Áthallgatásból közös konferencia

A Magyar Biokémiai Egyesület (MBKE), a Magyar Genetikusok Egyesülete (MAGE), valamint a Magyar Biológiai Társaság Sejt- és Fejlődésbiológiai Szakosztálya 2013-ban első alkalommal szervezett közös konferenciát. Az április 5–7. közötti siófoki rendezvény címe: Hungarian Molecular Life Sciences 2013 (Molekuláris Élettudományi Konferencia 2013). A rokon szak­területek kutatóit összefogó három egyesület a közös szervezéssel a legnagyobb hazai élet­tudományi konferenciát hívta életre.


„Kevés olyan biológiai kutatási irány létezik ma, amelynek ne lenne sejtbiológiai vonatkozása. Az immunológiától a neurobiológiáig, az etológiától a fehérjekutatásig szinte minden területnek vannak sejtbiológiai aspektusai. Hasonló állítás tehető a genetikáról és a biokémiáról is” – vázolta fel a közös konferencia indokát Sass Miklós, az ELTE professzora, a Magyar Biológiai Társaság Sejt- és Fejlődésbiológiai Szakosztályának egyik vezetője. Hosszú időn keresztül a három tudományterület külön tartotta a saját konferenciáját. Ám egyszer csak azon kapták magukat, hogy a sejtbiológusok nagy többsége eljár a genetikusok konferenciáira, a genetikusok pedig a sejtbiológusok rendezvényein jelentek meg nagy számban. Nem véletlen az áthallgatás; az érdeklődés a tudományágak belső fejlődéséből következik. A sejtbiológiában egyre inkább teret nyertek a molekuláris biológiai, genetikai megközelítések, míg a genetikai-molekuláris biológiai és biokémiai kutatások sem nélkülözhették a sejtbiológiai részletek megismerését.

A hazai genetika számos képviselője eleve fejlődésgenetikai kérdésekre koncentrált, de akik sokáig tisztán genetikai kérdésekkel foglalkoztak, azok sem tudtak volna jelentős nemzetközi lapokban publikálni, ha nem igazolják vissza a mutációk sejttani vagy akár szervszintű hatásait. Ma már nem elég azt igazolni, hogy egy adott gén milyen fehérjét kódol és annak milyen biokémiai tulajdonságai vannak, meg kell mondani, hogy a kérdéses gén/fehérje hibája milyen fejlődési rendellenességet, esetleg sejttani defektust okoz, és mi az élettani szerepe, milyen a molekuláris hatásmechanizmusa, más fehérjékkel való kölcsönhatása. A genetikusok ezért óhatatlanul sejtbiológusok lettek, a sejtbiológusok pedig genetikusok.

Szabad János professzor 2000-ben javasolta, hogy ha ilyen sokan járnak egymás konferenciáira, akkor logikus, ha a következőt együtt szervezik meg. „Soros főszervezőként felvettem a kapcsolatot a genetikai konferencia akkori koordinátorával, és megszerveztük az első közös találkozót. Valójában ez még két konferencia volt, amelyeket egy időben, egy helyen tartottunk. Külön szekciók szóltak a sejtbiológusokhoz, és külön szekciók a genetikusokhoz. Az évek során ezek a határok elmosódtak, a szekciók tematikus alapon szerveződtek. A következő lépés annak felismerése volt, hogy a genetikus-sejtbiológus jelenséghez hasonló összefonódás jelent meg a biokémia-molekuláris biológia és a genetika irányzatai között, s azon keresztül a sejtbiológia felé. Akik elmentek a genetikai konferenciára, azok jártak a biokémikusok rendezvényeire, és fordítva. Ebből logikusan következett az a döntés, mely szerint a három tudományterület képviselői együtt tartják ez évi konferenciájukat” – magyarázta az újszerű kezdeményezést Sass Miklós professzor.

Szakmai szempontból azért nagyon jó a hármas találkozó, mert a klasszikus és molekuláris biokémia, a géntechnológia és a most kialakuló bioinformatika módszereit mindenki használja, kiegészítve a csak rá jellemző módszerekkel. Az integrálódás szakmai szempontokon kívül anyagi okokkal is indokolható: nem kell egy évben három különböző helyen és időpontban szervezett tanácskozásra elmenni. Külföldi konferenciákra egy kutatóhelyről általában egy-egy kutató megy el, de egy hazai rendezvényen akár az egész labor megjelenhet. Kortól függetlenül mindenkinek hasznos, érdekes és értékes a személyes találkozás, a kapcsolatépítés, a tapasztalatok megosztása.

A kapcsolatépítést segíti, hogy kiváló kutatók tartanak plenáris előadást Siófokon. Kondorosi Éva akadémikus elnökletével Burgyán József, Nagy Ferenc, Koncz Csaba, Buzás Edit, Málnási-Csizmadia András és a brit, de jelenleg Hollandiában dolgozó Ian D. Hickson is tart plenáris előadást a rendezvényen.

Az utánpótlás-­nevelést szolgálja a Bio-Science Kft. pályázata, amely a 2012–2013-ban nemzetközi folyóiratban megjelent, molekuláris biológiai témájú közlemény szerzőjét-szerzőit díjazza. A 35 év alatti pályázók cikkeit a Magyar Biokémiai Egyesület elismert szakemberekből álló bizottsága bírálja el. A pályázat díja bruttó 500 ezer forint, amit labortermékekre, illetve a konferencián való részvétel költségeinek (regisztráció+szállásköltség) fedezésére fordíthat a nyertes.

Felsőoktatási intézményekből, a Magyar Tudományos Akadémia, valamint a minisztériumok által fenntartott kutatóintézetekből mintegy négyszáz résztvevő jelentkezett a siófoki rendezvényre. Az egyesített konferencia felvállalja mindhárom egyesület hagyományait, így a rendezvény a X. Magyar Genetikai Kongresszus, a XVII. Sejt- és Fejlődésbiológiai Napok, valamint a Magyar Biokémiai Egyesület 2013. évi vándorgyűlése is egyben. Vértessy Beáta, a Magyar Biokémiai Egyesület főtitkára szerint a közös szervezés a korábban elkülönült szakterületek integrálásával lehetőséget nyújt arra, hogy a hazai élettudományi konferenciák történetében új minőséget hozzanak létre. Az integrálás jegyében szerepelt a konferencia sejtbiológiai témakörei között a programozott sejthalál, a rendszerbiológia, az őssejtekkel kapcsolatos új felismerések megvitatása, a fehérjeszerkezetek új kutatási eredményeinek ismertetése, a betegségek molekuláris mechanizmusának megértésében elért eredmények bemutatása, és szó esik a jelátviteli, illetve a sejtmembránnal kapcsolatos kutatásokról is. Az egyesített konferenciát hagyományteremtő szándékkal szervezik, úgy tervezik, hogy két év múlva újra találkoznak. Alkotó szellemű, a szakmai megbeszéléseket középpontba állító, de egyben elegáns kongresszus szervezése a cél, ahol régi ismerősök találkozhatnak, és új munkakapcsolatok születhetnek. Meggyőződésük, hogy az egyesített konferencia páratlan lehetőséget nyújt a hazai és külföldi kutatók számára, hogy multidiszciplináris nézőpontból tekinthessenek egymás kutatási területére.

Az őssejtek biológiájával foglalkozó hazai kutatóhelyek közül kiemelkedő munka folyik Sarkadi Balázs intézetében, ahol a sejtmembránnal kapcsolatos kutatások is a világ élvonalába tartoznak. Dinnyés András, a gödöllői Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpontban az állat-biotechnológia, a fejlődésbiológia és az alkalmazott orvostudományok határterületén egy speciális témával, a felnőtt szervezet már differenciálódott sejtjének őssejt-állapotba való visszaprogramozásával foglalkozik. Ezt korábban sejtmagátültetéssel érték el. A jelenleg alkalmazott módszerük esetében a visszaprogramozást a sejtek genetikai módosításával végzik, úgynevezett indukált pluripotens őssejteket (iPSC) állítanak elő.

A Debreceni Egyetem Biokémiai és Molekuláris Biológiai Intézetében a sejthalállal (apoptózis) kapcsolatos kutatások Fésűs László irányításával kezdődtek, Európában az elsők között. A debreceni csoport fedezte fel, hogy a transzgutamináz fehérjecsalád (amelynek első tagját ugyancsak magyar kutatók azonosították a véralvadás folyamatában) másik tagja is hozzájárul a sejthalálprogram elindításához, és emellett kulcsszerepet tölt be az elhaló sejtek falósejtek általi eltakarításában is. A debreceniek bizonyították az adenozin molekula szerepét az elhaló sejtek által közvetített gyulladásgátlásban. A szintén debreceni Nagy László kutatási témája a krónikus gyulladások, a cukorbetegség, valamint az érelmeszesedéshez vezető génkifejeződésbeli változások vizsgálata és azok mechanizmusainak megismerése. Kutatócsoportjával a legmodernebb módszerek és kísérleti modellek segítségével arra keresi a választ, hogy miként szabályozódik a gének kifejeződése akkor, ha egy adott sejt külső és belső környezete egészséges állapotban, illetve betegségekben megváltozik. Ezáltal pontosabb ismereteik lehetnek a betegségek patomechanizmusáról.

Az ELTE Anatómiai, Sejt- és Fejlődésbiológiai Tanszék, illetve a Genetikai Tanszék munkatársai az autofágiának nevezett folyamat mechanizmusát kutatják. Sass Miklós professzor szerint az autofágia a sejtek nagyon finoman szabályozott, önemésztő folyamata. Eltávolítja és/vagy újrahasznosítható elemeire bontja a felesleges, elöregedett, funkciójukat veszített sejtszervecskéket és fehérjéket, de az anyagcsere toxikus melléktermékeit is ártalmatlanítja. Közreműködik az embrionális fejlődésben, ugyanakkor az immunrendszer működésében is kulcsszerepet tölt be. Az öregedéssel való kapcsolatát is sokszorosan bizonyították. Az autofágia zavara emlősökben bizonyítottan közrejátszik a neurovascularis és myocardialis stroke, a neuronpusztulással járó és a daganatos betegségek, a diabetes, továbbá egyéb, gyakran igen súlyos tünetekkel járó betegségek patomechanizmusában. Csak az ELTE-n közel harminc kutató foglalkozik autofágiával. Ez a csoport ugyancsak a világ élvonalába tartozik. Az ELTE kutatói szorosan együttműködnek az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont Genetikai Intézetével. Az Erdélyi Miklós vezette központban nagy hangsúlyt fektetnek az epigenetikus szabályozási módszerek kutatására. A teljes genom-összehasonlítások egyik fontos tanulsága, hogy a megjelenésben, fejlettségben igen eltérő fajok örökítő anyagának szerkezete meglepően hasonló lehet. Mindez arra utal, hogy a fajok közötti különbségek oka jórészt a hasonló szerkezetű örökítő anyag eltérő működési módjában keresendő.

Az epigenetikus génszabályozás lehetővé teszi, hogy az örökítő anyag működési állapota a sejtosztódások során, sőt generációkon keresztül fennmaradjon. Így az egyedfejlődés irányításában, a sejtek differenciáltsági állapotának megőrzésében ennek a szabályozási módnak kitüntetett szerepe van. Az utóbbi időben egyre több adat bizonyítja, hogy az epigenetikus szabályozási folyamatok hibája rákos elfajuláshoz vezethet.

Vértessy Beáta szerint több hazai biokémiai kutatócsoport is egyértelműen a világ élvonalához tartozik. A Lendület programnak, illetve külföldi pályázati pénzeknek köszönhetően itthon is végezhető nívós munka. Ám az is világosan látszik, hogy csak ott folyik élvonalbeli kutatás, ahol megvan a szükséges támogatás. „Nem várunk a sült galambra, megdolgozunk a megfelelő kutatási feltételek biztosításáért” – mondta Vértessy Beáta, aki több jelentős cikket is publikált a közelmúltban a genetikai információ tárolásának orvosbiológiai szempontból is fontos problémáiról. Az MTA Enzimológiai Intézetének tudományos tanácsadója és a BME egyetemi tanára csoportjával a genomi integritást biztosító mechanizmusokat kutatja. A genetikai információ hű megőrzése és továbbadása a sejtek generációi között azt igényli, hogy a tárolás kellően stabil legyen. Azonban az örökítő anyagot megtestesítő nukleinsavak, ezen belül a DNS is, kémiailag meglehetősen instabil, sérülékeny molekulák. Ez az instabilitás élettani körülmények között is megjelenik. „A DNS nem csupán külső karcinogén hatásokra, hanem a sejt normál működése során is sérül. Ezek a sérülések a sejt hibás működéséhez vagy akár halálához is vezethetnek, így számos betegség és az öregedés okai is visszavezethetők a DNS károsodására. A genomi integritás megőrzésében kiemelt szerepük van a preventív folyamatoknak” – magyarázta tavalyi eredményeit Vértessy Beáta, aki tíz évvel ezelőtt kezdte meg DNS-hibajavítással kapcsolatos kutatásait az Enzimológiai Intézetben.

Napjainkban minden nagyobb egyetemi városban működik a genomika területén aktív munkacsoport. Budapesten, Szegeden és Debrecenben elérhetők a legfontosabb szekvenálási szolgáltatások, és hamarosan Pécs is csatlakozik. Változatlanul nincs azonban a hazai genomikai és bioinformatikai kutatásokat érintő központi terv, támogatás vagy akarat. Ugyanez igaz a technológiai fejlesztésekre, amelyek változatlanul esetlegesek, és nagyon kevéssé koordináltak. A több kihasználatlan és nagy értékű műszer mellett kevés, közepes létszámú, jól képzett kutatóműhely van, amit tovább gyengít a szűkös pályázati forrás. Ez komoly versenyhátrányt jelent a hazai kutatóknak, és megnehezíti a bekapcsolódást a nemzetközi együttműködésekbe.

Az sem világos – olvasható a Magyar Biokémiai Egyesület tavaly novemberben megjelent jubileumi kiadványában –, hogy mit tartogat a jövő azon hazai kutatóhelyek számára, amelyek genomikai kutatásokkal kívánnak foglalkozni. Könnyen megjósolható, hogy a genomika, tehát a különböző élőlények és ezek között kiemelten az emberi örökítő anyag vizsgálata és kutatása a továbbiakban is alakítja a biológiai, orvosbiológiai és klinikai kutatásokat, fejlesztéseket. Hazánkban alulról jövő kezdeményezések sorozataként létrejött az akadémiai szféra, valamint a kis és nagyobb vállalkozások érdekegyeztető fóruma, és egy talán túlságosan optimista jövőkép alapján áttekintettük a progresszióhoz szükséges lépéseket. A tudomány­politikán a sor, hogy biztosítsa ezeknek a kereteit. Ellenkező esetben folytatódik a sodródás.

Logikusan vetődik fel a kérdés, ha ilyen szorosan egybefonódnak ezek a szervezetek, van-e még értelme a különállóságnak, az önálló szakmai szervezetek fenntartásának? Sass Miklós professzor szerint ez érdekes, meggondolandó felvetés. Hivatalosan egyelőre nem merült fel, de a közös konferenciák szervezése magában hordozza a szervezeti közeledés lehetőségét is.•

Az 1962-ben alakult Magyar Biokémiai Társaság tavaly ünnepelte fennállása ötvenedik évfordulóját. A hazai biokémia gyökerei természetesen ennél jóval régebbre nyúlnak vissza: hazánkban több mint száz esztendeje folynak biokémiai kutatások. A hazai biokémiai kutatások nemzetközi élvonalba emelkedésének időszakát elsősorban a szegedi Szent-Györgyi-iskola fémjelzi. E korszak világra szóló sikere Szent-Györgyi Albert 1937-es orvosi Nobel-díja. A magyar biokémia és molekuláris biológia nemzetközi rangját mutatja, hogy a European Molecular Biology Organizationnek (EMBO) tíz magyarországi tagja van – Patthy László, Damjanovich Sándor, Nagy László, Burgyán József, Dudits Dénes, Szabad János, Nagy Ferenc, Udvardy Andor, Kondorosi Éva, Venetianer Pál –, több, mint a régió bármely országának.

A Magyar Genetikai Szövetség megalapításának gondolata 1985-ben merült fel. Az elgondolást 1987-ben követte tett, amikor Budapesten megalakult a Magyar Genetikusok Szövetsége (MGSZ). Az igény arra, hogy a Magyar Genetikusok Egyesülete önálló tagsággal jöjjön létre, 1991 augusztusában Szegeden fogalmazódott meg. A következő évben alapított egyesület akkor meghatározott célja – hogy előmozdítsa a genetika tudományának fejlődését, valamint segítse tagjainak szakmai, tudományos fejlődését, megismertesse a genetika és határterületeinek tudományos eredményeit – a mai napig érvényes.

A Magyar Biológiai Társaság Sejt- és Fejlődéstani Szakosztálya közel ötvenéves története során elsősorban olyan fórumot biztosított, ahol a vezető, nemzetközi hírű tudósoktól kezdve a pályakezdő fiatalokig mindenkinek lehetősége volt arra, hogy munkáját, eredményeit évről évre bemutassa a szakma hazai művelőinek. Ezek a „vándorgyűlésnek” nevezett összejövetelek kiváló alkalmat jelentettek a tudományban nagyon fontos kapcsolatok, kooperációk kialakítására, új gondolatok, módszerek megismerésére és cseréjére. Kezdetben a szakosztályt hosszú éveken át olyan nagyszerű, ismert és elismert tudósok vezették, mint Törő Imre, Csaba György, Röhlich Pál, Oláh Imre, Fésűs László. Később a szakosztály vezetői funkcióját mindig a következő összejövetel szervezője töltötte be. A konferenciákat felváltva szervezték budapesti, szegedi, debreceni és pécsi kollégák. A szakosztály a konferenciák szervezése mellett mindig igyekezett támogatni fiatal kutatók szereplését külföldi kongresszusokon. Sőt, az utóbbi években a hazai tehetséggondozás egyik fórumává is vált, ugyanis Csermely Péter professzor kezdeményezésére és szervezésében megkezdődött a középiskolás diákok bevonása a tudományos kutatásba.

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka