Kép: Depositphotos/Dmyrto_Z

A szelektív hulladékgyűjtés jelenleg elterjedt módszere Ön szerint mennyire hatékony, lehetne-e jobban csinálni?

– Én úgy gondolom, hogy alapjaiban jó a szelektív hulladék­gyűjtés rendszere, és egyértelműen jó irányba haladunk. Amikor a hallgatóknak jó néhány kurzus keretében beszélek a hulladékokról, akkor mindig elmondom nekik, hogy a rendszer jelenlegi fejlődése egy evolúciós folyamat része, amely során az egyre hatékonyabb megoldások és egyre megfelelőbb infra­struktúrák követik egymást. Kezdtük a közterületi szelektív gyűjtő­szigetekkel, aztán jött a házhoz menő begyűjtés. E váltás hallatlanul meg­növelte a szelektíven gyűjtött hulladékok arányát. Egy volt hallgatóm, aki egy ideig az egri válogatómű telep­veze­tője volt, konkrét adatokat hozott arról, hogy egyik pillanatról a másikra meg­négyszerező­dött a szelektíven begyűjtött hulladék mennyisége. Ez természetesen a lakossági hulladékra vonatkozik, mert a lakosság részére a házhoz menő begyűjtés sokkal kényelmesebb és praktikusabb. Ezáltal a társadalom azon részét is el lehet érni, akiket addig a közterületi gyűjtő­szigetekkel nem sikerült, mert például nem voltak konténerek a lakóhelyük környezetében.

Merre vezethet a további fejlődés?

– A fejlődés következő lépése egyértelműen a kötelező betétdíjas rendszer lehet. Ezt január 1-jétől vezették volna be, csak most éppen fél évet csúsztatják ilyen-olyan okok miatt. A kötelező betétdíjas rendszer számos ital­csomagolásra (üvegre, műanyagra, fémre is) ki fog terjedni. Ez talán orvosolhatja azt az eddig jelentős problémát, hogy ha az emberek az adott helyzetben nem érzik kényelmes­nek a hulladék szelektív gyűjtését, akkor hajlamosak ettől eltekinteni. Például, ha a buszpályaudvaron vagy a vasút­állomáson, a peronon fogyaszta­nak üdítőt egy félliteres PET-palackból, akkor az emberek jó része a mai napig az ott található vegyes hulladék­gyűjtőbe dobja a palackot. Viszont, ha már plusz 50 forintba fog kerülni a félliteres palack, az már a legtöbb ember számára nem lesz elhanyagolható, és emiatt talán nem a vegyes hulladék­gyűjtőben köt majd ki a hulladék. De még várnunk kell, míg a rendszer ténylegesen megvalósul. Úgyhogy az irány jó, a tempó viszont nem elég gyors.

A fejlődés következő lépése egyértelműen a kötelező betétdíjas rendszer lehet.

Gyűjtőszigetek

A közterületi gyűjtőszigetekkel mi volt a fő probléma? Ennyire lusták az emberek, hogy egy saroknyit sem hajlandók elvinni a szemetüket?

– A gyűjtőszigetek logisztikai értelemben hatékonyak voltak, ám sok gond volt velük. Talán furcsán hangzik, de a lakosság követelte a legtöbb esetben, hogy számolják fel a konténereket a szűkebb lakóhelyükön. Részben a zaj miatt, részben pedig azért, mert a gyűjtőszigetek az illegális hulladék­elhelyezés gócpontjaivá váltak. Rendszeresek voltak a tűzesetek is, ami jelentős költséget je­lentett a közszolgáltató számára is. Bár sokszor olyan hulladékok is be­kerültek a konténerekbe, amelyek nem a gyűjtőszigetre valók lettek volna, de az én véleményem szerint ebből nem volt különösebb gond, hiszen a válogató­mű feladata éppen a hulladék további szelektálása. Az illegális belterületi hulladék­elhelyezés viszont valóban nagy problémát okozott a gyűjtőszigetek környékén.

Általánosságban mennyire szennyezett a lakosság által „szelektíven” gyűjtött hulladék, tehát mennyire keverednek benne az anyagfajták?

– A mi tapasztalataink szerint meglepően hatékonyan válogatnak az emberek. Korábban négy szakdolgozó részvételével részt vettünk egy TÁMOP-os projektben. A projekt az egri modellrégió, vagyis Eger és 22 környező település komplex környezeti paramétereinek vizsgálatával foglalkozott. A megújuló energiaforrások, illetve egyéb résztémák mellett volt hulladékos alprojekt része is, amit mi vittünk a hallgatóinkkal. Ott akkor a zsákos szelektív hulladékgyűjtést vizsgáltuk, mert éppen átmeneti időben voltunk: még funkcionáltak a közterületi hulladékgyűjtő szigetek, de a műanyag- és papírhulladékok esetében már bevezették a zsákos, háztól menő begyűjtést is. Viszont a sárga műanyag kukákat ekkor még nem osztották ki. A tapasztalataink egyáltalán nem voltak rosszak. Én úgy látom, hogy aki gyorsan belép a rendszerbe, és szelektíven kezdi gyűjteni a hulladékot, az nyilván azért lép be, mert környezettudatos, és tenni akar például azért, hogy a hulladéklerakóink hosszabb élettartamúak legyenek.

Ahány százalékkal növeljük a szelektíven begyűjtött hulladék mennyiségét – ez évente átlagosan két-három százalék –, ugyanolyan arányban csökken a lerakókba kerülő hulladék mennyisége. 2020-ban a lerakókba kerülő hulladék aránya már nem érte el az összes hulladék 25 százalékát, beleértve a települési, az ipari és más hulladékok kezelését. (Kép: Depositphotos/valtron84)

A szelektív hulladékgyűjtés mennyivel csökkentette a kommunális lerakókba kerülő szemét mennyi­ségét? Érezhető a különbség, van-e értelme így a szelektív gyűjtésnek?

– Egyértelműen látható a csökkenés. Éppen a minap néz­tem az eurostatos adatokat, és kiválóan látszik, hogy lényegében ahány százalékkal növeljük a szelektíven begyűjtött hulladék mennyiségét (ez évente átlagosan két-három százalék), ugyanolyan arányban csökken a le­rakókba kerülő hulladék mennyisége. Míg a rendszerválto­­zás előtt a közszolgáltatók által begyűjtött hulladék majdnem száz százaléka került lerakókba, ez az arány 2020-ban már nem érte el a 25 százalékot. Azt azonban fontos hoz­zá­tenni, hogy ez a hulladék összesített mennyiségére igaz. Ezt azért kell figyelembe venni, mert nagy az eltérés a települési, illetve az ipari és más hulladékok kezelésében. Az ipari hulladékok újrahasznosítása terén sokkal jobban állunk. Ott lényegesen magasabb a hasznosítási arány, és jóval kisebb a lerakókba kerülő mennyiség.

Hiszen egyértelmű pénzügyi érdeke a gyártónak, hogy minimalizálja a hulladék mennyiségét, ami vesz­teségként jelentkezik nála.

– Illetve szigorúak az előírások is. Ma már az ipari versenyben nem marad fenn az, aki a fenntarthatóságot nem tűzi ki az elsődleges céljai közé. Annyira fontos lett ez a mai világunkban, hogy lényegében elkerülhetetlen, hogy az ipari tevékenység e köré szerveződjön. Természetesen a gazdasági érdekek hatása sem elhanyagolható. Az a cég, amelyik kevés hulladékkal képes gyártani, költséghatékonyabban működhet, és nyereségesebb lesz. Emellett ma már ott tartunk, hogy a társadalmi elvárás is ezt diktálja: nem lehet népszerű az a vállalat, amely a megengedhetőnek tartott mértéknél több hulladékot bocsát a környezetbe.

Ma már az ipari versenyben nem marad fenn az, aki a fenntarthatóságot nem tűzi ki az elsődleges céljai közé.

Termikus hasznosítás

A lakosság által szelektíven gyűjtött hulladék milyen arányban hasznosul valóban újra? Tehát milyen arányban lesz belőle új és magas értékű termék, illetve mekkora részét égetik el az energetikai hasznosítás során?

– A válogatóművekben rendszeresen megfigyeltük, hogy viszonylag magas, bőven ötven százalék feletti azon hulladék aránya, ami ténylegesen az ipari termelés felé halad tovább, és újra termék lesz belőle. A kisebb méretű, illetve túlságosan szennyezett műanyagdarabok kerülnek általában az égetőbe, rendszerint a rákospalotai Fővárosi Hulladékhasznosító Műbe. Vagyis a közhiedelemmel szemben messze nem igaz, hogy a szelektíven gyűjtött hulladék többségét elégetik. Sokan vannak, akik szerint ez jól van így. Az én véleményem szerint azonban Magyarország éppenséggel rosszul áll a hulladékégetés terén.

A válogatóművekben ötven százalék feletti azoknak a hulladékoknak az aránya, amelyek ténylegesen az ipari termelés felé haladnak tovább, és újra termék lesz belőlük. A kisebb méretű, illetve túlságosan szennyezett műanyagdarabok kerülnek általában az égetőbe, rendszerint a rákospalotai Fővárosi Hulladékhasznosító Műbe. (Kép: Fővárosi Hulladékhasznosító Mű)

Rosszul álláson azt érti, hogy túl sok műanyaghulladékot égetnek el?

– Nem, pont fordítva. Lehet, hogy ezért sokan megkövez­nek, de én azt mondom, hogy túl alacsony a hulladékége­tés aránya. Én soha nem voltam égetésellenes, ám e téren hatalmas ellentétek feszülnek a szakmán belül is. Az égetéssel szemben nagyon nagy a lakossági ellenállás is, ez azonban csak tudatosítás kérdése.

Erre én sem számítottam. Miért tartja előnyösnek az égetést?

– Az égetés természetesen nem ideális megoldás, de vallom, hogy a lerakásnál minden csak jobb lehet. Az egyetemi hulladék­kezelési kurzusokat mindig úgy kezdem, hogy felvázolom a hallgatóknak, hogy melyek a hulladék­­gazdálkodás prioritásai. Tehát hogyan rendezhetők fontossági sorrendbe az egyes kezelési eljárások. Nyilván az a legjobb, ha eleve megelőzzük a hulladék keletkezését. Ha ez nem megvalósítható, akkor következik a veszélyesség csökkentése, illetve az újra­használat és újra­hasznosítás. Utóbbin belül a termikus újra­hasznosítás (tehát a hulladék­égetés) bizony előrébb van, mint a lerakás. Ennek el­lenére az Európai Unió már a csatlakozásunk előtt is milliárdos támogatásokat adott hulladék­lerakók létesítésére. Ez szerintem elhibázott stratégia. A ma Magyar­országon működő legtöbb (körülbelül nyolcvan) modern regionális hulladék­lerakó nagyrészt uniós támogatásból épült meg, annak ellenére, hogy közben az Európai Unió is azt hangoztatja, hogy fontosabb égetni és termikusan hasznosítani, mert abból legalább hőnyereség származik. Ez különö­sen a mostani energia­válság közepette nem elhanyagolható szempont.

Tehát akkor az égetés előnyössége az Ön véleménye szerint valahol az anyagában történő újrahasznosítás és a lerakás között van.

– Így van, az égetést e kettő közé helyezi az EU is. Nyuga­ton egyáltalán nem számít ördögtől valónak a hulladék­égetés fejlesztése. A német hulladék­égető művek az ezredfordulót megelőző és követő években majdnem megduplázták a kapacitásukat, ráadásul mindezt hihe­tetlen mértékű szennyező­anyag­kibocsátás-csökkentés­sel együtt tudták elérni. A szén-dioxid-kibocsátás ugyanakkor természetesen egyre növekvő globális probléma, amit kezelni kell.

A szelektív hulladék­gyűjtést számos (tév)hit, már-már össze­esküvés-elmélet lengi körül. Például az, hogy a hulladék jelentős részét exportálják a harmadik világba, és lerakják a természetben Afrikában vagy Dél-Ázsiában. Ez mennyire valós probléma?

– Gyakran hallok én is ilyen állításokat a hallgatók részéről is. Én úgy gondolom, hogy Magyar­ország esetében ez biztosan nem igaz. Hazánk ezen a téren mindig is példa­mutatóan és felelősség­teljesen viselkedett. A hulladék­gazdálkodás egyik alapelve az, hogy ami hulladék adott helyen képződik, azt igyekezzünk helyben kezelni – ez a közelség elve. Magyar­ország ezen a téren szerintem mindig is jól teljesített, európai uniós tagságunk előtt és után is. Az itthon képződött hulladék csupán minimális része, nagyrészt a speciális veszélyes hulladékok kerültek-kerülnek külföldre. Ezeknek jellemzően nincs belföldön feldolgozó­bázisuk, ezért kell exportálni például Szlovéniába, Ukrajnába, Franciaországba. Emellett nem is importálunk jelentős mennyiségű külföldi hulladékot. A különböző nagy nemzetközi egyezmények miatt például a veszélyes hulladékok OECD-tag­­országokon kívüli lerakása nem lehetséges. A Kínába szállított hatalmas mennyiségű, európai uniós eredetű műanyag PET-palackok exportja is csak úgy történhet, ha ott dokumentáltan újra­hasznosítják. Persze, biztos vannak kiskapuk, csalá­sok előfordulhatnak, de ezekben az ügyekben magyar hulladék jellemzően nem érintett.

A legtöbb ember az ezerféle szelektíven gyűjthető hulladékot nem tudja anyag szerint pontosan különválogatni. A válogatómű oldja meg ezt a feladatot. A válogatómű folyamatainak egy része automatizált, de a műveletek jelentős hányadát továbbra is emberek végzik. (Kép: Depositphotos/AllaSerebrina)

A műanyaghulladékokkal kapcsolatos másik vélekedés, hogy a különböző típusú műanyagokat nem lehet együtt gyűjteni, mert ezzel praktikusan megakadályozzuk a tényleges újrahasznosítást. Ez reális vélemény?

– Ez a hulladékhasznosítás teljes folyamatára igaz, de a lakosságtól nem lehet reálisan elvárni azt, hogy az emberek a műanyag csomagolásoknál mindig ellenőrizzék a nyersanyagot azonosító szám- és betűkódos jelzéseket. A legtöbb embernek sem ideje, sem helye nincs arra, hogy az ezerféle, szelektíven gyűjthető hulladékot anyag szerint pontosan különválogassa. Erre van a válogatómű, az megoldja ezt a feladatot. A válogatómű folyamatainak egy része automatizált, de a műveletek jelentős hányadát továbbra is emberek végzik. A munkás ott áll a válogatószalag mellett, és kézi erővel szétválogatja a beérkező hulladékot, ami aztán különböző utakon halad tovább az eltérő hasznosulási irányok felé.

Az itthon képződött hulladék csupán minimális része, nagyrészt a speciális veszélyes hulladékok kerültek-kerülnek külföldre.

35-40 ciklus

Vannak, akik szerint az egész szelektív hulladék­gyűjtési hozzáállás hátráltatja azt a célt, hogy eleve kevesebb hulladék képződjön. Ezen érvelés szerint a hulladékot szétválogató emberek úgy érzik, hogy ők megtették a kötelességüket, a lelki­ismeretük meg­könnyebbül, és nyugodt szívvel veszik meg a következő PET-palackot is. Mit gondol erről?

– Ebben lehet igazság, de a nulla képződő hulladék célját a jelenlegi világunkban teljesen meg­valósíthatatlan­nak tartom. Kicsit önironikusan azt szoktam az előadásokon mondani a hallgatóknak, hogy jó dolog a hulladék­megelőzés, de ha nem lenne hulladék, akkor nekem nem lenne kellő óraszámom, mert nem vihetném a hulladékos kurzusaimat. Komolyra fordítva a szót, a mostani élet­színvonalunk mellett egyszerűen elképzelhetetlen az, hogy ne keletkezzen hulladék. A világban talán csak a természeti népek képesek úgy fenntartani magukat, hogy nyugati értelemben nem termelnek hulladékot. Vagyis elméletben lehet úgy élni, hogy a természetből vett minden anyagot azonnal hasznosuló formában vissza­juttatunk a természetbe. Ám az európai, észak-amerikai fejlett társadalmak szintjén ez jelenleg nem reális. Tehát nem a szelektív hulladék­­gyűjtés felelős elsődlegesen a termelődő hulladékért, az csak kezeli a problémát.

Mennyire hatékony az újrahasznosítás energetikai értelemben? Biztosan jobban járunk-e a felhasznált energia és a környezetterhelés szempontjából, ha újrahasznosított alapanyagokat használunk, mint ha eredeti alapanyagokból készítenénk el egy teljesen új tárgyat?

– Ezt minden anyagnál egyedileg lehet csak megítélni, az ítélet pedig függ az adott anyag újra­hasznosítható­sági ciklusainak számától, az eredeti termék előállításának nyersanyag- és energia­igényétől, illetve az újra­hasznosítási technológia igényeitől is. Az üveg egészen sok, 35-40 cikluson keresztül hasznosítható újra, vagyis a legtöbb esetben egyértelműen megéri használt üveget alkalmazni alapanyagként az újbóli gyártás során. A műanyagoknál ez a ciklusszám sokkal alacsonyabb. Emellett figyelembe kell venni, hogy az újra­hasznosító eljárás során milyen új vegyületeket kell például a hulladékból származó mű­anyag granulátumhoz keverni adalékanyagként, hogy ellen­súlyozzák a minőség­romlást, és biztosítsák például az UV-stabilitást és a mechanikai szilárdságot. Vagyis megvannak azok az ipari-technológiai lehetőségek, amelyek révén egészen hosszan ki lehet tolni például a műanyag élettartamát, de ezek vegyipari műveleteket kívánnak. És itt nem csak a műanyagok újra­hasznosítását kell említenünk, hiszen például a papír-újra­hasznosítás is jelentős környezeti terheléssel jár. Olyannyira, hogy a különböző technológiák megítélése megosztja a szakmát is.

Pedig a papír csomagolóanyagok megítélése sokkal jobb a közvéleményben a műanyagoknál.

– Csakhogy a papírhulladékok újrahasznosítása hihetet­len mennyiségű vizet igényel. Amikor egyre több országban súlyos probléma, hogy nincs megfelelő mennyiségű tiszta ivóvíz, felvethető a kérdés, hogy mennyire észszerű, hogy erre a célra használunk rengeteg vizet. Szerintem ez már most is probléma, és ha megnézzük a globális klímaváltozás előrejelzéseit és tendenciáit, akkor azt kell mondanom, hogy ez még nagyobb probléma lesz a jövőben. A műanyag esetében nem látok ennyire nagy gondot, ott a legtöbb esetben egyszerűen lerövidül a termék elő­állításának útvonala. Tehát rövidebb úton, rövidebb idő alatt, rövidebb nyersanyagszállítási utak használatával, és ezáltal nyilván kevesebb energiabefektetéssel és eredetinyersanyag-felhasználással lehet új terméket előállítani. Az újrahasznosítás indokolhatósága inkább a papírnál lesz kérdés.

A papír-újrahasznosítás is jelentős környezeti terheléssel jár, a papírhulladékok újrahasznosítása hihetetlen mennyiségű vizet igényel. Kérdés, mennyire észszerű, hogy erre a célra használunk rengeteg vizet. A műanyag esetében kevesebb energiabefektetéssel és eredetinyersanyag-felhasználással lehet új terméket előállítani. (Kép: Depositphotos/moreno.soppelsa)

A jövőben a hulladékkezelés melyik trendje válhat dominánssá? A hulladék mennyiségének csökkentése, vagy pedig a szelektív hulladékgyűjtés és a hatékony újrahasznosítás?

– Nyilván mindkét cél felé lesz elmozdulás, de hulladék mindig keletkezni fog, így az újrahasznosítás marad a legfontosabb törekvés. Nem hiszem, hogy az emberek többségét rá lehetne venni, hogy a hulladék mennyiségének csökkentése érdekében kevesebbet vásároljon és kevesebbet fogyasszon. Annak ellenére mondom ezt, hogy az egyetemi Zöld Hét keretében az elmúlt években rendszeresen tartok előadásokat, ahol a környezettudatos vásárlással ismertetem meg az óvodásokat és az iskolásokat. Ilyenkor különféle termékeket viszek be nekik, és megmutatom a pozitív, illetve a negatív példákat is. Mert lehet úgy terméket választani, hogy az lehetőleg minél kevesebb csomagolóanyag-hulladék keletkezésével jár­jon. Ha a felnövekvő generáció tagjai közül sokan ezt az elvet követve vásárolnak majd, akkor biztosak lehetnek abban, hogy ők személy szerint mindent megtettek azért, hogy a lehető legkevesebb hulladék mellett élje­nek megfelelő életszínvonalon.•

Címlapkép: Depositphotos/Dmyrto_Z