Kép: Depositphotos/Nongkran_ch

Ön szerint a jelenlegi, illetve a klasszikus mérnökképzés mennyiben felel meg a kor kihívásainak?

– Klasszikus mérnökképzés ma már nem létezik, és ta­lán sohasem létezett. A mérnökképzés mindig folyama­to­san fejlődött, kisebb-nagyobb mértékben állandóan változott, hiszen az oktatók és az egyetemi irányítók rendszeresen beavatkoznak, és a kor igényeihez igazítják az oktatás technikáját és tartalmát. Ez egyébként kötelességünk is, ugyanis ötévente felül kell vizsgálnunk a képzéseink működését. Ennél azonban mi itt, a Buda­pesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, illetve globálisan sokkal többet teszünk: folyamatosan követjük az ipari trendeket, a munkaerőpiaci igényeket, illetve a hallgatói és generációs elvárásokat. Ezeknek a beavatkozásoknak az eredményei megjelennek a képzési struktúrákban, az oktatásmódszertanban, a tantárgyi programokban és az egyetem működésének szinte min­den aspektusában. A mérnökképzés rendkívül fontos eleme például a munkáltatókkal való együttműködés. Mi nem elsősorban könyvekből oktatunk, noha a szakköny­vek ad­ják a képzés elengedhetetlen és biztos elméleti alap­jait. Emellett azonban a munkaerőpiacról beérkező projektek és feladatok már a képzés legelejétől kezdve meghatározó jelentőségűek.

Folyamatosan követjük az ipari trendeket, a munkaerőpiaci igényeket, illetve a hallgatói és generációs elvárásokat.

Projektalapú oktatás

Más a mérnökképzés helyzete ebből a szempontból, mint más, alapkutatási fókuszú tudományágaké? A mérnökképzésben gyorsabban kell követni az ipari trendek változásait?

– Egyszerűen nincs választásunk, nem tehetünk mást. A mérnökképzés a mai és a jövőbeli technológiák megteremtőit oktatja. Éppen ezért a legfőbb kötelessége iga­zodni a kurrens technológiai trendekhez. Ilyen szempontból lehet mondani, hogy a mérnökképzés különleges helyzetben van, bár azt gondolom, hogy e körülmény a STEM-területek (természettudomány, technológia és mérnöki tudományok, matematika – a szerk.) mindegyiké­re hat. Vagyis mindig is a külső hatások alakították a képzés céljait. Ez azonban nem jelenti azt, hogy megfeledkezhetünk a biztos elméleti alapokról. A mérnökképzés mindig is a matematikára és a fizikára épült, de az elméleti matematika és fizika alapos ismerete csak szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy valakiből jó mérnök váljon. Erre az alapra építkezve kell elültetnünk a hallgatókban a mérnöki szemléletet, ami hivatásunk lényege. Ezt a szemléletet egyrészt a korszerű oktatásban, másrészt pedig a mérnöki életpálya alatt, illetve a folyamatos továbbképzések révén lehet elsajátítani és erősíteni.

A gyakorlati problémákon és megoldásaikon keresztül mindenki érdeklődése felkelthető. Szokták ezt a szemléletet projekt-, kihívás- vagy problémaalapú oktatásnak is nevezni, és manapság az egyetemen egyre általánosabbá válik. (Kép: Depositphotos/tl.stockphoto@gmail.com)

Az utóbbi időben sok egyetemi oktató panaszkodik arra, hogy az egyetemre felvett hallgatók egyszerűen gyengébbek matematikából és fizikából, mint régen. Mennyire érzékeli ezt a trendet a mindennapokban, vagy régebben is voltak hasonló problémák?

– Az biztos, hogy az eredményes egyetemi mérnökképzés szempontjából elengedhetetlen a stabil általános és középiskolai matematikai és fizikai ismeretek megléte. Ha ez nincs meg, akkor kénytelenek vagyunk a hiányzó tudást az egyetemen átadni. Ez azonban éppen annak a mérnöki szemléletnek a rovására mehet, amit a legfőbb feladatunk lenne átadni a hallgatóknak. De még akkor sem érezheti a tudását véglegesnek a mérnök, ha elvégezte az egyetemet, és elhelyezkedett egy cégnél, hiszen az ismereteit egész pályafutása alatt kell ezután fejlesztenie és erősítenie. Bár az élethosszig tartó tanulás fogalma csak az utóbbi évtizedekben vált ilyen hangsúlyossá, a mérnöki területeken mindig is létezett, csak nem fogalmazták meg ennyire egyértelműen. Nem az egyetemre bejutó hallgatók felkészültsége volt alapvetően más korábban, hanem a szemléletük. A mai generációnak már nem kezdhetjük azzal a képzést, hogy kontextus nélkül elmagyarázzuk az elméleti matematikai, fizikai és mérnöki alapokat. Ehelyett meg kell először mutatnunk, hogy a munkájuk során mire lesz jó az aktuális koncepcionális anyagrész, majd ezután mehetünk bele a differenciálegyenletekbe, a levezetésekbe és a függvényekbe, mert csak így kelthető fel és tartható fenn a hallgatók figyel­me és érdeklődése. Szokták ezt a szemléletet projekt-, kihívás- vagy problémaalapú oktatásnak is nevezni, és manap­ság az egyetemen egyre általánosabbá válik. Ugyanakkor ez a megközelítés az általános és közép­iskolákban – néhány kivételtől eltekintve – még nem je­lent meg elég hangsúlyosan, és ez a váltás okozhat ki­hívást sok hallgatónak, amikor bekerülnek az egye­temre. Ezeknek a nehézségeknek a csökkentéséhez minden szereplő hozzáállásán változtatni kellene, már a köz­oktatásban is. Az én általános iskolás gyerekei­met is nagyon érdekli a munkám. Ha az általunk fejlesztett űrszondák kihívásairól és ezek megoldásairól be­szélek nekik, nem alapegyenleteken próbálom azt elmagyarázni. A gyakor­lati problémákon és megoldásaikon keresztül minden­kinek az érdeklődése felkelthető.

Az egyetemi mérnökképzés szempontjából elengedhetetlen a stabil általános és középiskolai matematikai és fizikai ismeretek megléte.

Gyerekegyetem

Miben különbözik a mérnöki szemlélet például az alap­kutatói szemlélettől?

– A különbség lényege a gyors és konkrét megoldás keresése és az alkalmazáscentrikusság. Mindig adott egy probléma, amire megoldást kell találnunk. Eközben az erőforrások (az idő, a pénz, a munkaerő) limitáltak, és e körülmények közepette kell megtalálnunk az optimális megoldást. Vagyis mások a mérnök alapképességei és a rendelkezésére álló eszköztár is. Azt szoktam mondani a hallgatóimnak, hogy egy mérnök és egy matematikus máshogy számolja ki például már a kör területét is. A matematikus szerint a kör területe r²π, de a mérnök szerint (d²π)/4 (ahol r a kör sugara, d a kör átmérője – a szerk.), mivel csak a d-t tudjuk megmérni, hiszen a legtöbb gya­korlati esetben nem tudhatjuk biztosan, hogy hol van a kör középpontja, és honnan indul a sugár. Mindig azt kell figyelembe vennünk, hogy mire fogjuk használni a kidolgozandó megoldást. A rengeteg elméleti kurzuson sok tudásmorzsát felszedhetnek a hallgatók, ám ahhoz, hogy ezt az információhalmazt a gyakorlatban is alkalmazni tudják, a szemléletmódot is el kell sajátítaniuk. Ezért jó, hogy a képzés során évekig egy olyan közegben élnek (legtöbbször az egyetemen), ahol az oktatók és a teljes képzés ezt a megközelítést követi.

A mérnöki szakokon továbbtanuló fiatalok mennyire látják át a mérnöki szakma alapvető jellegzetességeit? Vagy csak jók voltak a gimnáziumban matematikából és fizikából, és abban reménykednek, hogy mérnökként jó munkalehetőségek kínálkoznak majd a számukra?

– A belépők nem feltétlenül vannak képben ezzel kapcsolatban. Az ismeretterjesztés részben az egyetem felelőssége is. A BME-n például van több rendkívül érdekes kezdeményezés, ilyen a Gyerekegyetem, amelynek keretében egyhetes nyári tábor keretében bemutatjuk az általános iskolásoknak, hogy mit csinál egy mérnök, milyen kihívásokkal találkozik a tanulmányai és a munkája során. 

Jó, ha a tanulók már az általános iskolában megismerhetik, mit csinál egy mérnök, milyen kihívásokkal találkozik a tanulmányai és a munkája során, vagy a középiskolások a tudományos diákköri keretben bekapcsolódhatnak már kutatásokba is. Így tudatosan mehetnek az egyetemre, könnyebben el fogják sajátítani a mérnöki szemléletet az egyre magasabb szintű foglalkozásokon. (Kép: Depositphotos/IgorVetushko)

Van hasonló kezdeményezés középiskolásoknak is, sőt ők már az úgynevezett tudományos diákköri keretben (TDK) kutatásokba is bekapcsolódhatnak. Ha már tudatosan jönnek az egyetemre, később könnyebben el fogják sajátítani a mérnöki szemléletet az egyre maga­sabb szintű foglalkozásokon. Gyakran előfordul, hogy még egy cégnél is csak a vezetők látják át teljes mértékben azt, hogy az ő tevékenységükhöz nem elég a részismeretek összessége, hanem komplex mérnöki szemlélet­mód­ra van szükség. E megközelítés köztudatba való átvitelén folyamatosan dolgozunk. A jobb láthatósághoz arra is szükség lenne, hogy a mérnökök bátrabban vállal­janak közéleti szerepet, és gyakrabban hallassák a hangjukat a társadalmi diskurzusban.

Még egy cégnél is csak a vezetők látják át teljes mértékben azt, hogy az ő tevékenységükhöz nem elég a részismeretek összessége, hanem komplex mérnöki szemléletmódra van szükség.

Mi az oka annak, hogy a mérnökök viszonylag hát­térbe szorulnak a nyilvánosságban?

– A mérnöki szakma jellemzően nem a kommunikációról szól, és a mérnökök többsége sem feltétlenül kiemelten kommunikatív személyiség, bár az interdiszciplinaritás egyre inkább hasznos része a képzéseinknek. Sok esetben csak a legnagyobb szakmai sikerek – például egy találmány bemutatása – esetén láttatjuk a szakma berkeit, pedig nagy szükség lenne a mérnökség népszerűsíté­sére. Jelenleg a köztudatban az él erről a területről, hogy rendkívül bonyolult, hatalmas tudás és felkészültség kell hozzá. E vélekedés egy része – a komplexitás, a tudásigény – helytálló, ugyanakkor sokkal többen lennének képesek rá annál, mint ahányan jelentkeznek a képzésre. Sok diák tart attól, hogy nem lesz képes teljesíteni az egyetemi követelményeket. Abból lesz igazán jó mér­nök, aki az erős elméleti alaptudásból kiindulva gya­­korlat­­orientált gon­dolkodást sajátít el, és megérti, hogy a mérnöki munkában olyan körülményekkel is számolnunk kell, amelyeket az elméleti számításokban az egyszerűsí­tés kedvéért el szoktunk hanyagolni.

Mekkora szerepet játszik a mérnökök tudásának kiépítésében az egyetemi képzés, illetve a munka­tapasztalat? Vagyis mennyire vannak „készen” a mérnökök, amikor lediplomáznak?

– Mindig is az egyetem volt a mérnöki szemléletmód át­adója. Minden mérnök szakmai világlátásában meghatározó az egyetemi szellemiség és a szakmai légkör. Később ezt a szemléletet mélyíti el a munkatapasztalat. Bár már az egyetemen is megkezdődik a specializáció, a hallgatók mégis nagyon széles spektrumú tudást sajátítanak el. A munkaerőpiacra kikerülve tovább specializálódnak ugyan, de mindvégig hasznos marad, hogy a tudásuk hát­terében ott vannak a széles alapismeretek. Ezek segítik őket abban, hogy folyamatosan továbbfejlődjenek, és tudjanak adaptálódni az újabb feladatokhoz. A szaktudás elmélyítésében azonban a cégek is fontos szerepet játszanak. Ezt az utóbbi időszakban maguk a munkáltatók is mindinkább felismerik, ezért egyre hangsúlyosabb szerepet vállalnak a mérnökképzésből. Rájöttek ugyanis arra, hogy nagyon fontos számukra a mérnökutánpótlás.

A mérnökképzés a mai és a jövőbeli technológiák megteremtőit oktatja. Éppen ezért a legfőbb kötelessége, hogy igazodjon a kurrens technológiai trendekhez. (Kép: Depositphotos/stockasso)

Gyakorlati kihívások

Hogyan profitálnak az egyetemek a cégek oktatásban való részvételéből?

– Ily módon a gyakorlati, mindennap használható tu­dást tudjuk bevonni az oktatásba. A cégek pedig az oktatásba bekapcsolódva könnyebben megtalálják a tehetsé­ges hallgatókat, ami azért is egyre nehezebb a számukra, mert globálisan egyre csökken a végzett mérnökök száma. Számos céggel állunk kapcsolatban, és a hallgatók sok esetben a cégek telephelyein végzik a szakmai gyakorlatukat. Emellett a cégek szakemberei előadásokat is tartanak az egyetemen, ahol bemutatják azokat a problémákat, amelyekkel gyakran találkoznak a munkájuk során. Ez bizonyos autentikációt, azaz hitelesítést is ad, hiszen a hallgatók ebből is láthatják, hogy az egyetem által átadott tudás valóban fontos és hasznos lesz a szakmai pályafutásukban. Azok a hallgatók, akik egy-egy céggel együttműködve készítik például el a diplomamunkáju­kat, gyakran a végzés után az adott cégnél helyezked­nek el. Emellett maguk az oktatók is dolgoznak céges projekteken. Ez a mérnökképzés egyik sajátossága: e projektek révén az oktatók folyamatosan fejleszthetik a tudá­su­kat, a gyakorlati tapasztalataikat átültethetik az okta­tásba, illetve természetesen forrásokat is bevonhatnak, amit az oktatás céljaira fordíthatnak, miközben napra­készen tartják az ipari potenciáljukat.

A hallgatók mennyire képesek tevékenyen, hozzáadott értéket létrehozva bekapcsolódni az egyetemi innovációs projektekbe?

– A mérnöki szakma mindig is egyet jelentett az innovációval; az a mérnök, aki nem innovál, labdába sem képes rúgni a versenyben. Az egyetemisták is már gyakran részt vesznek az innovációban, természetesen tapasztalt oktatók irányításával, de abszolút értékteremtő kapacitás­sal rendelkeznek ők is. A legtöbbjük már a diplomaszer­zés előtt munkába áll, aminek a tapasztalatszerzés vágya mellett nyilván egzisztenciális okai is vannak. Mi ezért igyek­szünk őket olyan munkaadókhoz irányítani, akik inkább hozzátesznek a szakmai fejlődésükhöz, hogy a tanulás mellett végzett munka ne hátráltassa az előrehaladást, hanem inkább segítse azt. Az oktatási módszereket, időbeosztást is igyekszünk ezekhez az elvárásokhoz igazítani.

A mérnöki szakma mindig is egyet jelentett az innovációval; az a mérnök, aki nem innovál, labdába sem képes rúgni a versenyben.

Változik-e a mérnöki szakma társadalmi megbecsülése? Régen a mérnökök a társadalmi ranglétra legtetején voltak, ám mára mintha meggyengült volna a státuszuk.

– Rendkívül ellentmondásos folyamatok tanúi vagyunk. A világunk egyre technologizáltabb, sőt technológiafüggőbb, és mérnökök nélkül megállna az életünk. A mérnöki szakma azonban sokszor nem elég látható ahhoz, hogy „eladja” magát, és tudatosítsa saját pótolhatatlan szerepét a társadalomban. Ha megnézzük a döntéshozók és politikusok szakmai hátterét, csak elvétve találunk kö­zöttük mérnököket, így a szakma társadalmi képviselete sem kielégítő. Ennek oka szerintem az, hogy sokan leragadunk a gyakorlati kihívások megoldásánál, és nem visszük ezeket a problémákat tovább, oda, ahol általános érvényű döntések születhetnének a problémák globális megoldása érdekében. Ennek ellenére a mérnökök társadalmi megbecsülése továbbra is erős, különösen azok körében, akik ismerősei között vannak mérnökök. Ők pontosan látják ugyanis, hogy milyen hatalmas munka és tudás van amögött, hogy valakiből sikeres mérnök lesz.

A mérnökképzést elvégzők csökkenő száma magyar jelenség, vagy nemzetközi problémáról van szó?

– Az Európai Mérnökképző Társaság tavalyi fórumán feltettem a kérdést, hogy mely országokban nem küzdenek azzal a problémával, hogy egyre csökken a mérnökképzésre jelentkezők száma. Ketten tették fel a kezüket, az ír és az ausztrál képviselő. Globális gondot okoz tehát az utánpótlás biztosítása, ezt látjuk közvetlen egyetemi partnereinknél is az EELISA (European Engineering Learning Innovation and Science Alliance; Európai Mérnöki Tanulás, Innováció és Tudomány Szövetsége – a szerk.) Európai Egyetemi Szövetségben. Az egyetemeknek, a cégeknek és az oktatáspolitika vezetőinek közös felelősségük van a szakma népszerűsítésében. Ennek része, hogy minél több lányt győzzünk meg arról, hogy a mérnöki pályát válassza. Bár már évtizedek óta zajlanak ezt célzó programok; létezik Lányok Napja az egyetemen, díjakat alapítottunk, számos kezdeményezést indítottunk, de érdemben nem emelkedett a nők aránya a végzett mérnökök körében. Ennek okai nem elsősorban az egyetemen keresendők, sokkal mélyebb társadalmi változásokra lenne szükség. Már az általános iskolás kislányokban is tudatosítani kell, hogy az ő számukra ugyanakkora relevanciája van a mérnöki hivatásnak, mint a fiúk számára. Vannak ugyan olyan műszaki területek, például a műszaki menedzser, a design vagy az építészet, ahol több a nő, mint régebben volt, részben azért, mert ezeket a területeket a művészetekkel és a kreativitással rokonítják. A klasszikus mérnöki szakmák többségében, például a gépészetben vagy az építőmérnöki területen, gyakorlatilag semmit sem léptünk előre az elmúlt harminc évben a nemek egyenlősége terén.

Érdemileg nem emelkedik a nők aránya a végzett mérnökök körében. Bár néhány szakterületen – például a műszaki menedzser, a design vagy az építészet – nő a számuk, mert ezeket a területeket a művészetekkel és a kreativitással rokonítják, de a klasszikus mérnöki szakmák többségében, mint a gépészet vagy az építőmérnök, nem sikerült előrelépni az elmúlt harminc évben a nemek egyenlősége terén. (Kép: Depositphotos/Wavebreakmedia)

Milyen hatást gyakorolhat a mérnökképzésre, illetve az egész mérnöki szakmára a mesterséges intelligencia (MI)? Csak segítő marad, vagy akár el is veheti a mérnökök munkáját?

– Természetesen nagyon sok tekintetben átalakul a mérnöki szakma az MI hatására. Jelenleg ez a legerősebben a programozás terén jelenik meg. A fejlesztők ma már nem a nulláról kezdenek kódokat írni, hanem a programok alapját MI-vel hozzák létre, majd azt módosítják. A klasszikus mérnöki szakmákban, például a gépek tervezésében, ahol nemcsak számítógéppel dolgozunk, hanem ezután fizikailag is el kell készíteni az eszközt vagy berendezést, és azt tesztelni kell, az ember jelenléte a jövőben is pótolhatatlan marad. Ahogy a kreatív ötletek sem az MI fejéből pattannak majd ki. Emellett természetesen a mindennapos rutinfeladatok egy részét át fogja venni az MI. Ezzel mindenkinek meg kell tanulnia együtt élni, hiszen nagyon sok időt takaríthatunk meg, ha az MI-re bízzuk például az optimalizációs folyamatok megoldását. Ám arra szerintem nagyon kicsi az esély, hogy az MI bármikor kiváltja majd a mérnököket.•

Címlapkép: Depositphotos/wittayayut