2012. június 1.

Szerző:
Paulik Katalin

Remények és realitások a hazai biotechnológiában

Magyarország célja, hogy a biotechnológia terén a térség vezető központja, és 2020-2025-re az Európai Unió tíz legjobb biotechnológiai központja között legyen – mondta egy éve Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter. De milyen hatással van a hazai biotechnológia fejlődésére a bizonytalan gazdasági környezet és a fiatal kutatók elvándorlása? A témáról a Magyar Biotechnológiai Szövetség (MBSZ) két elnökségi tagjával, Schwab Richárddal, a KPS Biotechnológiai Intézet orvos-igazgatójával és Veidner Marcellal, a Bionity Befektetési Tanácsadó Bt. ügyvezetőjével beszélgettünk.


Mi a helyzet a hazai biotechnológiai cégekkel? Új pályázatok híján milyen lehetőségeik voltak az elmúlt két évben? Megjelent-e a kockázati tőke a szektorban?
Veidner Marcell: A pályázatok hiánya nagymértékben visszavetette azt a növekedést, amit a Biotechnológiai Szövetség öt éve prognosztizált. 2004-ben az innovációs alap és struktúra átalakítását követően nagyon dinamikus növekedés indult el. 2009 óta azonban a biotechnológiai vállalkozások támogatása a korábbihoz képest alaposan visszaesett. Ugyanakkor nem gondolom, hogy a pályázatok jelentik a megoldást e cégek finanszírozására. Ehhez egy strukturált rendszert kell kialakítani, és az államnak, a szövetségnek, továbbá a területen aktív befektetőknek van a legnagyobb szerepük abban, hogy ez a struktúra fenntartható legyen. Ha azonban egy-egy láncszem kiesik – mint ahogy korábban nem volt kockázati tőke, viszont volt pályázat, jelenleg meg éppen fordítva van –, a rendszer nem lesz fenntartható. A korábbi lendülethez képest a cégalapítások száma is csökkent, hiányzik a technológiatranszfer utánpótlása az egyetemeken. Az induló biotechnológiai vállalkozások finanszírozásának a hiánya a korai szakaszban, illetve az, hogy a támogatást az árbevételhez kötik, igen érzékeny és nehéz helyzetet teremtett. Az a véleményem, hogy a potenciál meglenne ezekben a cégekben, de a jelenlegi pályázati feltételeknek nem képesek megfelelni. Régóta beszélnek róla, hogy ki fog jönni egy új pályázat, de sajnos a határidők folyamatosan csúsznak. Hasonló a helyzet a tőkebefektetéseknél is, bár az elmúlt évben azért arra is volt példa, amikor a magánbefektetők és a fejlesztőcégek kölcsönösen megtalálták a számításukat, és létrejöhetett közöttük a megállapodás.

A válság hatására óvatosabbak lettek a magánbefektetők?
V. M.: Szerintem nem lettek óvatosabbak, de a kockázatitőke-befektetéshez előbb el kell jutnia egy bizonyos szintre a biotechnológiai cégnek. Ezt a három-négy éves kutatási időszakot kell megfinanszírozniuk elsősorban az egyetemeknek, majd a kutatási eredményeket hasznosító spin-off vagy start-up cégek eseté­ben a különböző pályázati rendszereknek, a korai fázisú „magvető” (seed) tőkealapoknak, bár ennek a konstrukciónak a kiírása is csúszik egy éve. A Jeremie kockázatitőke-program tulajdonképpen azokat a cégeket támogatja, amelyek az első, kritikus időszakot túlélték. A kérdés az, hogy létrejönnek-e új projektek, és képesek lesznek-e túljutni a kezdeti nehézségeken. Ahhoz, hogy egy ilyen nagyságrendű tőkebevonásban gon­dolkodhassanak, egyrészt kell, hogy legyenek kutatási eredményeik, másrészt szükséges a komplex struktúra kiépítése, amihez komoly kutatási háttér, menedzsment, adminisztrációs, publikációs, szabadalmi rendszer, valamint hatósági engedélyek kellenek. Azt gondolom, hogy minél korábban lép be a befektető, annál több pénz jut a kutatásra és a struktúra felépítésére, vagyis annál gyorsabban halad előre a vállalkozás.

Schwab Richárd: Azért vagyok egy kicsit szomorú, amikor a pályázati finanszírozásról és azok hiányosságairól esik szó, mert úgy nyolc évvel ezelőtt a Biotechnológiai Szövetség elnöksége komplex stratégiát, feltételrendszert dolgozott ki arra, mi szükséges ahhoz, hogy Magyarország innovációs nagyhatalommá váljon, és ennek a stratégiának csupán egy eleme volt a pályázat. Azért beszélünk most mégis a pályázatokról, mert a szükséges elemek közül szinte egyedül ez valósult meg, és ez sem úgy, ahogy mi elképzeltük.

V. M.: A kockázatitőke-befektetés meg­valósult, ami előrelépést jelent.

S. R.: Szerintem a legnagyobb probléma ma az egyetemek bizonytalansága. A szervezeti változások megrázzák ennek a szektornak a működését. Korábban volt egy professzionális, szilárd egyetemi bázis, kutatóműhelyek, ahonnan elmentek a kutatók külföldre, de haza is jöttek, hogy megpróbáljanak iskolát teremteni és továbbvinni az innovációt. Kérdés, hogy ma a fiatal kutatókkal mi történik, megmaradnak-e azok a műhelyek, amelyek a híd szerepét töltötték be a nemzetközi tudományos élet és Magyarország között, illetve létrejönnek-e újabbak. Problémát jelentenek a pályázati rendszer körüli bizonytalanságok is. Még egy szilárd alapokon álló, konzervatív gondolkodású cég is pályázik, mert e nélkül nem tud nemzetközi szintű eredményeket elérni. Az előfinanszírozott munka kifizetése viszont gyakran annyit késik, hogy azoknak a pályázóknak, akik egyszer már teljesen eladósodtak, vagy egyetlen vagyonukra, a lakásukra vettek fel bankhitelt, hogy a vállalkozásuk ne menjen csődbe, komolyan meggondolják, hogy még egyszer belevágnak-e egy ilyen kalandba. Kényszerpályán mozog az ország, ezt látjuk mindannyian, akik gazdasággal foglalkozunk, és ez természetszerűleg fékezi az innovációt.

Segíteni és bátorítani kell az innovátorokat, ám ilyen kedvezőtlen gazdasági környezetben, kényszerpályán mozgó ország ezt miként teheti meg? Sokan elmentek külföldre dolgozni. Hajlandók lesznek-e vajon hazajönni, ha itthon azzal szembesülnek, hogy nincs pénz kutatásaik finanszírozására?
S. R.: A távoli táj nagyon szép, csak előttünk van egy óriási szakadék, és leszakadt a híd.

Most ez a helyzet?
S. R.: Úgy látom, hogy igen. Hangsúlyozni szeretném, nem hisszük, hogy az innovációt függetleníteni lehetne a hazai és az európai helyzettől. Sok kollégánk, aki komolyan gondolja az innovációt, Indiába, Kínába, Szingapúrba megy. Sajnos kialakulóban van egy olyan kivándorlás Európából, mint az első világháborút követően, amelynek következtében Amerika innovációs nagyhatalommá vált. Ma azonban az elvándorlás Európából Ázsiába irányul. Ez ellen mit tehet Magyarország? Nagyon fontos lenne az összefogás, miként az is, hogy ne egymásra legyünk dühösek, mert a pénzpiaci helyzet és az ország gazdasági eladósodottsága olyan, amilyen. Össze kellene fognunk. Hogy ez sikerülni fog-e? Én nagyon drukkolok. Emlékszem, milyen lehetetlen dolog volt az orvosira bejutni a nyolcvanas években. Az osztályfőnököm akkor azt kérdezte: mégis, miben bízom? Azt válaszoltam, hogy magamban. Most is ez a helyzet. Olyan stratégiát próbálunk kidolgozni, ami független a nehézségektől, és igyekszünk a megfelelő társakat megtalálni hozzá. Ha vannak innovátorok, persze buzdítanunk kell őket, de a jelenlegi helyzetben lehet, hogy én sem jönnék haza, mert a mi személyes missziónk, hogy emberek millióin segítsünk orvosként, kutatóként, fejlesztőként, én úgy gondolom, hogy ehhez most nem itthon vannak a legjobb lehetőségek. De mivel imádjuk ezt az országot, tíz évvel ezelőtt hazajöttünk külföldről, és azóta itthon élünk. Akkor voltunk fiatal kutatók, amikor még komoly nemzetközi szintű műhelyek működtek nálunk, és megszervezték, hogy mi külföldre mehessünk kutatni. Aztán tíz éve jött a Széchenyi Terv, és rávettek minket, hogy jöjjünk vissza, kapunk pénzt a kutatásainkhoz. Szerencsére, az utolsó pillanatban megindult a kockázatitőke-finanszírozás Magyarországon. Ennek köszönhetően maradt talpon néhány cég, és azt gondolom, hogy ezeknek a vállalkozásoknak most példaképpé kell válniuk, hogy fényt vigyenek a vaksötét alagútba, hogy a fiatalok elhiggyék: a siker nem lehetetlen. Szerencsére létezik egy stabil érdekszövetség, és ebben olyan komoly vállalatok vesznek részt, amelyek a válságot is túl tudták élni. Egyébként a biotech vállalkozások itthon sokkal nagyobb százalékban vészelték át a válságot, mint Amerikában. Méghozzá azért, mert nálunk sohasem volt olyan támogató környezet, mint például az Egyesült Államokban vagy Németországban. Ez, úgy vélem, hogy az előnyünkre vált. Nem véletlenül lett Magyarország ilyen innovatív ország. Amikor Szent-Györgyi Albertet az akkori kulturális miniszter hazahívta Cambridge-ből, nem volt olyan támogató a környezet, hogy ez a rebellis gondolkodású, innovatív ember budapesti egyetemen kapjon tanszéket, hanem az akkor épülőfélben lévő, Kolozsvárról átköltözött, frissen alakult Szegedi Egyetemen bocsátottak a rendelkezésére egy olyan labort, amit a beköltözését követően még két évig építettek. Ilyen körülmények között születtek a felfedezések. Úgy gondolom, minket megedzett, hogy nem süt ránk mindig a nap. Viszont aki most kezd, annak kétségkívül sokkal nehezebb a dolga, mint nekünk volt.

A válság és a támogatások elmaradása elsősorban az egyetemek mellett működő kisebb biotech cégeket sújtotta. Mi lett velük?
V. M.: Azok a cégek, amelyek túlélték, megerősödtek a válságban, és ez nemcsak itthon van így, hanem a világon mindenütt. A biotechnológiában jelentős lemorzsolódás következett be, és csak a legjobbak maradtak talpon. Most az utánpótlás okoz komoly problémát. Ebben a bizonytalan gazdasági környezetben, a hihetetlenül gyorsan változó világban a kutatók keresik a biztos pontokat, vagy bezárkóznak az elefántcsonttornyukba, de hogyan lehet kutatni és fejleszteni, ha nem tudod, mi történik körülötted a világban? Az MBSZ által kidolgozott stratégiának volt még egy eredménye: biotech menedzserek képzése. Több egyetemmel együttműködve elindítottunk egy vállalkozói képzést, ami rámutatott, milyen komplex struktúrákat kell kialakítani ahhoz, hogy egy biotech cég sikeres legyen. Sajnos ezek a képzések tiszavirág-életűek voltak, finanszírozás hiányában a Semmelweis Egyetemen is megszűnt egy kitűnő program. Jó hír viszont, hogy szeptembertől folytatódik a Semmelweis Egye­temen az „innovation biomanager” képzés. A jelenlegi bizonytalanságból akkor törhetünk ki, ha kitárjuk a világot az emberek előtt, és megmutatjuk nekik, milyen lehetőségek vannak, nem pedig azt mondjuk, hogy most minden nagyon nehéz, inkább zárkózzatok be, és húzzátok össze magatokat, amennyire csak tudjátok.

A szövetség milyen kapcsolatokat ápol az Európai Unióban működő biotechnológiai cégekkel?
S. R.: Megrázó élmény volt, amikor először voltunk kint az EuropaBio (Európai Biotechnológiai Szövetség) – amelynek mi is tagszervezete vagyunk – egyik szakbizottságának az ülésén. Döbbenten tapasztaltuk, hogy a német, francia, holland biotech szövetségek emberei főállásban dolgoznak a szakbizottságokban. Több évtizedes ipari tapasztalattal, magas presztízsű tanácsadói állásban, teljes munkaidőben irányítják egy adott szektor ügyeit, és érvényesítik az abban dolgozók érdekeit. Ehhez képest mi munkaidő után, hétvégén, átszervezve a programunkat, saját pénzből utaztunk ki, és próbáltuk megváltani a világot. Volt egy olyan szakasza az életünknek, amikor minden támogatás nélkül, megszállottságból végeztük ezt a munkát. Elnökünk, ifj. Duda Ernő gyakorlatilag második főállásban volt a Biotech Szövetség vezetője, hihetetlen, hogy mennyi időt áldozott az egész szektor felemelkedésére. Mi magunk is rengeteg időt, energiát és pénzt fordítottunk erre, aztán jött a válság, és azóta még az üléseket is nehéz megszervezni, most mindenkinek arra kell az idő, a pénz, az energia, hogy a saját vállalkozását életben tartsa, illetve új növekedési pályára állítsa. Úgy vélem, nem lesz könnyű ezt az önzetlen mozgalmat újraindítani, de nem reménytelen.

V. M.: Mindazonáltal azt gondolom, hogy a Biotechnológiai Szövetség aktívan keresi a kapcsolatokat, és nyitott arra, hogy a párbeszéd meginduljon.

Az európai biotech cégek tapasztalatait fel lehet itthon használni?
S. R.: Ennél sokkal konkrétabb dolgokról van szó. A személyre szabott gyógyítás és a finanszírozás európai szabályozása témában Kéri György, aki emblematikus tagja az MBSZ elnökségének, most jelentetett meg az EuropaBio szakbizottságával közösen egy nagyon alapos, átfogó tanulmányt. A mi mestereink, miközben egyetemen tanítanak, vezetik a saját vállalkozásukat, még folytatják ezt a missziót. Tudom, hogy nekünk is folytatnunk kell. Ezért úgy gondolom, hogy mi, tízen-tizenöten, próbáljuk meg felmutatni a saját vállalkozásaink sikerét, mert van mögötte teljesítmény, kemény nemzetközi munka, és akkor mondhatjuk azt, hogy tessék minket követni. A biotech vállalkozásoknak, amikor anyagilag megerősödnek, követniük kell az előttük lévő vállalkozói generációt, amelynek képviselői milliárdos összegeket áldoztak közcélokra, amikor ezt már megtehették. Nagyon fontos, hogy legyen egy sikeres magyar vállalkozói réteg, amely fejlődik, hogy később az elődöktől látott jó mintákat tudja követni, és maga is mecénássá váljon. Ha olyan helyzetbe kerülünk, és remélem, hogy így lesz, személyes missziónknak tekintjük – és nyugodtan kijelenthetem: azok is, akik a Biotechnológiai Szövetségben ma aktívan részt vesznek –, hogy magánvagyonunkkal is támogassuk majd az innovátorokat.

Milyen szerepet tölt be hazánk a régióban, lehetünk-e a biotechnológia vezető központja?
S. R.: Húsz évvel ezelőtt álmodtunk erről, de úgy gondolom, hogy ma Ausztria, közelebbről Bécs a régiós központ, és attól tartok, hogy ezen nem tudunk változtatni. Nekünk nem azon kell gondolkoznunk, hogy leszünk-e régiós központ vagy sem, mert annak sok olyan feltétele van, amit nem is tudnánk mind teljesíteni. Örüljünk annak, hogy Bécs ilyen közel van, és jó kapcsolatokat ápolunk egymással. Arra kell törekednünk – és ennek érdekében már számos lépést tett a Biotechnológiai Szövetség –, hogy a skandinávokhoz hasonlóan régiós megjelenést szervezzünk a nemzetközi rendezvényeken.

V. M.: 2009-ben több olyan tanulmány is megjelent, amely egyértelműen alátámasztotta azt, hogy a cégek számát és fejlettségét tekintve hazánk az élen jár az újonnan csatlakozott tagországok között. Ehhez nyilván kellett az EU-ba belépést megelőző évek aktivitása, a folyamatos magyar jelenlét a nagyobb nemzetközi konferenciákon. Az utóbbi időben, sajnos, Magyarország a régió többi tagjával együtt kimaradt a nagy tanácsadó cégek, az Ernst & Young és a Burrill & Co éves jelentéséből, ami szintén a globális súlypont-áthelyeződést mutatja. Napi problémáink, nehézségeink mellett is vissza kellene térnünk a strukturált ország biotech marketing stratégiához, folytatni kellene azt, amit elkezdtünk. Ezen a területen nagyon sok eredményt értünk el, és tudjuk, mi lenne a teendő, ehhez azonban több kapacitásra lenne szükség. Véleményem szerint az elért eredmények alapján ma is élen járunk, csak ezt nem tudjuk neves tanácsadó cégek jelentéseiből vett számokkal alátámasztani. Gyógyszeriparunk múltját, valamint biotechnológiai cégeink nagy számát és sikereit Csehországgal vagy Lengyelországgal összehasonlítva kiderül, hogy nagyon sok minden történik nálunk ebben a szektorban.

S. R.: Azzal teljesen egyetértek, hogy az újon­nan csatlakozott tagországok között az élen állunk biotechnológiában. De szerintem – ha reálisak akarunk lenni – nekünk földrajzi régióban kell gondolkodnunk, amelynek a központja Ausztria, pontosabban Bécs.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka