Kibillent egyensúlyú ökológiai rendszerek

A szárazföldi ökoszisztémákra gyakorolt környezeti hatásokról, valamint az esetleges károk kivédéséről és az egyensúlyok helyreállításáról beszélgettünk Garamszegi László Zsolt evolúcióbiológus-ökológussal, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézetének igazgatójával.


A szárazföldi életközösségek összetételének és működésének vizsgálata milyen elvek, esetleg nemzetközi együttműködések alapján történik?

– A vezérelvünk az, hogy a környezetünk változik az emberi tevékenységek következtében. A terjeszkedésünkkel folyamatosan olyan hatásokat váltunk ki, amelyek visszahatnak a természetes életközösségekre. Nemcsak a klímaváltozásra kell gondolnunk, hanem az emberi populáció növekedésére, a tájhasználat változására, a városiasodásra, a kereskedelemre, valamint a turizmusra is. Ezek mind olyan környezeti kihívásokat jelentenek, amelyek összetett módon befolyásolják a természetes ökoszisztémákat. A vizsgálatoknak két olyan különálló iránya létezik, amely a nemzetközi standardok szerint érdekes lehet: az egyik, amikor kiragadunk különböző fajokat és azt vizsgáljuk, hogyan változik az elterjedésük, illetve az életmódjuk, a másik, ha komplex összefüggéseikben vizsgáljuk a természetes rendszereket, azt, ahogyan a különböző ökológiai kapcsolatok változnak.

A mai felfogás az, hogy a természetes rendszerekbe a lehető legkevésbé avatkozzunk be. Hogyan valósítható ez meg? Melyek például a biológiai sokféleség megőrzésének leg­hatékonyabb módjai?

– Sajnos olyan szintre jutottunk azzal, hogy közvetve vagy közvetlenül befolyásoltuk a természetes élőhelyeket, illetve ökológiai rendszereket, ami már visszafordíthatatlan változásokat idézett elő, főleg, ha a technológiai fejlettségünket is fent szeretnénk tartani. Nem az a fő kihívás, hogy a biológiai sokféleség egykori állapotát visszaállítsuk, hanem az, hogy az ember terjeszkedési igényeinek kiszolgálása mellett olyan ökológiai rendszereket őrizzünk meg, amelyek a legnagyobb fajdiverzitást tartják el. Kulcskérdés, hogy a társa­dalmi, gazdasági és ökológiai rendszerek egymással összhangban működjenek, és fenn­marad­ja­nak hosszú távon. Nagy leegyszerűsítés lenne, ha azt gondolnánk, hogy vannak a természetes ökoszisztémák, amelyeket érintetlen állapotukban kell megőriznünk, és van­nak a hasznosított területek, amelyek az embert szolgálják. A természetes élő­hely­­nek tartott erdőket, mezőket, vizes élő­helye­ket is jelentős mértékben át­alakítot­tuk, ugyan­akkor az ember által hasznosított szántók, városok, kertek is nagyon sok természeti értéket hordoznak. Az ökológia és a természet­védelem egyik nagy kihívása, hogy har­moni­zálja az ember gazdálkodási szempontjait és az öko­szisztémák fenn­tartását, a bio­diverzitás megőrzését, hogy az emberi hasznosítás ökológiailag elviselhető, azaz fenntartható legyen.

Hasonló probléma az egész világot behálózó nemzetközi kereskedelem, az áruszállítás, a tömegturizmus. Miként lehetne mindezt, ha visszafordítani nem is, de legalább mérsékelni? Milyen stratégiák, elképzelések fogalmazódtak meg, például olyan hatályos nemzetközi egyezményekre gondolok, amelyekhez Magyarország is csatlakozott?

– A mérleg egyik serpenyőjében az van, hogy kereskednünk muszáj egy bizonyos szinten az emberek élelmezése és a jóléti társadalmak védelme érdekében, a másikban pedig az, hogy ennek komoly ökológiai következményei vannak. Az a baj, hogy a nemzetközi egyezményekben és a gazdasági szabályozókban eddig sajnos nem vették figyelembe azokat a távoli összefüggéseket – például azt, hogy az egyik kontinens lakóinak fogyasz­tása hogyan befolyásolja egy másik terület élővilágát –, amelyeket az ökológusok, más szakembe­rek­kel összefogva, most próbálnak megérteni és feltérképezni. A bio­diverzitással és ökoszisztéma-szolgáltatásokkal foglalkozó kormányközi platform (ipbes.net) már fontos lépéseket tett ezen összefüggések feltárására, megfogalmazták továbbá a gyökeres változás szük­ségességét és lehetséges irányait. Új, pozitív fejlemény, hogy az ENSZ a GDP mellett a természeti tőke értékelését is megköveteli az orszá­gok gazdasági jelentésének részeként, amit az EU fontos áttörésként értékel. A jelenleg zajló világjárvány is rá fog mutatni, hogy az intenzív turizmusnak milyen ökológiai következményei lehet­nek: egyszerűen nem repkedhetünk már korlátok nélkül a világban.

Környezetünk nem csak a klímaváltozás, az emberi tevékenységek következtében is változik. Az emberi populá­ció növekedése, a tájhasználat változása, a városiasodás, a kereskedelem, valamint a turizmus mind olyan kör­nye­zeti kihívásokat jelentenek, amelyek összetett módon befolyásolják a természetes ökoszisztémákat.
2017-ben az Ökológiai Kutatóközpont irányításával tanulmány készült Magyarország természeti környezetének változásáról az elmúlt negyedszázadban. Elég jól tudjuk tehát azt legalábbis, hogy hazánkban milyen változások történtek. Mennyiben segít ez a koncepció kidolgozásában?

– Ez egy fontos lépés és nagyon jó kiindulási alap. Ezek a vizsgálatok megmutatták azt is, hogy mely élőhelyek alakultak leginkább át, vagy akár tűntek el az emberi hatások miatt, ilyenek például a löszgyepek vagy a láprétek, de megmutatták azokat is, amelyek kevésbé, ilyenek például a hegyvidéki sziklaerdők. Igazából amit tudunk, az a természetes növényzeti örökségünk változásának a nyomon követése. Ha változik a klíma és a környezet, a jelen­legi élőhelyek aránya eltolódik, és egy adott területen más típusú vegetáció lesz a jellemző. Ez az, ami nagy léptékben jól látszik. A következő kérdés lehet az, hogy a vegetáció változása miként hat például az ott élő madár­közösségekre, talaj­lakó élő­lényekre, miben változtatja meg azokat. Ezt már nehezebb vizsgálni. Sajnos még mindig gyerek­cipő­ben járunk. Ugyan léteznek ökológiai koncepciók, de a fő problémát az érdek­ellen­té­tek jelentik. Hiába fogalmazunk meg ökológiai alapon egy koncepciót, és próbáljuk figyelembe venni az egyéb érdekeket, nincs meg a kapcsolat, a megfelelő kommunikáció a döntés­hozók és a kutatók között.

Magyarország természetvédelmének negyedszázados mérlege
Az Ökológiai Kutatóközpont vezetésével átfogó tanulmány készült 2017-ben hazánk természeti környezetének változásáról, továbbá az elmúlt huszonöt év legfontosabb intézményi és szabályozási átalakulásairól, az élőhelyek és fajok helyzetéről, valamint az ezeket közvetlenül befolyásoló tényezőkről. A rendszerváltás után a mezőgazdasági intenzifikáció csökkenése és a természetvédelmi intézményrendszer erősödése egyaránt hozzájárulhatott az élőhelypusztulás mérséklődéséhez. Az EU-csatlakozás számos ponton erősítette a hazai biodiverzitás védelmét: megalakult a Natura 2000 hálózat, és a bejövő nagy értékű természetvédelmi támogatások, például a LIFE-programok számos ikonikus faj állománynövekedéséhez, illetve nagy kiterjedésű élőhelyrendszerek helyreállításához járultak hozzá. Ugyanakkor egyre növekvő nyomás nehezedett a megmaradt természetes és természetközeli élőhelyekre, illetve fajokra is. Ennek hátterében többek között a meginduló infrastrukturális beruházások és a mezőgazdasági intenzifikáció növekedése áll, amit a mezőgazdasági területekhez köthető madárvilág megfogyatkozása is jelez…
(Forrás: ecolres.hu)
Annyi konferencia, nemzetközi találkozó van…

– Igen, de ezek általában a szakmának szólnak. A szúnyogkutatás kapcsán azt tapasztaljuk, hogy probléma van a szúnyogirtással, mivel alap­vetően egy környezet­szennyező folyamatról van szó, főleg igaz ez a kémiai irtó­szerekre. Viszont a jó hír az, hogy ezeknek léteznek alternatívái. Próbálunk tehát megfogalmazni egy koncepciót arról, hogy mi lehetne egy ökológiailag kedvezőbb megoldás, de a szúnyog­gyérítési gyakorlatba mégsem sikerül ezt átültetni. Mi is szerveztünk konferenciákat, ahová meghívtunk döntés­hozó­kat is, sokszor azonban el sem jöttek. Az már egy kicsit evolúció­biológiai probléma is, hogy versenyez­nünk kell egy rövid távú haszonnal, mert amit mi ajánlunk, az hosszabb távon jelentene előnyt, hiszen ha egy ökológiailag jobb védekezési stratégiát követnénk, azzal több méhecskét meg lehetne menteni, és ezáltal tíz-húsz év múlva kevésbé jelentene gondot a mezőgazdasági területek beporzása.

A szúnyogirtás alapvetően környezetszennyező folyamat, főleg igaz ez a kémiai irtószerekre. Egy ökológiailag kedvezőbb meg­oldás ugyanakkor hosszabb távon előnyt jelentene, hiszen ha egy ökológiailag jobb védekezési stratégiát követnénk, azzal több méhet meg lehetne menteni, és ezáltal tíz-húsz év múlva kevésbé jelentene gondot a mezőgazdasági területek beporzása.
Az Európai Unió 2030-ig szóló biodiverzitási stratégiájáról a bizottság elnöke azt mondta, hogy olyan gazdasági modell létrehozására törekszenek, amely többet ad vissza a Földnek, mint amennyit elvesz tőle. Erről eszembe jutott, hogy míg korábban az emberek a folyók szabályo­zá­­­sá­­­tól, a mocsarak lecsapolásától remélték a többet, a jobbat az utódok számára, addig napjaink­ban épp ellenkezőleg, a vizes élőhelyek természetes állapotának a helyreállítása a cél. Ön milyen koncepciót tartana a legészszerűbbnek ahhoz, hogy amit ma átalakítunk, azt ötven-száz év múlva ne az utódoknak kelljen helyreállítaniuk? A szakemberek miben gon­dol­kod­nak rövid és hosszú távon?

– A legfontosabb egy olyan koncepció elfogadása lenne, amelyben nagyobb súlyt kap az ökológiai szemlélet. Talán éppen most, a járvány közepén – ami szintén egy ökológiai jelenség – érzem ennek leginkább az aktualitását. Például ahhoz, hogy az ilyen járványokat a jövőben megelőzhessük, meg kell ismernünk a háttérben húzódó ökológiai folyamatokat, mert az, ami most a koronavírussal történik, egy ismert evolúcióbiológiai jelenség. Az a sok környezeti változás, amelyet az ember okoz, sajnos kedvez az ilyen járványok kialakulá­sá­nak. Például az, hogy sűrűn lakott nagyvárosokban élünk, vagy hogy a vadon élő állatok természetes élőhelye visszaszorult, ezért a városok közelébe kényszerülnek, ahol kapcso­lat­ba kerülnek háziállatokkal, így megnő annak az esélye, hogy egy kórokozó vagy vírus átterjedjen az emberre. Van még egy emberi tevékenység, az intenzív turizmus, amivel sokkal gyorsabban, mi magunk terjesztjük el a fertőzéseket az egész világban. Ezek a folya­ma­tok modellezhetők, ha megfelelő monitoring­adataink vannak. Mi is azért foglalko­zunk az inváziós szúnyog­fajokkal, mert egzotikus betegségeket hordozhatnak. Azonban ha megfelelő módon feltérképezzük és monitorozzuk, a szúnyogok populációiban fel­ismerhet­jük azokat a jelenségeket, amelyek járványügyi fenyegetettséget jelentenek. Ezért úgy érzem, hogy az ökológia nagyobb teret kap ebben a helyzetben, hiszen ha rendel­ke­zünk a megfelelő tudással, és megértjük az ökológiai folyamatokat, jobb előre­jelzé­se­ket tudunk adni. A folyók szabályozása előtti korban nem létezett az ökológia, a tudomány hitt abban, hogy az ember bátran átalakíthatja, akár drasztikus mértékben is a világot mindenféle káros következmény nélkül. Ám a harminc-ötven évvel ezelőtti ökológia már figyelmeztetett elméleti síkon, és a mai modern ökológia, ami egy adat­vezé­relt, gyakorlatibb diszciplínává nőtte ki magát, már kézzelfoghatóbb konkrétu­mo­kat fogalmaz meg. Jóslataink sem puszta elméleti forgatókönyvek már, hanem valós megfigyelési adatok által parametrizált matematikai modellekből származnak, amelyek így sokkal precízebbek.

Egyik kutatási témájuk az intézetben a tájhasználat hatáselemzése, valamint a helyreállítás tudományos megalapozása. Említette, hogy egyre többen élnek városokban, az ő arányuk az előrejelzések szerint 2050-re elérheti akár a 80-85 százalékot is. Ennek milyen ökológiai következménye lehet?

– Az egyik kutatócsoportunk restaurációs problémákkal foglal­kozik, például azzal, hogy egy gyártelepen hogyan lehet természetközeli élőhelyet létrehozni a sivár, telepített gyep helyett. Vagyis, ahogy elvettük az élővilágtól a természetes területeket, most egy fordított folya­mat­tal az élőhelyeket, vagy azok egyes elemeit próbáljuk a településekre behozni, amiből az ott élő embereknek is előnyük származik. A városiasodás azt is jelenti, hogy kisebb helyen sokkal több ember fér el. Az emberi populáció mérete növekszik, miközben sokkal kisebb területen élünk, viszont a táplálékot továbbra is a mezőgazdasági területeken kell meg­termelni. És az emberi szükségletek kielégítéséhez a természettől kell erőforrásokat elvennünk.

A természetes élőhelynek tartott erdőket, mezőket, vizes élőhelyeket jelentős mértékben átalakítottuk, ugyanakkor az ember által hasznosított szántók, városok, kertek is igen sok természeti értéket hordoznak. Nagy kihívás, hogy az emberi hasznosítás ökológiailag elviselhető, azaz fenntartható legyen.
Melyek a lehetséges módjai a biológiai sokféleség megőrzésének? A fajok élőhelyükön történő védelme, vagy ezek pusztulásával az élőhelyen kívüli megőrzése?

– A kulcs az lenne, hogy minél nagyobb kiterjedésben fenntartsuk a természetes rendszereket. A biodiverzitás kapcsán mindenki arra gondol, hogy van egy fajlista, amely tartalmazza például, hogy egy erdőben hány fa-, illetve állatfaj él, és az a cél, hogy ezek hiánytalanul megmaradjanak. De nem erről van szó. Az előbbi példánál maradva, ahhoz, hogy egy erdő erdőként funkcionáljon, el kell érnie egy bizonyos méretet, amennyi ahhoz kell, hogy a különböző fajok megfelelő mennyiségben éljenek ott, és kapcsolatban legyenek egymással. Ha a táplálékpiramisra gondolunk, azt látjuk, hogy alul sokan vannak a termelőszervezetek, mondjuk a növények, erre épülnek a növény­evők, de ezek már kevesebben vannak, majd jön az első ragadozó szint. A legfelső szinten lévő csúcs­ragadozók­­nak viszont már hatalmas területre van szükségük. Ahhoz, hogy ezek a táplálék­háló­za­tok meglegyenek, és még a csúcsragadozók is szaporodóképes populációkat hozzanak létre, elengedhetetlen a megfelelő kiterjedés. Nagyon fontos, hogy a faj­listákon túl ezek az ökológiai kapcsolatok is meg­maradjanak, ehhez kell az a bizonyos kritikus méret, ami sajnos az arborétu­mok­ban nem valósul meg, ahol lehet, hogy egy pár fafajt sikerül megőriznünk, de nem jutunk el a táplálékpiramis csúcsára. Ezért lényeges, hogy a tájhasználat táji léptékben gondolkodjon és tervezzen. Például az erdős területek esetében legyenek olyan állományok, amelyeket kivonunk a gazdálkodás alól, mert egyes fajok csak ilyen állományokban tudnak fennmaradni, aztán a nagy területen olyan ökológiailag fenntartható gazdálkodást folytassunk, ami a faanyagtermelés mellett fenntartja az erdők ökoszisztéma-funkcióit és a biodiverzitást, viszont azt is el kell fogadnunk, hogy lesznek olyan ültetvények, ahol a faanyagtermelés az elsődleges cél, de még itt is lehet természetvédelmi szempontokat érvényesíteni. A természetes rendszerek működésének segítése érdekében az EU a zöld infrastruktúra fejlesztését írja elő, ami az élőhelyek állapotának javítása mellett az összeköttetésük fejlesztését is jelenti ökológiai folyosók kialakításával. Ez lehet a csúcsragadozók megőrzésének a záloga.

Az erdő a legösszetettebb szárazföldi ökológiai rendszer, óriási a szerepe a környezet­védelem­ben is. Ha előre tekintünk, mit tartana helyes hozzá­állásnak: a meglévő őshonos fafajták védelmét mindenáron, vagy inkább a várható változásokhoz való alkalmazkodást?

– Az ökológiai koncepció a lényeg, hogy élő rendszerként tekintsünk az erdőre. Attól, hogy sok fát ültetünk, sajnos még nem áll helyre az erdő. Az a fontos, hogy belássuk, egy erdővel gazdálkodnunk kell, hiszen fára van szükségünk. Csakhogy hosszú távra, előre kidolgozott koncepció alapján kell az erdőt művelni, és a többfajta vágási technika közül mindig a legmegfelelőbbet kell kiválasztanunk. Folyik nálunk egy olyan kutatás, amelyben a különböző vágástípusok ökológiai következményeit vizsgáljuk. Fontosnak tartjuk, hogy összekapcsolódjon az ökológus és az erdőművelő munkája, mert ha a két fél szempontjait sikerül közelebb hozni egymáshoz, akkor az őshonos fafajok megtartása és az alkal­mazkodás sem zárják ki egymást. A Kárpát-medence környezeti viszonyaihoz leginkább az őshonos fafajok alkalmazkodtak, és telepítésük biztosan nem hordoz olyan veszélyeket, mint a távoli földrészek fái, amelyek közül sok invázióssá is válhat, vagyis nagyobb ökológiai kockázatot jelent. Viszont a gazdálkodás fafajok­ban igen elszegényítette erdeinket, a tölgyeseink például szinte kizárólag csak tölgyekből állnak, és ezt mi alakítottuk ilyenné. Az őshonos fafajokban gazdag, elegyes erdők nemcsak ökológiai, hanem gazdasági szempontból is értékesebbek: jobban ellenállnak a rovargradációnak, azaz a tömegszaporodásnak, és a klímaváltozáshoz is jobban alkalmazkodnak. Szerencsére ezt ma már az erdészek is felismerik, és egyre inkább elegyes, őshonos fafajú erdők létre­hozá­sára törekednek. A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás során természetesen érdemes számításba venni fafajaink szárazabb és melegebb viszonyokhoz alkalmazkodott populációit, illetve akár a hozzánk közeli elterjedésű fafajokat is, például a mediterrán régióból, de a távoli trópusokon növő fák telepítésével nem az alkalmazkodást, csak a kockázatokat növeljük.

Az őshonos fafajokban gazdag, elegyes erdők jobban ellenállnak a rovarok tömegszaporodásának, és a klímaváltozás­hoz is jobban alkalmazkodnak, de számításba vehetők a hozzánk közeli elterjedésű fafajok is, például a mediterrán régióból, ugyanakkor a távoli trópusokon növő fák telepítésével nem az alkalmazkodást, csak a kockázatokat növeljük.
Mit teszünk az özönfajok terjedése ellen, amelyek megváltoztathatják az ökológiai viszonyokat, így hatással lehet­nek a biológiai sokféleségre is?

– Korunk egyik legnagyobb ökológiai problémája az inváziós fajok megjelenése, amelyek egyre gyakrabban kerülnek kapcsolatba más élőlényekkel, be­folyásol­ják a helyi élet­közös­sé­gek működését, ráadásul betegségeket terjeszt­het­nek, vagy lehetnek káros anyag­­csere­termékeik, de kiszoríthatnak hasznos helyi állatokat és növényeket is. Ezek mind be­folyá­sol­ják a természetes élet­közös­sé­gek működését, és akár gazdasági és társadalmi követ­kez­mé­­nyei is lehetnek. Az inváziós fajok ellen jelenleg tüneti kezelést folytatunk leg­inkább. Például az inváziós szúnyogfajokra hivatkozva most megint lehet kémiai úton irtani, és az egész országot környezetkárosító anyaggal lefújni. De ettől még messze nem oldjuk meg a problémát.

Mi mást lehet tenni?

– Van egy kezdeményezésünk, egy nemzeti laboratórium létre­hozása, amelyben az inváziót egy egységesebb ökológiai keret­rendszer­ben kívánjuk megérteni és kezelni. Ugyanazt a koncepciót javasoljuk például a szúnyogok, a poloskák vagy a jelenleg kezdeti terjedést mutató kaktuszok, illetve a már nagy területen elterjedt inváziós fajok, mint például a selyem­­kóró, a zöld juhar vagy a magas arany­vessző tanulmányozására. Egyrészt szeret­nénk pontosan feltérképezni, milyen inváziós fajok jelentek meg az országban, más­részt feltárjuk azokat az ökológiai kapcsolatokat, amelyek ezek hatására meg­változnak. Például, hogy milyen őshonos fajokat szorítanak ki, milyen betegségeket terjeszte­nek, hogyan befolyásolják a természetes öko­szisztémák működését. Vizsgáljuk továbbá az invázió természet­védelmi, gazdasági és társadalmi hatásait is.

Azt mondja, még gyerekcipőben járunk, de ha globálisan nem is tudtuk megoldani a problémákat, helyi sikerekről azért be lehet számolni?

– Igen. A járvány kapcsán is azt érzem, hogy ez egy olyan ökológiai jelenség, amely a koncepció­váltás felé mozdíthat bennünket. Mindig az a probléma, hogy amikor a modern társadalmainkat ve­szélyezteti valami, akkor a tüneteket akarjuk kezelni. Viszont ha igazán hatékonyan szeretnénk fellépni, akkor nem szabad az események után szaladnunk, hanem fel kell tárnunk a háttér­ben húzódó ökológiai jelenségeket, és azok alapján megtenni a meg­­előző lépéseket. Az intézetben például most zajlik egy ökológiai diagnosztikai rendszer kidolgozása. Most rajtunk a sor, hogy ökológiai­lag meg­alapozzuk az emberiség fenn­tartható fejlődését, melynek záloga a biológiai sokféleség védelme.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka