Ivóvízbiztonság
A vízellátó rendszerek a vízbázissal kezdődnek, ezek védelme nélkül nem beszélhetünk ivóvízbiztonságról?
– Az ivóvízellátást két területre lehet felosztani, az egyik a vízbázis biztonsági helyzete, a másik a forrásokból kitermelt nyersvíz kezelése, fertőtlenítése, valamint a vízátadási pontig való eljuttatása. Ettől a ponttól kezdődik a fogyasztóhoz tartozó csőszakasz, az a belső vízelosztó rendszer, amelyen keresztül a víz elérkezik a vízcsapig. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a vízbiztonság kérdését. Az ivóvíz egy olyan speciális élelmiszer, amelyre más szabályokat is alkalmazni kell, mivel az előállítással egy időben a vízhálózaton keresztül azonnal eljut a fogyasztóig. A vízszolgáltató rendelkezésére álló tárolókapacitás alig néhány órás tárolást tesz lehetővé, rövid idő alatt kell tehát dönteni arról, hogy az előállított ivóvíz a hálózatba bocsátható-e. A mintavételt követő laboratóriumi vizsgálatok ennél általában hosszabb időt vesznek igénybe. Ezért kap nagy hangsúlyt a megelőzésen alapuló ellátás: a vízkitermelés, -kezelés és -fertőtlenítés folyamatának olyan szemléletű működtetése, ami a lehetséges és felmért veszélyhelyzeteket kikerüli. Csak így lehet biztosítani a megfelelő vízminőséget. A laboratóriumi vizsgálati eredményekből ugyanakkor nemcsak az látszik, hogy a vízminőség megfelel-e a követelményeknek, hanem az a következtetés is levonható, hogy megfelelő volt-e a megelőző tevékenység. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság ezért szakmai programot indított tavaly a hazai vízbázisvédelem átszervezé-sére, ami az előforduló veszélyhelyzetek megelőzését célozza, és az intézkedések szükségességét fejezi ki a meglévő hidrogeológiai adatelemzések mellett.
Az ivóvízellátási lánc üzemeltetése, a kockázatok felmérése és a megelőző kezelés a hálózatban a szolgáltató feladata. Mi a helyzet az épületeken belüli vízelosztó rendszereknél?
– Az uniós tagországok között Magyarország volt az egyik első, amelyik kiegészítette ivóvízminőségi jogszabályát a vízbiztonság fogalmával, valamint az ezt veszélyeztető helyzetek felmérésére és felkutatására tett javaslatokkal. A 201/2001. (X. 25.) Kormányrendelet, illetve a 98/83/EK tanácsi irányelv az emberi fogyasztásra szánt víz minőségéről – amelyen a magyar jogszabály is alapul – egyértelműen leírja, hogy az ivóvíz minőségének ellenőrzését a fogyasztói csapon kell elvégezni. A megalkotott határértékek tehát a vízvételi helyen kifolyó víz minőségére vonatkoznak. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne a vízellátó rendszer más pontján mint elvárt paraméterértékeket – például a vízművet elhagyó vizek esetében azokra az összetevőkre, amelyek koncentrációja a vízhálózatban való tartózkodás során már nem változik meg – is alkalmazni, de a vízminőségi előírás jogilag a használati helyre vonatkozik mind az uniós irányelv, mind a magyar jogszabály szerint. Ezt nem lenne szabad félreértelmezni hatósági és vízszolgáltatói szinten sem. Az ivóvíz előállításakor előfordul, hogy megpróbálják az ivóvízminőségi jogszabályt alkalmazni a vízbázis vizére is, amikor nincs vízkezelés, vízfertőtlenítés és így tovább, de ennek nincs értelme azon a vízminőségi paraméteren kívül, amely nem változik a hálózatban. Kétféle vízszolgáltatás létezik Magyarországon: ezek a közüzemi, illetve egyedi vízellátó rendszerek. 2014-ben még nem írtunk elő az utóbbira vonatkozóan ivóvízbiztonsági tervezést, de a kormányrendelet legutóbbi módosításai már tartalmazzák az egyedi vízellátó rendszerek számára is ezt a kötelezettséget. Megváltozott a helyzet a vízbiztonság szemléletet alakító kockázatértékelés bevezetésével abból a szempontból is, hogy a hatósági felügyelet a vízellátási lánc teljes folyamatában megköveteli a határértékek betartását, ahogy már említettem. Ahhoz, hogy ne következzenek be a veszélyesemények, ki kellene egészíteni a megelőző intézkedéseket, a kockázatértékelést pedig el lehetne végezni a fogyasztók egészsége szempontjából nézve. Például Magyarországon szerencsére csak néhány területen fordulnak elő nem geológiai eredetű vízszennyezők, mivel az ivóvíz-kitermelés túlnyomórészt olyan felszín alatti vízbázisokból történik, amelyek védettek a különböző környezeti, ipari szennyeződések ellen. Ha a kőzetekből a vízáramlás következtében kioldódó szervetlen kémiai anyagok koncentrációja a kitermelt nyersvízben nagyobb, mint a fogyasztói csapon megengedhető határérték, akkor a kockázatértékelésnél azt is figyelembe kell venni, hogy történik-e vízkezelés az ellátórendszerben, és ha igen, akkor az annak a komponensnek az eltávolítására irányul-e. Ha egy vízbázisokat veszélyeztető eseményt felfedezünk, például vegyük az arzéntartalmú vizet, viszont az ellátási lánc következő szakaszában be van építve arzénmentesítő vízkezelő technológia, akkor sokkal kisebb a kockázata annak, hogy a nyersvízben lévő arzén eljut a fogyasztóig.
Milyen ivóvízforrások állnak rendelkezésre, és melyiknél milyen mértékű fertőtlenítésre van szükség?
– A rendelkezésre álló hazai vízforrások jelentős része úgynevezett geológiailag védett rétegvizekből származik, illetve karsztvízforrásokból, melyek egy része kevésbé védett a felszíni csapadéktól, illetve a beszivárgó szennyvíztől. Ilyen például a miskolci karsztvízforrás, ahol 2006 nyarán az emlékezetes ivóvízjárvány kitört. A karsztvíz bakteriális elszennyeződésében döntő szerepet játszott a rendkívül jelentős felszíni és felszín alatti áradássorozatot okozó időjárási helyzet, másrészt a miskolctapolcai karsztforrások védőidomán még mindig megtalálható számos potenciális szennyezőforrás jelenléte. Magyarországon az ivóvíz-előállítás legjellemzőbb formája a Duna menti vízkitermelés, ahol a parti szűrésű ivóvízkutak esetében a folyóvíz egy rendkívül hatásos fizikai, biológiai szűrőrendszeren keresztül jut a termelőkutakba. A fizikai szűrés a nem lebontható – szilárd – részecskék eltávolításában játszik szerepet, de a legnagyobb jelentősége a part vízzel elárasztott részében annak a biológiai életközösségnek van, amely képes a kémiai anyagok lebontására, illetve részbeni átalakítására, és rendkívül hatékony az ipari és gyógyszerszennyeződések, növényvédőszer-maradványok átalakításában. Azonban a normális vízállástól való mindkét irányú eltérés növeli annak kockázatát, hogy a biológiai szűrőréteg nem működik kielégítően.
Az ivóvíz fertőtlenítésére leggyakrabban használt klór, illetve a klórozott vízben keletkező melléktermékek mekkora veszélyt jelenthetnek a fogyasztók egészségére? Mi a hipoklórossav szerepe a fertőtlenítésben?
– Magyarországon a vízfertőtlenítésre használt anyagok közül a legelterjedtebbek kétségtelenül a klórvegyületek, ezek egyik formája a nátrium-hipoklorit, a másik a klórgáz. Ezenkívül egyre inkább terjed a klór-dioxid alkalmazása is, amiben azonban nem a klór fejt ki fertőtlenítő hatást, hanem az oxigén, ebből a szempontból tehát inkább az ózonhoz vagy a hidrogén-peroxidhoz hasonlít. Létezik egy ma még kevésbé elterjedt fizikai fertőtlenítő módszer is, az ultraibolyafény-besugárzás, amivel a vízbázisba vagy a vízkezelő rendszerbe bejutó mikrobiológiai szennyeződéseket lehet eltávolítani, de a besugárzás hatása nem érvényesül, miután a víz elhagyta a fertőtlenítőberendezést. A hálózati rendszerben lévő víz fertőtlenítésére tehát ez a módszer nem alkalmas, ezért a hálózati víz védelmére ilyenkor is szükség van nátrium-hipoklorit, illetve klórgáz vagy klór-dioxid adagolására. A klórgáz vízben oldásakor keletkezik az aktív hipoklórossav, amely nemcsak a baktériumokat pusztítja el, hanem reakcióba lép a vízben lévő szerves és szervetlen anyagokkal is. Például a vízben lévő vas klór hatására oxidálódik. Ugyanezek a reakciók megtörténnek az oldott szerves anyagokkal is. A mélységi kutakból kitermelt, baktériumoktól mentes vizek gyakran tartalmaznak úgynevezett humin anyagokat, ezekkel is reakcióba lép az aktív hipoklórossav. Ekkor képződnek a klórozási melléktermékek, amelyek közül néhány kockázatot jelenthet az egészségre. Szerencsére a karsztvizekben és a parti szűrésű vizekben nagyon kicsi a szervesanyag-tartalom.
Az ivóvízkezelésnél adagolt klór és a vízben lévő szerves anyagok reakciójából trihalogénmetán és más, úgynevezett szerves klórvegyületek keletkezhetnek. Ezért Magyarországon a még nem teljesen tisztázott egészségi kockázatok miatt az ivóvízben lévő trihalogénmetán-vegyületek határértéke szigorúbb, mint az Európai Unióban. Bár az elmúlt évtizedekben kiderült, hogy a klórozási melléktermékek egészségre gyakorolt hatása kevésbé súlyos, mint azt eredetileg feltételezték, de a kockázat jelentős, ezért ez a legjobb indikátora annak, hogy a vízszolgáltatók a magyar jogszabálynak és az uniós irányelvnek megfelelően alkalmazzák-e a fertőtlenítési technológiát. A legfontosabb szempont továbbra is a baktériumok elpusztítása, ám ennek eléréséhez a lehető legkevesebb fertőtlenítőszert adagolva, csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges, kell eljutni. A környezet-egészségügyi szempont tehát a megelőző tevékenységek – például az alkalmas vízkezelés – szorgalmazása, s nem az egészségkockázatot növelő, s nem mellesleg kellemetlen ízű, szagú fölös fertőtlenítőszer-adagolással történő víz kibocsátása.
A magyarországi mélységi vizekben nagy koncentrációban található ammónium, ami nem jelent egészségkockázatot az emberek számára, mivel geológiai korú szennyeződésről van szó, azonban a kitermelésnél, amikor a víz átlevegőződik, az oxidáció hatására a környezetből úgynevezett nitrifikáló mikroorganizmusok kerülnek a vízbe. Az ammóniumból először nitrit, a nitrit-oxidáló baktériumok hatására pedig nitrát képződik. A klór-dioxiddal történő vízfertőtlenítés esetén szerves klórvegyületek nem, de szervetlen kloridvegyület fejlődik. A nitrit és a kloridvegyületek a véráramba kerülve gátolják az oxigénszállítást. A hatások összegeződhetnek, ezért Magyarországon azokban a vizekben, ahol sok az ammónium, és felmerül a nitritképződés kockázata, az uniós határértéket vettük át a nitritnél, a kloridvegyületre viszont annál szigorúbb határértéket állapítottunk meg.
A hazai ivóvízellátásban jelenleg milyen fejlesztések történnek?
– Sajnos ez az a terület, ahol a legnagyobb mértékben le vagyunk maradva. Az ivóvíz-szolgáltatókat megkérdezve azt halljuk, hogy a legsúlyosabb probléma a hálózatok elavultsága, elhasználtsága, illetve a karbantartás akadozása, mivel vannak olyan tisztítóeljárások, amelyeket a csőhálózat állapota miatt nem lehet alkalmazni. Hazánkban a hálózatok felújítása nagyon kis léptékben halad előre, és a fejlesztéseknél sem mindig figyelhető meg az ivóvízbiztonsági szemlélet. A vízművek által kibocsátott, kifogástalanul kezelt és minden tekintetben megfelelő minőségű vizet egy elavult, illetve nem megfelelően karbantartható hálózatba vezetjük, ami azt is jelenti, hogy ha a gerincvezetékekben vagy az elosztórendszerekben áramlik a víz, és ott éri szennyeződés, az elkerül a fogyasztóhoz.
Mi jellemzi a lakosság vízfogyasztási, vízkezelési szokásait, és mit gondol például az itthon forgalomban lévő háztartási víztisztítók hasznosságáról?
– Magyarországon az elsők között vezettük be a hálózati víztisztítók közegészségügyi szempontú ellenőrzését. Azon kívül, hogy a hálózat elöregedett, sok helyen lerakódott üledéket is tartalmaz, amiben biofilmfolyamatok játszódnak le. A csőfalon lévő biofilmben baktériumok is megtelepednek, és a vízbe adagolt fertőtlenítőszer az ilyen típusú lerakódásokban élő mikroorganizmusokat nem tudja hatástalanítani, ezért ezek eltávolítását a szokásosnál nagyobb vízáramlással, úgynevezett hálózatöblítéssel végzik, és amennyiben szükséges, mechanikai kaparó-, dörzsölőeszközöket vagy hőkezelést, azaz gőzt alkalmaznak. Rendkívül változatos módszerek állnak rendelkezésre a mechanikai tisztításhoz, azonban ezek hatékonysága nagymértékben függ a cső anyagától és a felület simaságától. Egy korszerű műanyag cső felülete a legsimább. Más jellegű kockázatot jelentenek a csőanyagokból beoldódni képes szerves vegyületek és szervetlen kémiai anyagok. Az ólomcsövekből a legnagyobb mértékű a kioldódás, ami bekerülhet az ivóvízbe. Az ivóvíz-szolgáltatók részéről az ólomcsövek – mint az ólombeoldódás forrásának felderítése – vízbiztonsági megelőző szemléletet igényelnek. Például a Fővárosi Vízműveknél és sok más vízszolgáltatónál az elosztórendszer csővezetékeinek felmérését elvégezték. Ez a munka a vízbiztonsági tervezés egyik része, mert a feltérképezést követően elkezdődhet az elavult csövek tervszerű kicserélése. A veszély lehetőségének a felderítése a kockázatértékelés elkészítéséhez szükséges.
Mi a helyzet az ingatlanokon belüli vízhálózattal?
– A legtöbb helyen egy vízaknába vagy például az alagsorba telepített vízmérő óra a vízátadási pont. Ettől a ponttól kezdve a fogyasztó, illetve az ingatlan üzemeltetőjének a feladata az épületen belüli hálózat karbantartása, felújítása. Az ivóvízellátó rendszert a gázhoz és az elektromos áramhoz hasonlóan kellene a tulajdonosoknak ellenőrizniük, karbantartaniuk és felújítaniuk, ám sajnos még nem tartunk itt. A környezet-egészségügy részéről ezért is kellett szorgalmaznunk már évekkel ezelőtt az ólomvezetékek felderítését és kicserélését – legelőször a gyermekintézményekben.
Egy korszerű műanyag cső előállításához már nem használnak olyan szerves lágyítóanyagokat, amelyek az ivóvízbe beoldódva – kutatások által igazoltan – elősegítik a baktériumok szaporodását. A lakások korszerűsítésekor viszont sokszor nem az ivóvízszállításhoz alkalmas rézcsöveket építettek be, emiatt kioldódás következhet be. Holott a vízminőséghez alkalmazkodó rézcsővel ez a probléma elkerülhető lenne, és a már említett korszerű műanyag csövekkel is. Általános probléma az is, hogy nem történik meg az épületeken belül a vízórától a lakásig lévő csővezeték szakszerű felújítása, cseréje. Egy kutatás keretében a Nemzeti Népegészségügyi Központ felmérte, hogy a víz hosszabb ideig tartózkodhat az épületen belüli hálózatban, mint a vízműtől a vízátadásig eltelt időtartam. A csőben pangó víz pedig növeli a kioldódást.
Mennyiben jelentenek megoldást a vízóránál vagy a lakásokban beszerelt víztisztító berendezések? Mivel lehet a legtisztább ivóvizet előállítani?
– A fogyasztók különböző típusú víztisztítók közül választhatnak. Az összetett eszközök közül nagyon elterjedtek a fordított ozmózis elvén működő berendezések, amelyek nem csupán a víz ólomtartalmát szűrik ki, hanem az összes oldott ásványi anyagot is, ami teafőzéshez ugyan kiváló, de túl nagy a készülék karbantartási igénye és túl drága ahhoz, hogy ionmentes ivóvizet állítsunk elő, aminek a fogyasztása semmiképp nem ajánlható közegészségügyi szempontból. Ezért már olyan fordított ozmózis elvén működő berendezések is kaphatók, amelyekhez ásványi anyagot visszapótló patron is tartozik. Egy az ÁNTSZ (Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat; 2018-tól Nemzeti Népegészségügyi Központ – a szerk.) által kijelölt korábbi vizsgálatnál azt tapasztaltuk, hogy az itthon forgalomban lévő háztartási víztisztítók közül nem a bonyolult rendszerek a legcélszerűbbek. A nagyon egyszerű, szűrőbetétes kancsós megoldások kiválóan alkalmasak az iváshoz vagy a leveshez szükséges víz esetleges zavarosságának, kellemetlen klóros szagának a kiszűréséhez, egy rossz ízűnek tartott hálózati víz utótisztításához. Közegészségügyi szakemberek azt is megfigyelték, hogy néhány liter víz kifolyatása után – amivel fel lehet mosni a konyhát vagy megmosni a zöldséget – a vízhasználati hely ingatlanon belüli elhelyezkedésétől, a vízforgalomtól függően akár nagymértékben csökkenthető az ólomtartalom, de a rossz íz vagy szaganyag is a vízben. Ezeket a tanácsokat – szaknyelven kockázatcsökkentő tevékenységeket, alkalmazásokat – megfogadva aránylag olcsón és biztonságosan juthatunk tiszta ivóvízhez. Azt ugyanakkor mindenképpen szem előtt kell tartani, hogy az ivóvízbiztonság javításáért mind az ivóvíz-szolgáltatónak, mind az ivóvízhasználati hely tulajdonosának, üzemeltetőjének, a vízfelhasználóknak is átgondolt és rendszeres teendőjük van.•