2014. november 3.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Távfűtés: terjed a „zöld filozófia”

Minden hatodik magyarországi lakos távfűtéses környezetben él, ami közel 650 ezer, főleg lakótelepi, illetve panellakást jelent. Ezek energetikai rendszere már az átadáskor sem verte a világszínvonalat, azóta meg elszállt fölöttünk harminc-negyven fűtési szezon. A nagyméretű öntöttvas radiátorokat mára nagyrészt filigrán lemezradiátorok váltották fel, de a távhőszolgáltatást körülvevő negatív megítélést nem ilyen egyszerű megváltoztatni. Pedig ezen a téren is folyamatosak a technológiai fejlesztések, amelyek ráadásul globális klímavédelmi, „zöldenergiás” célokat is szolgálnak.


A távhőellátás ideális körülmények között abszolút biztonságos, környezetbarát és a leggazdaságosabb fűtési mód. Jó példa erre Izland termálvízre alapozott 95 százalékos mutatója.

Hogy kevésbé ideális körülmények között is elérhető az 50 százalékos arány és a teljes lakossági megelégedettség, arra viszont Dánia a példa, ahol nincs ugyan geotermia, ám van biomassza, kommunálishulladék-égető mű, nap- és szélenergia. Továbbá van még modern vezetékrendszer, „smart” hőközpont, egyedi szabályozás és hőmennyiségmérés is.

Magyarországon mindegyik összetevőből akad valamennyi, mégsem elégedettek a távfűtéses lakásban élők. Ha tömören össze kellene foglalni a távhőellátással kapcsolatos hazai negatív véleményeket, azok nagy valószínűséggel a „drága, rugalmatlan, szabályozhatatlan” halmazokon belül maradnának.

A drágaság értelemszerűen a fizetendő havi összegre vonatkozik, de nem árt figyelembe venni azt is, hogy egy távhőszámla valóban minden költségtényezőt magában foglal. Szemben a cirkóval és a tömbfűtéssel, ahol a javítás, szerelés, karbantartás, kéményvizsgálat és az időnkénti elengedhetetlen kazáncsere tekintélyes összegeket emészt fel. Mindezt visszaosztva már más képet mutat a havi gázszámla. Éppen ezért az elmúlt két év rezsicsökkentési hulláma is a távhőszolgáltatás malmára hajtotta a meleg vizet: a földgázra berendezkedett fogyasztók a fűtőanyagért ugyan kevesebbet fizetnek, de az új gázkazánért vagy kéményfelújításért már nem. (Országosan a mintegy 4,5-5 millió kémény 10 százaléka veszélyes és javításra szorul, távfűtött lakásban viszont még senki nem kapott szén-monoxid-mérgezést.)

Ami a rugalmatlanságot illeti: egy hűvösebb késő tavaszi napon kétségkívül nem dönthetek úgy egy személyben, hogy – mint egy cirkónál vagy gázkonvektornál – estére bekapcsolom a távfűtésemet, de a társasház és a távhőszolgáltató között már köthető erre szerződés.

A szabályozhatatlanság bélyege még nagyrészt a klasszikus „egycsöves-átfolyós” időszakból maradt meg, amikor ha az egyik lakos elzárta a radiátorát, a másik is megfagyott. Azóta viszont már eljutottunk a termosztatikus radiátorszelepig, illetve az akár mobiltelefonról is irányítható szabályozásig és a lakásonkénti hőmennyiségmérésig. Vagy legalábbis annak elvi lehetőségéig, mert az ilyen lakások aránya ma még csak néhány százalékot tesz ki.

Tiszta és klímabarát rendszer

De nézzük, hogyan látják ezt a szerteágazó kérdéskört a szakemberek!
Dr. Garbai László, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Épületgépészeti és Gépészeti Eljárástechnika Tanszék nyugdíjas egyetemi tanára már „kisdoktoriját” is a távhőellátás témakörében írta, és az azóta eltelt négy évtizedben a szektor minden történését figyelemmel kísérte, sőt különböző pozícióiból eredően nagyon gyakran befolyásolni is tudta.

„A magyar távhőszolgáltatásról itthon elterjedt, hogy iszonyatosan le vagyunk maradva a nyugati országoktól, pazarló, elavult rendszert működtetünk. Ez alapvető tévedés, egyáltalán nem kell ezen a területen szégyenkeznünk, jó néhány GDP-ben fejlettebb országban rosszabb állapotban van a távhő-szolgáltatási rendszer, mint nálunk. Mindezt nehéz számszerűsíteni, de nem tévedek nagyot, ha azt mondom, ezen a téren elérjük az európai élvonal 70-80 százalékát. Persze nem Izlanddal kell magunkat összehasonlítanunk, ahol a speciális geológiai adottságok révén a távfűtés részaránya közel százszázalékos, és a nagy mennyiségű hulladék hővel még az utcákat is fűtik, de mondjuk Ausztriával vagy Francia­országgal összemérhető a fejlettségünk. Sőt, személyes tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy ez utóbbival szemben még pozitívan is jövünk ki az összehasonlításból” – mondta dr. Garbai László.

A professzor még azt is hozzátette, szintén alapvető ismerethiányból fakadó tévhit, hogy az elmúlt 25 évben szinte semmi nem történt ezen a területen, mintegy hagytuk leromlani, lerohadni a „kommunista” időkből ránk maradt rendszert. Vagyis, hatalmas és egyre növekvő hőveszteséggel működtetjük a távfűtést, felújításra meg nincs elég pénz. Pedig ami a hőveszteséget illeti, a nemzetközi átlag alatt vagyunk, még azok a szakaszok sincsenek tragikus állapotban, amelyeket 30, sőt 40 évvel ezelőtt készítettek ásványgyapot szigeteléssel, a felszínen vezetett vasbeton védőcsatornákban. Azóta folyamatos a felújítás, az elavult szakaszok kiváltása világszínvonalú, előre szigetelt, földbe fektetett vezetékekkel. Ez utóbbiakat egyébként magyar cégek gyártják, tehát nem vagyunk rászorulva drága importra.

A szakemberek természetesen tökéletesen tisztában vannak vele, hogy nemcsak a vezetékek, hanem a kazánok, a szivattyúk, a hőközpontok, a radiátorok és egyéb alkatrészek anyaga, állapota és életkora is mennyire meghatározza egy távfűtési rendszer teljesítményét. Ezek nagy része viszont annyira „mélyszakmai” tudás, hogy Garbai professzor inkább megkíméli tőle az újságírót és a kedves olvasót, ám itt sem állunk rosszul.

Ami azonban szerinte legalább ennyire fontos és talán még látványosabb, az a számítástechnika térhódítása ezeken a területeken, különösen az épületeken belül. Az okos (smart) hálózat és mérés lehetőségének megteremtése ma már szinte automatizmus az új épületi hőközpontoknál, ami jó esetben összekapcsolódik a lakáson belüli méréssel. Ezáltal nemcsak az válik lehetővé, hogy mindenféle emberi beavatkozás nélkül lejjebb vegyük éjjel a fűtést, de az is, hogy egy-egy drasztikus hideg- vagy melegfront betörésekor rugalmasan reagálni tudjon a rendszer. A lakáson belüli mérőrendszerek elterjedésének alapját pedig – kell-e mondanom – az egyéni és nem a kollektív fogyasztás alapján kiszámlázott díjak jelentik, amelyeket szintén emberi beavatkozás (leolvasás) nélkül állapítanak meg.

Garbai professzor még egy fontos dologra hívta fel a figyelmet: a távfűtést, távhőszolgáltatást körüllengő „filozófia” megváltozására. Régebben gyakorlatilag két ok tartotta életben a távfűtést szerte a világon: kényelmes és minden más megoldásnál olcsóbb. Ehhez ma már egy újabb, igen lényeges tényező is társul: tiszta, klímabarát és egyre zöldebb. Azt ugyanis mind többen látják be, hogy a környezetünket sokkal kevésbé szennyezzük egy, a lakott területektől viszonylag távol lévő, magas kéményekkel és füstgáztisztítóval felszerelt, számítógépekkel szabályozott távfűtő művel, mint több ezer parapetes gázkonvektorral vagy ellenőrizetlen öreg gázkazánnal.

A „zöld” gondolat meg úgy társul mindehhez, hogy a hatalmas távfűtő hálózatokba jóval egyszerűbb betáplálni a megújuló energia­forrásokból (biomassza, napkollektor, depóniagáz, geotermia) származó hőt, mint ha egyedileg próbálkoznánk vele. Tőlünk nyugatabbra nagyon komolyan veszik az EU által kitűzött célt, hogy 2020-ig az összes felhasznált energia 20 százalékát megújuló forrásokból kell előállítani. Ehhez nagyban hozzájárulhat a távfűtő hálózat. Magyarországon még nem vagyunk ennyire környezet­tudatosak, illetve gazdagok, de már nálunk is akadnak követésre méltó távhőszolgáltató példák. Ilyen például a miskolci geotermikus vagy a pécsi biomasszaprojekt; ezekben a nagyvárosokban már több tízezer lakást fűtenek megújuló energiával.

Hatvanmilliárd forint érkezik

Dr. Orbán Péter, a Magyar Távhőszolgáltatók Szakmai Szövetsége (Matászsz) kormányzati és közkapcsolatokért felelős menedzsere némileg más szemszögből (is) látja a dolgokat, mint egy távfűtéses lakás tulajdonosa. Ez érthető is, hiszen az idén 21 éves szövetség fő küldetése a körülbelül száz tagvállalatának érdekvédelme. Mintegy 1,4 millió emberrel viszont közös hajóban eveznek, hiszen a közel 650 ezer távhővel ellátott lakás 85 százalékában Matászsz-tagok végzik a távhőellátást.

A szövetség tevékenységéről ezúttal két fontos momentumot ragadunk ki. Az egyik, hogy a kormányzat nemcsak kikérte, de számos alkalommal meg is fogadta a szervezet szakmai véleményét, és ez vissza is köszönt a hatályba lépő új jogszabályokban. A másik lényeges dolog, amivel a szakmán belül mindenki tisztában van, de azon kívül csak nagyon kevesen: a távhő-szolgáltatási ágazat rendkívül heterogén. Ennek a száz vállalatnak sokféle tulajdonosi háttere van, a több mint 200 távhőrendszer pedig igen eltérő műszaki adottsággal, infrastruktúrával, mérési gyakorlattal, díjszerkezettel és fogyasztói igénnyel rendelkezik, így aztán igen nehéz egységes szabályozást kidolgozni.

Ami viszont a távhőszolgáltatás jelenét és jövőjét illeti, dr. Orbán Péter – a tagvállalatok véleményét is tolmácsolva – meglehetősen optimista. Szerinte a jövőben nemhogy csökkenne, de egyenesen nőni fog a távhőellátás jelentősége, és a bekapcsolt lakások száma is. Sőt, ha minden a tervek szerint halad, hamarosan lesz olyan magyar város (Kalocsa) is, ahol eddig egyáltalán nem létezett távhőellátás, most alakítják ki az egész rendszert.

A növekedésnek két fő – és egymással jórészt összefüggő – mozgatórugója van: az Európai Unió szigorú előírásai és a műszaki háttér fejlődése. A legendás „3 × 20 százalék” az energiahatékonyság 20 százalékos javítását, a megújuló energiaforrások arányának 20 százalékra növelését és a szén-dioxid-kibocsátás 20 százalékos mérséklését célozza meg 2020-ra. Ennek érdekében az EU jócskán megemelte a „zöld” célokra juttatott támogatások összegét. Míg a magyar távhőágazat 2007 és 2013 között mintegy 10 milliárd forint pályázati pénzhez juthatott hozzá, addig 2014 és 2020 között minden valószínűség szerint legalább 50-60 milliárdra kandidálhat majd. Hogy ezt mire fordítjuk? A hőtermelés modernizálására, zöldítésére, vezetékcserére, hőközpontok szétválasztására, a fogyasztói kör bővítésére vagy éppen a távhőrendszerek összekapcsolására; az már más kérdés, de semmiképpen sem tesz rosszat az ágazatnak és a fogyasztóknak, ha beérkezik néhány tízmilliárd forint.

Mint ahogy már az eddigi pályázati pénzeknek is kézzelfogható eredményei vannak az ágazatban. A régi, több épületet kiszolgáló és meglehetősen „buta” szolgáltatói hőközpontok szétválasztása és távfelügyeletbe kapcsolása már igen jól halad: országosan mintegy 60 százaléknál tart. Jelentős eredményeket ért el a távhőszektor a megújuló energiaforrások részarányának növelésében is. Budapesten az észak-pesti és újpalotai távhőrendszerek összekapcsolásával rövidesen sikerül megduplázni a kommunális hulladék környezetbarát energetikai célú hasznosításából (rákospalotai hulladékégető) nyert olcsó hő mennyiségét.

A távhő-szolgáltatói oldal fejlesztései mellett a lakossági oldal is fejlődik. A költségmegosztókkal felszerelt lakások aránya mára megközelítette az 50 százalékot, vagyis mintegy 300 ezer távfűtött lakásban már így osztják szét a költségeket. (Ez a módszer nem keverendő össze az egyedi hőmennyiségméréssel: a költségmegosztás feltételeinek megteremtése csak mintegy 150 ezer forintba kerül, az egyedi mérésé viszont akár egymillióba.)

A hőközpontokban és a lakásokban terjedő modernizáció tehát ha nem is tökéletes, de korrekt választ ad a távhőellátás egyik nagy problémájára: az egyedi szabályozhatatlanságára. A most még kevésbé elterjedt egyedi mérés helyett létezik szabályozási opció és pluszban az egyedi fogyasztást figyelemmel kísérő, az EU-ban is elfogadott költségmegosztás lehetősége. A végeredmény: a kényelem növekedése, a költségek csökkenése és környezetünk fokozottabb védelme. Hiszen, mint tapasztalhatjuk, a távhőellátás meglehetősen biztonságos, komfortos és környezetbarát fűtési mód, de azért a legjobb energia mégiscsak a fel nem használt energia…

Miért pont a hőközpont?
A távfűtött épületek hőközpontjai nélkül – egyebek között – nem lehetne különválasztani a távfűtés alapját jelentő három rendszert. Tévedés azt hinni, hogy a radiátorunkba vagy a fürdőszobánkba ugyanaz a víz kerül, mint amit az egész városrészeket kiszolgáló hatalmas fűtőművekben felmele­gí­tenek. Ez ugyanis egy abszolút zárt rendszer, az ottani forró víz a höközpontok hőcseréje révén csak a hőjét adja át
a szintén zárt fűtési, illetve a csatorna felé nyitott „használati víz” (konyha, fürdőszoba) rendszereinknek. Már csak azért is célszerű a fűtési és a melegvíz-szolgáltatási rendszert egymástól elkülöníteni, mert nyáron viszonylag ritkán fűtünk, ellenben továbbra is meleg vízben szeretnénk zuhanyozni. Másrészt egy átlagos téli napon a radiátorokban 100-120 fo­kos forró víz kering, ami a zuhanyból kispriccelve nem tenne jót az egészségünknek. A használati meleg víz minimális hőmérséklete 45 fok, de 60-nál nem szokták feljebb vinni, éppen az égési sérülések elkerülése érdekében.

Zöld távhő

Mivel mindkét szakember említette a megújuló energiaforrások részarányának növekedését a távhőszektorban, vázlatosan nézzük is meg, milyen kiemelt példákat találunk az országban. Ez már csak azért is célszerű és időszerű, mert mind az elfogadott Nemzeti Energiastratégia, mind pedig Magyarország Megújuló Energia Hasznosítási Cselekvési Terve hangsúlyosan felhívja a figyelmet a távhőhálózatok fejlesztésére, különös tekintettel a megújuló energiaforrásokra, ezen belül is a biomassza-felhasználásra.

Természetesen itt nem azokra a kis biomasszakazánokra kell gondolni, amelyek egyes vidéki távhőrendszerekben „rásegítenek” a gázfűtésre, sokkal inkább a pécsi példára, ahol az új fejlesztéseknek köszönhetően gyakorlatilag már 100 százalékban biomasszából (szalma) állítják elő a távhőt. Bár kisebb teljesítményű, de hasonló biomassza- (faapríték-) fűtőmű működik a szomszédos Komlón is, és még jó néhány városban terveznek hasonlót, természetesen az EU-s pályázatokra építve.

Magyarország kiváló adottságokkal rendelkezik a termálvizek területén is, így nem csoda, hogy néhány hazai városban (Szentes, Szarvas, Hódmezővásárhely, Csongrád, Nagyatád) a „geotermális energiavagyon” már évtizedek óta besegít a távfűtésbe. Miskolcon még magasabbra tették a lécet. Az elmúlt három évben itt valósították meg Kelet-Európa legnagyobb geotermális projektjét: már a mélyfúrású kutakból származó 102 fokos termálvíz fűt több mint tízezer avasi lakást és rengeteg közintézményt. A miskolci projektért felelős cég Győrben is bizonyított: frissen fúrt kútjukra alapozva 2015 novemberében már geotermikus hőenergiával fűtik majd a városi lakások egy részét.

Miskolcot egyébként túlzás nélkül a zöldenergia hazai fővárosának is tekinthetjük, hiszen szinte minden megújuló forrást igénybe vesznek a távhőellátásban. Már 2000-ben megépítettek egy közepes nagyságú napkollektorrendszert, majd az egyik szeméttelepen két ütemben üzembe helyeztek egy depóniagázra épülő gázmotort. A termelt hőt a hejőcsabai lakások fűtésére, melegvíz-ellátására használják, míg a villamos energiát értékesítik. 2011-ben egy 3 megawatt teljesítményű, faapríték-tüzelésű biomassza-fűtőművet adtak át két másik lakótelep hőellátására. A csúcsberuházás a már említett, 2009-ben kezdődött és 2014 őszén lezárult hatalmas geotermikus projekt, amely nemcsak a hazai, de az európai szakemberek érdeklődését is felkeltette.

Miskolc távhőellátásában a „zöldenergia” 2015-ben átlépi az 50 százalékos részarányt, ami nemcsak hazánkban, de nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedőnek számít. Mindezt nagyon jó lenne leírni az egész országra nézve is, ám erre valószínűleg még várnunk kell néhány évtizedet…•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka