarvakkal és fülekkel ábrázolt tehénvírussal kezelteket. Azóta el­-telt több mint két évszázad, de az oltásellenesség napjainkban is tetten érhető. A jelenség legfőbb oka a tudatlanság meg az ismerethiány. Olykor azok okozzák a legnagyobb kárt, akiknek az emberek gyógyítása lenne a feladata. A legnagyobb botrány Andrew Wakefield brit orvos nevéhez fűződik, aki egy tanulmányában azt állította, hogy az úgynevezett MMR-oltás (kanyaró [morbilli], mumpsz és rubeola ellen) autizmust okoz. Az 1998. február 28-án, a világ egyik vezető tudományos lapjában, a Lancetben Wakefield vezető szerzőségével megjelent cikk 12 autista gyermekről szólt. A „kutatás” új szindrómát vezetett be „autistic enterocolitis” néven, és lehetséges kapcsolatot feltételezett a bélbetegség új formája, az autizmus és az MMR-oltások között. A szerzők szerint nyolc gyerek szülei azt állították, hogy a tünetek az MMR-oltást követő két héten belül kezdődtek. Hamarosan kiderült, hogy Wakefield hazudott, az írást visszavonták, ám a közvélemény nem értesült erről, Wakefieldre sokan áldozatként tekintettek.

A vakcináció kifejezés a Jenner által a latin vacca (tehén) szóból kiötlött vaccinae kifejezésből származik. A francia vegyész, Louis Pasteur Jenner iránti tiszteletből javasolta, hogy minden ilyen eljárásra ezt a kifejezést alkalmazzák. A nagy példakép után szűk száz évvel, az 1880-as évek elején Pasteur dolgozta ki a lépfene és a baromfi­kolera elleni védőoltást, ezután kezdett a rettegett veszettséggel foglalkozni – Jen­ne­réhez hasonló hihetetlen történet lett a vége. Pasteur úgy állított elő legyengített vírust, hogy fertőzött nyálat fecskendezett élő nyulak agyába, majd az állatok elpusztulása után eltávolította a gerincvelőt, és napokig szárította. Az ebből készített kivonat befecskendezése nagyban csökkentette a veszettség tünetei kialakulásának az esélyeit – ez a megoldás a betegség elleni első hatásos gyógymódnak bizonyult.

A veszettséggel való kísérletei közben, 1885 nyarán, rettegő elzászi szülők keresték fel gyermekükkel, a kilencéves Joseph Meisterrel, s könyörögtek, hogy oltsa be a veszett kutya harapta fiút. Pasteur tudta, hogy oltóanyaga nem tökéletes, a hatásosság pontos ismeretéhez további tesztekre lett volna szükség. Ellenben azzal is tisztában volt, hogy a tépelődés a fiú életébe kerül. Beoltotta a kisfiút, aki felépült. A francia tudós élete végéig 350 veszett kutya marta embert gyógyított meg. A támogatóitól kapott pénzből megalapíthatta a védőoltások kutatásában élenjáró Pasteur Intézetet. (Itt dolgozott 1940-ben be­következett haláláig – öngyilkos lett – gond­nokként Joseph Meister is.) Pasteur követői olyan betegségekre dolgoztak ki oltó­anyagot, mint a tetanusz (1890-ben), a torokgyík (1923-ban) és a szamárköhögés (1925-ben). A vírusos mumpsz, a rubeola, a kanyaró és a hepatitis B megelőzése a 20. század második felében sikerült.

Az 1880-as évek elején Louis Pasteur dolgozta ki a lépfene és a baromfikolera elleni védőoltást, ezután kezdett a rettegett veszettséggel foglalkozni. Követői olyan betegségekre dolgoztak ki oltóanyagot, mint a tetanusz, a torokgyík és a szamárköhögés. A vírusos mumpsz, a rubeola, a kanyaró és a hepatitis B megelőzése a 20. század második felében sikerült. – Louis Pasteur (balra) veszettség elleni védő­oltással végzett kutatása során egy kloroformozott nyúlon koponyalékelést végző kollégáját figyeli. Ismeretlen művész, fametszet, 1885.

A vakcinák történetének két fontos mérföldköve a rettegett tuberkulózis (tbc), illetve a járványos gyermekbénulás elleni oltóanyagok megszületése volt. A tuberkulózis különösen az alultáplált, rossz körülmények között élő népességre veszélyes. Az orvosok sokáig a betegek elkülönítésével próbáltak védekezni – eredménytelenül. Hazánkban a tbc a 19. század végére népbetegséggé vált, ami összefüggött a népesség életkörülményeivel és azzal, hogy az emberek a sűrűn lakott városokba költöztek. A halálozási statisztikákat vezető Oroszországban és Ausztriában egymillió lakosból 3000-3500 ember halt meg évente tbc-ben, szorosan mögöttük következett Magyarország és Franciaország. (1902-ben Magyarországon 75 ezer ember esett a tüdővész áldozatául, az országos statisztikák szerint Budapest volt a legfertőzöttebb.)

Ezt a fertőző betegséget a Myco­bacte­rium tuberculosis nevű baktérium okozza. A kórokozó nyálcseppekkel (köhögés) jut át egyik emberről a másikra, de fertőzött állat tejének fogyasztása is veszélyes lehet. A tüdőbe bejutott baktériumok elakadnak a legközelebbi nyirokcsomókban, és ha a szervezet védekezőképessége jó, akkor ott betokozódnak, a nyirokcsomó elmeszesedik, gümő képződik. Ha az immunrendszer legyengül, például más betegségek, alkoholizmus vagy idős kor miatt, akkor a tokból kiszabadulhatnak a baktériumok, és a köpettel a külvilágba juthatnak – és fertőznek. Előfordul, hogy a tbc baktérium elárasztja az egész szervezetet – az agyvelőt, a veséket, a tüdőt meg a csontvelőt –, és súlyos kórképhez, gyakran halálhoz vezet.

Bár a bakteriológia egyik megalapítójaként tisztelt német Robert Kochnak már 1882-ben sikerült azonosítania a kórokozó baktériumot, sőt egy tuberculin nevű – nem túl hatásos – oltóanyagot is kidolgozott, a tbc leküzdése először 1921-ben sikerült, amikor két francia kutató, Albert Calmette és Jean-Marie Camille Guérin feltalálták a nevük kezdőbetűit őrző (Bacillus Cal­mette–Guérin) BCG-oltást. Az oltóanyagot 1928-ban 116 ezer csecsemőnek adták be sikerrel Franciaországban. A tuberkulózist megelőző BCG-oltást több mint 15 évig tökéletesítették a franciák, kezdeti sikereiket mégis beárnyékolta az az eset, amikor 1929-ben 72 gyermek halt meg a németországi Lübeckben, mivel az oltóanyaguk véletle­nül élő baktériumokat tartalmazott. Az igazi megoldást Selman Abraham Waksman amerikai tudós 1944-es sztreptomicin nevű antibiotikuma jelentette, amely valóban gyógyította a kórt.

A másik rettegett betegség a járványos gyermekbénulás volt. 1916-tól nagyjából négy évtizeden keresztül a szülők rémálmai közé tartozott a járványos gyermekbénulás. A heveny, vírusos, járványos megbete­gedés átmeneti vagy végleges izombénu­lá­sokat okoz. A betegség kórokozója, a polio­vírus szájon át jut a szervezetbe. Először a garat és a bélcsatorna nyálkahártyájában telepszik meg, ahol egy-három héten át szaporodik. Ezután a vírusok a nyaki és hasi nyirokcsomókon keresztül belépnek a véráramba, és eljutnak a központi idegrendszerbe: az agyba és a gerincvelőbe. Euró­pán jelentős poliomyelitis-járványok utoljára az 1950-es években söpörtek végig.

Az 1950-es években két zseniális amerikai tudós küzdött azért, hogy elsőként tökéletesítse saját gyermekbénulás elleni oltóanyagát. Jonas Salk a balzsamozásnál is használt formalin segítségével inaktiválta a poliovírust, majd kifejlesztette az elölt vírusokat tartalmazó, injekcióban beadható oltóanyagot, amelyet 1954-ben több mint 1,8 millió amerikai és kanadai iskoláson sikerrel teszteltek. Közben vetélytársa, Albert Sabin tovább dolgozott a saját vakcináján. Ő élő, de legyengített poliovírust használt, vakcináját szájon át is be lehetett venni. Sabin cseppje 1965-ben jutott el a beadható változatig. Ez végül azért terjedt el jobban a világon – erről a BBC History írt –, mert az oltásnál olcsóbb és jóval egyszerűbb volt tömegesen beadni, ami főleg a harmadik világ nagyszabású oltási kampányai esetén lehetett döntő szempont. A siker egyértelmű. 1988-ban még közel félmillió esetet jelentettek, 2020-ban kevesebb mint ötszázat, ezek túlnyomó többsége két országban, Afganisztánban és Pakisztánban fordult elő.

Az Egészségügyi Világszervezet szerint évente hárommillió embert menthetnek meg a vakcinák – ez az adat még a korona­vírus-járvány előtti időkből származik. Arra legfeljebb becslések lehetnek, hogy a rekordgyorsasággal született COVID–19 elleni oltóanyagok hány emberi életet ment­hetnek meg. Azt sem tudjuk, hogy a betegségen átesettek meddig védettek, hiszen a koronavírus-fertőzés elleni védettség különböző mértékű és hosszúságú. Egy februári brit tanulmány szerint a megfertőződés után hat hónappal is kimutathatók a koronavírus ellen termelt antitestek a páciensek szervezetében. Egy átfogó osztrák kutatás pedig arra jutott, hogy a járvány tavaly tavaszi, első hullámának fertőzöttjeinél hét hónappal a betegség után is jelen voltak az antitestek az érintettek szervezetében. Abban is bizonytalanok még a szakértők, hogy a koronavírus elleni oltások mennyi ideig védenek. Az oltóanyagok ha­tékonyságáról részletes tanulmányokat publikáltak a gyártók, ám arról, hogy a vakcina beadása után kialakuló védettség mennyi ideig tart, szinte sehol nem találni pontos információkat. Ennek elsősorban az időhiány az oka, hiszen az új típusú koronavírus megjelenése óta alig több mint egy év telt el. A kutatóknak tehát mindössze 12 hónap állt rendelkezésükre ahhoz, hogy hatásos és biztonságos védőoltást fejlesszenek ki a fertőzés ellen. Már az is óriási eredmény, hogy ez ilyen rövid idő alatt sikerült. A szakemberek a tömeges oltások megkezdése óta folyamatosan vizsgálják, hogy a vakcinák miként viselkednek a laboratóriumi körülményeken kívül, de ennek eredményeire egyelőre várnunk kell. A jelenlegi hivatalos álláspont szerint a koronavírus ellen kifejlesztett védőoltások hat hónapig védenek a COVID–19-cel szemben. A Szputnyik V vakcinát kifejlesztő orosz Gamaleja Intézet igazgatója februárban ugyanakkor azt nyilatkozta, hogy a kísérletek alapján jó okuk van feltételezni, hogy oltóanyaguk legalább két évig tartó védettséget nyújt – ennek bizonyításához további kutatásokra van szükség.

A sokat emlegetett nyájimmunitás azt jelenti, hogy a népesség egy bizonyos hányadának beoltása védettséget biztosít a beoltatlanok számára, hiszen nincs kitől elkapni a betegséget. A kanyaró esetében minimum 94, a mumpsznál 86 százalék oltottsági szint szükséges az oltatlanok védelméhez. A koronavírus kapcsán Rusvai Miklós víruskutató a közmédiában arról beszélt, hogy legalább 70 százalékos oltottságot kell elérni ahhoz, hogy a vakcinát ilyen-olyan okból elutasítók se legyenek veszélyben.•