Tudósként, tudománypolitikusként miként értékeli a mögöttünk hagyott évtizedet?

– Ez az időszak az út meg nem találásának, az ötletelésnek az évtizede volt. Különböző emberek – időről időre – különböző koncepciókkal álltak elő a kutatás-fejlesztés-innováció finanszírozása és irányítása terén. Hosszabb-rövidebb ideig az éppen hatalmat kapott ötletelő koncepciója alapján mentek a dolgok, majd amikor botrány tört ki, az ötletadó eltűnt, s a helyét egy másik ember vette át. Ez így ment a legutóbbi kormányváltásig. 2001-ben – az Orbán-kormány oktatási minisztereként – koherens tudománypolitikát vázoltam fel, melynek versenypályázati finanszírozási rendszere három pilléren alapult: az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA), a Nemzeti Kutatás-Fejlesztési Program és egy technológiai fejlesztési program. Emellett alapvetőnek tartottam, hogy az Akadémia kutatóhálózatát olyan intézményrendszerré tegyük, amely világszínvonalú kutatásokkal, fejlesztésekkel foglalkozik. Ebből a tudománypolitikából semmi sem valósult meg a 2002-es kormányváltást követően. Ugyanakkor az elmúlt évtizedben itthon elterjedt az az illúzió, hogy a tudományos eredmények azonnal gyakorlati haszonnal járnak. Ez tévedés, mint ahogy az is: ha több pénzt fektetünk a tudományba, akkor a gazdasági válságot is azonnal megszüntetjük. Ebből azonban nem az következik, hogy gazdasági válság idején a tudomány támogatásának megcsonkítása a megoldás. A válság utáni időre kell készülni, hiszen amikor az véget ér, egy hatékony tudományos intézmény- és finanszírozási rendszerrel kell rendelkeznünk, különben lemaradunk a nemzetközi versenyben. Ötletelés helyett átgondolt tudományfinanszírozásra van szükség. Óriási kárt okozott, hogy az elmúlt tíz évben jelentős mértékben visszafogták a felfedező kutatásokat: 2002-ben csaknem hétmilliárd forintot fordítottunk az OTKA-ra, 2011-ben mindössze 5,6 milliárdot. Innen csak előrelépni lehet, azaz mielőbb orvosolni kell a lemaradást. A kutatók – a hazug és a forrásokat aránytalanul „osztogató” pályázati rendszerben – gyakran arra kényszerültek, hogy felfedező kutatásokat végezzenek a fejlesztésre és az innovációra szánt pénzekből. Ez is oka lehet annak, hogy kevés a szabadalom.

Elfelejtettünk gondolkodni?

– Nem íróasztaloknál kell kitalálni, hogy mire van szüksége a magyar iparnak, hanem a magyar ipar igényeihez kell igazítani a fejlesztések támogatási rendszerét. Egy kisvállalat ritkán alkalmas arra, hogy egyik napról a másikra sokmilliárdos eredményt produkáljon. Egy ilyen cég akkor fejlődhet, ha beszállítója lehet előbb egy kisebb, majd egy nagyobb cégnek. Egy hazai kisvállalkozás számára manapság például a kecskeméti Mercedes autógyár beszállítói szerepének elnyerése lehet reális cél. Tetszik vagy sem, a technológiai fejlődést napjainkban a nagyvállalatok viszik előre. A Nokia vagy a Microsoft sikere nagyon ritkán ismétlődik meg. Némi túlzással: hamarabb lehet valakinek ötöse a lottón, mint hogy a vállalkozása a példaként említett világcégek sikerét érje el.

A technológiai fejlődésben milyen szerepe lehet a magyar tudománynak?

– Magyarországon az akadémiai kutatóintézetek és hét egyetem „állítja elő” a hazai tudományos eredmények mintegy 85 százalékát. Azokat a felsőoktatási intézményeket, amelyek egy-egy területen világszínvonalú vagy ahhoz közeli eredményeket mutatnak fel, támogatni kell. Ezért támogattam és támogatom a kutatás-intenzív egyetemek megerősítését. Legyen néhány olyan magyar egyetem, amelyik – több területen – a világversenyben is „látszik”. Az MTA-nak is érdeke, hogy a felsőoktatási intézményekben igényes szakmai munkát végezzenek. Az igényesség számonkérése néha nem esik jól olyan intézmények vezetőinek, ahol a kutatás-fejlesztés gyengébben megy. Számos főiskola vezetője azonban már megértette, hogy egy jó gyakorlati képzést adó főiskola százszor többet ér, mint egy gyenge egyetem. Egy egyetem pedig csak akkor felel meg az elnevezésének, ha ott nemzetközi viszonylatban is versenyképes oktató- és kutatómunka folyik. Az új finn felsőoktatási törvényben az áll, hogy az egyetemek a kutatás és a fejlesztés helyszínei, s elsődleges feladatuk nem a tömegképzés. Az MTA egyetemekkel való együttműködését ez a szemlélet jellemzi. Egyetemeinken 72 akadémiai kutatócsoport működik. A nekik juttatott kétmilliárd forint mérhető eredményeket hoz, ennek egyik megnyilvánulása, hogy a világ legelismertebb tudományos folyóirataiban: a Nature-ben, a Science-ben publikáltak a kutatócsoportok munkatársai.

Ön egy minapi konferencián említette, hogy a kutatóintézetek és a kutatás-intenzív egyetemek szerepe kulcsfontosságú az innovatív szemléletű szakemberek foglalkoztatásában és utánpótlásában. Alkalmasak az ilyen feladatokra ezek az intézmények?

– Alkalmasak lennének, ha mind abból indulna ki, hogy az intézményük a kutatásban is elsősorban képzőhely. Csak a legjobbaknak kell az egyetemeken és a kutatóintézetekben maradniuk. A tudományos fokozatot és kutatói tapasztalatot szerzettek többségének olyan munkahelyet kell keresnie az iparban és a szolgáltatásokban, ahol kamatoztatni tudja felhalmozott tudását. Ilyen jól képzett szakemberek egy-egy vállalatnál ha csodát nem is, de érzékelhető változást idézhetnek elő. 1998-ban végzett egy részecskekutatással foglalkozó kutatónk, aki a genfi részecskekutató központban, a CERN-ben kiválóan elsajátította a bonyolult folyamatok modellezését. Ezzel a tudással nagyon összetett rendszerek modellezésére vált képessé, legyen szó, akár pénzügyi kérdésről vagy éppen egy komplex gyógyszermolekula modellezéséről. Azok a fiatalok, akik úgy élnek, hogy minden nap valamilyen újdonság létrehozásán gondolkoznak, másként látják a világot, mint azok, akik egy hivatalban, mechanikusan végzik a rájuk bízott feladatokat. Az észak-amerikai vállalatoknál éppen a mindig újat kitaláló ötletembereket keresik. Nem kell belőlük sok, csak néhány, de rájuk nagyon nagy szükség van, persze nem csak az egyetemeken és a kutatóintézetekben…

Újabban mind gyakrabban hangzik el, hogy a megoldásra váró feladatok közé tartozik a természettudományos oktatás helyzetének javítása, a kutatás-fejlesztéssel kapcsolatos munkát végző tehetséges fiatalok pályán tartása. Az ön által meghirdetett Lendület program ezt a célt szolgálja, de ez csupán kevés fiatal számára jelent megoldást. Miben reménykedhet a derékhad?

– Abban, hogy a nyertesek a legkiválóbb munkatársakat gyűjtik maguk köré, és így ők is bekerülhetnek a csapatba. Egy jó pályázati modellnek nem az a lényege, hogy néhány embernek magasabb fizetést adjanak, hanem az, hogy ezek az emberek nemzetközileg is versenyképes, ígéretes témákra hozzanak létre kutatócsoportokat.
A kezdeményezés sikerét az is mutatja, hogy míg tavaly 22 jelentkezőből választottunk ki hét nyertest, idén százan jelentkeztek a Lendület programra. A mintegy ötszörös emelkedés egyik magyarázata, hogy idén már az egyetemeken kutatók is jelentkezhettek. Ugyanakkor látszik, hogy a külföldön dolgozók számára nem eléggé vonzó ez a pályázat. Hogy miért? A kutatók úgy érzik, hogy további pályázatokból nem tudják megszerezni a működéshez szükséges forrásokat, hiszen a hazai tudományt támogató pályázati rendszer lényegében leállt…

Leállt, mert az új kormányzat megalakulása után – szinte azonnal – 16 milliárd forintnyi pályázati forrást zárolt. Még március elején sem volt világos, hogy mikor hirdetik meg az új, hazai kutatás-fejlesztést támogató pályázatokat. A csaknem egyévnyi bizonytalanság sokakban azt az érzést keltette, hogy a tudomány, az innováció az új érában sem lesz a fő csapásirány. Jogos a kétely?

– Valóban az történt, hogy jelentős összeget zároltak tavaly és idén is. Remélem, hogy mielőbb megnyílnak ezek a források.

Azért eredmények is vannak, hiszen március elején derült ki, hogy három magyar agykutató – Buzsáki György, Freund Tamás és Somogyi Péter – nyerte el az egymillió euróval járó The Brain Prize-t, azaz az Agy Díjat. Igaz, közülük csak Freund Tamás dolgozik itthon.

– Somogyi Péter példája viszont azt bizonyítja, hogy egy hatékony ösztöndíj világraszóló eredményeket hozhat. Ő ugyanis évtizedekkel ezelőtt egy ezerfontos brit ösztöndíjat nyert el Oxfordban, manapság egy több millió eurót érő laboratóriumot vezet ugyanott. Megezerszerezte a befektetést. Szeretnénk, hogy a Lendület program egyik nyertese egyszer – esetleg évtizedek múlva – hasonló eredményt tudjon felmutatni. Olyan kutatóknak szeretnénk lehetőséget adni, akik tíz-húsz év múlva akár egy tudományág meghatározó iskolateremtői lehetnek, miközben tudjuk, hogy nagyon kevés tudósból lesz Nobel-díjas kutató. De ha nincs kikből meríteni, akkor esélyünk sem lesz, hogy tudományos kiválóságokkal, netán újabb magyar Nobel-díjasokkal gazdagítsuk a világot. Óvnunk, támogatnunk kell a tehetségeinket, mert egészen kimagaslóakból nagyon kevés van. Ha ennek a kevésnek nem biztosítjuk a megfelelő körülményeket, akkor más területek felé fordulnak.

Kutatási-fejlesztési-innovációs téren Európa lemaradóban van az Egyesült Államokhoz, Japánhoz és Ázsia nagy gazdasági és pénzügyi fejlődést mutató országához képest. Szembetűnő a különbség az Európai Unió régi és az újabb tagállamai, valamint a stratégiai programokban megfogalmazott ambíciók és azok megvalósítása között is. Van-e esély arra, hogy hazánk ne a lemaradók táborát erősítse, hanem felzárkózzon?

– Az esély megvan, de a felzárkózás önmagától nem megy, ahhoz erőfeszítésekre van szükség. Számtalanszor elmondtam, most is elmondom: több pénzt kell kutatásra és fejlesztésre fordítani, illetve a több pénzt – jó stratégiák alapján – koncentráltan kell felhasználni. Semmi értelme annak, hogy az országban tucatnyi helyen építsenek ki adott tudományágakban kutatóhelyet, mert akkor tucatnyi – valószínűleg – gyenge bázis jön létre. A tucatnyi gyenge pedig sokkal kevesebbet ér, mint az egyetlen erős. Az egyetemek kezdik felismerni, hogy sokkal többet érnek el, ha az erősségeikre összpontosítanak, s nem próbálnak mindenütt jelen lenni. Tudatos építkezés indult, erre az elmúlt húsz évben elvétve volt példa.

A Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH), illetve az általa működtetett pályázati forrás, az évente több tíz milliárd forinttal gazdálkodó innovációs alap működését az új kormányzat átalakította. Egyetért ezzel a lépéssel?

– A hivatal korábbi működése összességében kudarcnak tekinthető. Nem tudott aktív tudománypolitikát megvalósítani, mert nem volt erős kormányzati szereplő. Kudarc volt, mert olykor nagy összegeket fordított kétséges célokra. A hivatal gyengeségét mutatja az is, hogy a vezetősége nagyon gyakran változott. Ebből az következik, hogy nem az NKTH vezetői határozták meg a tudománypolitikát, hanem társutasként csupán végrehajtották a kormánytól érkező kéréseket.

A korábbi NKTH-ra alapozva jött létre a kutatás-fejlesztési projektek üzleti hasznosításának támogatására a Nemzeti Innovációs Hivatal. Mit vár ettől?

– Azt várom, hogy végezze el a területet érintő hivatali munkát, de ne akarjon a kutatás, a fejlesztés és az innováció politikai és stratégiai kérdéseit eldöntő apparátus lenni. A sikeres országokban egyébként sem hivatali apparátusok döntenek tudománypolitikai kérdésekről, hanem research councilok, amelyekben az adott ország legkiválóbb és leghitelesebb kutatói adják a nevüket egy-egy döntéshez. A hivatal kis létszámú apparátusa döntés-előkészítő anyagokkal segítse a kormány munkáját, megalapozó és hiteles szakmai hátteret az MTA és a kutatás-intenzív egyetemek kiválóságai adhatnak.

Ön szerint milyen, a tudományt, az innovációt támogató hazai pályázati rendszert kellene létrehozni? Elegendő a források bővítése? A korábbi rendszer egyik támadható pontja az volt, hogy hiába osztottak ki milliárdokat, ha azok nem hasznosultak hatékonyan. Miként növelhető a hatékonyság?

– Ma az akadémiai kutatóhálózat finanszírozásának fele a költségvetésből jön, a másik felét pályázati forrásokból kell összeszedni. Ez nem jó arány. A német Max Planck Intézetek esetében 80 százalékos az állami támogatás. Ez az arány lenne kívánatos. A források elosztásánál az általam korábban már említett rendszert tartom ideálisnak.
A felfedező kutatásokat egy a jelenleginél jóval nagyobb összegből gazdálkodó OTKA-nak kell támogatnia. A nemzeti kutatási-fejlesztési programnak célzott kutatásokat és fejlesztéseket kell támogatnia. Végül kell egy technológiai program, amely az ipar és a szolgáltatások terén – azaz a megrendelői oldalról nézve – olyan fejlesztéseket támogat, amelyek az országon belül hasznosulhatnak. A pályázati rendszert úgy lehet átláthatóvá tenni, ha a bírálati szempontok ritkán változnak. Helytelen, ha hozzá nem értők értékelik a kutatások eredményeit. A kutatók akkor tudnak alkalmazkodni egy pályázati rendszerhez, ha ismerik annak működését, a pontos szabályokat. A pályázatoknál világossá kell tenni, hogy nem maradhat el az eredmények nyilvános bemutatása. Szakminiszterként komoly fegyelmező erőt láttam abban, hogy a 2001-ben, a Nemzeti Kutatás-Fejlesztési Programokban elnyert pályázatok nyertesei 2002-ben egy konferencián beszámoltak eredményeikről. Ez a kényszer kellően erős motiváció ahhoz, hogy csak olyanok pályázzanak, akik biztosak abban, hogy elérnek valamilyen eredményt. Ugyanakkor világossá kell tenni: a felfedező kutatásoknál előfordulhat, hogy a kitűzött célt nem sikerül elérni.

Társelnöke a múlt év végén megalakult, a hazai kutatás és fejlesztés stratégiai kérdéseivel foglalkozó Nemzeti Kutatási, Innovációs és Tudománypolitikai Tanácsnak. Az elmúlt évtizedben hasonló céllal alakult tanácsokból, bizottságokból Dunát lehetne rekeszteni. Netán egy újabb „sóhivatal” jött létre?

– Fontos, hogy létrejött, mert olyan testület alakult, amelyik kijelölheti a tudomány- és az innovációpolitika stratégiai irányait, határozatait pedig érvényesíteni tudja a kormányzati apparátusban. E tanács rendszeresen ülésezik, s már eddig is érdemi kérdésekről döntött. Remélem, hogy ezeket a döntéseket a kormányzat figyelembe veszi. Meggyőződésem, hogy aktív tudománypolitikát kell folytatni, keresni a forrásokat, az előrelépés lehetőségét. Abszolút garancia azonban nincs arra, hogy – az ön szavait idézve – nem egy újabb sóhivatal jött létre. Mindannyian azon vagyunk, hogy sikeresek legyünk, de figyelembe kell venni, hogy Magyarországon erős miniszterelnöki kormányzás folyik, az ő döntésétől függ, hogy a tanács javaslataiból mi valósul meg. Remélem, hogy meg tudjuk győzni a miniszterelnököt az aktív tudománypolitika fontosságáról.

Három éve az Akadémia elnöke, s minden bizonnyal – az idei májusi akadémiai közgyűlésen – újabb három évre kap megbízást. Hogyan értékeli az elmúlt három évet? S ha valóban megkapja a bizalmat, mit szeretne elérni a következő három évben?

– Nem titok, hogy nagy többséggel, egyedüliként jelöltek újra az MTA elnökének. Számomra ebből az következik, hogy akadémikustársaim és a közgyűlés nem akadémikus képviselői alapvetően elégedettek a munkámmal. Az elmúlt három évben – egyetlen kivétellel – megvalósítottam azt a programot, amelyet 2008-ban elnökjelöltként felvázoltam. Amit nem sikerült megvalósítani: nem emelkedtek az OTKA forrásai. Ezt azonban továbbra is fontosnak tartom. Kiemelkedően fontos, új elemnek tartom az általam életre hívott pályázati modellt: a Lendület programot, amely a legkiemelkedőbb fiatal kutatók hazacsábítását és itthon tartását támogatja, valamint a kutatóhálózat versenyképességének növeléséhez is hozzájárul. A következő három év igazán nagy kihívása a kutatóhálózat megújítása lesz. Mára az akadémiai kutatóhálózat infrastruktúrája nagymértékben elavult: az intézetekben található műszerek valódi értéke a könyv szerinti értékük mindössze húsz százaléka. A következő időszak legfontosabb feladata ezért az akadémiai intézetek műszerparkjának korszerűsítése. A megújulás szempontjából nagyon fontos a budapesti Műegyetem területén épülő új akadémiai természettudományi kutatóközpont. A 9,5 milliárdos beruházással kialakítandó helyre – a telek és az épület akadémiai tulajdonba kerül – költözik majd a Kémiai Kutatóközpont, a Pszichológiai Kutatóintézet, a Geokémiai Kutatóintézet és az Enzimológiai Intézet. A Műegyetem, az ELTE és az új központ együtt az ország legnagyobb tudásközpontja lesz. A kutatómunka 2013 elején indulhat meg. Olyan kutatóintézeteket szeretnék, amelyek, ha három év múlva nem is lesznek versenyképesebbek a Max Planck Intézeteknél, de a mainál mindenképpen eredményesebben és hatékonyabban működnek.•