A fenntarthatóság az alapozásnál kezdődik
A legfejlettebb ipari országokat tömörítő OECD az emberiség anyagfelhasználásának trendjeiről szóló jelentésében kimutatta, hogy 2060-ra a 2011-es 79 gigatonnáról várhatóan 167 gigatonnára nő. Eközben az emberiség létszáma is nőni fog (az előrejelzések szerint másfélszeresére), de közel sem ilyen ütemben. Vagyis az egy főre jutó anyaghasználat jelentősen nagyobb lesz. Az anyagfajtákat tekintve a legnagyobb arányú (2,5-szeres) növekedés a fémeknél várható, a biomassza, a fosszilis tüzelőanyagok, illetve a nem fémes ásványok felhasználása kisebb mértékben fog nőni – jóllehet ezek növekedése is meghaladja a populáció becsült gyarapodását.
Az anyaghasználat növekedéséért főként az építkezések felpörgése lesz a felelős – és már felelős napjainkban is. A 2017-es anyagfelhasználásban az építőanyagok (a homok, a sóder és a zúzott kő) adták a felhasznált anyagok tömegének 32 százalékát, ezzel ez a legnagyobb részarányú kategória a jelentésben. Csak Kínában az építőanyagok felhasználása a 2011-es 18 gigatonnáról 2025-re 24 gigatonnára fog nőni, majd stagnálni kezd, és 2060-ra várhatóan 23 gigatonnára csökken.
A bányászat – vagyis az építőanyagok nagy részének kitermelése – részaránya a globális gazdaságban továbbra is messze meg fogja haladni az újrahasznosításét. Az előrejelzések szerint az építőiparban, illetve a közművek területén 2,6-szeresére nő az újrahasznosítás részaránya a 2011-es szinthez képest 2060-ig, de az új építőanyagok kitermelésének növekedésével így sem fogja tartani a lépést.
Naponta 45 kiló anyag személyenként
Az anyagfelhasználás szorosan összefügg az egy főre jutó nemzeti össztermékkel. Ez nem meglepő: a gazdagabb országok többet építkeznek, azt pedig már láttuk, hogy az anyagfelhasználás fő hajtóereje az építőipar. Az OECD meglehetősen optimista az egy főre jutó gazdasági teljesítmény növekedésével kapcsolatban: arra számítanak, hogy 2060-ra a globális jövedelem az OECD-tagországok egy főre jutó jövedelméhez fog konvergálni (ami 2,7-szeres növekedést jelent).
2011-ben 33 kilogramm anyagot használtunk fel minden egyes emberre vetítve – naponta. Ez a mennyiség 2060-ra 45 kilóra fog nőni. Vagyis például egy tízmillió lakosú országban 45 × 365 × 10 000 000 kilogramm anyagot fognak felhasználni, ennek jelentős része építőanyag lesz. Eközben az emberiség anyagfelhasználása némileg hatékonyabbá válik. Az anyagintenzitás (annak a mérőszáma, hogy egységnyi termék vagy szolgáltatás előállításához mekkora tömegű anyagra van szükség) a technológiai fejlődés révén 1980 és 2017 között 1,1 százalékkal csökkent, és 2060-ig újabb 1,3 százalékos csökkenés várható. Ez azonban édeskevés lesz a kirobbanóan növekedő anyagfelhasználás ellensúlyozásához.
2060-ban az anyagok kitermelése és feldolgozása az üvegházhatású gázok globális kibocsátásának 21 százalékát fogja eredményezni. Csupán a cementgyártás 9 százalékért lesz felelős, és ehhez jön még 12 százalék az olyan kulcsfontosságú fémek bányászatából, mint a vas, az alumínium, a réz, a nikkel vagy az ólom (természetesen ezeket nem csak az építőiparban használnák).
E kissé hosszúra nyúlt bevezetőre azért volt szükség, hogy megértsük, milyen nagy szerepük van az anyagoknak, és ezen belül is főként az építőanyagoknak a fenntarthatóságban, az ipar környezeti terhelésének csökkentésében, illetve a klímavédelmi célok megvalósíthatóságában. Ennek ellenére a fenntartható építőanyagokról és építési technológiáról sokkal kevesebb szó esik, mint az épületüzemeltetés környezeti terheiről. Lépten-nyomon energiasemleges házakról, nulla kibocsátású épületekről hallani, de az kevésbé van a köztudatban, hogy az üzemeltetés környezetbarátsága elképzelhetetlen a megfelelő építési technikák nélkül, illetve az épületek környezeti terhelését – más termékekhez hasonlóan – a teljes életidő alatt kell vizsgálni, beleértve az előállítást is.
Az építkezés szükségszerűen terheli a környezetet
„Az építésnek nagyon nagy jelentősége van, például a teljes szénkibocsátás szempontjából. Bár a teljes építési emisszió meghatározásához nagyon komplex számításokra van szükség, azt már biztosan tudjuk, hogy az épületek előállításának igen nagy az energiaigénye, és így a környezeti lábnyomuk is nagy – mondja Barta Zsombor, a Magyar Környezettudatos Építés Egyesület elnöke és a Greenbors Consulting Kft. alapító partnere. – A mi éghajlati övünkben előszeretettel használt építőanyagoknak (beton, vasbeton, acél, tégla) pedig kiemelten magas a környezeti lábnyomuk.”
Az építőipar környezeti terhelésének csökkentése a szakértő szerint komplex gondolkodásmódot igényel. Az építőanyagok esetén egyszerre kell előtérbe helyezni az újrahasznosítást, illetve a kisebb környezeti hatású anyagok használatát. A klasszikus, jellemzően bányászott alapanyagokból gyártott építőanyagokat esetenként helyettesíteni lehet fenntarthatóbb alapanyagokkal. Meglepően nagy és összetett épületeket is meg lehet valósítani például faszerkezetek segítségével. Akár sokemeletes házakat is lehet építeni úgy, hogy csak a ház magja (a központi torony, amelyben a lépcsőházak és a liftaknák vannak) épül vasbetonból, a többi szerkezeti elemek fából készülnek.
Ugyanakkor nem feltétlenül fenntarthatóbb, környezetbarátabb az építőanyag attól, hogy fából van. Észak-Amerikában jóval gyakrabban építik a családi házakat könnyűszerkezetes faanyagból, mint téglából. Csakhogy sokan megkérdőjelezik e technológia fenntarthatóságát, hiszen egyrészről e könnyűszerkezetes házak építéséhez használt rétegelt fapanelek sokszor az esőerdőkből származnak, amit legkevésbé sem neveznénk környezetbarátnak, másrészről az egyszerűbb könnyűszerkezetes házak élettartalma is lényegesen rövidebb. A fa mint építőanyag felhasználása, ha nem törődünk a faanyag eredetével, akkor nem szól többről, mint a környezetkárosítás kiszervezéséről a fejlett felvevőországok határain túlra, leginkább egy másik kontinensre.
Az építkezés, bármilyen modern technológiákkal, anyagokkal is valósítják meg, bizonyos fokú környezeti terheléssel mindenképpen jár. Ennek időarányos mértékét főként úgy csökkenthetjük, ha hosszú távra tervezünk. Ha egy már felépített házat akár több száz évig is használni tudunk, akkor értelemszerűen nem kell újat építeni helyette, ezzel megspóroljuk a bontás, a hulladékkezelés és az újbóli építkezés környezeti lábnyomát. Csakhogy jelenleg nem a hosszabb élettartamú épületek tervezése-építése a jellemző trend.
„A modern, kereskedelmi céllal megvalósított épületeket jellemzően aránylag rövid életciklusra tervezik. Egy a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben épített irodaház például sok esetben mára teljesen elavulttá vált, és a teljes elbontása anyagilag sokszor előnyösebb, mint a megtartása. Amikor pedig elbontják ezeket az épületeket, általában a bontott anyagot kevéssé lehet vagy szokták újrahasznosítani – magyarázza Barta Zsombor. – Egyebek között ez utóbbi problémán segíthet a moduláris építészet, amikor például az alkotóelemeket már eleve úgy tervezik és gyártják, hogy elbontás esetén azok újrafelhasználhatók legyenek.”
Környezettudatosság = drágaság?
A rövidebb életciklus nem szükségszerű, a modern építési technológiákkal ugyanúgy lehet akár több száz évig álló épületeket emelni, ahogy régen. Ugyanakkor az építészet, illetve az építőipar sem tudja kivonni magát a jelenlegi ipari trendek alól, és számos használati cikknél tetten érhető, hogy a gyártók rövidebb életidővel számolnak a tervezéskor. Ez nem feltétlenül a sokszor emlegetett tervezett elavulás következménye, tehát a tervezőknek általában nem céljuk az, hogy a termék gyorsan elavuljon vagy tönkremenjen. Viszont a kényszerek mégis nemritkán ezt eredményezik.
E kényszerek egyrészről a megrendelőktől érkezhetnek, akik sokszor gyorsan akarnak olcsó épületeket birtokba venni vagy továbbértékesíteni. Vagyis gyakran kisebb súllyal esik latba az alapanyagok és technológiák kiválasztásában az ökológiai szemlélet, jóval fontosabbak a költségek és a határidők. Márpedig a fenntarthatóság, az alacsonyabb környezeti terhelés ritkán találkozik az alacsonyabb beruházási költségekkel; még akkor is, ha az épület több évtizedes életideje alatt e költségkülönbség legalábbis csökkenthető.
Barta Zsombor azt is elmondta, hogy a környezettudatosabb, fenntarthatóbb építőanyagok általában magasabb minőségű termékek, amelyeket ma még talán nem gyártanak olyan nagy mennyiségben, mint a hagyományos építőanyagokat. Emiatt e termékek vagy szolgáltatások első ránézésre ténylegesen lehetnek drágábbak is, de az árkülönbség oka a kisebb környezeti terhelés is lehet. A fenntartható épített környezet hosszabb időtállóságot is jelent, ezt viszont csak minőségi alapanyagokkal lehet elérni. A magas minőségű anyagok pedig leginkább a felső piaci szegmensben találhatók meg.
„Ha az épületek teljes életciklusát vesszük, és feltételezzük, hogy az épületeket valóban sok évtizedig vagy akár száz évig is használni fogják, akkor a beruházási költségek különbsége az alacsonyabb üzemeltetési költségek és a hosszabb élettartam miatt eltűnik, sőt a korszerűbb technológiával épített ház már így olcsóbb is lesz – érvel Barta Zsombor. – Olcsó húsnak híg a leve. Vagyis sokszor előfordul, hogy az olcsóbb alapanyagokból, elavult eljárásokkal épített házat sokkal hamarabb le kell bontani. Ezzel nemcsak az időarányos költségei lesznek magasabbak, de a környezeti terhelése is súlyosabbá válik, a felhasznált plusz anyagok, illetve az energiaigény miatt.”
Az esetlegesen magasabb beruházási költségek miatt kérdés, hogy azok az építtetők, akik környezettudatos építési megoldásokat választanak, miért tesznek így. Vajon a majdani energiamegtakarítás vezeti őket, esetleg a Föld jövőjéért aggódnak, vagy a projekt PR-értékét kívánják kihasználni. Egyik szempont sem elítélendő, ugyanakkor fontos ismerni a beruházók motivációit, hogy az iparág szereplői minél hatékonyabban tudjanak együttműködni.
Az iparági szakértő véleménye szerint a szempontok mindegyike megjelenik a beruházók döntései mögött, általában egyszerre. Arra felhívja a figyelmet, hogy a fenntarthatósági szempontok integrálása az építési szférában más – kisebb beruházást igénylő – iparágakhoz képest lassabb ütemű. Emellett a legkörnyezetkímélőbb megoldás az lenne, ha nem épülnének új, zöldmezős épületek, hanem a régieket újítanák fel.
Az út elején járunk
Ugyanakkor ez az opció nyilvánvaló üzleti érdekeket is sérthet. Végső soron hiába tud egy teljesen új építésű épület környezettudatosan és energiahatékonyan üzemelni és működni, de annak az összkörnyezeti lábnyoma valószínűleg akkor is magasabb lesz, mintha egy régi épületet használnánk tovább, így nem építkeznénk. Ennek az a fő oka, hogy maga az építkezés rengeteg energiát, anyagot és nem utolsósorban területet is „fogyaszt”.
Viszont az építőipar mindenhol a világon a gazdasági termelés jelentős hányadát adja – Magyarországon pedig különösen nagy részét –, ezért a döntéshozók, illetve a nagy befolyással bíró piaci szereplők részéről nem vetődik fel komolyabban az építési projektek leállítása. Marad tehát az új épületek építésének fenntarthatóvá és kevésbé környezetszennyezővé tétele.
„Az építőipar környezettudatossá tételében Magyarországon és az Európai Unió más tagállamaiban is még nagyon az út elején járunk – mondja Barta Zsombor. – Azt már tudjuk, hogy mekkora hatást gyakorol az ökoszisztémára, mekkora a környezeti lábnyoma. Azt azonban még keressük, hogy pontosan mit kellene ezzel szemben tenni, és így az igazán fenntartható megoldások, illetve az átfogó szemléletváltás csak igen lassan gyűrűznek be.”
E begyűrűzést leginkább a korszellem és a majdani használók elvárásai, illetve a közvélemény formálódása gyorsíthatja. Nem arról van szó, hogy a tudományos fantasztikum világába tartozó, a környezetre megterhelést nem jelentő épületeket rendelnek a megrendelők, de a radikális megoldások mellőzésével egyre több olyan elemen módosítanak, amelyek költségvonzata még belefér a megengedhetőnek ítélt keretbe, ugyanakkor esetleg a majdani vevő vagy bérlő megelégedésére szolgálhat.
A zöld építési megoldások egyik legfontosabb hajtóereje a kereskedelmi ingatlanoknál tehát a megrendelők vagy a nagy bérlők elvárása. A legnagyobb, sokszor multinacionális cégeknek egyre jobban figyelniük kell a róluk kialakuló képre, éppen ezért feltételül szabják, hogy az általuk használt irodaépületek, ahol csak lehet, e szellemben épüljenek, és ennek bizonyítékait már a tervezés, illetve majd a kivitelezés során is fel tudják mutatni. Ez az elvárás (amit angolul stakeholder needsnek, vagyis az érintett felek igényeinek neveznek) nem egyszerűen cinikus marketing a részükről. Amikor egy cég elég nagyra nő, a vállalati struktúrán belül is megjelennek azok az igények, amelyek a cég működésének társadalmi értelemben is jobbá tételét kényszerítik ki. Az igazán sikeres cégek felsővezetésében megjelenik a társadalmi felelősség tudata, és az alkalmazottak is hatékonyabb munkára késztethetők, ha büszkék a vállalatra, és azt érzik, hogy az jobbá próbálja tenni a világot.
Ám nem lehet elhallgatni azt sem, hogy az efféle zöld projektek rendkívül jó reklámnak is számítanak a fogyasztók felé. Bármi is a fő motiváció, a lényeg az, hogy ez az igény megjelenik a bérlők – főként a külföldi érdekeltségű, egész irodaházakat elfoglaló cégek – részéről. Ők a jól megindokolt fenntartható megoldásokért hajlandók magasabb árat fizetni, így már az építőnek is megéri, hogy erőforrást fektessen a környezetbarátabb technológiákba. De az építési befektetők között is vannak külföldi tőkealapok, amelyek hosszú igénylistával rendelkeznek, és azok teljesülése esetén van lehetőség arra, hogy befektessenek egy építési projektbe. Ezeknek az igénylistáknak lényeges eleme a környezettudatosság, amelyet adatokkal, dokumentumokkal kell igazolni.
Kéményeffektus az előtérben
Az építés elmozdulását a fenntarthatóság felé – meglepő módon – a 2008-as ingatlanpiaci válság is előmozdította. Akkor jelentősen megnőtt a verseny az építtetők között, hiszen hirtelen megcsappant az új és nagyobb irodaterületet kereső potenciális bérlők száma. Emiatt egyre fontosabb lett számukra, hogy az épületeikkel minél jobban kitűnjenek a tömegből, és olyan tulajdonságokat kínáljanak az ügyfeleknek, amelyek különlegesnek és kívánatosnak számítanak.
Az igények, elvárások tehát mindinkább teret nyernek az építési piacon. De vajon hozzáférhetők-e a valóban fenntartható technológiák?
„Az anyaghasználatra különösen igaz az, hogy a fenntarthatóság felé törekvés legelején járunk, a klasszikus építőanyagok még mindig dominálják a piacot. A nemzetközi minősítési rendszerek inkább azt díjazzák, hogy ha már az adott épületet konvencionális építőanyagokból építik, akkor az építőanyag gyártója rendelkezzen például egyfajta környezetirányítási rendszerminősítéssel, vagyis a működése során kevésbé terheli a környezetet – mondja Barta Zsombor. – Már létezik olyan építőanyag-tanúsítvány is, amely az anyagok egész életciklusát is figyelembe veszi (EPD-tanúsítvány). (Környezetvédelmi terméknyilatkozat – Environmental Product Declaration; EPD – a szerk.) Vagyis ma már iparági elvárássá vált a tudatos anyagválasztás.”
Ahogy semmilyen más ipari szektorban, úgy az építőiparban sem lehet univerzális, mindenhol egyformán érvényes receptet adni a fenntarthatóságra, emeli ki az egyesületi elnök. Mindenhol a helyi adottságoknak megfelelően kell építőanyagot, technológiát és gépészeti megoldást választani. Már az épület passzív tulajdonságainak okos megválasztásával is jelentős sikereket lehet elérni, és csökkenteni a környezeti lábnyomot. Például a ház megfelelő tájolásával és a passzív építészeti technológiákkal (tájolás, árnyékolás, szoláris nyereség, szellőzés stb.) akár 30 százalékot is meg lehet takarítani a későbbi hűtési és fűtési energiafelhasználáson.
Van Budapesten is olyan irodaépület, ahol a kéményeffektust használják ki a szellőztetésre és légkondicionálásra: a közös használatú terek levegőjét a tetőablakok tudatos nyitásával-csukásával passzív módon lehet keringetni, ami szinte szükségtelenné teszi a légkondicionálást. Egy konkrét irodaépületnél az építtető nem kiadásra vagy értékesítésre, hanem saját magának építette az épületet. Ebben az esetben az építtető a saját későbbi költségeit tartotta szem előtt, amikor innovatív építészeti megoldásokkal alapozta meg a későbbi energiahatékonyságot. A sikeresség utókövetéssel is bizonyságot nyert, hiszen az épületet egészen kis rezsivel lehet most fenntartani.
Az ilyen megoldások csak akkor valósulhatnak meg, ha az építész, a gépész és a projekt minden résztvevője leül, és megpróbálják rendszerszinten átgondolni az egész épületet, és azonosítani azokat a pontokat, amelyeken beavatkozva nagy hatást gyakorolhatnak az épület fenntarthatóságára. Ehhez azonban az kell, hogy a megrendelő részéről meglegyen az igény. Barta Zsombor szerint, ha a megrendelő csak a klasszikus idő- és költségigényeket tartja szem előtt, akkor a tervezők és kivitelezők olyan épületeket fognak alkotni, amelyek a feltételeknek megfelelnek, de semmi egyéb innovatív vagy környezettudatos megoldást ne várjunk az ilyen épületektől.
„A valóban fenntartható építőanyagok térnyeréséhez tényleges paradigmaváltásra, az egész szektor működési rendszerének újragondolására lenne szükség. És ott már fel kellene tenni azokat a kérdéseket is, hogy valóban szükség van-e egyik vagy másik (újonnan) tervezett épületre – érvel Barta Zsombor. – Az előrejelzések azonban nem erre mutatnak. Az OECD-jelentésből is kiderül, hogy az egy emberre vonatkoztatott anyaghasználat csak nőni fog a következő évtizedekben. A baj az, hogy e trendeket globálisan nem látjuk megfordulni, miközben a nyugati világban egyre több szó esik a fenntarthatóságról. Radikális váltásra van szükség a terület- és anyaghasználatot illetően az egész világon.”•