2012. november 6.

Szerző:
Ötvös Zoltán

Fotó:
Egyed Melinda

„Én a magyar tudomány egésze iránt vagyok elfogult”

Úgy érzem, hogy az emberek bizalommal tekintenek a tudományra és a tudósokra – nyilatkozta magazinunknak Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, aki szeptember közepén ünnepelte hatvanadik születésnapját. Az Akadémia élén második ciklusát töltő professzort az intézethálózat átszervezéséről, a Lendület Program eredményeiről és a politikához fűződő kapcsolatáról kérdeztük.


Szeptember közepén ünnepelte hatvanadik születésnapját, ami jó alkalom a számvetésre. Elégedett eddigi pályafutásával?
– Elégedett ember vagyok a mindennapi életemben, ugyanakkor nagyon sok mindennel nem, amikor például a közéletre tekintek. Éppen ez az elégedetlenség magyarázza, s remélem, hogy eddigi pályafutásomból ez a kívülállóknak is nyilvánvaló, hogy nagyon erős bennem a jobbító szándék, a változtatás iránti vágy. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a kerek évforduló alkalmából nekem is sokan kívántak jó egészséget. Az egyik debreceni születésnapi köszöntésen tanítványaim egyike kísérleti fizikai előadásaimból idézett. Őt az fogta meg, hogy én képszerűvé, elképzelhetővé tettem a mindennapi életben nehezen elképzelhető fizikai jelenségeket. Nem bújtam a matematikai formalizmus mögé, nem azt mondtam, hogy ez jön ki a Schrödinger-egyenletből és kész, hanem szemléletesen magyaráztam. Jólesett, hogy ez az előadásmód megragadta a hallgatót. A tanításban máig nagy örömömet lelem. Ahogy haladok előre az életemben, mind nagyobb élvezettel, lelkesedéssel tanítok. Bevallom, ez a feladat a kutatás mellett sokáig nem vonzott, 1996-ra ért meg bennem, hogy milyen jó dolog fiatalok körében lenni, milyen nagyszerű kihívás a tanítás.

A szegedi egyetemen szerzett fizikusi diplomát, majd a debreceni MTA Atommagkutató Intézetben kezdett dolgozni. Hogyan tekint pályája kezdetére?
– 1977-től 1990-ig, némi túlzással, ki sem jöttem a laboratóriumból. Kísérleti fizikusként a berendezések elkészítése, összeállítása, a kísérletek elvégzése és kiértékelése volt a munkám. A kézügyességemre nem csak itthon, az Egyesült Államokban is szükségem volt, hiszen előfordult, hogy egy-egy alkatrészt magam esztergáltam a kívánt méretre. Életemnek ez a korszaka szorosan kötődött kutatási programokhoz, kutatási eredményekhez. Nagyon jól éreztem magam ebben a helyzetben. Örültem, ha váratlan eredményre jutottam. Olyanra, amit mások addig nem láttak. Lehet, hogy másoknak nagyon sok ilyen élményük van az életükben, én egy kezemen meg tudom számolni, nekem hányszor adatott meg ez a „felfedezésérzés”. Az élet úgy hozta, hogy 1991-ben az ATOMKI igazgatója lettem, ami másféle kihívást jelentett. Hatévnyi igazgatóság után úgy döntöttem, hogy megpályázom a Kossuth Lajos Tudományegyetem Kísérleti Fizika Tanszékén meghirdetett egyetemi tanári állást, amit el is nyertem. Az egyetemi tanári pályát magam választottam. Életem egyik célkitűzése volt ennek a címnek a megszerzése. Az akadémiai intézet, majd a tanszék átformálásához is úgy láttam hozzá, mint mindenhez az életben. Reális tervet, célt tűztem magam elé. Nem akartam a talpáról a feje tetejére állítani a meglévő rendszert, hanem egyensúlyra törekedtem az állandóság és a káosz között.

Húsz éve az ön kezdeményezésére jött létre az ATOMKI-ban az ERC laboratórium. Beváltotta ez a bázis a reményeket?
– Részben. Kiváló eredmények születtek a világon a legjobbak között számon tartott laborban, ahová szívesen érkeznek külföldről is kutatók. Az eredeti elképzelés szerint egy gyorsító csatlakozott volna a laborhoz – a jelenleginél nagyobb energiákon akartunk kísérletez­ni –, de ez a terv anyagi okokból nem valósult meg. Ennek ellenére a felfedező kutatások terén és az alkalmazásokban is számos fontos eredmény köthető ehhez a laborhoz. A felfedező kutatás természetéből következik, hogy ezeknek az eredményeknek a jelentőségével a kezdetekkor nem mindig voltunk tisztában.

A szakma mellett közel húsz éve az országos politiká­nak is részese. Miért gondolta úgy, hogy a fizikán túl is van feladata?
– Ezt inkább mások gondolták így. A politika kívülről jött megkeresés volt. 1989-ig nem foglalkoztam a politikával, kivéve, amikor a doktori témavezetőmmel politikai kérdésekről beszélgettünk ebéd közben. Ő a rendszer mellett állt, én ellene szóltam. Ám ez a vita kettőnk között maradt. A kollégák félve tekintettek rám, mert alig egy éve dolgoztam ott, miközben vitapartnerem korábban az intézet párttitkára is volt. Volt annyira korrekt és felvilágosult, hogy ez a nézeteltérés nem befolyásolta szakmai kapcsolatunkat. A rendszerváltás idején felkértek, hogy induljak az országgyűlési választásokon, de nem éltem a lehetőséggel. Akkor a fizika mellett voksoltam. 1998-ban, amikor államtitkárnak felkértek, már úgy éreztem, hogy tapasztalataimmal segíthetem az Orbán-kormányt. Az akkor harmincas éveiben járó fideszes politikusokat szakmai tudásommal segítettem. Kezdeményeztem a Nemzeti Kutatásfejlesztési Program elindítását, a kutatásfinanszírozás rendszerének stabilizálását. Pokorni Zoltán lemondása után, amikor oktatási miniszter lettem, sokkal inkább szakmai, mint politikai munkának tekintettem a miniszterséget. Nagyjából egyévnyi oktatási miniszterségem alatt négy programot készítettem elő. Az egyik a pedagógusi életpályamodell, amelynek motivációja az volt, hogy ezen a pályán is szükség van előrehaladási lehetőségre. Célokat kell megfogalmazni, mert egyébként hiányzik a perspektíva. A Beruházás a 21. századi iskolába címet viselő program az oktatási intézmények megújítására született. A harmadik program a kutatás-fejlesztés finanszírozási rendszerének megújítása. A negyedik a felsőoktatás finanszírozásának megreformálása, ami látszik, hogy nem egyszerű dolog, hiszen ezzel a mai napig nagyon sok a nehézség. Meggyőződésem, hogy ha 2002-ben az előkészített tervek szerint kezdünk dolgozni, nem ott tartanánk, ahol most.

Nem érzi úgy, hogy a politika, a tudománypolitika miatt nem jutott elég ideje a fizikára?
– Eddigi életem különböző szakaszaiban más-más területekre koncentráltam. 1977 és 1990 között minden időmet a fizikára fordítottam. 1990 és 1998 között időm jelentős részét a kutatással töltöttem. Kezdőként sikeres fizikusnak számítottam, fiatalon jöttek az elismerések. Egyetemi doktori disszertációm – messze meghaladva a mai követelményeket – referált külföldi folyóiratokban megjelent cikkeken alapult. Későbbi munkáimat is mind elismert külföldi lapokban közöltem, ezek közül több komoly visszhangot váltott ki. Fiatalemberként bennem is erős volt a vágy, az ambíció, hogy jelentőset alkossak – akiben nincs ilyen, az nem is megy kutatói pályára. Elképzelhető, hogy ha a fizikának más, nem az atomfizikával foglalkozó, hanem, a nemzetközi érdeklődésre sokkal inkább számot tartó területével kezdek el foglalkozni, akár az élvonalban is kiteljesedhetett volna a kutatói pályám. Az erőteljes felfutó szakasz után egyéb feladataim miatt háttérbe szorult ez a kutatói munka, amely hol magasabb, hol alacsonyabb értéken, de takaréklángon van. Erőt ad, hogy a jó értelemben vett tudománypolitikával is hasznos ügyeket szolgálok. Értelmes célokat fogalmaztam meg, amelyeket szeretnék elérni. Nem érzem úgy, hogy feláldoztam fizikus kutatói voltomat a politikai, tudománypolitikusi ambícióim miatt. Ha körülnézünk a nagyvilágban, láthatjuk, hogy nagyon sok kiváló kutató módosított pályát élete későbbi szakaszában. A CERN vezetője, Rolf-Dieter Heuer például elsőrangú fizikusként váltott, s lett a világ egyik legnagyobb tudományos központjának az igazgatója.

Második elnöki ciklusának közepén járva hogyan látja az elmúlt időszakot? Ott tart, ahol tartani szeretne?
– Összességében igen. 2008-ban három jelölt közül kerültem ki győztesen. Az első három évben meg akartam alapozni egy nagy átalakítást. 2009 az akadémiai törvény megalkotásával telt el. 2010 az adminisztráció átalakítása mellett a Lendület Program kidolgozását, meghirdetését hozta el. 2011-ben 80 százalékos támogatottsággal választottak meg újra elnöknek. Vélhetően azért, mert a közgyűlés tagjai látták, hogy következetesen dolgozom az Akadémia érdekében. Nem hiszem, hogy valamely döntésemben bárki elfogultsággal vádolhatna. Én a magyar tudomány egésze iránt vagyok elfogult. Azt láttam, hogy az Akadémia számára ebben a struktúrában fenntarthatatlan egy kutatóhálózat és egy tudóstársaság működtetése. Könnyebb lenne a helyzet, ha Magyarországon is kialakult volna egy erős tudományos irányítási rendszer, de nálunk nincs ilyen. Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában erős, céltudatos ez a tudománypolitikai vonal, ami nem azt jelenti, hogy megmondják a kutatónak, mit és hogyan kutasson, hanem azt, hogy ott a finanszírozási és pályázati rendszerek egyértelműek és kiszámíthatóak. Az ottani intézmények munkájának értékelése, megújítása elfogulatlan, hozzáértő szakmai bázison alapul. Nálunk ez sok helyen most van alakulóban. Az MTA-n létezik ehhez az intellektuális erő, de ezt a munkát nem csupán az akadémikusoknak kell elvégezni. Az Akadémia vezetői valamennyien éltek és dolgoztak külföldön. Én 1983 és 1985 között az Egyesült Államokban, majd később Svédországban dolgoztam. Láttam, hogyan működnek azok a rendszerek. E tapasztalatok alapján számomra világos volt, hogy meg kell újítani a hazai kutatásirányítást. 1999-ben el is kezdtük ezt a munkát. 2008-ban az Akadémia élére kerülve legelőször is egyértelműbb és átláthatóbb intézményi irányítási-felelősségi rendszert kellett kialakítani, hiszen konkrét menedzsmentkérdésekben a közgyűlés nem tud dönteni, egy ilyen nagy testület nem tud operatívan irányítani egy intézményhálózatot. Ezért módosítottuk az akadémiai törvényt, s az elnöki rendszerrel világosabb döntési és felelősségi viszonyokat teremtettünk. Ugyanakkor, ha az elnökből hiányzik a kellő józanság, ha nem készíti elő kellőképpen a koncepcióját, akkor nem járhat sikerrel, mert a közgyűlés nem támogatja majd.
A közgyűlés szerintem jó fék, ha az elnök nagy butaságot akar tenni, mert a tagok leszavazzák. De a közgyűlés több mint háromnegyede a koncepcióm mellé állt, és támogatta a megújulást.

Beigazolódtak az intézményhálózat átszervezésével kapcsolatos várakozásai? Jobb lett ettől a hálózat?
– Az elmúlt évtizedekben kutatóintézeteink állandó finanszírozási problémával küzdöttek. Nem lehetett tabula rasát csinálni, ugyanakkor azt célként lehetett kitűzni, hogy kevesebb intézményből álló, kisebb adminisztrációval működő hálózatunk legyen. Az átalakulás azt jelenti, hogy egy központon belül több intézet, kutatócsoport működik. Ez a helyzet számtalan előnnyel jár, például azért, mert könnyebb a pályázás, a műszerfejlesztés. Az átalakítással megteremtettük egy szervezettebben működő kutatóintézet-hálózat kereteit. De nem pusztán ettől az első lépéstől lesz jobb egy kutatóhálózat. A központok vezetői komolyan veszik feladatukat. Számos helyen alakultak közös kutatócsoportok, születtek eredményes közös pályázatok. Sok olyan kutatási program indult el, amit az idejétmúlt szervezeti keretben nem tudtunk volna elindítani. Egy nagyobb intézmény pénzügyileg is stabilabb, mint egy kisebb.

A Lendület Program az ön találmánya. Negyedik éve megy, ami talán elegendő idő arra, hogy mérleget vonjon. Meghozta a várt eredményeket?
– A kezdés jó volt, mert kicsiben kezdtünk hozzá. Saját intézményi forráskoncentrációval, nem túl nagy összeg befektetésével egy új pályázati modellben haza akartunk hozni néhány sikeres kutatót, hogy itthon alapítsanak önálló kutatócsoportot. Nem azt hirdettük, hogy száz embert akarunk visszahívni, mert nem biztos, hogy van ennyi kiváló kutató, aki megfelelő körülmények esetén itthon szeretné folytatni a munkáját. Ebből a programból sem tudunk amerikai kutatói fizetéseket kigazdálkodni, de amit adunk, az itthon versenyképes. Már az első évben jelentős visszhangot váltott ki a kezdeményezés, hiszen olyan korban – 35–45 év között – adott és ad lehetőséget fiataloknak, amely a legproduktívabbnak tekinthető. Volt intézetvezető, akinek nem tetszett, hogy a nyertes maga választhatta ki, hogy melyik akadémiai kutatóintézetben akar dolgozni. Máris megkezdődött a szerves kutatóintézet-hálózat átalakítás, hiszen nyilván nem keltette fel a potenciális nyertesek figyelmét az olyan intézet, amelyben nem elég magas színvonalú a munka. A kutatók maguk alakítják ki a csapatukat, ami érdemi szakmai vezetést feltételez. Akit alkalmasnak gondol a csoportvezető a minőségi munkára, azt veszi fel. 2009-ben és 2010-ben akadémiai forrásokból finanszíroztuk ezt a programot, 2011-ben és idén is többletforrást kaptunk a központi költségvetésből. Fontos, hogy tavaly már az egyetemekre is kiterjesztettük a Lendületet. Idén a 40–55 év közötti tapasztalt és sikeres kutatók is pályázhattak, ám a pályázati modellnek ezt az elemét jövőre nem folytatjuk, mert nem lesz rá anyagi forrás. A 2013-ban is folytatódó program értékes hozadéka az is, hogy nagyon erős az együttműködésünk a minőségi kutatómunkát folytató hat hazai egyetemmel. A pályázati modell fontos eleme a stabilitás, a kiszámíthatóság, hiszen évekre előre tervezhet a kutató. Egy negyvenéves kutató joggal várja el, hogy ha ő kiválóan teljesít, akkor el tudja tartani a családját, és a kutatásaira is legyen annyi pénz, hogy munkájában versenyképes lehessen. Én az 1990–2012-es időszak legnagyobb problémájának azt tartom, hogy a magyar kutatás nem kapott jelentős összeget műszerekre. Amikor számon kérik a szabadalmakat, a gyakorlatban hasznosítható eredményeket, akkor erre is gondoljanak. Az sem egészséges, hogy hazánkban a kutatók az indokoltnál nagyobb mértékben elméleti irányba fordultak. De nem tehettek mást, hiszen ha nincs pénz, nincs miből műszert venni. Ezért örülök annak, hogy 2012-ben kétmilliárd forintot költhettünk a kutatási infrastruktúra megújítására. Annak is nagyon örülnék, ha uniós forrásokból többet fordíthatnánk ilyen célra.

A szeptemberben napvilágot látott OECD-jelentés szerint hazánkban az üzleti szféra kutatás-fejlesztési ráfordításait 2000-től 2009-re megduplázta, 0,69 százalékra emelte a GDP-hez viszonyított arányt. Ez – az OECD átlagánál magasabb ráta – jórészt a csúcstechnológiai multinacionális cégeknek volt köszönhető, hiszen a magyar vállalkozások innovációs aktivitása a jelentés szerint alacsony, ahogy az egyetemek és a közfinanszírozású kutatóintézetek szabadalmi bejelentései száma is alulról súrolja az OECD átlagát. 2010-ben az ország teljes, GDP-re vonatkoztatott 1,16 százalékos K+F ráfordítása sem érte el az uniós célokat. Ezek az adatok meglehetősen sötét képet festenek a hazai kutatás-fejlesztés állapotáról. A dokumentum az innovációval kapcsolatos emberi erőforrásokat gyengének tartja, s megjegyzi, Magyarországon a felnőtt lakosságnak csak 20 százaléka rendelkezik felsőfokú vég­zettséggel, a 33 tagú OECD-ben pedig a 27. helyen állunk a 15 évesek között mért természettudományi műveltség terén. Az állami K+F költések alacsony mértéke a jelentés szerint visszatükröződik egyetemeink nemzetközi rangsorban elfoglalt helyében, ami alatta van az OECD átlagának. Akkor miben reménykedjünk?
– Önmagunkban és abban, hogy a döntéshozókat meg tudjuk arról győzni, hogy nem ötletszerűen, hanem kiérlelt stratégia mentén, folyamatosan kell növelni a kutatásra, fejlesztésre fordított összegeket. Azt látjuk, hogy a sikeres országokban a nemzeti össztermék 1,8 százalékát költik kutatásra és fejlesztésre, mi az egy százalék körül mozgunk. Ugyanakkor a sikeres országokban sem a költés a cél, hanem az eredményesség. Ez a jelentés valóban nem túl hízelgő, hiszen sok tekintetben visszaléptünk. Ugyanakkor vezető külföldi cégek jelentős kutatás-fejlesztési bázisokat tartanak fenn, illetve a hazai tulajdonú Richter Gedeon Nyrt. is ebbe a körbe sorolható. 2008–2009-ben volt olyan magyar tudományos eredmény, amelyet minden tudományterületet figyelembe véve a világ tíz legkiemelkedőbb teljesítménye között tartottak számon. Véleményem szerint ott kell jelentős forrásokat biztosítani az innovációra, ahol az ipar is érdekelt, ahol gyorsan gyakorlati eredmények várhatók. Csak a gyorsan profitot termelő innovációnak van értelme. A felfedező kutatásokat alapvetően az államnak kell finanszíroznia.

Az 50. közgazdász-vándorgyűlésen az iPhone5-je­len­ségről azt mondta: az, hogy emberek képesek voltak éjszaka sorban állni egy bolt előtt csak azért, hogy egy néhány milliméterrel vékonyabb telefont megvegyenek, azt jelzi, hogy ezek az emberek elszakadtak a valóságtól. Ön szerint az anyagi növekedés, a folyamatos GDP-növelés helyett új célok kellenek, az innováció lehet a fenntartható fejlődés pillére. Bírált, miközben az iPhone5 is egy inno­váció terméke. Nincs ebben ellentmondás?
– Egerben egy hosszú előadást tartottam, amelyben az iPhone5-jelenséggel példáztam egyik lényegi mondanivalómat. Napjainkban a társadalom furcsán viszonyul az újdonságokhoz. Nagyon sok ember nem tudja, mi egy elektromos áramkör, de az elsők között akarja megszerezni a legújabb technikai eszközöket. Mintha pusztán a szerzéssel a fejlődéshez hozzáadott értéket lehetne „termelni”. A gazdaságpszichológia ezt a „kiterjesztett én” jelenségnek nevezi. Ilyenkor az ember azzal méri saját teljesítőképességét, hogy megszerzi azt a tárgyat, eszközt, amiben mások fantasztikus teljesítménye tárgyiasul. A modern világban egyik énünkkel elfordulunk az igazi teljesítményektől, a másik énünk ellenben mindent megtesz azért, pontosabban minden pénzt megad érte, hogy megszerezzen ilyen eszközöket. Ez a jelenség része annak az általánosabb folyamatnak, amely a városi embereket jellemzi: elszakadtak a valóságtól. Nagyon sok mindent eleve adottnak, magától értetődőnek feltételeznek. Magától működik az autó, s van meleg a házban. Ez nem így van. Az emberiség súlyos gondokkal néz szembe. Ahhoz, hogy ezekkel a kihívásokkal meg tudjunk küzdeni – honnan lesz például energiánk? –, innovációra lesz szükség. Kétlem, hogy a folyamatos fejlődés fenntartható, azon egyszerű oknál fogva, hogy véges rendszerben, ilyen a Föld, nem lehet végtelen a növekedés, a fejlődés. Be kell látnunk, hogy a növekedés egyre lassul, stagnál. És még ahhoz is nagyon sok erőfeszítésre lesz szükség, hogy egyáltalán fejlődjünk. Nem véletlen, hogy a következő, Rio de Janeiróban 2014-ben rendezendő World Science Forumnak, vagyis a Tudományos Világfórumnak a központi témája is a globális fenntartható fejlődés megvitatása.

Hogyan látja a szegedi szuperlézer jelenét és jövőjét? Szüksége van-e erre a berendezésre az országnak?
– A szegedi szuperlézer egy nagy európai program része. Az országnak szüksége van erre a fejlesztésre, mert ez a berendezés a lézerfizika terén bekapcsol minket az európai vérkeringésbe. Örülnünk kellene, hogy végre egy nagyberendezés hozzánk kerül. Nagyobb, mint a csillebérci CERN számítógépközpont, amely ugyancsak jelentős beruházás. Végre nem csak befizetünk, hanem hosszú távon is hasznunk lesz abból, hogy egy berendezést mi működtetünk. Részben értem, hogy miért van zűrzavar a program körül. Ez is a magyar közállapotokat tükrözi. Ha megszületett egy döntés, de a döntés előtt nem vizsgáltak meg minden szempontot, akkor valakit el kell marasztalni. De ha egyszer megvizsgálták és úgy döntöttek, hogy itt épüljön meg, akkor a lehető leggyorsabban hozzá kell látni a megvalósításhoz. Minden nap, minden hét, minden hónap késlekedés nagyon nagy hátrányt jelent a tudományban. Az időnek, a gyorsaságnak óriási szerepe van. Ami ma vagy holnap nagyszerű eredménynek számít, az néhány év múlva már nem az. Ezt a berendezést gyorsan és hatékonyan, a modern menedzsment eszközeit alkalmazva kell megépíteni. A döntés után nincs vitának helye.

A kora ősz egyik híre volt, hogy a Csodák Palotáját ki­ebrudalták a Millenáris területéről. Ennek kapcsán kérdezem, milyennek látja a hazai tudományos ismeretterjesztés helyzetét?
– A Csodák Palotája kitűnő példa a tudomány és az üzlet szerencsés találkozására. És egy újabb kitűnő példa arra, milyenné teszi a közállapotunkat, amikor a szerződéses felek nem értesítik egymást időben szándékaikról. Szerencsére rövid időn belül rendeződött a helyzet. Nekem egyébként úgy tűnik, hogy az intézményesített tudományos ismeretterjesztésből mintha egy kicsit már sok is lenne hazánkban. Magyarországon egymástól ötven-hatvan kilométerre lévő városokban milliárdos beruházással épülnek science múzeumok, játszóházak, amelyek első pillanatra érdekesnek tűnnek, de kérdéses a hosszú távú kihasználtságuk, fenntarthatóságuk. Úgy látom, hogy a tudományos ismeretterjesztésben is felütötte a fejét a biznisz, ami nem baj, ha hitelesen terjesztik a tudományos ismereteket. Az MTA is fontos közfeladatának tekinti a tudományos ismeretterjesztést. Ilyen célt szolgál a mind népszerűbb Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozat november elején.

Milyennek ítéli a tudomány és a társadalom kapcsolatát?
– Úgy érzem, hogy az emberek bizalommal tekintenek a tudományra és a tudósokra. Néhány kérdésben a véleményformálók egy kisebb része ugyan a tudomány bizonytalanságaira hivatkozva azt mondja, hogy ezek a tudósok csak költik a pénzt, de nem hoznak létre semmi hasznosat. Az is feladatunk, hogy a közgondolkodás számára megmagyarázzuk, a tudományban léteznek kérdések, amelyekre nem tudunk pontos választ adni. Ám a kérdések nagyobb részére a tudomány jól megalapozott válasszal szolgál, ezért is bízik a tudományban a közvélemény. Ezzel a bizalommal a tudomány nem élhet vissza.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka