Igen gyorsan megoldást kell találni Európa energiaellátási sérülékenységé­nek csökkenté­sére. Vannak, akik ezt kizárólag a megújuló energia­források fejlesztésével valósítanák meg, má­sok viszont óvatosságra intenek, és ezért a fosszilis energia­hordozók alternatív beszerzési lehetőségeit is fejlesztenék. E dilemmáról, illetve a fosszilis energia­hordozók felhasználá­sának jövőjéről kérdeztük Szabó Györgyöt, a Nemzetközi Olaj- és Gázipari Konferencia Tudományos Bizottsá­gának elnökét.

Sokaknak furcsa lehet, hogy egyáltalán felmerül a kőolaj- és földgáz­iparban az innováció fogalma, hiszen a legtöbb híradás a múlt energia­hordozóiként tekint ezekre, és az inno­váció iránya éppen a tőlük való függés csökkentését célozza. Miért kell innoválni ebben az iparágban?

– Megértem a környezetvédő törekvéseket, de azt láttam az elmúlt évtizedekben, hogy a fosszilis energia­hordozók kivezetését illető prognózisok nem váltak be. Például 2005-ben azt jósolták, hogy 2020-ra, tehát két évvel ezelőtt már a megújuló energia­források fognak dominálni az energia­termelésben. Miután ezt nem sikerült megvalósítani, a jelenlegi célok szerint legkorábban 2035-re, de valószínűbb, hogy 2050-re érjük el, hogy a megújuló energia­­források adják az energia­­termelés zömének alapját, és az energetikai szektor nettó szén-dioxid-kibocsátása nulla legyen. Bízom abban, hogy így lesz. A késlekedés talán részben választ ad arra, hogy miért vannak még mindig olyanok, akik ilyen „ósdi energia­­hordozók”, mint a kőolaj és a földgáz fejlesztésében gondolkodnak. Egyszerűen azért, mert a múlt és a jelen óvatosságra int. De egyértelművé szeretném tenni, hogy én is a megújuló energia­­források térnyerésének pártján állok. A házamon napkollektor van, elektromos autóval járok, és a környezetemet energia­­takarékosságra ösztönzöm.

Ám amikor az ország energiaellátásáról van szó, akkor
óvatosan kell bánni a „kivezetéssel”, és egyidejűleg
innovációra van szükség a szénhidrogéniparban is.

 Az iparág önfinanszírozó, téves azt hinni, hogy pénzeszközöket von el a megújulóktól.

Mi a véleménye a fosszilis energiahordozók használata ellen megfogalmazott kritikákról, melyek szerint ezek importkényszere csökkenti Magyarország függetlenségét, és ezért kellene mihamarabb lecserélni őket olyan energiaforrásokra, amelyeket teljes mértékben belföldön tudunk kiaknázni?

– Igen, ez jelenleg a legaktuálisabb kérdés, hiszen Oroszország Ukrajna elleni inváziója miatt bizonytalanná vált az Európába irányuló orosz szénhidrogénexport sorsa. Az Európai Unióban tevékenykedő óriáscégek deklarálták már az invázió kezdetén, hogy befagyasztják az oroszországi szénhidrogénipari tevékenységüket, de ez idő szerint (lapzártakor – a szerk.) az EU még nem rendelte el az embargót. A közép-európai térség egyértelmű érdeke a háború beszüntetése, azonban az „új, békés gázjövő” már nem lesz olyan, mint amilyet Európa eddig élvezett. Új időszámítás kezdődik: bízunk az orosz gáz mielőbbi visszaérkezésében, de a gázfüggés új értelmezése óvatosságra, diverzifikálásra késztet. Abszolút jogos felvetés, hogy most kellene igazán fejleszteni a megújulókat is, hiszen a krízis megmutatta, hogy milyen nagymértékben kitett Magyarország az orosz kőolaj- és földgázimportnak. Csakhogy az illúzió, hogy a megújuló energiaforrások kihasználása felpöröghetne egyik napról a másikra. A megújulók előtérbe kerüléséhez például jó kiindulópont lenne, ha megépülhetne a bős–nagymarosi vízi erőmű, ez azonban szitokszó itthon. A számok azt igazolják, hogy a tengerparti telepítésű szélerőművek az igazán hatékonyak, és nálunk – helyesen – törvény tiltja a „termőföld más célú hasznosítását” (ez pedig sok alkalmas területet kizár a szélenergia hasznosításából – a szerk.). Ezzel szemben akár minden házra felszerelhető volna napelem, ugyanakkor nem egyszerű feladat a megtermelt energia teljesítményingadozásának kiegyensúlyozása.

Mekkora mennyiségről beszélünk? Mennyi földgázt használunk energetikai, hőtermelési és egyéb célokra?

– A friss adatok szerint a globális primer­energia-felhasználásból a földgáz részesedése 25 százalék, ami országonként jelentős eltérést mutat: Német­országban 25 százalék, Norvégiá­ban gyakorlatilag nulla, hazánkban durván becsülve 34 százalék. (A primer­energia az energiahordozók elsődleges, fosszilis energiában kifejezett értéke – a szerk.) Az Európai Unió jelenlegi éves földgáz­fel­használása kereken 400 milliárd köbméter, ami a globális fogyasztás 14 százaléka. Ennek a mennyiségnek nagyjából a fele, 165 milliárd köbméter Orosz­oroszágból származik, és az ukrán Testvériség, a Nord Stream, a Jamal, a Blue Stream, Opal stb. csővezetéke­ken, illetve Török­országon keresztül érkezik. Ennek szintén a fele, vagyis kritikus hányada az Ukrajnán áthaladó gáz (140 milliárd köbméter). A magyar­országi gáz­felhasználásban a lakossági fogyasztók – a téli időjárás függ­­vé­nyé­­ben – az össz­mennyiség mintegy harmadát teszik ki, ez az utóbbi években 10 milliárd köb­méter körül mozgott. A hazai kitermelés a hatósági nyilván­tartások szerint az elmúlt néhány évben 1,5-1,8 milliárd köb­méter körül alakult, enyhén növekvő tendenciával. Az olaj­kitermelés is ehhez hasonló tendenciát mutat, és nagyjából 1,5 millió tonnának felel meg.

Ön szerint mit kellene lépni a háború miatt kialakult helyzetben?

– Egyértelmű, hogy van tennivaló, de hogy milyen lépés lenne a legcélszerűbb, az már korántsem egyszerű. Sokakban felmerül a földgáz alternatív (nyugati) irányból történő, vagy tengeri, cseppfolyós halmazállapotú beszerzése. Ha csak Magyarországot kellene más forrásra átállítani, az nem lenne olyan nehéz, de itt váratlanul az egész régió ellátásáról van szó.

Milyen fejlesztésekkel lehet növelni a földgázellátás biztonságát?

– Mindenekelőtt a hazai tárolók feltöltésével és a kapacitásuk növelésével. Külföldön hatékony fejlesztési folyamatok követhetők, elsősorban a tengeri szállítású cseppfolyósított földgáz (LNG) fogadókapacitásának növelése terén. Viszont a jelenlegi prognózisok ennek ellenére jövőre már 62 milliárd köbméteres gázhiánnyal számolnak, ha lezárják a csöveket, és nem érkezik orosz import. Ettől függetlenül a kapacitás­bővítés nagy ütemben zajlik. Az eddigi gyakorlatban a tengeri szállítású földgáz fogadására alkalmas zöldmezős kikötői vagy úszó terminálok építése akár öt-tíz évig is eltartott, de ez már a múlt. Ma elképesztő gyorsaságról szólnak a hírek. Az év végére három új egység felavatása történik meg az Északi- és a Balti-tenger partján, a meglevők bővítése pedig még egyszerűbb és gyorsabb. E törekvések ütemét jól mutatja, hogy Lengyel­ország már az orosz invázió előtt úgy tervezte, hogy 2030-ra eléri a gáz­függetlenséget, de könnyen elképzelhető, hogy ezt már 2025-re megvalósítja. Ugyanez történik Német­országban, egyidejűleg a tengeri szállítási kapacitások és a forrás­kikötők betároló­teljesítményé­nek növelésével.

A földgáz­ipari fejlesztések hogyan növelik a hatékonyságot?

– A földgázszektorban az igazán jelentős hatékonyságnövelésre
a felhasználás szintjén lehet számítani.

Az egész Európai Unióban törekvés, hogy csak korszerű kazánokat és gáz­készüléke­ket lehessen használni, amelyek kevesebb gáz fel­használásával is több hőenergiát képesek leadni. Az épület­szigete­lés fejlesztésé­ben sok tartalék rejlik. Ám ez a hatékonyság­növelés csak akkor válthatja be a hozzá fűzött reményeket, ha az unió föld­gáz­ellátása hosszú távon is biztosított marad. Itt most azért csak a földgázról beszélek, mert a kőolaj tekintetében csekélyebb az Orosz­országtól való függésünk. Magyar­ország Lengyel­ország után a második legtöbb forrásból kőolajat beszerezni képes európai ország. A földgáz kérdésében azonban teljesen más a helyzet.

Hogyan állunk az alternatív földgáz- és kőolajszállítási útvonalak kiépítésével?

– Nem állunk rosszul, hiszen az elmúlt időszakban a határokon átnyúló földgáz- és kőolajvezetékek kiépítése megtörtént, bár azt nem állítom, hogy a teljes orosz gázembargó miatt kialakuló hiány ezekkel a csőösszeköttetésekkel biztonságosan kezelhető lenne. A kőolaj kérdésében nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ott az ellátás biztonságát nemcsak a csővezetékek kapacitása korlátozhatja, hanem a feldolgozókapacitás, vagyis a finomítók teherbíró képessége is. Mindig volt és lesz is verseny a finomítók között, amelyek igyekeznek minél nagyobb körzetet ellátni a saját kőolajipari termékeikkel. Az ökölszabály szerint egy finomító nagyjából 500 kilométer sugarú körben képes hatékonyan kiszolgálni a fogyasztókat: ezt diktálják a logisztikai törvényszerűségek. A finomítók által ellátható térségek között jelentősek az átfedések, és ebből fakad a versenyhelyzet.

Gyakran hallani, hogy a magyar finomítók a magas kéntartalmú orosz olaj finomítására lettek optimalizálva, emiatt például a közel-keleti olajat nem is képesek feldolgozni olyan hatékonysággal. Ez mennyire jelent problémát?

– Ez csak részben igaz. A magyar finomítók valóban úgy voltak beállítva, hogy az Orosz­­országból származó kőolajat tudták a legjobban feldolgozni. Ez természetes is, hiszen eddig az orosz import volt a kőolaj fő forrása. Ugyan­akkor az állítás második fele, vagyis az alternatív forrásból származó kőolaj kezelhetetlen­sége már nem igaz, hiszen ha egy finomító üzleti érdekei megkívánják, akkor boldogan fogja finomítani a kis kéntartalmú (nem orosz) olajat is, a megfelelő beállítások elvégzése után. Épp a finomítók közötti verseny­helyzet miatt, a fel­dolgozók nem tehetik meg, hogy vissza­utasítsanak nyers­anyagot azért, mert annak össze­tétele nem tökéletesen felel meg az adott technológiá­nak. Az átálláshoz nem kell új tornyokat vagy nyomás­tartó edényeket, csöveket stb. építeni, csupán finom­hangolni kell a technológiát, esetleg más katalizátort kell alkalmazni.

Miért van összetétel­beli különbség az orosz kőolaj és például a közel-keleti vagy az északi olaj között?

– Ez nem a technológiától függ, hanem a kitermelt olaj sajátossága. Ugyanakkor nem lehet leegyszerűsíteni a kérdést arra, hogy az orosz olajban sok a kén, a nem oroszban pedig kevés. Az Oroszország különböző tájain kitermelt olaj kéntartalma is jelentősen eltérhet. Az Urál térségében például termelnek alacsony és közepes kéntartalmú kőolajat is, létezik a kitűnő arab minőség, de nagy kéntartalmút is hoznak felszínre. A Brent kőolaj összetétele és ára a mértékadó alap, és ehhez viszonyítják az egyéb összetételűek árait. Minél magasabb a kéntartalom, annál nehezebb a finomítás, és ez hatással van a termelt fehéráru, a benzin és a dízelolaj mennyiségére is. Vagyis a magas kéntartalom csökkenti az olaj értékét, és ennek megfelelően csökken az ára is a Brenthez képest.

Ha esetleg, bár erre továbbra is kicsi az esély, leállnak az orosz fölgázszállítások az Európai Unióba, milyen hosszú gázhiányra kell felkészülnünk?

– Azt kizártnak tartom, hogy örökre meg­szűnjön az Orosz­ország és Európa közötti gáz­kereskedelem. Vagyis az esetlege­sen leálló földgáz talán jelentősen kisebb mennyiség­ben, de előbb-utóbb biztosan visszatér a piacra, így most átmeneti megoldáso­kon kell gondolkodni. Természetesen azt senki sem tudhatja, hogy ez az átmeneti időszak pontosan milyen hosszú időt jelent majd. Akik elhúzódó válságra készülnek, azok egyúttal pesszimisták a tengeri csepp­folyósított földgáz fogadó­kapacitását illetően is. De az építési ütemet jól mutatja, hogy a most készülő egyik németországi terminál már az év végére üzemelni fog. Ezt a gyors fejlődést néhány évvel ezelőtt még senki sem hitte volna el. Amint átadnak egy terminált, a kapacitás­emelés már szinte automatikusan történik, sokkal gyorsabb az engedélyezés, különösen a jelenlegi körülmények között. Nem tartom valószínűnek, hogy végül sor kerül a teljes embargóra, de belső piaci, technikai és pénzügyi nehézségek, továbbá az Orosz­országból kivonuló nyugati cégek miatt embargó nélkül is vissza fog esni az orosz kitermelési kapacitás. Erre az ellátás­csökkenésre is fel kell készülni. A tartós kút­lezárások ugyanis az olaj­iparban sokszor vissza­fordíthatatlan folyamatokat gerjesztenek – és irdatlan nagy költségekkel lehet újraindítani őket.

A cseppfolyósított földgáz tengeri szállítása lényegesen bonyolultabb technikailag, és így nagyon megnöveli a költségeket a csővezetékeken történő szállításhoz képest?

– Kétségtelenül nagyobbak a költségek, de a technológia teljesen kiforrott mára. Az elmúlt évtizedekben a 125 ezer köbméteres kapacitású hajók váltak szabványossá a szektorban. Az azonos méret megkönnyítette a cseppfolyós földgáz lefejtését is. Ám az utóbbi években ezek a hajók nagyobbak, és már felmerül időnként problémaként, hogy átférnek-e a Szuezi-csatornán. Emellett a hajóméret-csökkenés is megfigyelhető: az LNG-szállítás legnagyobb újdonsága, hogy hamarosan tömegesen megindulnak a kisebb gázszállító hajók a Rajnán is.

A földgázalapú elektromosenergia-termelésnek mi lehet a szerepe a megújulók mellett? Tekinthető-e ez az energiatermelési mód például a szénerőművek alternatívájának?

– Nem hiszem. Még egyszer hangsúlyozom, hogy én a megújuló energiaforrásoknak szurkolok. Ugyanakkor felmerülnek problémák a megújulók alkalmazásakor a kereslettel, de az ellátással kapcsolatosan is.

Egyértelmű, hogy a megújuló energiaforrások használata miatt kialakult ellátásingadozást csak gázerőművel lehet kompenzálni.

A gázerőművet úgy kell elképzelni, mint egy repülőgép-hajtóművet: öt perc alatt be lehet indítani. És pontosan erre is való: „virágozzék” a nap- és a szélenergia, de legyen ott szükség esetére a gázerőmű is. Ennek a technológiája is rendkívül kiforrottá vált. Bármerre is fejlődik a világ, Magyarországon gázerőművekre mindig is szükség lesz, bár szerencsésebb, ha nem kell beindítani őket.

Mit várhatunk a jövőtől? Amikor, talán az évszázad közepére, az Európai Unió szén-dioxid-kibocsátása nulla lesz, fogunk-e még fosszilis energiahordozókat használni?

– Ebben biztos vagyok. A kőolaj piaca rendkívül összetett; bár nagy szerepe van a közlekedésben, de a vegyiparban is nélkülözhetetlen alapanyag. Feltételezve azt az egyelőre futurisztikus állapotot, hogy a személy- és közúti szállítás áttér az elektromos vagy hidrogénhajtásra, nem látom, hogy a kerozint mivel lehetne kiváltani a repülőgép-üzemanyagokból. A környezet­féltők az utazás visszafogását szorgalmazzák, ennek ellenére a repterek utasforgalma gyors ütemben növekszik. A tenger­hajózásban a szén után az olaj következett, majd a „zéró kibocsátású” LNG-meghajtás. Elképzelhető, hogy az egyre szapo­rodó kis teljesítményű nukleáris erőművek segítségével egyszer majd, az atom-tengeralattjárók mintájára, az óceánok víz­tisztaságát is szolgálják az atommeghajtású hajók, illetve más innovatív megoldások.

Vannak, akik szerint a nyersanyag elfogyása okozza majd a fosszilis energiahordozók végét. Meddig tartanak ki a szénhidrogénkészletek?

– Emlékezetes, hogy a hatvanas évek készlet­becslései szerint a század végére kimerültek volna a telepek. Ezzel szemben a palaolaj- és palagáz­kutatások eredményei alapján, konzervatív vélekedéssel is, az olajcsúcs 2030-ra várható, a földgázé az évszázad végére; még a jelenlegi fogyasztás­növekedési ütem fenn­maradása esetén is. Túlzónak tartom azt a megközelítést – amivel lépten-nyomon találkozhatunk –, hogy jobb helyre kellene költeni a pénzt, mint az új olaj- és földgázlelő­helyek kutatása és fejlesztése. Az energiaellátás az egyik legfontosabb és leg­érzékenyebb köz­szolgálta­tás, ezért sosem szabad meg­alapozat­lan és drasztikus döntéseknek kitenni, amelyek belátha­tatlan következmé­nyek­kel járhatnak.•